Erzsébet Schäffer

A szerző előadásában hallhatjuk a tizenegy történetet, amelyekről Lázár Ervin így ír: "Önfeledten olvastam ezeket a történeteket, mint a diákkori boldog vakációkon, és igazi barátra találtam. Megértettem, hogy az író nem egy olyan útról beszél, amely az egyik állomástól a másikig tart, sokkal hosszabb útról van szó, a lélektől lélekig tartóról." A CD-n az alábbi történetek hallhatók: A hintalovak nappal alszanak, Ezüstrózsa, Találkozás, Ne menj el messze, A sziget, Négy fohász, Pipacsvirágom, Rafiaszál, Báli szezon, Biciklin, Csókolom.

"Szívesen idézem a mongol öregasszonyt, aki az unokájának próbálta elmesélni, mekkora csoda, hogy a világra jövünk. Ezt mondta. "Fogj az ujjaid közé egy tűt és tartsd a hegyével fölfelé. A másik kezedbe fogj egy zsák rizst és öntsd, csak öntsd a tűre. Na, majd ha egyetlen rizsszem ... Folytatás ›› megáll a tű hegyén, ekkora csoda, kisunokám, hogy egy ember megszületik erre a világra. "Neked ott a rizsszemed a tű hegyén. Millióból az egyetlenegy..." (Schäffer Erzsébet) Egy századeleji hintaló és lovasa, kalapos kisasszony a hóban, sulykoló asszonyok, omnibusz gavallérral. Elfeledett képek - mondja a szerző, de mondhatná: elfeledett életek. Mert A kifutófiú szerelme című könyvében Schäffer Erzsébet megint varázsol. Halk derűjével elvisz oda, ahová kimondva, kimondatlanul vágyunk: emlékeink bűvös útvesztőjéből a jelenbe. S a mesék szálain befelé, önmagunkba, a végtelen történetbe, amit a születésünkkel kapott irgalomból nap, mint nap újrakezdhetünk. A(z) A kifutófiú szerelme (Könyv) szerzője Schäffer Erzsébet.

"Ahogy a nap rásütött, ezüstös fényben fürdött a hómező. Messziről, távcsővel egy sarki rókát pillantottunk meg. Vadászott. Óvatosan lépdelt, egyszer csak megállt. Fejét lehajtotta, majd egyik, aztán másik oldalára billentette. A hó fölött hallgatózott. Megfeszült a teste. Hirtelen, mintha rugó lökte volna ki, felugrott magasra. És fejjel előre, be a hóba. Csavaros mozgással egyre beljebb ásott, már csak a hátsó lába vége és a farka látszott ki. Majd ugyanolyan hirtelen kirúgta magát. Megrázta a bundáját. A szájában ott ficánkolt hosszú farokkal egy egér. Vagy cickány. Valami apró sarki rágcsáló. Cris rám nézett és nevetett. Ezüstróka, így hívom. Már sok vadászatát láttam, nem tudok betelni vele. Te vagy ilyen, Lora. Kecses, okos, erős, aki nem adja fel. Kíváncsi, figyel, befúrja magát az ismeretlenbe... hogy élve maradjon." Balyi Laura odüsszeiája nem csupán kalandos életút, sokkal inkább egy ember felnövekedése önmagához. Lora ma hetvennyolc éves. Vallomása nem is emlékezés, inkább valami emlékfolyam, ami kiárad, elönt maga körül mindent, és visz, sodor, kincsesládikót, hordalékot, uszadékfát, amit ér.

Az ablakhoz megy, és lassan olvasni kezdi a levelet. "Drága Berta...!" Olvas, és meg kell kapaszkodnia az ablakpárkányban, úgy elgyöngül a lába. Nem a hírektől,amiket megtud, sokkal inkább attól a felismeréstől, hogy nincs páncél, nincs vért, nincs semmi pajzs. Az ember védtelen, ha szeret. Ha egyszer már megsebezte magát a másik emberrel, ott örökre dolga van... Rejtőzködő, mégis kitárulkozó "mesék" füzére Schäffer Erzsébet tizedik kötete. Vallomásos történeteiben most is az a bizalomból építkező, csöndes és szemlélődő derű van jelen, ami könyveit oly sokak számára napi olvasmánnyá teszi.

Schaffer Erzsébet a Nők Lapja kivételes hangú szerzője. Írásai - most, ebben a kötetben is - különös ötvözetei novellának, balladának, riportnak, vallomásnak, levélnek, naplónak.Példaképe, Lázár Ervin írta róla: "Istenáldotta tehetséggel egy sajátos, semmihez sem hasonlítható műfajt teremtett. Írásai olyanok, mint a szemünk előtt kinyíló virágok. Habkönnyűek és súlyosan fénylők."Mint előző könyveit, ezt is azzal a bizalommal veheti kezébe az olvasó, hogy számíthat rá, lélektől lélekig tartó utazásban lesz része.

„Schäffer Erzsiből olyan erővel árad a bizalom, hogy szabaddá teszi az embert. Történetei is erről szólnak. Istenáldotta tehetséggel egy sajátos, semmihez sem hasonlítható műfajt teremtett. Írásai olyanok, mint a szemünk előtt kinyíló virágok. Habkönnyűek és súlyosan fénylők.” (Lázár Ervin)

A kötetben szereplő történetek zöme nem most lát napvilágot először. Legtöbbjük már megjelent a Nők Lapjában. Van ott egy Útközben nevet viselő rovat, melynek szerzője alkalomról alkalomra belekeveredik valamibe. Meglát valakit, ránéz egy brosstűre, havat lapátol, elmegy egy árverésre. Táncol, babot fejt, egy kislányt figyel. Nem esik meg semmi rendkívüli. Akkor mégis mi történik? ... A kiadó úgy gondolta, Schäffer Erzsébet találkozásait érdemes összegyűjteni. Így született meg ez a könyv.

A megrázó őszinteségű, személyes hangú, leginkább egyfajta sajátos naplóra emlékeztető könyv anya és lánya párbeszéde az élet utolsó szakaszába érve nem mindennapi kapaszkodót nyújt felderítetlen emberi kapcsolataink kibogozásához, megfejtéséhez. A történetek minden pillanatában ott a dráma, és ott a feloldozás, ott vannak a fogódzók, a megélt tapasztalások, hogy az élet olykor kikerülhetetlennek látszó buktatóin is át lehet evickélni. Az utolsó öt percben is. Nehéz pakkal megrakodva is. Nem biztos, hogy száraz lábbal, de partot érünk.

Nagy szájjal szoktam mesélni: az én temesvári ómamámnak négy férje volt. Egy hölgyfodrász és három főpincér. Hát ez remek! Nem is kell tovább mondanom… De most elcsöndesedtem. Elővettem a régi fényképeket, és fölidéztem, milyen lehetett Karola, az ómamám. Így lett az ő félszavakban elmesélt élete a kerete sok találkozásnak, élettöredéknek, ami most ebben a kötetben elfért. Polcz Alaine, Törőcsik Mari, Závada Pál, Gyurkovics Tibor. A gyimesi furulyás, az alföldi rózsakertész, a galambász, a vándorfotográfus, a suszter és az állomásfőnök. Meg még hányan! Ismerősök és ismeretlenek nyújtanak itt kapaszkodót. Nekem is. Fogadják el a kezüket! Schäffer Erzsébet

„A léghajó ott volt kikötve nyolc emelet magasságban az erkélyen. Amikor betornáztam magam a kosarába, Gross úr még árnyékba húzta a papagájok kalitkáját, aztán beszállt, és eloldotta a kötelet. Pillanatok alatt a tetők fölött voltunk. Valami kósza szélre tapadva, lágyan, méltóságteljesen úszott hajónk a nyári égbolt peremén, Budapest fölött. Gross úr fogta a köteleket, hunyorított, és lefelé mutatott. – Hunyja csak be a szemét! Most jön a varázslat… Hoppá! Látja azt az alakot? Ott, ott, a Lendvay utcában! Tizenhét éves, és mindig éhes. Egy nyugágyat cipel. Látja? Abban aludtam, abban a nyugágyban. Vittem egyik lakásból a másikba. Ahová befogadtak…” Kincsemberek között élünk. Ha elveszíted a kedved, ha reggel nem akarsz felkelni, gondolj rájuk. Sokszor mesének is beillik a történetük. Pedig nem mese egyiküké sem. Saint-Exupéry írja valahol: „Mily kevés zajt csapnak az igazi csodák!” Találj rá a csodákra! A könyvben és önmagadban is. Schäffer Erzsébet

Jó néhány mesét rejtettem a párarajzok mögé. Mert most egy könyv erejéig csak visszatértem az útközben megesett történeteimhez. Mondjam, hogy ez a „műfaj" a kedvencem? Hol mosolyos, hol könnyes ismerkedős játék. Nincs nagy hűhó körülötte, elég, ha fölszáll az ember egy vonatra, keresztbe teszi a lábát, és figyel. Vagy leül, mondjuk, pacalt enni a piacon három marcona férfi mellé. De álmodozhat is egy fiú lelkébe bújva egy kék öbölre néző ablakban. Elkísér egy csudanőt Kecskeméttől Alaszkáig. Öreg katonamesét hallgat könnyes szemmel, és szamarat lovagol a rilai kolostort övező hegyekben. Ültek már átkarolva egy biciklivázon szerelmesen? S emlékeznek a koltói nászutasokra? Ugye, igen? És ez még csak töredék mindabból, ami itt szép sorban következik. Schäffer Erzsébet

„Ahogy a nap rásütött, ezüstös fényben fürdött a hómező. Messziről, távcsővel egy sarki rókát pillantottunk meg. Vadászott. Óvatosan lépdelt, egyszer csak megállt. Fejét lehajtotta, majd egyik, aztán másik oldalára billentette. A hó fölött hallgatózott. Megfeszült a teste. Hirtelen, mintha rugó lökte volna ki, felugrott magasra. És fejjel előre, be a hóba. Csavaros mozgással egyre beljebb ásott, már csak a hátsó lába vége és a farka látszott ki. Majd ugyanolyan hirtelen kirúgta magát. Megrázta a bundáját. A szájában ott ficánkolt hosszú farokkal egy egér. Vagy cickány. Valami apró sarki rágcsáló. Cris rám nézett és nevetett. Ezüstróka, így hívom. Már sok vadászatát láttam, nem tudok betelni vele. Te vagy ilyen, Lora. Kecses, okos, erős, aki nem adja fel. Kíváncsi, figyel, befúrja magát az ismeretlenbe… hogy élve maradjon.«" Balyi Laura odüsszeiája nem csupán kalandos életút, sokkal inkább egy ember felnövekedése önmagához. Lora ma hetvennyolc éves. Vallomása nem is emlékezés, inkább valami emlékfolyam, ami kiárad, elönt maga körül mindent, és visz, sodor, kincsesládikót, hordalékot, uszadékfát, amit ér. „Valaki egyszer megkérdezte: regényt nem akarsz írni? Nem tudok, mondtam. Hogy ez most regény-e? Inkább azt mondanám, életmese. Évekig vártam, hogy hőse, aki fiatalkorom óta foglalkoztat, megszólaljon. Ismeretségünk egy ruhával kezdődött. Lora imádta az elegáns holmikat, de hamar rájuk unt. Érettségiző diáklány voltam, amikor, mint levetett cuccot, egy extravagáns, olasz márkájú, banánzöld zsorzsettruhát küldött. Hozzá egy laza, mélyen kivágott, kézzel festett selyemblúzt. Ezerkilencszázhatvanhat az évszám. Életem első hódításai e darabokhoz kötődnek. Így kezdődött a kapcsolatunk Lorával, a táncosnővel.” Schäffer Erzsébet

Jó néhány mesét rejtettem a párarajzok mögé. Mert most egy könyv erejéig csak visszatértem az útközben megesett történeteimhez. Mondjam, hogy ez a „műfaj" a kedvencem? Hol mosolyos, hol könnyes ismerkedős játék. Nincs nagy hűhó körülötte, elég, ha fölszáll az ember egy vonatra, keresztbe teszi a lábát, és figyel. Vagy leül, mondjuk, pacalt enni a piacon három marcona férfi mellé. De álmodozhat is egy fiú lelkébe bújva egy kék öbölre néző ablakban. Elkísér egy csudanőt Kecskeméttől Alaszkáig. Öreg katonamesét hallgat könnyes szemmel, és szamarat lovagol a rilai kolostort övező hegyekben. Ültek már átkarolva egy biciklivázon szerelmesen? S emlékeznek a koltói nászutasokra? Ugye, igen? És ez még csak töredék mindabból, ami itt szép sorban következik.

„Jó ?itt látni az arcodat, ómama. A fiatalasszonyarcodat. Messze nézel, olyan messze, ahová már csak te látsz el. Te voltál most a kapaszkodóm. Te, aki álltad a sarat. Akinek soha nem hunyt ki a huncut fény a szeméből. Aki nem tudott egyedül maradni, ezért választott mindig társat magának… Egy hölgyfodrászt és három főpincért… Ok voltak sorban a társaid. A te életed foglalja keretbe ennek a könyvnek a sokarcú üzenetét. Mind ugyanarról szól: hogyan tudunk hazatalálni…” (A Szerző) Nagy szájjal szoktam elmesélni: az én temesvári ómamámnak négy férje volt. Hölgyfodrász és főpincérek… Hát ez remek! Nem is kell tovább mondanom… Most elcsöndesedtem. Elővettem a régi fényképeket, fölidéztem, milyen lehetett Karola, az ómamám. Gyűjtögetett, mint én… Így lett az ő félszavakban elmesélt élete a kerete annak a sok találkozásnak és élettöredéknek, ami most ebbe a kötetbe elfér. Polcz Alaine, Törőcsik Mari, Závada Pál. A gyimesi furulyás, az alföldi rózsakertész, a galambász, a vándorfotográfus, a suszter és az állomásfőnök. És még hányan, ismerősök és ismeretlenek nyújtanak kapaszkodót. Nekem is… Fogadják el a kezüket.

Egy leselkedő kislány, egy utazóvekker kalandja, egy nagybácsi, aki soha nem ül le, egy pipa és a hozzá tartozó nagyapa, hét szál dália vándorlása egy kiskertből – és mellettük az emberek. Akik arra vágynak, hogy megéljék a pillanatokat, s akkor majd övék lesz a pillanatok szövetéből szőtt végtelen takaró, az idő. Ami nem más, mint az életünk.  Schäffer Erzsébet makacs következetességgel, az írásaiból ismert csendes erővel gyűjti és veti papírra történeteit, melyek most is a bizalomról szólnak, arról, hogy az élet társasjátékát a legsikeresebben nyitott lélekkel lehet játszani. Akkor is, ha nem dobunk mindig hatost.

Schäffer Erzsébet új könyve, a Toronyiránt külső és belső utazások egymásra felelő története. Szereplői egyben hasonlóak. Akár vándorméhészek, akár a jurtában élő fiatal család, egy vonat egymás mellé került utasai, Csen úr Hainan szigetén, vagy a Lány, aki már nem gyerekkora kockavárát építi – mindannyian hazafelé tartanak. A helyszín hol Mexikó, hol Nyírmada határában egy akácos, hol Borneo szigete, vagy Zalában az Öreghegyen egy présház, lehet a Yalong-öböl Kínában, vagy a balástyai tanyákon egy kecskefarm – mindhez ugyanaz az út vezet. Lakóinak lélektől lélekig tartó útja. Amit, ha velük végigjárunk, fogódzókat találunk a magunk megszenvedett, megáldott, életünk utolsó pillanatáig tartó utazásához.