Zoltán Egressy

Ugye ismeritek már a kalapos, szalmaszálat rágcsáló Piszke papát és az ő különleges állatmeséit? Ebben a kötetben tíz újabb mese vár rátok. Olvashattok sünről, aranysakálról, nyúlról, különféle mezei állatokról. A csalafinta szerző a történetek között is elrejtett egy olyan állatot, ami általában nem szaladgál árkon-bokron sem innen, sem túl. Megtaláljátok? Rövid, tanulságos mesék a legkisebbeknek Egressy Zoltán tollából.

Utazzunk képzeletben egy tengerhez Egressy Zoltánnal, Piszke papával, hogy megismerkedhessünk egy tucat különleges állattal, miközben a la fontaine-i hagyományokat követő meséket olvassuk! Ránk vár egy holdhalról, tintahalról, kőhalról, rájáról és megannyi tengeri állatról szóló kedves, okosan tanító, elgondolkodtató történet és sok-sok meséléssel töltött közös perc.

Mátyás Anna harmincnégy éves budapesti anyakönyvvezető egy átlagosnak tűnő esküvői ceremóniát követően a násznép egyik tagjának invitálására az ünneplőkkel tart. Ahogy múlnak az órák, egyre félelmetesebbnek érzi a társaság viselkedését, és lassan az életveszély érzése keríti hatalmába. Vajon a képzelete játszik vele, vagy valóban gyilkosok közé került?A főhősnő belső monológja segítségével bekerülünk gondolatainak birodalmába, felidéződnek gyermekkorának traumái, az apjához fűződő ambivalens viszony, az elvesztett nagy szerelem napjai, a magány kínjai, a kapcsolatteremtés problémái. Az esküvői vacsoráról menekültében egy ködös erdőbe kerül, ott várja rettegve a hajnalt. A történet végkifejlete aztán meghökkentő fordulatot vesz. Pontosan megrajzolt, felejthetetlen alakok bukkannak fel a szívszorító történetben, köztük a főhősnőnél bátrabb, szabadabb, lazább világot képviselő és Annát önmagával szembesítő rejtélyes Jócsajeszter. Egressy Zoltán néhány óra alatt játszódó legújabb regényében a női lélek aprólékos ismeretéről tesz tanúbizonyságot, műve egyszerre finom humorú, borzongató és megrendítő. „Néha teljesen szép az egész, még mindig álmodom róla. Kislány vagyok, várom haza, késik, de fenn maradhatok, anyám megengedi. Érkezik végre, jókedvű, nem köszön, csak beszalad, felkap, folyamatosan Pannázik. Kacag, dobál a levegőbe. Repülj, Panna, hopp! A jegygyűrűje hűvösen csillan meg a lámpafényben, vonzza a tekintetemet, mint egy kis szarkáét, megfogom az ujjaimmal, tekergetem. Lehet forgatni, nagy rá. Ezzel sokáig elvagyok. Percekig. Egy másik visszatérő kép, ahogy a mázgás ablakon nézünk ki. Esik a hó. Ketten vagyunk, a szobában senki más rajtunk kívül, a karjában tart. Bentről, a melegből figyeljük a hideget. Nagy, fekete madarak repülnek. Nemrég jöhetett haza, piros, fagyos még az arca. Lehelem, melegedjen fel minél előbb, ne fázzon szegény. Jólesik neki, megpuszil. Kifelé mutat, magyaráz valamit.” Egressy Zoltán 1967-ben született Budapesten. József Attila- és Szép Ernő-díjas író.

Arra, amikor a Debrecen ellen kihagyta a tizenegyest, én máshogy emlékszem. Nem úgy, hogy nem érdekelte, bemegy-e a lövése. Én is ott voltam azon a hideg, téli napon a Megyeri úton, és azt láttam, hogy a játékra alkalmatlan, havas-jeges pályán ő volt messze a legjobb. Egyedül ő akart és tudott focizni - játszani! - még ott is, és ezért gondolta, hogy be fogja lőni - mert különben nem ő lőtte a tizenegyeseket. Minden más olyan ebben a könyvben, hogy belesajdul a lelkem. Persze belesajdult ebbe i s. 1978-ban például, amikor Argentínában kiállították - na, az pontosan úgy volt, ahogy Egressy leírja. És ugyanazt éreztem én is. Ugyanúgy tört össze a világ... De ez az új Egressy-regény rajongásról, felnövésről, nosztalgikus vissza- és előretekin tésről is szól. Kicsit úgy, mint Nick Hornby klasszikusa, a Fociláz. Ez is regény (még regényesebb is, mint Hornby könyve), a középpontjában Törőcsik Andrással, az utolsó magyar futballzsenivel - és a kisgyerekkel, aki most, felnőtt fejjel próbálja m egérteni, hogy mit jelentett számára Törő... és a gyerekkor. (M. Nagy Miklós) "Melyik az a fa Zalacsánynál, megtalálnád? Tudod, kitalálta ki azt, hogy Táncolj, Törő? Mikor hallottad meg először? Milyen volt először belépni 74-ben az újpesti öltöző be? Ezeket nem kérdezem meg többek között, nézek magam elé, próbálom értelmezni a szituációt, nincs igazán mit mondanom egy halk, kódora sikerült hellón kívül, sms-t írok a valakimnek, jöjjön, ha tud, itt ül velem, aki után szaladt egyszer, a magyar lélek, a magyar tehetség és a magyar sors csodálatosan szomorú szimbóluma, a tragédiák mögötti öröm és az öröm mögötti fájdalmak leghitelesebb megszemélyesítője, ilyesmit nem írok le persze, szükségtelen és felesleges, a bánat szívdobbantó ereje e n élkül is működteti a kivételes pillanatokat, jó adag üresség van bennem, sőt némi furcsa csalódottság, amolyan vereségféle, nem úsztam meg, mégis egymás mellé kerültünk, mennyire nem akartam pedig, igaz, főként régebben volt jelentősége, most már maj dnem mindegy, gyerekkoromban féltettem magam a csalódástól, ma már nem történhet semmi baj, itt ül mellettem a hajszálon múlás, a félig üres telepohár, sok régi önsajnálatom katalizátora

Arra, amikor a Debrecen ellen kihagyta a tizenegyest, én máshogy emlékszem. Nem úgy, hogy nem érdekelte, bemegy-e a lövése. Én is ott voltam azon a hideg, téli napon a Megyeri úton, és azt láttam, hogy a játékra alkalmatlan, havas-jeges pályán ő volt messze a legjobb. Egyedül ő akart és tudott focizni - játszani! - még ott is, és ezért gondolta, hogy be fogja lőni - mert különben nem ő lőtte a tizenegyeseket. Minden más olyan ebben a könyvben, hogy belesajdul a lelkem. Persze belesajdult ebbe is. 1978-ban például, amikor Argentínában kiállították - na, az pontosan úgy volt, ahogy Egressy leírja. És ugyanazt éreztem én is. Ugyanúgy tört össze a világ... De ez az új Egressy-regény rajongásról, felnövésről, nosztalgikus vissza- és előretekintésről is szól. Kicsit úgy, mint Nick Hornby klasszikusa, a Fociláz. Ez is regény (még regényesebb is, mint Hornby könyve), a középpontjában Törőcsik Andrással, az utolsó magyar futballzsenivel - és a kisgyerekkel, aki most, felnőtt fejjel próbálja megérteni, hogy mit jelentett számára Törő... és a gyerekkor. (M. Nagy Miklós) „Melyik az a fa Zalacsánynál, megtalálnád? Tudod, kitalálta ki azt, hogy Táncolj, Törő? Mikor hallottad meg először? Milyen volt először belépni 74-ben az újpesti öltözőbe? Ezeket nem kérdezem meg többek között, nézek magam elé, próbálom értelmezni a szituációt, nincs igazán mit mondanom egy halk, kódora sikerült hellón kívül, sms-t írok a valakimnek, jöjjön, ha tud, itt ül velem, aki után szaladt egyszer, a magyar lélek, a magyar tehetség és a magyar sors csodálatosan szomorú szimbóluma, a tragédiák mögötti öröm és az öröm mögötti fájdalmak leghitelesebb megszemélyesítője, ilyesmit nem írok le persze, szükségtelen és felesleges, a bánat szívdobbantó ereje e nélkül is működteti a kivételes pillanatokat, jó adag üresség van bennem, sőt némi furcsa csalódottság, amolyan vereségféle, nem úsztam meg, mégis egymás mellé kerültünk, mennyire nem akartam pedig, igaz, főként régebben volt jelentősége, most már majdnem mindegy, gyerekkoromban féltettem magam a csalódástól, ma már nem történhet semmi baj, itt ül mellettem a hajszálon múlás, a félig üres telepohár, sok régi önsajnálatom katalizátora.”