Central Könyvek strana 9 z 19

„Tudja-e ?Ön, kedves Olvasó, hogy mit éreztem, amikor kezet foghattam Puskás Öcsivel? Hogy ellopták Takács Mari első fizetését, s hogy miként izgultam halálra magam Tamási Eszter meseszép bundája miatt? Hogy miért zúgott bele a kötél a kötéltáncosnőbe, hogy miben hasonlít a régen volt lecsó a régen volt szerelemre, hogy miért sanyarú a fehér zebrák sorsa, hogy mily kínos, ha a cég vezérkara ajtóstól ront egy mellékhelyiségbe? Hogy hajdan a kezét is elegendő volt megfogni a lányoknak, hogy mi az igazság az Ál utcai fiúkról, hogy mekkora disznóság történt a nagy író emlékházában, hogy lebukott-e Boríték és Napocska, amikor papás-mamást játszott az óvodakertben? Továbbá azt, hogy randevúzott-e a pénztáros kisasszony a bankrablóval, hogy szerencsés-e, ha egy BKV-ellenőr kombinéruhát hord munka közben, hogy szükség van-e vállalati hipochonderre, hogy egykori szerelmem három fogorvoshoz ment férjhez kis követési távolsággal, végül, hogy régen merőben más volt bizonyos női blúzok gombolása?” A kötetből a fenti kérdésekre kaphatnak választ az érdeklődők.

Ne félj, mesélj! – olvasható V. Kulcsár Ildikó biztatása évek óta a Nők Lapja hasábjain. Levelek ezrei érkeznek a kedves invitálásra. Sok nőnek és férfinak ez jelenti az egyetlen lehetőséget, hogy örömeiket és bánataikat elmondhassák, szívüket kiönthessék valakinek – akinek érdemes. Ildinek érdemes, mert minden levélírót azonnal a barátjaként kezel. Segítőkészen okos tanácsot ad, de ha úgy adódik, vitatkozik is, és egyáltalán nem próbál a bölcsek bölcse szerepében tetszelegni – őt olvasni olyan, mint egy jót dumálni a barátnőnkkel egy hangulatos kávézóban. Ami után úgy megyünk haza, hogy feltöltődtünk energiával – és még csak nem is a kávétól, hanem a szerzőből folyamatosan áradó derűtől és optimizmustól. Az első Ne félj, mesélj! kötet után a Ne félj, mesélj! Újra az elmúlt négy év leveleiből ad válogatást, kiegészítve V. Kulcsár Ildikó izgalmas interjúival és riportjaival.

„Jó ?itt látni az arcodat, ómama. A fiatalasszonyarcodat. Messze nézel, olyan messze, ahová már csak te látsz el. Te voltál most a kapaszkodóm. Te, aki álltad a sarat. Akinek soha nem hunyt ki a huncut fény a szeméből. Aki nem tudott egyedül maradni, ezért választott mindig társat magának… Egy hölgyfodrászt és három főpincért… Ok voltak sorban a társaid. A te életed foglalja keretbe ennek a könyvnek a sokarcú üzenetét. Mind ugyanarról szól: hogyan tudunk hazatalálni…” (A Szerző) Nagy szájjal szoktam elmesélni: az én temesvári ómamámnak négy férje volt. Hölgyfodrász és főpincérek… Hát ez remek! Nem is kell tovább mondanom… Most elcsöndesedtem. Elővettem a régi fényképeket, fölidéztem, milyen lehetett Karola, az ómamám. Gyűjtögetett, mint én… Így lett az ő félszavakban elmesélt élete a kerete annak a sok találkozásnak és élettöredéknek, ami most ebbe a kötetbe elfér. Polcz Alaine, Törőcsik Mari, Závada Pál. A gyimesi furulyás, az alföldi rózsakertész, a galambász, a vándorfotográfus, a suszter és az állomásfőnök. És még hányan, ismerősök és ismeretlenek nyújtanak kapaszkodót. Nekem is… Fogadják el a kezüket.

Egy leselkedő kislány, egy utazóvekker kalandja, egy nagybácsi, aki soha nem ül le, egy pipa és a hozzá tartozó nagyapa, hét szál dália vándorlása egy kiskertből – és mellettük az emberek. Akik arra vágynak, hogy megéljék a pillanatokat, s akkor majd övék lesz a pillanatok szövetéből szőtt végtelen takaró, az idő. Ami nem más, mint az életünk.  Schäffer Erzsébet makacs következetességgel, az írásaiból ismert csendes erővel gyűjti és veti papírra történeteit, melyek most is a bizalomról szólnak, arról, hogy az élet társasjátékát a legsikeresebben nyitott lélekkel lehet játszani. Akkor is, ha nem dobunk mindig hatost.

Mindannyian ?tudjuk, az élet szép, csak erről oly gyakran és könnyedén megfeledkezünk. Mert szűkmarkú a főnök, undok a pénztárosnő, gorombák az emberek a villamoson, rossz jegyet kapott a gyerek az iskolában. Minden nap adódik valami ürügy a bosszankodásra, a panaszra, és ha nem vigyázunk, előbb-utóbb magunk is savanyúak és mogorvák leszünk. De szerencsére él köztünk egy „hivatásos kíváncsi”, egy állandó optimizmust sugárzó energiaforrás, aki nem szűnő érdeklődéssel jár-kel a világban, mindenre figyel, legfőképpen arra, hogy ne veszítsük el a nyitottságunkat és a jó kedvünket. V. Kulcsár Ildikó ebben a könyvében sem festi szebbnek a valóságot, mint amilyen, csak segít abban, hogy tudjunk örülni a szép pillanatoknak, és mankót ad ahhoz, hogy képesek legyünk megvívni a hétköznapok harcait. Ahogy a Rózsa a széfben című – immár hatodik – könyve bevezetőjében írja: „Ez a mankó lehet egy korty derű is. Nem gondolok én harsány, oktalan röhögésre – erre tényleg nincs okunk –, csak egy parányi életszeretetre.”

Schäffer Erzsébet új könyve, a Toronyiránt külső és belső utazások egymásra felelő története. Szereplői egyben hasonlóak. Akár vándorméhészek, akár a jurtában élő fiatal család, egy vonat egymás mellé került utasai, Csen úr Hainan szigetén, vagy a Lány, aki már nem gyerekkora kockavárát építi – mindannyian hazafelé tartanak. A helyszín hol Mexikó, hol Nyírmada határában egy akácos, hol Borneo szigete, vagy Zalában az Öreghegyen egy présház, lehet a Yalong-öböl Kínában, vagy a balástyai tanyákon egy kecskefarm – mindhez ugyanaz az út vezet. Lakóinak lélektől lélekig tartó útja. Amit, ha velük végigjárunk, fogódzókat találunk a magunk megszenvedett, megáldott, életünk utolsó pillanatáig tartó utazásához.

Amikor a szerzõ a hatvanas években fiatal újságíróként csavarogni kezdett a világban, szükség volt még: meghívólevelekre, bürokratikus macerákra, de mindenekelõtt valami nagy-nagy szomjúságra a nagyvilág iránt. Zsuzsa máig megmaradt bohém világcsavargónak. Könnyedén váltogatja a kontinenseket, az évszakokat, és a jármûveket. Mindenre kíváncsi, mindent tudni akar, mindent megkóstol, és ami emléktárgyat lehet, meg is vásárol. Afrikában ugyanúgy feltalálja magát, mint Izlandon. Írásaiból megtanulhatjuk, hogyan érdemes világot látni: lelkesen, nyitottan, folyvást útra készen.

A megrázó őszinteségű, személyes hangú, leginkább egyfajta sajátos naplóra emlékeztető könyv – anya és lánya „párbeszéde” az élet utolsó szakaszába érve – nem mindennapi kapaszkodót nyújt felderítetlen emberi kapcsolataink kibogozásához, megfejtéséhez. A történetek minden pillanatában ott a dráma, és ott a feloldozás, ott vannak a fogódzók, a megélt tapasztalások, hogy az élet olykor kikerülhetetlennek látszó buktatóin is át lehet evickélni. Az utolsó öt percben is. Nehéz pakkal megrakodva is. Nem biztos, hogy száraz lábbal, de partot érünk.

Kedves Olvasó! Nem mesekönyvet tart a kezében – a borítón látható gyönyörűséges királynő ellenére –, inkább egy sok humorral fűszerezett interjúkötetet. A Nők Lapja népszerű újságírójával, V. Kulcsár Ildikóval bebarangolhatja a világot, találkozhat királynőkkel, fejedelemasszonyokkal, királyokkal – Spanyolországtól Indiáig, Dániától Japánig –, közben együtt sírhat-nevethet az Önhöz hasonló gondokkal küszködő szerzővel. Aki a csupa arany palotákban sem tudja elfelejteni, hogy „honnan jött” és milyen nagycsaládos vircsaft várja otthon…

„Sok mindent elmondtak és leírtak már az öregségről – például hogy ez egy állapot, amit mindenki másképp él meg –, de ritkábban merül fel az a kérdés, hogy fel lehet-e készülni rá? Ha elmúltál negyven, és úgy érzed, kezedben tartod az életedet, kezdj el kételkedni ebben, mert valószínűleg a nagy önmegvalósításban elkövettél jó néhány hibát. Itt az alkalom, hogy korrigálj, mert később nem lesz rá lehetőséged: az öregség alattomosan magába süppeszt, mielőtt felocsúdnál.” (Tóth Gábor Ákos)

Mindazoknak, akik gyerekként, szülőként, nagyszülőként sokat tévednek-hibáznak, mégis (mindig) talpra állnak. Mert örömben, bajban, fájdalomban sikerben, kudarcban, feltápászkodásban társuk marad: a szeretet! V. Kulcsár Ildikó pályafutása nyolcadik kötetében a családi viszonyainkról mesél a tőle megszokott iróniával, humorral és szomorkás mosollyal. A Nők Lapja egyéni hangú szerzője számtalan interjút készített neves-ismert emberekkel, sőt, koronás főkkel is. Mégis a hétköznapi emberek érdeklik leginkább. Az, hogy miként tesszük egymást boldoggá-boldogtalanná, és a család hogyan válik erős, védelmet nyújtó szeretetvárrá, vagy földi pokollá. Az olvasó mosolyog, nevet, könnyezik, és csak később veszi észre, hogy róla (rólunk, valamennyiünkről) szól a kötet.