Péter Závada

Apró kalcitkristályokból állsz, anya. Ezer Celsius-fok körüli hevítés hatására szén-dioxidra és kalcium-oxidra esel szét. A szén-dioxid a lelked. Apával úgy döntöttünk, hogy szép gyöngén megfogjuk az elégett csontjaidat, az elégett véredet, és a mészhabarcs közé keverünk, noha már abban is te voltál. Aztán amit estig raktunk, leomlott reggelre. Závada Péter újabb költeményei a lélek napfoltjaira engednek rálátást. Az eltemethetetlen múlt, az árnyak között ólálkodó bűn, a be nem keríthető, fondorlatos vágy költeményei újra és újra felkavarják érzékeinket, és izgatják szellemünket. Az erőteljes hang nem ereszt, bátorságában ott rezeg a kétely és a szorongás. A testek tájéka lüktet, a tabuk törékenyek, a képek lázasak. A kötet egymást keresztező ösvényeinek végén ott áll az anya, és ott áll a fiú - a gyász útjának szélén egy gazdag, életerős költészet növekedésének vagyunk tanúi.

A vágy sötét anyaga. Rejtőző belső tájak, az ellenfény színháza. Vonuló madarak, emberen túli partok. Molekulák koccanása. Kemény varázs és borzongató fenség. Rések az időben, kalandok a nyelv tengerén. Árnyékok az aszfalton. Závada Péter egyre érettebb költészetének sokat ígérő birodalma.

Templombelső, sportpálya, recepcióspult és "vállalkozózöld" kanapék. Ahogy az ember a hangulatok zegzugaiban létezik. Závada Péter új kötetében különös sétát tehetünk az urbánus közegekből és a tág bioszférából felépített költői világban, ahol kafkai szimbólumok elevenednek meg újra, és a történelem romjai, mint fenyegető allegóriák, magasodnak. Elénk kerülnek a hatalom emlékei, a bástyák és az erődök, de az olvasó részt vehet a nyárzáró banketten is. A természeti, építészeti és technikai objektumok furcsa sokfélesége rendre a "hol vagyunk" kérdését teszi fel; mitől vonzóbb itt, mint ott, mit jelent az "őszintébb pazarlás" eleganciája. Sajátos optikai utazást teszünk Grönlandon, vagy csak sodródunk a folyón a vidrákkal. Olykor pedig jó megállnunk bárhol, mert a fogalmak széttöredezve várakoznak.- Kerber Balázs "Zajtapadás, hártyafény. A hiszékeny tájat kirabolja a tekintet. A szemek önző rezervátuma, mikor zsákmányul ejti azt, ami még az erdőből, az elvágyódásból itt maradt."

„Oly könnyű volt veled, s velem nehéz. Múltunk lakik ma minden létigében. Nem baj, ha nem hiszel. Fő, hogy remélsz.” A Moszkva tér kocsmáitól a népligeti fákig, az Oktogon hajszalonjaitól a Bartók Béla úti mecsetig sokféle tájat bejárnak Závada Péter versei, akit legtöbben a kortárs underground kultikus zenekara, az Akkezdet Phiai tagjaként ismernek, ám a dalszövegei mellett évek óta publikál rangos irodalmi folyóiratokban is. Első verseskötetében a budapesti betonrengeteg zabolátlan nyelve és a magyar költészet legjobb hagyományai találkoznak, ahol a szerelmi fájdalom épp olyan jól megfér a bódult körúti hajnalokkal, mint a családi történelemmel való viaskodás a felszabadult rímjátékokkal.