Erzsébet Schäffer

„Ahogy a nap rásütött, ezüstös fényben fürdött a hómező. Messziről, távcsővel egy sarki rókát pillantottunk meg. Vadászott. Óvatosan lépdelt, egyszer csak megállt. Fejét lehajtotta, majd egyik, aztán másik oldalára billentette. A hó fölött hallgatózott. Megfeszült a teste. Hirtelen, mintha rugó lökte volna ki, felugrott magasra. És fejjel előre, be a hóba. Csavaros mozgással egyre beljebb ásott, már csak a hátsó lába vége és a farka látszott ki. Majd ugyanolyan hirtelen kirúgta magát. Megrázta a bundáját. A szájában ott ficánkolt hosszú farokkal egy egér. Vagy cickány. Valami apró sarki rágcsáló. Cris rám nézett, és nevetett. Ezüstróka, így hívom. Már sok vadászatát láttam, nem tudok betelni vele. Te vagy ilyen, Lora. Kecses, okos, erős, aki nem adja fel. Kíváncsi, figyel, befúrja magát az ismeretlenbe… hogy élve maradjon.” Balyi Laura odüsszeiája nem csupán kalandos életút, sokkal inkább egy ember felnövekedése önmagához. Lora ma hetvennyolc éves. Vallomása nem is emlékezés, inkább valami emlékfolyam, ami kiárad, elönt maga körül mindent, és visz, sodor, kincsesládikót, hordalékot, uszadékfát, amit ér.

Sose felejtem el a mesét. Az elvarázsolt kastélyban minden szobába bemehetsz. Minden ajtót kinyithatsz. Csak a hetedik ajtó van zárva. És az a – ki tudja, külső vagy belső – parancs, meg ne próbáld a kulcsot elfordítani benne! De te elfordítod. És titkokat találsz. Az életed titkait. Mert a hetedik ajtó benned van. Mélyen, belül, magad számára is rejtve, zárva. Ebben a könyvben sok más történet mellett a hetedik ajtót nyitogatom. A lelakatolt hetedik ajtómat. Hol résnyire, hol sarkig tárva. Amikor Szabó Magda édesanyja, Jablonczay Lenke szavait olvastam, melyeket halála előtt mondott: „Annyi titkom volt.” Akkor eszméltem rá, igen. Igen. Annyi titkom van. Hogy okos dolog volt-e a kulcsot a zárban hagyni és most elfordítani… magam sem tudom. Talán az olvasó megfejti. Hisz neki gyónok. 

Sose felejtem el a mesét. Az elvarázsolt kastélyban minden szobába bemehetsz. Minden ajtót kinyithatsz. Csak a hetedik ajtó van zárva. És az a – ki tudja, külső vagy belső – parancs, meg ne próbáld a kulcsot elfordítani benne! De te elfordítod. És titkokat találsz. Az életed titkait. Mert a hetedik ajtó benned van. Mélyen, belül, magad számára is rejtve, zárva. Ebben a könyvben sok más történet mellett a hetedik ajtót nyitogatom. A lelakatolt hetedik ajtómat. Hol résnyire, hol sarkig tárva. Amikor Szabó Magda édesanyja, Jablonczay Lenke szavait olvastam, melyeket halála előtt mondott: „Annyi titkom volt.” Akkor eszméltem rá, igen. Igen. Annyi titkom van. Hogy okos dolog volt-e a kulcsot a zárban hagyni és most elfordítani... magam sem tudom. Talán az olvasó megfejti. Hisz neki gyónok.

Schäffer Erzsébet ismét egy vallomásos kötettel lepi meg olvasóit. Kitár egy kaput, mely mögött egy drámai élethelyzetben lévő férfi és nő kapcsolatának olyan intim tartományaiba vezet, amelyekről nem szoktunk beszélni. Legalábbis így nem. A szerzőben többször felsejlik, talán nem is szabadna ilyen természetű érzéseket idegenek elé tárni. De könyveiből ismert őszintesége, beleérző figyelme és természetessége ezúttal is ledönti a tiltó korlátokat.

„…Olvastam önfeledten, mint a diákkori, boldog vakációkon. Szakmai ártalomként ugyan fölrémlett az emberben, hogy most egy különös mufajú könyvet olvas, mely ötvözi a magyar tárcaírás hagyományait a riport pontosságával és a novella szigorú kompozíciójával, hogy az újságírás másoknak oly elviselhetetlen nyűge, a kötött terjedelem nem akadálya a remeklésnek, de ez egyáltalában nem lényeges. Az a fontos, hogy a könyvben útitársra talál, barátra. Hogy lassan-lassan megérti a pipacs finomságát. Hogy az út, amiről az író beszél, nem a budai hídfőtől a pestiig, nem az egyik állomástól a másikig tart, sokkal hosszabb útról van benne szó, a lélektől lélekig tartóról…” Lázár Ervin

"Nem tudtam betelni a hajóval, a vízzel, a szemüveges fiú gondoskodásával. Akkor voltam először vitorláson, s először férfi közelében. Megcsapott valami a titokból, ami egy nőt és egy férfit összefűz, ami megremegteti a levegőt körülöttük, legyenek bárhol. Nem tudtam én semmit, ahogy most sem tudok sokkal többet. Vágy ez? Kérés? Test és lélek kíváncsisága? Kihajoltunk a víz fölé, aztán hanyatt feküdtünk, néztük a csillagokat. A karját a fejem alá csúsztatta. Beleremegtem. Nem mertem beszélni, csak odasúgtam. – Miért Sarkcsillag a hajó neve?" Rejtőzködő, mégis kitárulkozó "mesék" fűzére Schäffer Erzsébet tizedik kötete. Egy öreg szőlő, vonatkupék, vizek partja fogja keretbe vallomásos történeteit, melyekben most is az a bizalomból építkező csöndes, kíváncsian szemlélődő derű van jelen, ami könyveit oly sokak számára napi olvasmánnyá teszi.

Hajnalban, amikor hazaindultam, egy embert láttam lefelé menni a hegyről. Lassan világosodott. Bementem egy autómosóba. A kocsi merő sár volt. Fiatal fiú kezelte a gépet. Lehúztam az ablakot. – Egy kislány született az éjjel… Rám nézett. – Hogy hívják? – Minka. – Legyen boldog élete. – Köszönöm – mondtam, és csak ültem. A fiú meg csak állt, lesett derülten. – Egy mosás lesz – néztem rá. És nem gondoltam semmire. Néztem az autómosó óriási keféit, egyszerű és jó volt minden. – Hát akkor most ünnepire mossuk – biztatott a fiú, és odahajolt. – Tessék csak felhúzni az ablakot…

Vannak vidékek legbelül… Ezekről a legbelső vidékekről mesél ez a könyv. Hajnali tépelődéseimről, ki nem mondott szavaimról, emlékfoszlányokról és arról a szabadságról, amit az évek múlása hozott, s amivel hol tudok élni, hol nem. Szerelmek és félelmek. Megkönnyebbülés. Gyereksírás és férfimosoly. Arcok végtelen sora. Egyik gondolat fonódik a másikba, nincs határ és nincs idő, és tér sincs. Bennem zajlik minden. Nem viselnek meg ezek a hajnalok, már várom az álom és ébrenlét határán mozgó képeket. Életem vágatlan filmjét. Nincs főszerep, statisztálok benne. A rendező? Nos, a rendező alakja kezd körvonalazódni. Egyre ismerősebb. Schäffer Erzsébet

Jó néhány mesét rejtettem a párarajzok mögé. Mert most egy könyv erejéig csak visszatértem az útközben megesett történeteimhez. Mondjam, hogy ez a „műfaj" a kedvencem? Hol mosolyos, hol könnyes ismerkedős játék. Nincs nagy hűhó körülötte, elég, ha fölszáll az ember egy vonatra, keresztbe teszi a lábát, és figyel. Vagy leül, mondjuk, pacalt enni a piacon három marcona férfi mellé. De álmodozhat is egy fiú lelkébe bújva egy kék öbölre néző ablakban. Elkísér egy csudanőt Kecskeméttől Alaszkáig. Öreg katonamesét hallgat könnyes szemmel, és szamarat lovagol a rilai kolostort övező hegyekben. Ültek már átkarolva egy biciklivázon szerelmesen? S emlékeznek a koltói nászutasokra? Ugye, igen? És ez még csak töredék mindabból, ami itt szép sorban következik. Schäffer Erzsébet

„A léghajó ott volt kikötve nyolc emelet magasságban az erkélyen. Amikor betornáztam magam a kosarába, Gross úr még árnyékba húzta a papagájok kalitkáját, aztán beszállt, és eloldotta a kötelet. Pillanatok alatt a tetők fölött voltunk. Valami kósza szélre tapadva, lágyan, méltóságteljesen úszott hajónk a nyári égbolt peremén, Budapest fölött. Gross úr fogta a köteleket, hunyorított, és lefelé mutatott. – Hunyja csak be a szemét! Most jön a varázslat… Hoppá! Látja azt az alakot? Ott, ott, a Lendvay utcában! Tizenhét éves, és mindig éhes. Egy nyugágyat cipel. Látja? Abban aludtam, abban a nyugágyban. Vittem egyik lakásból a másikba. Ahová befogadtak…” Kincsemberek között élünk. Ha elveszíted a kedved, ha reggel nem akarsz felkelni, gondolj rájuk. Sokszor mesének is beillik a történetük. Pedig nem mese egyiküké sem. Saint-Exupéry írja valahol: „Mily kevés zajt csapnak az igazi csodák!” Találj rá a csodákra! A könyvben és önmagadban is. Schäffer Erzsébet

Nagy szájjal szoktam mesélni: az én temesvári ómamámnak négy férje volt. Egy hölgyfodrász és három főpincér. Hát ez remek! Nem is kell tovább mondanom… De most elcsöndesedtem. Elővettem a régi fényképeket, és fölidéztem, milyen lehetett Karola, az ómamám. Így lett az ő félszavakban elmesélt élete a kerete sok találkozásnak, élettöredéknek, ami most ebben a kötetben elfért. Polcz Alaine, Törőcsik Mari, Závada Pál, Gyurkovics Tibor. A gyimesi furulyás, az alföldi rózsakertész, a galambász, a vándorfotográfus, a suszter és az állomásfőnök. Meg még hányan! Ismerősök és ismeretlenek nyújtanak itt kapaszkodót. Nekem is. Fogadják el a kezüket! Schäffer Erzsébet

Vannak vidékek legbelül… Ezekről a legbelső vidékekről mesél ez a könyv. Hajnali tépelődéseimről, ki nem mondott szavaimról, emlékfoszlányokról és arról a szabadságról, amit az évek múlása hozott, s amivel hol tudok élni, hol nem. Szerelmek és félelmek. Megkönnyebbülés. Gyereksírás és férfimosoly. Arcok végtelen sora. Egyik gondolat fonódik a másikba, nincs határ és nincs idő, és tér sincs. Bennem zajlik minden. Nem viselnek meg ezek a hajnalok, már várom az álom és ébrenlét határán mozgó képeket. Életem vágatlan filmjét. Nincs főszerep, statisztálok benne. A rendező? Nos, a rendező alakja kezd körvonalazódni. Egyre ismerősebb. Schäffer Erzsébet

Schaffer Erzsébet a Nők Lapja kivételes hangú szerzője. Írásai - most, ebben a kötetben is - különös ötvözetei novellának, balladának, riportnak, vallomásnak, levélnek, naplónak.Példaképe, Lázár Ervin írta róla: "Istenáldotta tehetséggel egy sajátos, semmihez sem hasonlítható műfajt teremtett. Írásai olyanok, mint a szemünk előtt kinyíló virágok. Habkönnyűek és súlyosan fénylők."Mint előző könyveit, ezt is azzal a bizalommal veheti kezébe az olvasó, hogy számíthat rá, lélektől lélekig tartó utazásban lesz része.

Jó néhány mesét rejtettem a párarajzok mögé. Mert most egy könyv erejéig csak visszatértem az útközben megesett történeteimhez. Mondjam, hogy ez a „műfaj" a kedvencem? Hol mosolyos, hol könnyes ismerkedős játék. Nincs nagy hűhó körülötte, elég, ha fölszáll az ember egy vonatra, keresztbe teszi a lábát, és figyel. Vagy leül, mondjuk, pacalt enni a piacon három marcona férfi mellé. De álmodozhat is egy fiú lelkébe bújva egy kék öbölre néző ablakban. Elkísér egy csudanőt Kecskeméttől Alaszkáig. Öreg katonamesét hallgat könnyes szemmel, és szamarat lovagol a rilai kolostort övező hegyekben. Ültek már átkarolva egy biciklivázon szerelmesen? S emlékeznek a koltói nászutasokra? Ugye, igen? És ez még csak töredék mindabból, ami itt szép sorban következik.

Az ablakhoz megy, és lassan olvasni kezdi a levelet. "Drága Berta...!" Olvas, és meg kell kapaszkodnia az ablakpárkányban, úgy elgyöngül a lába. Nem a hírektől,amiket megtud, sokkal inkább attól a felismeréstől, hogy nincs páncél, nincs vért, nincs semmi pajzs. Az ember védtelen, ha szeret. Ha egyszer már megsebezte magát a másik emberrel, ott örökre dolga van... Rejtőzködő, mégis kitárulkozó "mesék" füzére Schäffer Erzsébet tizedik kötete. Vallomásos történeteiben most is az a bizalomból építkező, csöndes és szemlélődő derű van jelen, ami könyveit oly sokak számára napi olvasmánnyá teszi.

„Ahogy a nap rásütött, ezüstös fényben fürdött a hómező. Messziről, távcsővel egy sarki rókát pillantottunk meg. Vadászott. Óvatosan lépdelt, egyszer csak megállt. Fejét lehajtotta, majd egyik, aztán másik oldalára billentette. A hó fölött hallgatózott. Megfeszült a teste. Hirtelen, mintha rugó lökte volna ki, felugrott magasra. És fejjel előre, be a hóba. Csavaros mozgással egyre beljebb ásott, már csak a hátsó lába vége és a farka látszott ki. Majd ugyanolyan hirtelen kirúgta magát. Megrázta a bundáját. A szájában ott ficánkolt hosszú farokkal egy egér. Vagy cickány. Valami apró sarki rágcsáló. Cris rám nézett és nevetett. Ezüstróka, így hívom. Már sok vadászatát láttam, nem tudok betelni vele. Te vagy ilyen, Lora. Kecses, okos, erős, aki nem adja fel. Kíváncsi, figyel, befúrja magát az ismeretlenbe… hogy élve maradjon.«" Balyi Laura odüsszeiája nem csupán kalandos életút, sokkal inkább egy ember felnövekedése önmagához. Lora ma hetvennyolc éves. Vallomása nem is emlékezés, inkább valami emlékfolyam, ami kiárad, elönt maga körül mindent, és visz, sodor, kincsesládikót, hordalékot, uszadékfát, amit ér. „Valaki egyszer megkérdezte: regényt nem akarsz írni? Nem tudok, mondtam. Hogy ez most regény-e? Inkább azt mondanám, életmese. Évekig vártam, hogy hőse, aki fiatalkorom óta foglalkoztat, megszólaljon. Ismeretségünk egy ruhával kezdődött. Lora imádta az elegáns holmikat, de hamar rájuk unt. Érettségiző diáklány voltam, amikor, mint levetett cuccot, egy extravagáns, olasz márkájú, banánzöld zsorzsettruhát küldött. Hozzá egy laza, mélyen kivágott, kézzel festett selyemblúzt. Ezerkilencszázhatvanhat az évszám. Életem első hódításai e darabokhoz kötődnek. Így kezdődött a kapcsolatunk Lorával, a táncosnővel.” Schäffer Erzsébet