Gold Swan

Ever since the dawn of mankind, some primal instinct drives us to find proof that we are not alone in this world. Although billions of people populated the Earth, we still felt alone. We built spaceships and searched on, leaving our home planet. We wanted to see into the distance through the light-years. But why? What is that longing encoded in our genes that makes us look ever further? Why do we obsessively believe that we cannot possibly be the only sapient civilization in this incomprehensibly big world? After so many disappointments why does our belief still hold, stronger than our life-instincts? Why are we gazing at the star-studded night sky and ask ourselves again and again – you out there, who we’ve been searching for since time immemorial, which planet do you live on, where should we go? And what’s next when we find the much-desired answer to these questions? If those that we’ve been waiting for for so long come to us…will we survive? The day has come. The day of the last war.

 Edward Mills nyomozó egy tragikusan végzodo túszmentési akcióban elveszíti a feleségét. A rendor az elkövetkezo egy évben alkohollal próbálja orvosolni fájdalmát, mialatt nyomozóként csak kisebb ügyek felderítésére kap megbízásokat. Egy napon rejtélyes emberi öngyulladások történnek a városában és Millst utasítják a meghökkento tuzesetek okainak kiderítésre. Ahogy nyomozó halad elore a titokzatos események felderítésében, olyan eredményre jut, ami visszavonhatatlanul megváltoztatja az életét. "A kép a másik oldalon ismét változott és egy no jelent meg a kiabáló fickó mögött. A törékeny alakja, a fekete hosszú haja azonnal ismeros lett a rendornek. ? Emily?? suttogta elképedve. A no is meglátta ot és közelebb lépett a tükörhöz. Kék szemével kíváncsian méregette az ide át falfehérré vált Millst. - Rohadék rémálmok! - Mills dühtol eltorzult arccal, ököllel sújtott le az ártatlan tükörre, mire milliónyi repedés szaladt végig az üvegen."

1947 júliusában egy különös eseményrol szóltak a korabeli sajtóhírek: a beszámolók szerint egy azonosíthatatlan repülo tárgy zuhant le a város külso szélén. Valóban egy idegen urhajó járt akkor szerencsétlenül, vagy egyszeruen csak egy meteorológiai léggömb okozta a téves híreket? Ha a kiszivárgó hírek igazak, hogy mégis ufók szenvedtek baleset, akkor valóban négy idegen került volna a Földre? Ha az idegenek elérték a bolygónkat, csak négyen jöttek, vagy mi tévesen csak ennek a négynek a létezésérol tudunk? A katasztrófa során valóban meghalt a négy szürke? Talán megtörténhet, képesek arra, hogy látszólag halott lények túléljék urhajójuk katasztrófáját, és a mai napig közöttünk bujkálva várjanak a lehetoségre, hogy ismét hazamehessenek a saját világukba?

„Amióta csak az emberiség létezik, valami ősi ösztön hajt minket, hogy igazolni tudjuk, nem vagyunk egyedül a mindenségben. Bár több milliárd ember él a Földön, mégis magányosnak érezzük magunkat. Űrhajókat építettünk, és elhagyva a bolygónkat tovább kerestünk. Látni akartunk fényéveken át a messzeségbe. De miért? Mi az a génjeinkbe kódolt vágy, ami arra késztet minket, hogy tovább kutassunk? Miért hisszük megszállottan, hogy nem lehetünk egyedüli értelmes civilizáció az ésszel fel nem fogható nagyságú mindenségben? A sok csalódás után miért tart még ki mindig a hitünk, erősebben, mint az életösztönünk? Miért tekintünk fel az éjszakai csillagos égboltra, és tesszük fel magunkban a kérdést újra és újra: ti ott, kiket időtlen idők óta keresünk, melyik bolygón vagytok? Merre induljunk? Mi lesz akkor, ha ezekre a kérdésekre megkapjuk a hőn áhított választ? Ha eljönnek azok, akikre oly régóta várunk már… túl fogjuk élni? Felvirradt a nap. Az utolsó háború napja.”