Hajja Book

Az 503. "Tiger" nehézpáncélos-osztályt 1942. május 4-én állították fel - elsőként a tíz önálló Tiger-osztály közül - Neuruppin, Putlos, Fallingbostel és Döllersheim területén. A tűzkeresztségen 1942. december 30-án esett át a Don folyó alsó szakaszától keletre és nyugatra, valamint a Manics mentén. 1943 februárjában teljes létszámra töltötték fel, és 1943 márciusában és áprilisában részt vett a Donyec-medencében és a Miusz-Donyec vonalon vívott védelmi harcokban. Harkov térségébe vezényelve az osztály részt vett a Zitadelle hadműveletben, mely az utolsó nagy német offenzíva volt keleten. A 8. hadsereg alárendeltségében a Dnyeper folyónál, Kijev közelében és Dél-Ukrajnában folytatott harcokat követően a Bäke-nehézpáncélos-ezred kötelékében áttörte a cserkasszi-katlant, lehetővé téve ezzel a bekerített német erők kitörését. Hazai feltöltés után az 1. századot a Wehrmachtban elsőként fegyverezték át Tiger II-esre, azaz Königstigerre. Az 1944 júniusában az inváziós frontra vezényelt osztály augusztusig harcolt Caen és Cagny, valamint az Orne torkolatának keleti térségében. A paderborni feltöltést követően Magyarországon folytatódtak a védelmi harcok. Részt vett a Margarethe hadműveletben, a Budapest térségében, a Balatonnál, a Dunánál, a Kárpátokban és a Bécstől északra zajló ütközetekben. 36 hónapos fennállása alatt az osztály 25 hónapot töltött frontszolgálatban, és a kapitulációig körülbelül 2000 ellenséges harckocsit semmisített meg. Az 503. Tiger-osztályban olyan eredményes páncéloslövészek és -parancsnokok szolgáltak, mint Kurt Knispel őrmester, Heinz Rondorf főtörzszászlós és Heinz Gärtner őrmester. Az egység a végsőkig bátran és fegyelmezetten teljesítette kötelességét. A szerzők leírják nehézpáncélos-osztályuk történetét, kiegészítve ritka forrásanyagokkal, mint például személyes beszámolók, hadinaplókból és Wehrmacht-jelentésből származó részletek, valamint a Tiger műszaki részletei. A kiterjedt és többségében korábban sohasem publikált fotóanyag egyedülállóvá teszi ezt a művet. A magyar kiadás két kötetben jelenik meg, a 2. kötet az 1944. június - 1945. május közti időszakot mutatja be.

A II. világháború utolsó hónapjaiban - miután Budapest 1945. február 13-án elesett, a IX. SS-hegyihadtest kitörési kísérlete pedig meghiúsult - IV. SS-páncéloshadtest egyedül annyit tehetett, hogy visszavonul egy jobban védhető vonalhoz, és megerődíti a kulcsfontosságú Székesfehérvárt. Gille SS-Obergruppenführer veteránjai Tolbuhin marsall túlerőben lévő, egyre erősebb 3. Ukrán Frontjával szemben, az 1945. januári három felmentési kísérlettől elgyötörve beásták magukat az elhúzódó védelmi harcokhoz. Adolf Hitler azonban nem feledkezett meg a magyarországi hadszíntérről és az ország gazdag olajmezőiről, ezért a berlini védekezés rovására, erősítés gyanánt átvezényelte Sepp Dietrich SS-Oberst-Gruppenführer legendás 6. páncéloshadseregét, de nem Budapest visszafoglalására, hanem Tolbuhin erőinek körülzárására és megsemmisítésére, hogy ezzel teljesen megváltoztassa a helyzetet Közép-Európában a németek javára. Ám a Frühlingserwachen (Tavaszi ébredés) fedőnevű, túlságosan nagyratörő offenzíva a tavaszi olvadás által segített határozott szovjet védekezés miatt kisvártatva elakadt. A náci Németország utolsó nagy offenzívájának számító hadműveletben Hitler utolsó páncélostartaléka szerény eredmények ellenében súlyos veszteségeket szenvedett. A IV. SS-páncéloshadtest itt támogatói szerephez jutott, de hamarosan az ezt követő harcok aktív részesévé vált, miután a Vörös Hadsereg megindította a bécsi támadó hadműveletet, mely csaknem lesöpörte a Dél hadseregcsoport erőit a harcmezőről. Gille Ausztriába visszavonuló, megtépázott csapatai a Németországba vezető utak lezárására törekedtek, miközben a Vörös Hadsereg Bécs felé nyomult. A IV. SS-páncéloshadtest katonái a szűnni nem akaró szovjet támadásokat és Hermann Balck tábornok, a hadseregparancsnok hozzá nem értő vezetését átvészelve átküzdötték magukat Ausztrián, hogy eljussanak a biztonságot jelentő demarkációs vonalhoz, ahol 1945. május 9-én, csaknem egy éve tartó folyamatos küzdelem után megadták magukat az amerikai csapatoknak.

Az 503. "Tiger" nehézpáncélos-osztályt 1942. május 4-én állították fel - elsőként a tíz önálló Tiger-osztály közül - Neuruppin, Putlos, Fallingbostel és Döllersheim területén. A tűzkeresztségen 1942. december 30-án esett át a Don folyó alsó szakaszától keletre és nyugatra, valamint a Manics mentén. 1943 februárjában teljes létszámra töltötték fel, és 1943 márciusában és áprilisában részt vett a Donyec-medencében és a Miusz-Donyec vonalon vívott védelmi harcokban. Harkov térségébe vezényelve az osztály részt vett a Zitadelle hadműveletben, mely az utolsó nagy német offenzíva volt keleten. A 8. hadsereg alárendeltségében a Dnyeper folyónál, Kijev közelében és Dél-Ukrajnában folytatott harcokat követően a Bäke-nehézpáncélos-ezred kötelékében áttörte a cserkasszi-katlant, lehetővé téve ezzel a bekerített német erők kitörését. Hazai feltöltés után az 1. századot a Wehrmachtban elsőként fegyverezték át Tiger II-esre, azaz Königstigerre. Az 1944 júniusában az inváziós frontra vezényelt osztály augusztusig harcolt Caen és Cagny, valamint Orne megye keleti térségében. A paderborni feltöltést követően Magyarországon folytatódtak a védelmi harcok. Részt vett a Margarethe hadműveletben, a Budapest térségében, a Balatonnál, a Dunánál, a Kárpátokban és a Bécstől északra zajló ütközetekben. 36 hónapos fennállása alatt az osztály 25 hónapot töltött frontszolgálatban, és a fegyverletételig körülbelül 2000 ellenséges harckocsit semmisített meg. Az 503. Tiger-osztályban olyan eredményes páncéloslövészek és -parancsnokok szolgáltak, mint Kurt Knispel őrmester, Heinz Rondorf főtörzszászlós és Heinz Gärtner őrmester. Az egység a végsőkig bátran és fegyelmezetten teljesítette kötelességét. A szerzők leírják nehézpáncélos-osztályuk történetét, kiegészítve ritka forrásanyagokkal, mint például személyes beszámolók, hadinaplókból és Wehrmacht-jelentésből származó részletek, valamint a Tiger műszaki részletei. A kiterjedt és többségében korábban nem publikált fotóanyag egyedülállóvá teszi ezt a művet. A magyar kiadás két kötetben jelenik meg, az 1. kötet az 1942. május - 1944. május közti időszakot mutatja be.

1944 szentestéjén, a Varsó környéki harcok szünetében a IV. SS-páncéloshadtest katonái a jeles alkalom méltó megünneplésére készültek. Nagy várakozással tekintettek a legnémetebb ünnep elé, nem utolsósorban azért, hogy elkölthessék a legízletesebb vacsorát, amit a tábori konyha a háború ötödik évében prezentálni tudott. Ki is érdemelték. Az öt hónapig tartó, súlyos veszteségekkel járó, ádáz harcok után a hadtestparancsnokság és a hozzá tartozó két hadosztály - a 3. Totenkopf és az 5. Wiking SS-páncéloshadosztály - katonái már nagyon várták az ünnepeket, az otthonról kapott ajándékokat, s talán azt is, hogy megihassanak egy üveg snapszot vagy bort a bajtársakkal. De másként alakultak a dolgok. Herbert Otto Gille SS-Obergruppenführer, a hadtestparancsnok este telefonhívást kapott: közölték vele, hogy a hadtest 35.000 katonájának már másnap meg kell kezdenie a berakodást a vasúti szerelvényekbe, melyek a viszonylag csendes visztulai frontról több száz kilométerre, a magyarországi hadszíntérre repítik őket. Az alakulatot Budapest felmentésével bízták meg. Kezdetét vette a IV. SS-páncéloshadtest történetének utolsó szakasza, amikor kulcsszerephez jutott a balvégzetű város három felmentési kísérletében. Gille és csapatai - akiknek a dolgot a saját felső vezetésük éppúgy nehezítette, mint a szovjet erők - a helyőrség felmentése érdekében leküzdhetetlennek tűnő akadályokat győztek le, de végső támadásukat az utolsó pillanatban lefújták, pedig csak néhány kilométerre jártak a céltól, melynek elérésére közel egy hónapja törekedtek. Miután a felmentési kísérlet kudarca megpecsételte a több százezer magyar és német sorsát, az alakulatnak egyetlen lehetősége maradt: védelembe vonulni és a lehető legtovább védelmezni a magyarországi olajmezőket.

A II. világháború legelegánsabb harckocsijának tartott PzKpfw V Panther típusú páncélost úgy tervezték, hogy a harctér legerősebb és legmozgékonyabb harcjárműve legyen. Az 1943 elején történt bevetését követő fejlesztések révén ezen követelményeknek a legteljesebb módon meg is felelt. Torziós rugózású futóműve olyan sima futást biztosított, melyet a 70-es évekig nem sikerült elérni más páncélosnál, 80 mm-es, döntött homlokpáncélja a legtöbb ellenséges harckocsi fegyverzete számára áttörhetetlennek bizonyult és 7,5 cm űrméretű KwK 42 L/70-es lövegével 1000 méter távolságról képes volt 140 mm-es páncélzat leküzdésére. Thomas Anderson harckocsiszakértő ezen műve eredeti német levéltári források alapján mutatja be a Panther születését, válaszul a szovjet T-34-es és KV harckocsikkal 1941-ben vívott harcokra. Bemutatja a páncélosnak a harctereken elért sikereit, valamint kitér a számos módosításra és a különféle típusváltozatokra is. Ez a mű, melyben számos ritka, korábbi könyvekben nem publikált fénykép és rajz kerül bemutatásra, a II. világháború egyik leghíresebb páncélosának különleges történetét mutatja be.

A II. világháború során a Harmadik Birodalom rettegett biztonsági szolgálatának katonai szárnya, a Waffen-SS az 1940-es két hadosztályról a háború végére 38 hadosztályra bővült, létszáma ekkor meghaladta a 900 000 főt. A Waffen-SS-hadosztályok számának emelkedésével a hadtestparancsnokságoké is növekedett, a háború végéig 18 hadtest és két hadsereg felállítását tervezték, illetve hajtották végre. Az első három SS-hadtest története jól ismert: az I., II. és III. (germán) SS-páncéloshadtest, valamint az alárendeltségükbe tartozó Leibstandarte SS Adolf Hitler, Das Reich, Hitlerjugend, Hohenstaufen, Frundsberg és Nordland hadosztályok tevékenysége is gazdagon van dokumentálva. Ugyanez nem mondható el a IV. SS-páncéloshadtestről, mely a nyugati hadszíntéren és Berlinnél sem került bevetésre, ám a háború utolsó időszakában számos nagy jelentőségű csatában vett részt a keleti arcvonalon. A varsói védelmi harcok kezdeti szakaszában, 1944. július végén felállított IV. SS-páncéloshadtestet a 3. Totenkopf és az 5. Wiking páncéloshadosztály alkotta. A hadtest a harcokban született, és végigharcolta a háború utolsó tíz hónapját. Az alakulatot a kitartásáról és kiváló harci szelleméről, mindenekelőtt azonban a halálos hatékonyságáról ismerték, mely a kemény ellencsapások idején és a szívós védekezéskor egyaránt jellemezte, olyankor is, ha létszámhátrányban kellett küzdenie. Herbert Otto Gille hadtestparancsnok a lezsernek tartott parancsnoki ténykedése miatt gyakran bonyolódott heves vitákba a felettes Wehrmacht-parancsnoksággal, ezzel együtt a hadtest a szomorú végkifejletig a Harmadik Birodalom egyik legmegbízhatóbb, legfélelmetesebb alakulatai közé tartozott. A mű első kötete a IV. SS-páncéloshadtestnek az 1944 második felében zajló, Varsó melletti ádáz, szinte folyamatos harcokban betöltött szerepét tárgyalja, eddig nem publikált forrásanyagokra, többek között elveszettnek hitt egykorú német feljegyzésekre alapozva, melyeket nemrég tettek kutathatóvá Oroszországban.

Az 507. nehézpáncélos-osztályt 1943 őszén állították fel Bécsben, s miután a wezepi kiképzőbázison felszerelték Tiger-páncélosokkal, 1944. márciusban Tarnopol és Brodi környékén sor került az első bevetésére. Magját a 4. páncélosezred I. páncélososztályának tapasztalt harckocsizói alkották, ennélfogva a mű az ezred lengyelországi, franciaországi és oroszországi harcaiba is bepillantást nyújt. Az osztályt azzal bízták meg, hogy szilárdítsa meg a szétzilálódott arcvonalat, és a Friebe-harccsoport kötelékében részt vett a brodi katlanban rekedt mintegy 800 súlyos sebesült kimenekítésében. 1944 júniusában átvezényelték a keleti arcvonal középső szakaszára, majd a narewi hídfőnél vívott heves összecsapások után - ahol mozgó tartalékként és beavatkozó alakulatként folyamatosan harcban állt -, 1944 végén Zichenauba (Ciechanów) irányították tartalékállásokba. 1945 januárjában az 507. nehézpáncélos-osztály Rokosszovszkij marsall 2. Belorusz Frontjával került szembe, mely a nagyszabású szovjet offenzíva során átkelt a Narew folyón. Az ellenség jelentős túlereje dacára az 507-esek Tigerei az első három ütközetnapon 136 szovjet páncélost semmisítettek meg. A Visztulán való fáradságos átkelés után az alakulat februárban a Paderborn melletti Sennelagerbe került pihentetésre, ahol feltöltötték Tiger II-es Königstigerekkel. A páncélososztályt már márciusban harcba vetették az amerikai 3. Spearhead páncéloshadosztály alakulatai ellen, melyeknek a Paderborn melletti összecsapásokban súlyos veszteségeket okozott. A Harz-hegységbe való visszavonulás után az alakulat végül 1945. májusban, csehszlovák területen szüntette be a harcot. A könyv döntően az alakulatok egykori katonáinak naplóbejegyzéseire és emlékeire alapozva ismerteti a 4. páncélosezred és az 507. nehézpáncélos-osztály drámai történetét. Legyen szó páncélosparancsnokok, járművezetők, irányzólövészek vagy rádióslövészek visszaemlékezéséről, az olvasó mélyen átélheti, hogyan látták a katonák a bevetéseket. A harcleírások mellett a katonaélet derűs pillanatai, a bajtársiasság-érzés megnyilvánulásai és a hadifogság történései is bemutatásra kerülnek. Nem utolsósorban a többségében eddig kiadatlan fényképeknek köszönhetően az 507. nehézpáncélos-osztály harcairól szóló munka egyedülálló, hiteles hadtörténeti műnek számít.

1943-ban, a Sztálingrádnál elszenvedett katasztrofális vereség után a Wehrmach páncéloshadseregei elvesztették a kezdeményezést a keleti fronton; a háború menetében fordulat állt be. Az összfegyvernemi harcászat, mely révén a németek 1941-ben és 1942-ben elsöpörték a szovjet csapatokat, veszített hatékonyságából. A keleti fronton ezt követően a páncéloserők vezette támadásokra helyeződött a hangsúly, s mint Robert Forczyk könyvéből megtudhatjuk, a Vörös Hadsereg gépesített alakulatainak erőteljes csapásai sorra zúzták szét a német védelmi vonalakat. E tudományos igényű munka betekintést enged abba, milyen változások történtek a két legnagyobb gépesített haderőnél a páncélos harcászat és a fegyverzet terén a szovjet dominancia erősödése idején. A szerző német, orosz és angol forrásokra alapozva, a német és a szovjet látásmódot egyaránt érvényre juttatva közöl átfogó ismertetést és elemzést a keleten zajló páncélos-hadviselésről. A történelem legnagyobb páncélos háborújáról szóló nagyszabású munka második kötete is lebilincselő olvasmány.

Az ifjú Hans Heinz Rehfeldt 18 évesen legénységi állományú gránátosként (közlegény) került a keleti frontra 1941. novemberében az elit Großdeutschland gyalogezred önkénteseként, hogy egy 8 cm-es aknavető kezelőjeként azonnal a Taifun hadművelet harcaiban találja magát Moszkvától délre, Tula térségében. Naplója második része ott folytatódik, ahol az első kötet véget ért: 1943. augusztus 11-én az Ahtyirka körüli védelmi harcokban. Októberben 21 napos eltávozást kap, amit otthon tölt Hagenben, majd november közepétől ismét az ukrajnai arcvonalszakaszon küzd. 1944 májusában már szakaszparancsnok régi egységénél, és a Romániában, majd Kelet-Poroszországban és Litvániában zajló súlyos védelmi csaták részese. Miután 1944 végén hajón Memelből Königsbergbe szállították, 1944/45 telén részt vett a Kelet-Poroszországért vívott ütközetekben. Folyamatosan ki volt téve az orosz bombázók és vadászrepülők támadásainak, és súlyosan megsebesült a lábában, egy orosz önkéntes és egy lóvontatású jármű segítségével sikerült Balgáról Rosenbergbe jutnia. Tengeren Pillau-n keresztül Swinoujscie-be, majd vonattal Schwerinbe utazott. A közelgő orosz bebörtönzés elől nyugatra menekülve 1945. május 3-án amerikai fogságba esett, majd 1945 júliusában szabadult. A közel 200, a szerző által kézzel rajzolt térképpel és fényképpel illusztrált lenyűgöző és megdöbbentő történet egy olyan ember eltökéltségéről és szellemi erejéről tanúskodik, aki folyton visszatér a közeli halálból.

A háttérből, vezérkari tisztként már a háború első szakaszában nagy hatást gyakorolt a történésekre. Később, kiváló parancsnokként 1941-44 között kulcsszerepet játszott az orosz hadszíntér gigászi küzdelmeiben. A hadjáratokról szóló részletes beszámolóknak, az éles kommentároknak és a nagy jelentőségű exkluzív információknak köszönhetően Manstein emlékirata az egyik legfontosabb adalék a II. világháború történetéhez.

Az ifjú Hans Heinz Rehfeldt 18 évesen legénységi állományú gránátosként (közlegény) került a keleti frontra 1941. novemberében az elit Großdeutschland gyalogezred önkénteseként, hogy egy 8 cm-es aknavető kezelőjeként azonnal a Taifun hadművelet harcaiban találja magát Moszkvától délre, Tula térségében. Naplója 1941. október 26-án kezdődik, amikor a neuruppini pótzászlóalj bakái az ezredzenekar vezetésével lelkesen vonultak át a városon, ki a pályaudvarra, hogy kilencnapos vonatút után megérkezzenek az oroszországi Orjolba, ahol már másnap átéli az első légitámadást. Napokra bontott beszámolójában megdöbbentő, szemléletes képet fest a nélkülözésről, amint a katonák mínusz 52 fokban is harcoltak téli egyenruha és álcázás nélkül, a hóban fagyoskodva. Rehfeldt Oroszországban harcoló zászlóalját 1942-ben a veszteségek miatt feloszlatták. Ő maga súlyos fagyásos sérülést szenvedett, de az esélyekre rácáfolva - és az orvos elképedésére - újra lábra tudott állni. Visszavezényelték a frontra, és a harctéren tanúsított bátorságáért szakaszvezetővé léptették elő. Akik most ismerkednek a keleti front történetével, azokat ámulatba fogja ejteni, mi mindenen kellett keresztülmennie Rehfeldtnek a túléléshez, azok pedig, akik jártasak valamennyire a náci Németország és a Szovjetunió közötti háború történetében, látni fogják, hogy a hiteles leírások alátámasztják a másutt olvasott tényeket, miközben újabb árnyalatokkal gazdagítják azokat. Bárhogy is, az olvasó érdekfeszítő utazásra számíthat. A több mint 240 fényképpel és saját készítésű térképpel illusztrált, lebilincselően izgalmas olvasmány egy katonáról szól, aki többször is közelről nézett szembe a halállal, egyúttal tanúbizonyságul szolgál rendíthetetlen kitartására és lelkierejére.

Erwin Rommel összetett személyiséggel rendelkezett: született vezető, kiváló katona, odaadó férj és büszke apa volt; amellett intelligens, ösztönvezérelt, bátor, könyörületes, hiú, egoista és arrogáns. 1940-ben Franciaországban, majd két éven át Észak-Afrikában, végül 1944-ben ismét Franciaországban -- Normandiában -- a páncélos-hadviselés mesterének bizonyult, sorra leiskolázta az ellene küldött szövetséges hadvezéreket, akik sohasem tudták őt kiismerni, és csak a hatalmas túlerőnek köszönhetően győzhették le. Katonai nagysága ellenére mindamellett naiv embernek bizonyult, logikátlanul egyszerre volt képes csodálni Hitlert és megvetni a nácikat; a Führer hatása alá került, akinek a sikerei eltakarták előle a Harmadik Birodalom valódi természetét. Erwin Rommelt végül nem azért kényszerítették, hogy önkezével véget vessen életének, mert egyes állítások szerint belekeveredett egy zsarnokgyilkos összeesküvésbe, hanem mert sokkal nagyobb bűnt követett el: szembesíteni merte Adolf Hitlert a valósággal. A tábornagy című munkájában Daniel Allen Butler nem csak az újszerű, lendületes manőverekről nyújt érzékletes képet, melyek elsimerést hoztak Rommelnek, hanem egy igazi német hazafi portréját is megfesti, aki végül már csak a hazájáért harcolt és nem volt hajlandó sutba hajítani erkölcsi elveit egy bűnös emberért és egy bűnös ügyért.

Mi motiválja Putyint? A pénz és a hatalom iránti mohó vágynál sokkal több dolog mozgatja: fanatikus nacionalista, aki elszántan törekszik arra, hogy újra naggyá tegye Oroszországot. Sajnálkozik a Szovjetunió felbomlása miatt, mondván hogy "szétesése az évszázad legnagyobb geopolitikai katasztrófája volt". Nosztalgiája érthető: kiterjedését, népességét, katonai erejét és presztízsét tekintve az orosz birodalom a Szovjetunió idején állt hatalma tetőpontján. Putyin a hatalomgyakorlás virtuóza. A téttől függően ez "kemény" fizikai erő, például páncéloshadosztályok, multinacionális vállalatok és bérgyilkosok, vagy "lágy" pszichológiai ráhatások, például diplomácia, "mézcsapda", kibertrollok és álhírgyárak megfelelő arányú, okos alkalmazását foglalja magában, hogy elhárítsa a fenyegetéseket és megragadja a kínálkozó lehetőségeket. Orosz hekkerek betörtek Hillary Clinton kampánycsapata és a Demokrata Nemzeti Bizottság (DNC) informatikai rendszerébe, ahonnan több tízezer kényes tartalmú emailt szereztek meg, melyeket nyilvánosságra hoztak a WikiLeaksen. A Kreml jelenlegi vezetője a legtöbb elődjéhez hasonlóan éppoly realista gondolkodású, mint amilyen könyörtelen. Tisztában van az orosz kemény és puha hatalom korlátaival, ugyanakkor folyamatosan tágítani igyekszik ezek határait. Mindent megtesz az - általa annak tartott - orosz nemzeti érdekek érvényesítéséért. Véleménye szerint Oroszország csak annyira emelkedhet fel, amennyire a Nyugat hanyatlásnak indul, és egyszerre több fronton, módszeresen törekszik e cél elérésére. Putyin virtuális háborúja felfedi, miért és hogyan teszi ezt, s hogy mindez milyen súlyos következményekkel jár Amerikára, Európára és a világ többi részére.

Gottlob Bidermann lebilincselő, elgondolkodtató háborús memoárja eleven képet fest a keleti front brutalitásáról és rettenetéről, olyan részletességgel, ami a műfaj irodalmában egyedülálló. A II. világháború szárazföldi harcairól írott memoároknál két alapvető kérdés merül fel: miért tette a szerző azt, amit tett, és hogyan sikerült állnia a megpróbáltatásokat. Gottlob Bidermann olyan történetet tár elénk, mely az új évszázad hajnalán egyre inkább ritkaságnak számít - egy történettel, mely intellektuális megközelítést és érzelmi választ is kíván. Bidermann a hétköznapi katonák közé tartozott, gyalogos volt, nem pedig harckocsizó vagy pilóta. Nem egy elit hadosztálynál szolgált, mint a Grossdeutschland vagy a Panzer Lehr, hanem egy névtelen alakulatnál, melynek számjelzése a telefonkönyvben található bejegyzésekre emlékeztet. Nem kapott rangos kitüntetéseket, és egyik érdemrendjét sem Adolf Hitler nyújtotta át személyesen. Két Vaskeresztje, Krím Pajzsa és közelharcpántja az orosz front gyalogsági veteránjainak többé-kevésbé szokványos kitüntetései közé tartozott, amennyiben életben maradtak, hogy viselhessék. Ám ez nem jelenti azt, hogy könnyen ki lehetett érdemelni őket. 1942-ben Bidermann az orosz erősség, Szevasztopol elleni támadás frontvonalában harcolt: elkeseredett, hat hónapos ostrom volt, mely százezres emberveszteséggel járt, ám a Sztálingrád elleni hadjárat mögött háttérbe szorult. Bidermannt és hadosztályát 1943-ban északra, a leningrádi frontra vezényelték a városért vívott legendás küzdelem utolsó hónapjaira, amikor a haditudósítók és fényképészek már elhagyták a térséget újabb történetekért. A háború vége a kurföldi katlanban találta, ahol az 1944-es nagyszabású orosz offenzívák nyomán egy egész hadseregcsoport került csapdába a Balti-tenger partján. Bidermann akkor kapta rangosabb kitüntetéseit - a Német Aranykeresztet, a sebesülési jelvény arany fokozatát és a Heer dicsőséglapja pántot -, amikor a 132. gyaloghadosztály ádáz harcokat vívott a leningrádi front erdeiben és ingoványaiban, később, a háború utolsó hónapjaiban pedig a páncélvadász pántot is kiérdemelte. Az utóbbi kitüntetések legfőbb ismérve, hogy viselőjüknek gyalogsági tisztként jó néhány sebesülést és több hónapon át számos csatát kellett túlélnie, hogy megkaphassa. Teljesítménye azonban újfent lábjegyzetbe került, ezúttal a Harmadik Birodalom pusztulása miatt. Emlékezetes beszámoló életről és halálról a front embertelen valósága közepette. Bidermann története páratlan részletességű csataleírásokat kínál. Memoárja ugyanakkor mélyebbre hatol az átlagos német gyalogos harctéri élményeinél, lévén hogy bepillantást enged a hazájától távol háborúzó katona gondolataiba, leírást ad a két egymásnak feszülő ellenség közt rekedt orosz parasztok életéről, felidézi a vereség és a kapituláció megaláztatását, majd a szovjet hadifogolytáborok kegyetlenségét. - History Book Club Review

Jevgenyij Nyikolajev a II. világháború egyik legjobb orosz mesterlövésze volt, emlékirata egyedülálló bepillantást enged a legvéresebb hadszíntér arcvonalán zajló harcokba. Mesterlövészként figyelemre méltó 324 találatot jegyzett, ennek döntő részét a rettenetes leningrádi blokád 1941-42 alatti időszakában. Nyikolajev memoárját először az 1980-as években, a szovjet érában adták ki, ennélfogva nem egy elfogulatlan, politikamentes visszaemlékezésről van szó. A szerző annak idején az NKVD, vagyis az állambiztonság egyik határőr alakulatánál szolgált, következetesen dicséri a kommunista párt döntéseit, a németeket pedig nemes egyszerűséggel gazfickóknak nevezi. A kommunista propagandán túllépve azonban kiváló leírást kapunk a Vörös Hadsereg Lenin városáért folytatott szívós ellenállásáról a nyomasztó fölényben lévő német tűzerővel szemben, csakúgy mint az orosz mesterlövészek kulcsszerepéről a döntő összecsapásokban. Nyikolajev beszámol a kitartó megfigyeléssel töltött hosszú órákról, amint félig átfagyva mozdulatlanul hasal álcázott lőállásában, és várja a gyorsan elröppenő alkalmat az ellenség mesterlövészének a kiiktatására. E leírások és sok egyéb alapján is nyilvánvaló, hogy félelmetes mesterségének valódi virtuózával van dolgunk. A könyv fontos dokumentum a mesterlövészek és a mesterlövészet megértéséhez, kiválóan bemutatja, hogyan zajlott a küzdelem a II. világháború legvéresebb csatáiban. Jevgenyij Adrianovics Nyikolajev 1920-ban született Tambovban, fiatalemberként színpadmesterként dolgozott, majd 1940 októberében besorozták. Eleinte Karéliában szolgált, majd NKVD-egységét nem sokkal az 1941. évi német támadást követően Leningrád térségébe vezényelték, ahol 1942 végéig vett részt a város védelmében. Memoárjában kevés szót ejt az ostrom idején uralkodó szörnyű ínségről, ugyanakkor nagy teret szentel annak, hogy ő és a többi híres mesterlövész miként likvidálta a német támadók sokaságát. Érdemei elismeréseként kitüntetésben részesült, de meg is sebesült a harcban, majd 1942 decemberében egy újabb súlyos sebesülést követően átirányították a hírhedt SZMERS kémelhárító szervezethez, a háború vége pedig Németországban találta egy tüzéregység századosaként. A háború után újságíróként és könyvtárosként dolgozott Tambovban. 2002-ben hunyt el.

Az 1917-ben Németország egyik keleti tartományában, Felső-Sziléziában született Rochus Misch besorozott fiatalként 1937-ben a katonaság helyett választotta az SS-VT-t, ahol - a testmagasságának köszönhetően - Hitler testőrezredénél, a Leibstandarte SS Adolf Hitlernél találta magát. Azok után, hogy 1939-ben súlyosan megsebesült a lengyelországi hadjáratban, Hitler környezetéhez osztották be, eleinte mindenesként, később telefonkezelőként. Ebbéli minőségében - jelesül azzal, hogy egészen a Harmadik Birodalom legutolsó napjaiig a főnöke szolgálatában maradt - hagyta ott szerény névjegyét a történelmen. Misch sosem kereste a nyilvánosságot, sőt az életrajzát sem akarta megírni. Az előszóban azt írja, a személye iránti növekvő érdeklődés és az általa közkeletű tévedésnek ítélt feltételezések tisztázási szándéka vezetett ahhoz, hogy 2008-ban hozzáfogott a könyv megírásához. Miután 1953-ban hazatért a szovjet hadifogságból, átlagos, hétköznapi életet élt, amit a történelem csak 2000 után fedezett fel, mikor kiderült, hogy Hitler bunkerének kevés életben lévő túlélője közé tartozik. Idővel pedig ő maradt az egyetlen. Ezzel együtt Rochus Mischnek volt mondanivalója a történtekről. Hitler SS-kíséretének a tagjaként mindenhová elkísérte a Führert. Akár a berlini kancelláriáról, akár Obersalzbergről, akár a kelet-poroszországi Farkasodúról volt szó, mindig Hitler közvetlen közelében tartózkodott, egyike volt azon kevés testőrnek, akiknek állandóan látó- és hallótávolságon belül kellett lenniük a diktátortól. Innen természetesen kiváló rálátása nyílt a Harmadik Birodalom csúcsvezetésének életvitelére, ideértve magát Hitlert is, aki név szerint is ismerte őt. Jelen memoárkötet ennek a közelségnek az eredménye. Rochus Misch egy lebilincselő történelmi kor fontos szemtanúja volt, az ő szavaival élve nem jelentős személyiség, de nagy jelentőségű események tanúja.