Martin Opitz Kiadó

Elérkeztünk a mohácsi csata 500. évfordulójának küszöbére, ahonnan már belátható közelségben van a megemlékezés, ugyanakkor vissza lehet tekinteni a tudományos felkészüléssel töltött elmúlt esztendőkre. Bár az idei év még számos új kötettel és eredménnyel fogja gazdagítani a mohácsi csata szakirodalmát, már így is elmondható, hogy talán egyetlen olyan történelmi évforduló sem volt a közelmúltban, amelyre ennyire készült volna a magyar tudós társadalom. Ez pedig önmagában érték, hiszen azt mutatja, hogy a hazai tudományos közeg minden nehézség ellenére képes összefogni, s a tudásával, szakértelmével továbblendíteni a csatával kapcsolatos gondolkodásunkat. Ki gondolta volna 2020-ban, hogy azóta - ha csupán a jelen kötetet szintén magába foglaló "nagy piros könyvsorozatot" is nézzük - tucatnyi alaptanulmány jelent meg csak az időközben feltárt III. és IV. tömegsír anyagából, s immár biztos lábakon áll az a tétel, hogy az előkerült maradványok a csata utáni kivégzés keresztény áldozataié, s immár arról beszélhetünk, hogy milyen betegségekben szenvedtek, honnan származtak a csata résztvevői, s pár esetben szinte karnyújtásnyira vagyunk az arcrekonstrukcióktól. Azaz 2026-ban végre arcot kapnak az ötszáz éve kivégzett áldozatok, s ma még beláthatatlanok ennek az ebből fakadó személyesség révén a közgondolkodásra ható pozitív következményei. Illetve ki gondolta volna pár elvakult történészen kívül, hogy össze lehet állítani egy, az eddigi ismereteinket jóval meghaladó névsort a csatában részt vett személyekről. A külvilág számára láthatatlan sziszifuszi munkával mára eljutottunk oda, hogy létezik egy ilyen lista, készülnek a benne szereplők életrajzai, s e kötet egyik tanulmánya elemzi a csata után keletkező veszteséglistákat, s egyben módszertani alapzatot ad ahhoz, hogy milyen erudícióval lehet nekiállni egy ilyen munkának. Eddig biztosnak hitt nevekről derült ki, hogy valójában sosem léteztek, míg mások, akiket eddig sosem "jegyzett" a történelem, ott voltak a mohácsi csatában. Így az arcok mellett neveket és sorsokat is kapnak az eddig megfoghatatlan hősök, ez pedig óhatatlanul személyessé formálja a csata eddig jobbára absztrakt fogalmát. Lépjünk azonban beljebb a tudomány által kitárt ajtón, és nézzük meg a régészet, a geográfia, az irodalomtörténet, a muzeológia, a művészettörténet és az etnográfia új eredményeit. Vajon ki gondolta volna, hogy a régészek által talált aprócska lövedékekből ma már pontosan meg tudjuk állapítani, miként készültek, s hogyan használták őket, azaz értjük a korabeli tűzfegyverek működését? Vagy hogy épp a csatatéren talált apró sarkantyútöredékekből érthetjük meg a korabeli lovasság működését? Bizony, az e kötetben olvasható eredmények még a kérdésként sem merültek fel pár évvel korábban, s igazából ebből mérhető le a tudomány eredményessége, hiszen végre kimondhatjuk, hogy a különböző tudományágak közötti párbeszédnek köszönhetően új szempontokat sikerült felvetnünk a csatával kapcsolatban. Ugyanez elmondható a geográfiával összefüggésben is. Míg 2020-ban még csak történészek szóltak hozzá a táji környezethez, az azóta eltelt esztendőkben földrajztudósok, néprajzosok, illetve régészek szintén bekapcsolódtak a kutatásba, és egy sor tanulmányban rekonstruálták az ötszáz évvel korábbi természeti állapotot. Munkájuk eredményeképp Mohács környéke mára a Kárpát -medence legjobban dokumentált kistérségévé vált, s ez megtermékenyítő hatással van a legújabb csatarekonstrukciókra is, amelyekből az emlékévben is várható új eredmény. Az elmúlt év szellemi pezsgéséhez természetesen hozzájárultak a csata emlékezetével kapcsolatos kutatások is, csak ebben a kötetben egymás mellett olvasható egy-egy írás három kortárs történetíró, Brodarics István, Szerémi György és Zermegh János szövegeiről. S ehhez még hozzájönnek a 18-19. századi irodalmi, s a 20. századi egyházi recepcióval kapcsolatos eredmények, ahogy Tomori Pál emlékezetének izgalmas bemutatása, mely jól kiegészíti a mohácsi fővezér katonai tevékenységéről írt tanulmányt mintegy ívet húzva a múlt és a jelen között. Ráadásul 2026-ban immár nemcsak a magyar kulturális emlékezetről beszélünk Mohács kapcsán, hiszen e kötetben több cikk is sorakozik a csata oszmán s boszniai szellemi lenyomatáról, mert - az elmúlt évek kutatásainak eredményeként az is kiderült, hogy - a mohácsi csata hatása és jelentősége, ezáltal pedig értelmezési kerete is túlmutat a magyar szemhatáron. Európai ügy, amint ezt a kötetben olvasható korabeli diplomáciával foglalkozó cikkek világosan bizonyítják, s ebbe a földrajzi fogalomba a keleti sztyeppe és a Krím-félsziget is beletartozik. Az oszmán elefántcsorda dübörgése az egész kontinensen nyomot hagyott, még ha a sebek javát mi is kaptuk. Bár ezzel a régi toposszal is illik óvatosan bánnunk, hiszen a Bosznia 15. századi sorsáról szóló cikkét elolvasva kiderül, bizony nekik még nálunk is mostohább sors jutott osztályrészül. Varga Szabolcs

"Évszázadok alatt formálódott, nemesedett a magyar kultúra egyik messze földön híres alkotása, a magyar díszviselet, a 19. századtól használatos nevén a díszmagyar. Sok száz névtelen és elhíresült szabómester, csizmadia, ötvös, kardműves formálta, alakította a magyar hölgyek és urak pompás viseletét, hogy a nemzeti tradíció és a művészi alkotóerő együtthatásának remekműveként a 19. századra elnyerje végleges formáját. A végleges azonban nem jelent befejezettet - a nemzeti díszviselet formavilága máig tovább él, hétköznapjaink és ünnepeink része. Tompos Lilla művészettörténész, a Magyar Nemzeti Múzeum textiltárának nyugalmazott vezetője e pompás viselet történetét írta meg az érdeklődő nagyközönség, a viselettörténettel hivatásszerűen foglalkozó szakemberek és a magyar díszviselet formavilágát ma is alkalmazó ruhatervezők számára egyaránt. A kötet gazdag képanyaga legfontosabb közgyűjteményeink számos olyan kincsét is bemutatja, amelyek még soha nem voltak láthatók a nagyközönség előtt. Bencsik Gábor"

"Lóra, puskára, kutyára kaptam" - így foglalta össze gróf Bethlen Miklós erdélyi főúr, hogy a kora újkorban a nemesi-főúri élet elengedhetetlen velejárói voltak a lovak, a vadászkutyák, illetve a vadászatok, amelyek nélkülözhetetlen eszközeként a 16. század második felében megjelent a vadászpuska. A Magyar Nemzeti Múzeum Fegyvergyűjteményében található a legtöbb történelmi vadászfegyver Magyarországon. A kötet ezeken és további műtárgyakon keresztül mutatja be, hogy milyen vadászfegyverei voltak egy főúrnak a 16-18. században. A tárgyi és az írott források mellett Johann E. Ridinger metszeteinek felhasználásával szemlélteti a főurak vadászati szokásait, valamint a "fegyverként használt állatokat", vagyis a vadászkutyákat és vadászmadarakat. Zárásként képet kapunk arról is, hogy a vadászat milyen funkciót töltött be egy főúri család élelmezésében, a reprezentációban, a háborúra való felkészülésben, valamint a szórakozásban.

"Az Andrássyak társadalmi és anyagi helyzete megkövetelte kastélyok és paloták építését. A Magyarországon jelenleg található kastélyokat vagy az Andrássy család egyik tagja építtette, vagy más tulajdonostól vásárolták meg, illetve házasságkötés révén kerult a birtokukba. Akár a család históriája, ezek az épuletek is évszázadok történetét illusztrálják, és építészeti szempontból is jelentős műemlékeink. Magukon viselik a kulönböző stíluskorszakok jegyeit, illetve kiváló építész-tervezők keze nyomát. Változatos a kastélyok kialakítása: van, amelyik középkori erődítményből lett uradalmi birtokközpont, majd minden kényelmet kielégítő főúri lakóhely. Máshol két kastélyt is birtokolt a család, és az egyes átépítéseknél minden alkalommal a legmagasabb színvonalra törekedtek. Előfordult a család története során, hogy nem kezdtek építkezésbe, ha megfelelő helyen találtak megfelelő kastélyt, hanem megvásárolták azt. A 19. században azután mégis sor kerult új, reprezentatív kastély építésére, mivel már nem volt elegendő a család igényeinek a helyi késő barokk kúria és a kisebb méretű vadászlak: Tiszadobon áll az Andrássyak legjelentősebb magyarországi kastélya. A kastélyok kincsei az évszázadok során egyre gyarapodtak, a berendezési és használati tárgyak később féltett és nagyra értékelt műtárgyak lettek. Az épuletek lakóiról is fontos szólnunk, hiszen a magyar történelem jeles alakjai közé tartoznak, életuk eseményeinek színtereiként szolgáltak a kastélyok, amelyek egyben nemzeti örökségunk kiemelkedően fontos részei is. Az Andrássy család magyarországi kastélyépítészeti örökségét összefoglaló munka eddig még nem szuletett, ezt az adósságot szeretné törleszteni a könyv."

Jeruzsálem minden bizonnyal a világ egyik legrégebb óta lakott városa. Története ennek megfelelően fordulatokban gazdag, és ez távolról sem csak boldog napokat jelentett a város és lakói számára. Dicsőséges és nyomorúságos idők követték egymást a Szent Városban, s több alkalommal a végső pusztulás lehetősége sem látszott lehetetlennek. Izgalmas kirándulásra hívunk mindenkit, aki belelapoz ebbe a könyvbe, amely a világ egyik leghíresebb városának történetét vázolja fel. Mert sok olyan ókori városról lehet tudni, amelyek mindegyike méltán világhírű volt a maga korában. De Jeruzsálem azon kevesek egyike ezek közt, amelyről ma is mindenki tudja, hogy létezik, él, dicsőséges és nyomorúságos napjai egyaránt vannak. De biztosak talán csak abban lehetünk, hogy a város története talán csak a végidők utolsó napján fog befejeződni.

Az olvasó a Pillanatképek a magyar középkorból című kötetet tartja a kezében, mely félszáz rövid tanulmányon keresztül enged betekintést a középkori ember mindennapi életébe. Vajon különböztek-e a több évszázaddal korábban élők hétköznapjai a miénktől, avagy a technikai vívmányok okozta változást leszámítva a maihoz hasonló helyzetekkel szembesültek elődeink? Vajon elkerülhették-e az adófizetést, ügyeik intézése során használtak-e csúszópénzt, jelen lehetett életükben az ingatlanmaffia, kisegíthették-e sztárügyvédek őket a bajból? Hamisították termékeiket vagy pénzeiket? Kis tételben vagy nagyban készítették, illetőleg értékesítették a tömeg- és luxuscikkeket? Vitás kérdéseiket tárgyalóasztal mellett, vagy kizárólag csatatéren döntötték el? Büntették-e az országgyűlésen viszálykodókat, illetve ismerték-e a karantén nyomasztó légkörét? Többek között ezekre a kérdésekre is választ kaphat az olvasó a kötet hasábjain, a Lendület Középkori Magyar Gazdaságtörténet Kutatócsoport és a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézete Középkori Osztályának tagjai által jegyzett írásokból. A tanulmányok a történelem, a művészettörténet, a régészet, a heraldika és a numizmatika témaköréből merítenek, megismertetve az érdeklődőkkel a legújabb kutatási eredményeket is. A szemet gyönyörködtető színes illusztrációkkal kiegészülő élvezetes olvasmányoknak köszönhetően a középkor világának mindennapjai mindannyiunk számára valóságossá és élményszerűvé válnak.

"E kötet a jeles Gömör megyei nemesi család sorsát mutatja be, amely família nemesi előnevét székhelye, a mai Csetnek település után kapta. Gömör történetében e család jelentős földbirtokosként jelenik meg, amely a Szlovák Érchegység hegyei és a Szlovák Karsztvidék fennsíkjai által körülölelt Csetnek és Sajó folyók felső folyamvidékén kiterjedt földterületekkel rendelkezett. Gömörben elsősorban, mint megannyi templom építtetői és díszíttetői ismertek. A család képviselői ügyes gazdák voltak, hiszen hosszú időn át sikeresen kezelték a vas, réz, arany és ezüst lelőhelyekben gazdag birtokokat. A Magyar Királyság történetébe, mint az országban akkoriban még javarészt ismeretlen, innovatív, hámorokban történő vasérc feldolgozási technika előmozdítói s főképp a csetneki, ochtinai, gecelfalvi és más templomok magas művészi értékkel bíró falfestményeinek készíttetői vonultak be. A család hírnevét tovább növeli rendhagyó kialakítású templomuk (a mai csetneki ágostai hitvallású evangélikus templom), mely nemcsak több szakaszban készített, értékes falfestményeivel hívja fel magára a figyelmet, hanem építészeti különlegességével is. A család gyökerei egészen a 13. századig nyúlnak vissza és sorsuk a 17. század elejéig követhető nyomon. E monográfia a Csetnekiek történetének bemutatását tűzi ki céljául, miközben Magyarország történetének legjelesebb epizódjaival is megismerteti az olvasót. Mivel a család több tagja is a királyi udvarban ténykedett vagy jeles történelmi időkben jelentős funkcionáriusok szolgálatában állott, jelen munka az összmagyar történelem szempontjából is érdekes lehet az olvasóknak. E kötet egyaránt alkalmas a témát szakértői szemmel követők és a laikus olvasóközönség számára is. Mindazok számára tehát, akik a középkori és kora újkori Magyarország története iránt érdeklődnek, beleértve a bányászat és a szakrális építészet történetét is. A könyvben történelmünk kulturális és gazdasági aspektusainak megannyi érdekes témája megtalálható (a középkori és kora újkori nemesség mindennapi élete, annak házasságpolitikája és rokonaikkal való kapcsolataik, a király szolgálata és a királyi udvar élete, a nemesi birtokokon létesült középkori templomok építése és díszítése, a mezővárosok fejlődése, a reformáció terjedése, majd tartós jelenléte Felső-Gömör vidékein, az oszmán-törökkel folytatott csatározások, a vasérc bányászata és hámorok építése, valamint a vas külföldre szállítása)."

"Kevés olyan nemesi családot ismerünk Magyarországon, amelynek tagjai az Andrássyakhoz hasonló jelentős szerepet töltöttek be a nemzeti történelem évszázadai során. Ez a szerep változó volt, attól függően is, hogy a mindenkori hatalom mellett álltak, vagy éppen ellene fordultak. 1676-ra, mikor bárói rangot kaptak, már ősök hosszú sorával bizonyították fontosságukat, és Gyöngyösi István (1629-1704) költőben megtalálták azt a személyt, aki a család múltját felkutatta, és persze jelenét is kellően dicsőítette. 1700-ban Lőcsén jelent meg az Andrássy család középkori történetét bemutató műve, amelyet Andrássy II. Péternek ajánlott, és egyúttal megörökítette az ő dicső tetteit is. A következő két évszázad során a család hírneve és gazdagsága folyamatosan növekedett, de a családtörténeti csúcspont kétségtelenül a 19. század, amikor szinte nem született olyan Andrássy, aki az országos politikában, közéletben ne tett volna szert kiemelkedő jelentőségre. Andrássy Gyula személyében pedig bízvást mondhatjuk, az egyetemes történelem egyik kiemelkedő alakját értékelhetjük. Az arisztokrata családok csaknem mindegyikének voltak műtárgyai. A birtokukban felhalmozódott arany és ezüst ötvöstárgyak, ékszerek, fegyverek, festmények, textilek az évszázadok során egyre gyarapodtak, a családok gazdagságának értékmérői lettek, generációról generációra öröklődtek. A műkincsek, műgyűjtemények egy-egy arisztokrata otthon berendezésének részei voltak, olykor katalogizálva, múzeumi enteriőrhöz hasonlatosan elrendezve. A betléri Andrássy-gyűjtemény csak egy kis része annak a kollekciónak, amelyet a család ezen ágának lehet tulajdonítani. Az Andrássy Manó és utódai által birtokolt kastélyok, várak, városi paloták közül csak a betléri kastély érte meg a 21. századot. A parnói, királyfai, terlingi, szulovai, tóalmási, oláhpataki, zahrádkyi kastélyok, illetve a pesti, bécsi, prágai városi paloták berendezései nem maradtak ránk, pontosabban az a kevés műtárgy, amely napjainkig megőrződött ezekből a pompás palotákból és kastélyokból, jelenleg magán- és közgyűjteményekben található. A betléri kastély mai múzeumi léte és látogathatósága teljes mértékben egybecseng az Andrássyak korábbi szándékával - 1867-ben ők maguk nyitották meg Krasznahorka várában a múzeumot a nagyközönség számára."

A 15. században a Magyar Királyság területén több városszövetség létrejöttével számolhatunk. Ezek egyike a Szepes megyei Gölnicbánya jogán álló hét bányaváros (Gölnicbánya, Szomolnokbánya, Rudabánya, Jászó, Telkibánya, Rozsnyó és Igló) alkotta egység, amelyet a későbbiekben a felső-­magyarországi bányavárosok elnevezéssel illettek. A gölnici bányajognak köszönhetően egybetartozó bányavárosok történetének egyik legkorábbi ismert egyeztető találkozója 1487 decemberében zajlott Kassán. Jelen kötet a kassai tanácskozás részleteibe vezeti be az olvasót, annak ese­ményeit követi nyomon, illetve a helyszínen, a gölnic bányai delegáció gyámkodása alatt, de közös elhatározásból szüle­tett bányajogi iratokat veszi számba, és ehhez kapcsolódóan modern kiadásban közreadja az ezeket tartalmazó forráso­kat, a Münchenben őrzött Thurzó­kódex néven ismertté vált kötet gölnici bányajoghoz kapcsolódó bejegyzéseit, illetve a körmöcbányai levéltárban Gölnici bányarendtartás címen fennmaradt dokumentumot, valamint ez utóbbi első ízben olvasható magyar nyelvű fordítását.

"A népszerű Pénzek színes világa videósorozat könyvváltozata. PÉNZEK SZÍNES VILÁGA - pénztörténeti tematikájú vlog a világjárvány idején, 162 epizód minden egyes nap 2020. március 23. és augusztus 31. között, közel 400 ezer megtekintés a Magyar Nemzeti Múzeum Facebook-oldalán és YouTube-csatornáján, megszámlálhatatlan megosztás, hozzászólás, aktivitás, vita, új nyitott szem és szív az éremtörténet felé. Eltérő korú, méretű és hátterű érmék és érmek, leletek és veretek, numizmatikai alapfogalmak, gyűjtők és gyűjtemények, árverések és leütési árak, technikatörténeti, nyelvészeti, címertani és régészeti ismeretek, kultúrtörténeti vagy épp jelenkori kontextusba ágyazva, ezt és még ennél sokkal többet tartalmazott a PÉNZEK SZÍNES VILÁGA. Mostantól pedig már nyomtatott formában is. A videósorozat alapján készült könyv ugyanakkor nem csupán a vlogban elhangzottak szöveges közlése. A szerző a legérdekesebb 109 audiovizuális történetet fordította át és vonta össze tematikus rendben tudományos ismeretterjesztő könyvvé, méghozzá olyanná, ahol a hangsúly a képekre helyeződik, a rövid szövegek és hosszú képaláírások pedig csupán a látvány értelmezésében segítenek. Így válnak az illusztrációk, maguk a műtárgyak, azaz a pénzek, régmúlt korok és napjaink fizetőeszközei, váratlanul életteli főszereplőkké, amelyekre rápillantva hirtelen magunk is a színes történetek részeseivé válhatunk. A könyv lapjain persze az internetes előzmények sem rejtőznek el, QR-kód segítségével az olvasó pillanatok alatt a videók nézőjévé válhat."

"A Magyar Nemzeti Múzeum telke, illetve kertje az elmúlt két és fél évszázadban meghatározó szerepet játszott az ország történelmében, valamint az itt élők, erre járók életében, mégsem jelent meg eddig önálló könyv róla. A Múzeumkert forradalmak, ünnepségek, fesztiválok és koncertek helyszíne, ahol időről időre ezrek rótták le nemzeti nagyjaink ravatala előtt tiszteletüket. A kert lombos fái alatt gyerekek játszottak, diákok tanultak, felnőttek pihentek, szerelmek szövődtek, sőt ezeknek az élményeknek az örök érvényű tapasztalatai olyan regényen keresztül hódíthatták meg a világot, mint A Pál utcai fiúk. De azokról a pillanatokról sem szabad elfeledkeznünk, amikor árnyék vetült a parkra: a Múzeumkert fordulatos története során történt itt kivégzés, tüntetés, csata, előfordult, hogy itt toboroztak vagy táboroztattak katonákat, viszontagságos időkben pedig temetőként biztosított, ha nem is örök, de ideiglenes nyugalmat az elhunytaknak. A Múzeumkerti kalauz nemcsak tematikusan bemutatja és összegzi a Magyar Nemzeti Múzeum kertjének viszontagságos történetét, hanem az itt látható szobrokat és emléktáblákat is részletesen ismerteti. A szerző évtizedes kutatásainak eredményeit összefoglaló kötetet több mint kétszáz kép színesíti, amelyek többségét most láthatjuk először. Így 2019-ben a közönség nem csupán egy minden szegletében megújult parkot vehet birtokba, hanem a hiánypótló kiadványnak köszönhetően a pesti Múzeumkert múltjának különböző rétegeit is felfedezheti."

"1689-ben Brassó városát tűzvész pusztította, amelynek áldozatául esett a város egykori Szűz Mária (1542 óta evangélikus) plébániatemploma is. A tűzvész összefüggött azzal a török uralom megtörését eredményező történelmi változással, amelynek során 1687-ben Erdély a Habsburg Birodalom része lett. Brassó lakosságának 1688-as lázadása, amelyet Caraffa császári generális fojtott el, a tűzvész közvetlen előzményei közé tartozik. Erre a katasztrófára emlékeztet a főtemplom újkori "Fekete templom" elnevezése és az is, hogy azt a 18. században mind tömegében, mind belső terében a régi, késő gótikus templomnak abban a formájában állították helyre, amelyet nem sokkal a reformáció előtt, az 1530-as évek elején nyert el. A művészettörténeti tanulmányait Kolozsvárott végző Ziegler Bálint Ágnes Budapesten, az Eötvös Loránd Tudományegyetemen szerzett doktori fokozatot a jelen könyv alapjául szolgáló disszertációjára, amelynek legfontosabb tétele, hogy a városi plébániatemplom gótikus jellegét a középkori kőfaragó mesterség hagyományait követő és egyben az 1700 körüli helyi korai barokk stílusban jártas mesterek őrizték meg. A vizsgálat eredményeként az újjáépített templom az ún. "barokk-gótika" emlékeként áll előttünk, és azt, hogy egyszerre őrzött középkori hagyományokat és újkori vonásokat, felszerelési tárgyainak és liturgikus ruházati gyűjteményeinek alapos katalógusa is alátámasztja. Az épület fő korszakait ábrázoló monográfia tudományos értéke kétségtelen. A mai olvasót azonban talán leginkább az fogja érdekelni, hogy milyen motiváció és miféle értékrend vezethetett az épület sajátos - és a rekonstrukciót is meghatározó - formájának a kialakulásához. Az alcímben szereplő "identitás" szó azokat az értékeket fejezi ki, amelyeket az épület reprezentál. Mint legfontosabb középület a városi identitás kifejezőeszköze: hatalmas tömegével, tágas és sokfelől megközelíthető hosszházával és benne karzataival. Ezekben a mindenféle rangú és rendű polgárság a társadalmi státuszának megfelelő helyet kapott. A másik a felekezeti identitás, amely a középkort nem tagadó, hanem a legfontosabb emlékeit megőrző reformáció során alakult ki. Ez megfelel a lutheri és Melanchton-féle reformáció azon, az erdélyi szász városokban uralkodó irányának, amely mértéktartásával is megkülönböztette magát a radikálisabb mozgalmaktól. Erdélyben e felekezetek közötti türelmet éppen 450 évvel ezelőtt iktatták törvénybe is. Városi polgári és műveltségi, nemzeti és felekezeti identitástudat, tolerancia, hagyomány és megújulás azok az értékek, amelyek ezt a művészettörténeti munkát minden olvasó figyelmébe ajánlják. Marosi Ernő akadémikus, művészettörténész"

"A bakonyi rengetegben megbúvó Csesznek vára - fekvésének és ebből adódó tájképi szépségének köszönhetően - egyik leglátványosabb, széles körben ismert építészeti emlékünk. A sziklacsúcson emelkedő felsővár ma is magasan álló maradványai talán a legjobban tükrözik azt a képet, amelyet a történelem iránt csak érdeklődő vagy épp az annak kutatásával foglalkozó egyaránt őriz magában a középkor környéküket uraló erősségeiről. A tatárjárást követő várépítkezési hullámban a 13. század második felében emelt erősséget számos főúri család - köztük a Csesznekiek és a Garaiak - birtokolta, időnként királyi kézen volt. A török megszállás csupán néhány évig tartott, a vár katonai szerephez utoljára a II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc idején jutott. A háborús idők elmúltával az Eszterházyak alakították át barokk kastéllyá a zordon kővárat, amely a 19. század elejére már elhagyatottá és lakatlanná vált, de soha nem elfeledetté. A romjaiban is impozáns erődítményben forgatták például 1947-ben a Valahol Európában című film külső jeleneteit, amelynek egyik ikonikus jelenetében a várvédő gyerekek kőgörgeteggel verik vissza a támadó, fegyveres felnőtteket. Jelen kötet száznál is több archív fotóval, továbbá a közelmúltban készült színes fényképpel, valamint a szerző által készített háromdimenziós rekonstrukciós rajzokkal illusztrálva mutatja be a cseszneki vár közép- és újkori építéstörténetét azzal a nem is titkolt szándékkal, hogy valóban tudományos hátteret biztosítson e kiemelkedő műemlék méltó építészeti és turisztikai bemutatásához, amelyre a Nemzeti Várprogram keretében hamarosan új lehetőség nyílik."