Anna Tutsek

"A vonat sípolt, meglassította menetét, aztán egy nagyot, éleset füttyentett és megállt a balatonligeti kis állomásnál. Egyetlen utas szállott ki egy másodosztályú kocsiból. Októberben már nem szoktak fürdővendégek érkezni. A vonat azonnal továbbment s az utas ott maradt egyedül a sötét, alig világított pályaudvaron. Körül se nézett, mint aki jól ismerős mindennel s fölkapva kis kézipodgyászát, melyet az előbb maga mellé tett le a földre, nem a rendes kijárat felé ment, hanem a belső oszlopos kis folyosón végig s bekopogtatott az egyik még kivilágított ablakon."

Az egykor és ma is népszerű „Cilike”-sorozat zárókötetét tartja kezében az olvasó. A kedves, vidám, mulatságos baleseteiről, kalandjairól ismert Cilike most már nagymama. Megöregedett, túl van az élet sok szép és sok nehéz, néha bizony tragikus eseményén. Régi jókedve, vidámsága ma is jellemzi, de a régi, bohókás Cilike azért már a múlté. Most unokáin a sor, s elsősorban Sárikán, a legfiatalabb unokán, aki szerelmes, de a Cilike-történetek hagyományai szerint valami közbejön… Ott van azonban Cilike-nagymama, s bölcsessége segít túljutni az akadályokon… S Zsuzsikának, a másik unokának megszületik a kislánya, akit Cilikének hívnak, s aki már egészen kicsinek éppen olyan, mint a nagymama volt fiatalkorában…

„Cilike” ?- bizonyára sok nagymama és anyuka kapja majd föl a fejét, mikor kezébe veszi a könyvet. Igazuk van! Gyermekkoruk és ifjúságuk kedvenc olvasmányát tartják kezükben, és jó szívvel ajánlhatják gyermekeiknek, unokáiknak. Tutsek Anna kedvelt hőse, a vidám, pajkos és szeles Cilike kalandjai elevenednek meg a kötet lapjain. Cilike már felserdült, s büszke is arra, hogy ő nem rövidruhás kislány, hanem nagylány, akinek a ruhája is egyre hosszabb, s környezete is mindinkább nagylányszámba veszi. Így is próbál viselkedni, de pajkossága – ma úgy mondanánk: tinisége – minduntalan galibákat, baleseteket okoz, amit ő nagyon szégyell, s a környezete bosszankodva, nevetve veszi ezt tudomásul. Így jön el a pillanat, amikor megkéri a kezét gyermekkori pajtása, Laci, akibe Cilike is szerelmes. Igent mondanak a szülei is, de az eljegyzéssel várni kell, mert Laci előbb külföldi tanulmányútra indul, s Cilikének is meg kell komolyodnia. Ő mindent el is követ, de még az eljegyzést sem tudja szokásos balesete nélkül megúszni…

Makszi ránézett a kisleányra, aki ezt olyan ijedten kérdezte tőle és csodálkozott. Hogy lehet ebből a csekélységből ilyen nagy dolgot csinálni? De miután nemcsak a kisleány haragudott, hanem a baba is, melyet ölében tartott, a félelmetes Ikszli-Pikszli, vasvilla szemeket meresztett rá, sőt mi több a nyaralótelep összes gyermekei fenyegetőleg állták körül, Makszi jónak látta bűnbánó pofát vágni. Két hátsó lábára állt, két első lábát összetette és illedelmesen bocsánatot kért.

Elbeszélések - "Bevallom, kissé félve és kételkedve indítom útnak ezt a kötetet. Vajon fogja-e a mai olvasót érdekelni? Negyvenöt év munkásságának ez a kis töredéke, amely három nemzedék fiatal leányai életének tükörképét adja, amelyben három generáció leányainak fokozatosan változó problémája, öröme, bánata szólal meg. Talán lehetne úgyis mondani: egy darabka kultúrtörténet, apró mozaikokból összerakva, amely megmutat a régi, oly tragikus gyorsasággal elsüllyedt, napsugaras világban élő leányok életéből – végig, egészen a mai nap leányainak életéből egy-egy kis darabot, egy jelenetet, egy gondolatot, egy érzést, – három leánynemzedék életének eseményeit. Szerettem és megértettem a fiatal lányokat, a fejlődő, kibontakozó kis lelkeket, amikor még magam is fiatal voltam. Szerettem és megértettem később is, mikor az évek elszálltak felettem és szeretem, megértem és figyelemmel kísérem még ma is, mikor már csak egy-két lépésem van hátra."

A napokban régi könyvek, írások közt rendezgetve, egyszerre csak kezembe akadt egy fehértáblájú, piros vászonsarkú, piros és fekete, régies motívumokkal díszített könyv. Jó ideig teljesen idegenül nézegettem, forgattam. Nem ismertem meg. Csak azután jöttem rá, mikor pár sort elolvastam belőle, hogy hiszen ez a könyv régi, régi jó ismerősöm. Az Élet iskolája. Én írtam egykor, még fiatal leánykoromban! Milyen réges-régen is volt az, Istenem! Néztem, forgattam a sárguló lapokat és a sárguló lapokból egyszerre életre keltek rég elmúlt idők. Emberek, alakok léptek ki a könyv lapjai közül. Élő, valódik lények, akiket mind jól ismertem, küzdelmüket, szenvedésüket végigéltem, végigszenvedtem velük, akiknek élettörténete összeforrt, egybefonódott az én életemmel.

Cilike, a kedves, jókedvű kislány ebben a kötetben végképp túljut a „kislányságán”. Hosszúra nyúlt mátkaságának utolsó hónapjai elevenednek meg az olvasó előtt. Laci külföldi útja, no és Cilike szelessége, éretlensége miatt elhalasztott esküvő miatt Cilike menyasszonysága tovább tart, s ennek megfelelően folytatódnak a kalandjai is, melyekből újra és újra kiderül: Cilikének bizony komolyodnia kell, hogy kellően felkészülhessen a házasélet komoly feladatára, a háztartást ellátó asszonyi munkára… De addig is marad az olvasó számára a humor, a jókedv, s a kalandokban való magáraismerés… és a kötet végére a nagyon várt esküvőre is sor kerül, bár főhősünk azt sem ússza meg szokásos baleset nélkül.

Mindig pajkos, vidám Cilike története folytatódik. Cilike már felnőtt, férjhez ment, s most indul Kőváry Lacival nászútjára. A balesetek azonban itt sem kerülik el, s ennek is betudhatóan igazán vidáman indul Cilike asszonyélete… Közbeszól azonban a történelem. Szarajevóban megölik a trónörököst, kitör a háború. Laci is bevonul, s Cilike magányos, aggódó feleség lesz. Még jóformán el sem kezdte asszonyi életét, s az máris félbeszakad. Cilike – ha csak lehet – Laci után megy, s a háború zavarában, ha lopottan, zaklatottan is, de élni tudja életét, s most is, itt is mulatságos kalandjait. De még ez a lopott boldogság is megszűnik egyszer. Laci az orosz frontra kerül, majd fogságba esik. Cilike vár, reménykedik, s végül ha sok megpróbáltatás után is, de nem hiába…

Mikor is találkoztam utoljára Cilikével? Hadd gondolkozzam kissé… Igen, most már emlékszem. Akkor Cilike fiatal asszony volt. A Gyöngyharmat-utcában lakott a férjével, Kőváry László mérnök úrral s a három kis gyermekével, Cilikével, Lacival és Vilmával. Boldog, elégedett, nyugodt családi élet. a sok viszontagság, vidám és tréfás balesetek sora és komoly, igazi megpróbáltatások után, csendes, nyugalmas vizeken evezett most Cilike. A felhők elvonultak, fölötte sütött a nap, szép volt az élet, és úgy látszott ezentúl így lesz már mindig. Utolsó találkozásunk emlékszem úgy történt, hogy kimentem hozzá látogatóba, a Gyöngyharmat-utca 904. szám alatt levő szép kis kertes házba. Már nagyon régen nem hallottam felőle semmit és kíváncsi voltam reá, hogy van, mit csinál? Hát Cilike éppen az ablaknál ült és varrt. Azaz, hogy foltozott. Nem díszes kézimunkát hímzett, aranyszállal, ezüstfonállal, ezerszínű tarka, színes selyemmel, hanem foltozott – jó erős, vastag, barna patent-harisnyát, pici gyermeklábra valót, de ökölnyi lyukakkal a térdén.

Mikor Rózsikát keresztelték, bölcsőjét bizony nem állták a tündérek körül, csak egy pár szegény asszony, épen olyan szegények, mint az édes anyja. - Haj, haj, édes Bognárné, bizony nagy baj ez, - sóhajtotta az egyik szomszédasszony, - bizony nagy baj most magának ez a kis árva! Mert árva volt Rózsika. Édes apja, Bognár István, néhány héttel az ő születése után hirtelen meghalt. Alig gyönyörködhetett néhány hétig kis leánykája égszínkék szemében, mosolygó, rózsás arczocskájában.

– Én már nagyon megkomolyodtam, nekem nincsenek többé viszontagságaim. Hanem van egy pár új kis barátnőm, azok szakasztott úgy járnak mindegyre, mint ahogy én hajdan!… Ezeket majd elmesélem a néninek, ha akarja. Például a Lánczy Zsuzsika esetét: hogyan szerzett vőlegényt – haboskávéval!… Mintha csak velem történt volna!… A Cilike eszméje megtetszett nekem. – Nagyon jó lesz – mondtam helyeslőleg. – Hát csak mesélj, Cilike. Sőt, felkérjük az olvasóinkat, írják meg ők is nekünk levélben, ha valami Cilike-baleset történik velük, s ezt mind megírjuk egy nagy könyvben: Cilike bajtársai címmel!

Cilike története folytatódik. Most már igazi nagylány, menyasszony lett, s igazi önérzettel, jogos büszkeséggel készül a házasságra, asszonyi életére, hivatására. Persze, ő most is csak Cilike. Minden igyekezete ellenére szokásos balesetei most sem kerülik el. Ezek a kedves, megmosolyogtató, mulatságos történetek végigkísérik egész mátkaságát, s a szülei, sőt a vőlegénye is kénytelenek belátni: Cilike férjhezmenetelével jobb még várni…

„Ismertem egyszer egy kisleányt… Talán te is ismerted, te is, meg te is… De nem úgy, mint én. Ha behunyom a szememet, most is látom. Íme… Szép? Nem, azt nem lehet mondani. De nem is csúnya. A szeme fekete, a haja szőke, az arca piros, az orrocskája – az bizony fitos. Néha olyan vidám és jókedvű, hogy nem fér a bőrébe. Néha bánatos és szomorú, tele világfájdalommal, mint egy macska, akinek az orrára koppintottak. Szokott duzzogni és heveskedni, de tud jó és nagylelkű lenni. Szeret tanulni, tele van ambícióval és lelkesedéssel, buzgalommal, aztán néha, csupa buzgóságból olyan ügyetlenségeket és csacsiságokat követ el, hogy még ő maga is megbámulja..” Ezekkel a szavakkal kezdi Tutsek Anna méltán híres lányregény-sorozatát, a Cilikét, amelynek kezdő kötetét tarthatja – több évtizedes szünet után – kezében az olvasó. Ajánljuk mindenkinek, aki szereti a tanulságos, humoros, szórakoztató könyveket.

„Tulajdonképpen ?Nellinek hivták, Tolnay Nellikének, de mindenki csak Vidorkának nevezte. Mert mindig jókedvű volt, mindig vidám, mindig mosolygott az arca, a szeme; nem látta még sirni senki. Apja nevezte el Vidorkának. – Kis napsugaram, – szokta mondogatni neki,- csak mindig vidáman! Úgy segit meg az Isten! Ő is mindig jókedvű volt. Ha nehéz gond nyomta is a vállát, azt nem vette észre rajta otthon senki. Mikor hazajött, s belépett a szobába, már mosolygott és ha valami kellemetlenség, bosszúság érte, igyekezett egy-egy tréfával elütni. Szigoru, határozott, szilárd és egyenes jellemü ember volt Tolnay Károly, de áldott jókedélyü s szerette magának is, másoknak is derültté, kellemessé tenni az életet. – Ugyan, ugyan, – tréfálkozott a feleségével, mikor az szomoruan és csüggedten nézett maga elé, – hát használ-e az valamit, ha te buslakodol? Ha nagy is a szárazság, könnyeiddel nem öntözöd meg a vetést, édes fiam, csak az én szivemet szomoritod. Csak vidáman előre, majd megsegit a jó Isten! Ha rossz volt az idén a termés, annál jobb lesz majd jövőre…

Közkatonák. - György tisztviselő volt az adófelügyelőségnél. A feleségét Rózának hivták, a gyermekeket az egyiket Ilonkának, a másikat, azt a kis parányi kövér jószágot, Gyuriczának. A házuk kicsi volt, de az udvar nagy és tele virággal. Nagyon szerették a virágokat, a gyerekeket. Majd ha ez a nyár eltelik és a jövő nyár és még egy nyár, még több virág lesz az udvaron, s a ház is a gyermekeké, tisztán, adósság nélkül. Az Isten jó, s majd csak megsegíti tovább is, mint eddig segítette. Ha idegen benézett a virágos udvarra, vagy a függönyök mögött a kis szobába, hol együtt üldögéltek, egy gyerek az anya ölében, egy gyerek az apa ölében, bizony megirigyelhette ezt a kellemes, meleg kis otthont.

A Katóka szakácskönyve tulajdonképpen azoknak a cikkeknek gyűjteményéből való, amelyekben Katóka, a páratlan jó kis gazdasszony szívesen készséggel ismertette meg az ő kis barátnőivel a főzésnek és a gazdasszonykodásnak mindenféle csínját-bínját, amelyet az ő mindentudó nagyanyuskájától tanult. Hogy tehát minden recept, ami itt benne foglaltatik, megbízható és kipróbált, amely után el lehet készíteni mindent, arról kezeskedik a jó öreg nagyanyus és Katóka, aki csakis azt gyűjtötte össze és írta le, amiről biztosan tudta, hogy jó." ,,S ha a Katóka leírásai szerint készítik, egészen bizonyos, hogy jól is sikerül! " (Tutsek Anna) Jelen mű az 1913-as teljes könyv hasonmás kiadása.