Ambrus Bor

A Nobel-díjas Peter Handke e kisregényében az 51 éves korában öngyilkosságot elkövető édesanyjának állít emléket – persze a maga módján. Bár az életrajz egy-egy részlete gyászbeszédnek vagy éppen vádbeszédnek hat, a mondatok többségét a jellegzetes handkei tárgyilagosság, érzelemmentes távolságtartás jellemzi, és pontosan ettől lesz olyan szívbe markoló ez a rövid szöveg. idézet: 1) Ilyen körülményekbe nőnek beleszületni már eleve halál. Mondhatjuk ugyan úgy is, hogy megnyugtató: legalább nincs miért a jövőtől félni. 2) Mesélte anyám, hogy nagyapámnál „kunyerált”, hadd tanulhasson valamit. De szó se lehetett róla: egy legyintéssel elintézték az ilyesmit; leintették, elképzelhetetlen volt. 3) Ő maga mulatott azon, hogy valaha is szeretett valakit, és épp egy ilyen embert. 4) Szükséges csak az ennivaló, hasznos a téli tüzelő, a többi mind luxus. Hogy valamennyi arra is maradt, az adott legalább egyszer egy héten némi büszke önérzetet: „Még mindig jobban élünk, mint más.” 5) Anyám sohasem szökött meg. Tudta már, hol a helye. „Még kivárom, hogy a két gyerek felnőjön.”

Zónakövi Matyi szüleivel szörnyű dolog történik: éppen az Eiffel-torony tetejéről gyönyörködnek a kilátásban, amikor elragadja őket a vihar. Sosem kerülnek elő, s a fiukat Mágus Márkus, a híres bűvész fogadja örökbe. Matyi szülei sem voltak éppen óriások, de a fiú még náluk is sokkal apróbb: alig öt centiméter, pont akkora, hogy elfér egy gyufásdobozban. Amilyen kicsi, olyan nagy tervet forgat a fejében: cirkuszi artista szeretne lenni! De vajon miféle mutatvány való egy ilyen aprócska fiúnak? Hiszen a közönség észre sem veszi, ha a porondra lép! Szerencsére Márkusnak remek ötlete támad: közös számot adnak elő, és ez olyan sikeres, hogy Matyi egy csapásra világhírű lesz. A siker azonban nemcsak a rajongókat, hanem a bűnözőket is vonzza. Az Emberkét ugyanis könnyű elrabolni,­ megtalálni viszont annál nehezebb!