Hajja Book strana 2 z 2

A II. világháború során a Harmadik Birodalom rettegett biztonsági szolgálatának katonai szárnya, a Waffen-SS az 1940-es két hadosztályról a háború végére 38 hadosztályra bővült, létszáma ekkor meghaladta a 900 000 főt. A Waffen-SS-hadosztályok számának emelkedésével a hadtestparancsnokságoké is növekedett, a háború végéig 18 hadtest és két hadsereg felállítását tervezték, illetve hajtották végre. Az első három SS-hadtest története jól ismert: az I., II. és III. (germán) SS-páncéloshadtest, valamint az alárendeltségükbe tartozó Leibstandarte SS Adolf Hitler, Das Reich, Hitlerjugend, Hohenstaufen, Frundsberg és Nordland hadosztályok tevékenysége is gazdagon van dokumentálva. Ugyanez nem mondható el a IV. SS-páncéloshadtestről, mely a nyugati hadszíntéren és Berlinnél sem került bevetésre, ám a háború utolsó időszakában számos nagy jelentőségű csatában vett részt a keleti arcvonalon. A varsói védelmi harcok kezdeti szakaszában, 1944. július végén felállított IV. SS-páncéloshadtestet a 3. Totenkopf és az 5. Wiking páncéloshadosztály alkotta. A hadtest a harcokban született, és végigharcolta a háború utolsó tíz hónapját. Az alakulatot a kitartásáról és kiváló harci szelleméről, mindenekelőtt azonban a halálos hatékonyságáról ismerték, mely a kemény ellencsapások idején és a szívós védekezéskor egyaránt jellemezte, olyankor is, ha létszámhátrányban kellett küzdenie. Herbert Otto Gille hadtestparancsnok a lezsernek tartott parancsnoki ténykedése miatt gyakran bonyolódott heves vitákba a felettes Wehrmacht-parancsnoksággal, ezzel együtt a hadtest a szomorú végkifejletig a Harmadik Birodalom egyik legmegbízhatóbb, legfélelmetesebb alakulatai közé tartozott. A mű első kötete a IV. SS-páncéloshadtestnek az 1944 második felében zajló, Varsó melletti ádáz, szinte folyamatos harcokban betöltött szerepét tárgyalja, eddig nem publikált forrásanyagokra, többek között elveszettnek hitt egykorú német feljegyzésekre alapozva, melyeket nemrég tettek kutathatóvá Oroszországban.

Az ifjú Hans Heinz Rehfeldt 18 évesen legénységi állományú gránátosként (közlegény) került a keleti frontra 1941. novemberében az elit Großdeutschland gyalogezred önkénteseként, hogy egy 8 cm-es aknavető kezelőjeként azonnal a Taifun hadművelet harcaiban találja magát Moszkvától délre, Tula térségében. Naplója 1941. október 26-án kezdődik, amikor a neuruppini pótzászlóalj bakái az ezredzenekar vezetésével lelkesen vonultak át a városon, ki a pályaudvarra, hogy kilencnapos vonatút után megérkezzenek az oroszországi Orjolba, ahol már másnap átéli az első légitámadást. Napokra bontott beszámolójában megdöbbentő, szemléletes képet fest a nélkülözésről, amint a katonák mínusz 52 fokban is harcoltak téli egyenruha és álcázás nélkül, a hóban fagyoskodva. Rehfeldt Oroszországban harcoló zászlóalját 1942-ben a veszteségek miatt feloszlatták. Ő maga súlyos fagyásos sérülést szenvedett, de az esélyekre rácáfolva - és az orvos elképedésére - újra lábra tudott állni. Visszavezényelték a frontra, és a harctéren tanúsított bátorságáért szakaszvezetővé léptették elő. Akik most ismerkednek a keleti front történetével, azokat ámulatba fogja ejteni, mi mindenen kellett keresztülmennie Rehfeldtnek a túléléshez, azok pedig, akik jártasak valamennyire a náci Németország és a Szovjetunió közötti háború történetében, látni fogják, hogy a hiteles leírások alátámasztják a másutt olvasott tényeket, miközben újabb árnyalatokkal gazdagítják azokat. Bárhogy is, az olvasó érdekfeszítő utazásra számíthat. A több mint 240 fényképpel és saját készítésű térképpel illusztrált, lebilincselően izgalmas olvasmány egy katonáról szól, aki többször is közelről nézett szembe a halállal, egyúttal tanúbizonyságul szolgál rendíthetetlen kitartására és lelkierejére.

Az ifjú Hans Heinz Rehfeldt 18 évesen legénységi állományú gránátosként (közlegény) került a keleti frontra 1941. novemberében az elit Großdeutschland gyalogezred önkénteseként, hogy egy 8 cm-es aknavető kezelőjeként azonnal a Taifun hadművelet harcaiban találja magát Moszkvától délre, Tula térségében. Naplója második része ott folytatódik, ahol az első kötet véget ért: 1943. augusztus 11-én az Ahtyirka körüli védelmi harcokban. Októberben 21 napos eltávozást kap, amit otthon tölt Hagenben, majd november közepétől ismét az ukrajnai arcvonalszakaszon küzd. 1944 májusában már szakaszparancsnok régi egységénél, és a Romániában, majd Kelet-Poroszországban és Litvániában zajló súlyos védelmi csaták részese. Miután 1944 végén hajón Memelből Königsbergbe szállították, 1944/45 telén részt vett a Kelet-Poroszországért vívott ütközetekben. Folyamatosan ki volt téve az orosz bombázók és vadászrepülők támadásainak, és súlyosan megsebesült a lábában, egy orosz önkéntes és egy lóvontatású jármű segítségével sikerült Balgáról Rosenbergbe jutnia. Tengeren Pillau-n keresztül Swinoujscie-be, majd vonattal Schwerinbe utazott. A közelgő orosz bebörtönzés elől nyugatra menekülve 1945. május 3-án amerikai fogságba esett, majd 1945 júliusában szabadult. A közel 200, a szerző által kézzel rajzolt térképpel és fényképpel illusztrált lenyűgöző és megdöbbentő történet egy olyan ember eltökéltségéről és szellemi erejéről tanúskodik, aki folyton visszatér a közeli halálból.

Erwin Rommel összetett személyiséggel rendelkezett: született vezető, kiváló katona, odaadó férj és büszke apa volt; amellett intelligens, ösztönvezérelt, bátor, könyörületes, hiú, egoista és arrogáns. 1940-ben Franciaországban, majd két éven át Észak-Afrikában, végül 1944-ben ismét Franciaországban -- Normandiában -- a páncélos-hadviselés mesterének bizonyult, sorra leiskolázta az ellene küldött szövetséges hadvezéreket, akik sohasem tudták őt kiismerni, és csak a hatalmas túlerőnek köszönhetően győzhették le. Katonai nagysága ellenére mindamellett naiv embernek bizonyult, logikátlanul egyszerre volt képes csodálni Hitlert és megvetni a nácikat; a Führer hatása alá került, akinek a sikerei eltakarták előle a Harmadik Birodalom valódi természetét. Erwin Rommelt végül nem azért kényszerítették, hogy önkezével véget vessen életének, mert egyes állítások szerint belekeveredett egy zsarnokgyilkos összeesküvésbe, hanem mert sokkal nagyobb bűnt követett el: szembesíteni merte Adolf Hitlert a valósággal. A tábornagy című munkájában Daniel Allen Butler nem csak az újszerű, lendületes manőverekről nyújt érzékletes képet, melyek elsimerést hoztak Rommelnek, hanem egy igazi német hazafi portréját is megfesti, aki végül már csak a hazájáért harcolt és nem volt hajlandó sutba hajítani erkölcsi elveit egy bűnös emberért és egy bűnös ügyért.

Az 507. nehézpáncélos-osztályt 1943 őszén állították fel Bécsben, s miután a wezepi kiképzőbázison felszerelték Tiger-páncélosokkal, 1944. márciusban Tarnopol és Brodi környékén sor került az első bevetésére. Magját a 4. páncélosezred I. páncélososztályának tapasztalt harckocsizói alkották, ennélfogva a mű az ezred lengyelországi, franciaországi és oroszországi harcaiba is bepillantást nyújt. Az osztályt azzal bízták meg, hogy szilárdítsa meg a szétzilálódott arcvonalat, és a Friebe-harccsoport kötelékében részt vett a brodi katlanban rekedt mintegy 800 súlyos sebesült kimenekítésében. 1944 júniusában átvezényelték a keleti arcvonal középső szakaszára, majd a narewi hídfőnél vívott heves összecsapások után - ahol mozgó tartalékként és beavatkozó alakulatként folyamatosan harcban állt -, 1944 végén Zichenauba (Ciechanów) irányították tartalékállásokba. 1945 januárjában az 507. nehézpáncélos-osztály Rokosszovszkij marsall 2. Belorusz Frontjával került szembe, mely a nagyszabású szovjet offenzíva során átkelt a Narew folyón. Az ellenség jelentős túlereje dacára az 507-esek Tigerei az első három ütközetnapon 136 szovjet páncélost semmisítettek meg. A Visztulán való fáradságos átkelés után az alakulat februárban a Paderborn melletti Sennelagerbe került pihentetésre, ahol feltöltötték Tiger II-es Königstigerekkel. A páncélososztályt már márciusban harcba vetették az amerikai 3. Spearhead páncéloshadosztály alakulatai ellen, melyeknek a Paderborn melletti összecsapásokban súlyos veszteségeket okozott. A Harz-hegységbe való visszavonulás után az alakulat végül 1945. májusban, csehszlovák területen szüntette be a harcot. A könyv döntően az alakulatok egykori katonáinak naplóbejegyzéseire és emlékeire alapozva ismerteti a 4. páncélosezred és az 507. nehézpáncélos-osztály drámai történetét. Legyen szó páncélosparancsnokok, járművezetők, irányzólövészek vagy rádióslövészek visszaemlékezéséről, az olvasó mélyen átélheti, hogyan látták a katonák a bevetéseket. A harcleírások mellett a katonaélet derűs pillanatai, a bajtársiasság-érzés megnyilvánulásai és a hadifogság történései is bemutatásra kerülnek. Nem utolsósorban a többségében eddig kiadatlan fényképeknek köszönhetően az 507. nehézpáncélos-osztály harcairól szóló munka egyedülálló, hiteles hadtörténeti műnek számít.

A II. világháború legelegánsabb harckocsijának tartott PzKpfw V Panther típusú páncélost úgy tervezték, hogy a harctér legerősebb és legmozgékonyabb harcjárműve legyen. Az 1943 elején történt bevetését követő fejlesztések révén ezen követelményeknek a legteljesebb módon meg is felelt. Torziós rugózású futóműve olyan sima futást biztosított, melyet a 70-es évekig nem sikerült elérni más páncélosnál, 80 mm-es, döntött homlokpáncélja a legtöbb ellenséges harckocsi fegyverzete számára áttörhetetlennek bizonyult és 7,5 cm űrméretű KwK 42 L/70-es lövegével 1000 méter távolságról képes volt 140 mm-es páncélzat leküzdésére. Thomas Anderson harckocsiszakértő ezen műve eredeti német levéltári források alapján mutatja be a Panther születését, válaszul a szovjet T-34-es és KV harckocsikkal 1941-ben vívott harcokra. Bemutatja a páncélosnak a harctereken elért sikereit, valamint kitér a számos módosításra és a különféle típusváltozatokra is. Ez a mű, melyben számos ritka, korábbi könyvekben nem publikált fénykép és rajz kerül bemutatásra, a II. világháború egyik leghíresebb páncélosának különleges történetét mutatja be.