Robert Yugovich

A regény nem a bűnügyi tényfeltáró irodalom újabb darabja, nem csupán egy luxuskurva felemelkedésének története, a mocskos pénz és a sekélyes csillogás, a mozgalmas amsterdami éjszakai élet világának hiteles bemutatása: Yugovich Oljája egy segélykiáltás a nők védelmében, talán nem véletlen, hogy egyes méltatói szerint a nemzetközi kortárs irodalom egyik legerőteljesebb feminista alkotása, melyben az egész Európára kiterjedő hálózat átláthatatlan vadonja úgy tárul elénk, mint a társadalom szimbóluma. Olja karriertörténete a moldáviai Kisinyovtól a hollandiai Amsterdamig tart, mindeközben az orosz, a svájci és a német helyszínek, nem pusztán a nemzetközi hálózat bemutatására szolgálnak, hanem a nőket elnyomó és rabszolgasorba süllyesztő modernkori, nyugati társadalom szimbólumai is, amit a hősnő karakterének sokszínűsége és dimenzionáltsága is bizonyít. A félholtra vert ismeretlen nő, a kedves pultoslány, a luxusprostituált és a kokainista, majd a férjéért kiálló hűséges feleség és a húgát menteni akaró nő mind-mind Olja, kinek karakterében megannyi nő történetét és érzelmit sűrítette egybe a szerző, Yugovich regényének szereplője tehát az elnyomott, megalázott és segélykiáltást hallató: NŐ! Az Olja nem habkönnyű olvasmány, sőt megbotránkoztató, helyenként sokkoló regény, egy valóságon alapuló és vérfagyasztóan hiteles látomás azokról a nőkről, akik a szabadulás legcsekélyebb reménye nélkül tengetik az életüket s mégis sokkal erősebbek, mint a rajtuk uralkodni próbáló férfiak. Yugovich világos üzenetet fogalmaz meg: egy nő megalázható, lelke és teste a sárba tiporható, de legyőzni nem lehet!

Lágyan ránézett, majd visszafordult, és beledőlt a mélységbe. Danit elhagyta az ereje, egész teste elernyedt, majd térdre rogyott. Fejét az égre emelte, és száját kitátva torkaszakadtából üvölteni kezdett. Aztán a hópihék és a néma csend leple borult a vidékre. A gyász csendje a legszörnyűbb csend, ami létezik. A csend, amely ölni képes, amely úgy tud fájni, mint a nyílt seb a forró tőr forgatására. A szerző hátborzongató őszinteséggel meséli el mindazt a szörnyűséget, amit a Jugoszláv Néphadseregben szolgálva vajdasági magyar emberként élt meg a kilencvenes évek délszláv háborúja idején. A válogatott borzalmak és a harctéri jelenetek részletes, valósághű ábrázolása az olvasóban nem hagy kétséget afelől: megtörtén eseményekről értesül, méghozzá első kézből. A kordokumentummal felérő regény szerzőjének elsősorban az a célja, hogy a délszláv háborút elfogulatlanul ábrázolja. Igyekezett úgy rekonstruálni az eseményeket, hogy közben objektív maradjon, és senkit se sértsen meg, hogy egyik részvevőjét se tüntesse fel jobb vagy rosszabb színben a másiknál. Ez az a könyv, melyet olykor könnyedén írtam, máskor meg könnyekkel küszködve préseltem ki magamból -vallja Yugovich olvasóinak szánt legújabb regényéről.

A kábítószerek elleni harcot a társadalom már akkor elveszítette, amikor azt hitte, az egyre szigorúbb törvények elriasszák a kábítószerkereskedőket és fogyasztókat egyaránt. Tévedtek. Sőt, a minél szigorúbb drogtörvények a kábítószerek drágulását okozták csupán, melynek következménye az lett, hogy még nagyobb üzlet lett a drogkereskedelem. Újabb hibát követett el a törvényhozás, amikor a jól ismert klasszikus illegális drogok büntetési tételét drasztikusan megemelték, ezzel utat nyitva az új, ismeretlen szintetikus drogok sokaságának. Így jutottunk odáig, hogy ma már szinte senki sem tudja valójában milyen szerek is vannak kint az utcákon! Az öntelt és kapzsi törvényhozóknak köszönhetően, akik sokszor maguk is szívesen használnak tudatmódosító szereket, kudarcra kudarcot halmozva odáig jutott a drogellenes háború, hogy a kokain státusszimbólum lett, míg az utcákon több ezer áldozatot követel! Húsz évig voltam drogkereskedő, ahová úgy kerültem, mint kilátástalan, jövőkép nélküli drogfogyasztó. Vagyis személyes tapasztalattal rendelkezem. A ranglétra legalacsonyabb fokán kezdtem és nagyon magasra jutottam. A 20 év alatt megismertem a drogkereskedelem és drogfogyasztás szinte teljes skáláját. A vályogházakban szipuzó, segélyből tengődőkön, a középosztály munkásain át, a művészvilág apraja-nagyját, a tehetős vállalkozókat, ügyvédeket, bírókat, rendőröket, ügyészeket, a korrupt, jachtokon orgiázó politikusokig szinte mindenki részese. Ismertem tanárt (tőlünk vette a cuccot), aki osztálykiránduláson a diákjaival együtt drogozott. Papot, aki Istentől sokkal jobban szerette a hasist. Oly annyira, hogy évekig az egyik legmegbízhatóbb emberünk volt sok másik egyházi személlyel együtt. A drogok elleni harcnak egyetlen módja van: és ez a nevelés. A szülő tudja legfőbbképpen megóvni a gyermekét a drogoktól. Ahhoz, hogy a drog elveszítse varázserejét, egy teljesen új generációt kellene felnevelni, akikkel meg kellene tanítani a teljes igazságot, de ehhez előbb nekünk szülőknek kell szembe nézni a tényekkel és megfelelő tájékozódást birtokolni ahhoz, hogy a gyerekeket megfelelő tanácsokkal tudjuk ellátni és megfelelő neveltetésben tudjuk őket részesíteni!