Mircea Eliade strana 2 z 3

Čtvrtý, závěrečný svazek byl napsán řadou významných specialistů, religionistů a etnologů, neboť Eliade krátce před svou smrtí již neměl dost sil, projekt sám dokončit. Dvanáct kapitol je věnováno především náboženským světům Austrálie, Oceánie, Japonska, Číny, Indonésie, západní a východní Afriky a Severní, Jižní a centrální Ameriky. Poslední kapitola se zabývá náboženskou kreativitou a procesem sekularizace v Evropě od dob osvícenství se zvláštním zaměřením na německou filosofii.

Proslulý historik náboženství, filozof, spisovatel a publicista (1907–1986) vypovídá o svém dětství v Bukurešti za první světové války, o prvních přátelstvích, zálibách pro přírodní vědy, filozofii a literaturu i o svém pozdějším odjezdu do Kalkaty, který předurčil jeho další životní dráhu. V Indii studoval pod vedením filozofa S. Dásgupty, žil v poustevně na břehu Gangy a hlavně si osvojoval myšlenkové dědictví jógy. Po návratu do vlasti se čile účastnil kulturního dění, na Bukurešťské univerzitě přednášel dějiny indické filozofie a dostalo se mu uznání i jako romanopisci. Ve 2. polovině 30. let sice musel pro údajnou nemorálnost svých prozaických děl, napadaných tradicionalisty, z univerzity odejít, vstoupil do diplomatických služeb a působil v Anglii a Portugalsku, ale jeho literární tvorba a badatelská činnost tím nikterak neutrpěla. Po 2. světové válce se do Rumunska, kde byl uznáván za vůdčí intelektuální osobnost své generace, již nevrátil a jako historik náboženství musel znovu začínat od píky, než se mu dostalo plného uznání ve Francii a posléze ve Spojených státech, kde pro něho zvlášť zřídili katedru. Když jako rozhořčený mladý muž v roce 1927 vyhlašoval válku „stařešinům“ a vyzýval mladé tvůrce, aby pracovali tak, jako by před sebou měli poslední rok života, zároveň tím bezděky vytyčil svůj vlastní životní program. Eliadův život je vskutku naplněn tvořivou, činorodou prací, jejímž výsledkem je rozsáhlé badatelské dílo světového významu. V Pamětech se pokouší podat co nejplastičtější obraz světa, jehož skrytý smysl se vždycky snažil postihnout, a na pozadí velkých dějinných událostí nám umožňuje krok za krokem sledovat svůj odborný růst. Činí tak poutavou formou, která prozrazuje autorovu beletristickou průpravu.

Dnes již klasické dílo světoznámého indologa, historika náboženství a spisovatele obsáhle pojednává o józe, všeindickém souboru duchovních technik, osobitém rozměru indického ducha. V panoramatickém přehledu historického vývoje ukazuje, jakým způsobe m do sebe vstřebávala ostatní duchovní, mystické a filozofické systémy Indie a jakým způsobem se podílela na nejhlubších potřebách indické duše: překonat "lidský úděl", dosáhnout svobody či nesmrtelnosti, stát se "bohočlověkem", vymanit se z pout utr pení, "časovosti" a "historičnosti".

První železo získával člověk z meteoritů, a proto mu přisuzoval týž posvátný charakter jako nebesům, odkud pocházelo. Stejně pohlížel i na ty, kdo se železem a s kovy vůbec pracovali - na horníky, hutníky a kováře. Kniha Kováři a alchymisté není historií alchymie. Autor v ní pouze sleduje vývoj některých prastarých mýtů, rituálů a symbolů, které začaly být spojovány se zmíněnými řemesly a později i s alchymisty. Shrnuje zde poznatky publikované v jeho starších, rumunsky psaných pracích, ale rozšiřuje je o poznatky novější a přibližuje je myšlení poválečné Evropy. Na pozadí dávných mýtů a symbolů vyvstává příběh prastarého snu o tom, že člověk ovládne přírodu (nebo také Přírodu, chápanou jako hierofanii), v jejím díle bude pokračovat lépe a rychleji a sám zaujme místo Času. Jak podotýká Eliade, tento sen se uskutečnil teprve nedávno - za cenu toho, že příroda i práce ztratily svůj posvátný charakter a člověk se ocitl v "odcizeném světě". Odvěký sen se tak stal pastí, z níž bude těžké najít východisko.

Na základě údajů shromážděných při studiu kultur a etnik po celém světě popisuje Mircea Eliade v této knize základní formy iniciace: skupinové rituály puberty, rituály vstupu do tajných společností, individuální šamanské iniciace, křest, obřady zasvě cení do mystérií i různé literární tradice založené na těchto zkušenostech (sv. Grál, ideál rytířství). Snaží se dnešním čtenářům, kteří se již s touto zkušeností příliš nesetkávají, ukázat, jaký přínos tyto tradice měly pro lidský vývoj, neboť v jej ich centru vždy stál prožitek přerodu, vstup do nové existence, což je významným prvkem i v některých moderních proudech psychoanalýzy.

První díl Dějin náboženského myšlení - proslulého díla, do něhož rumunský historik náboženství shrnul výsledky své celoživotní práce - Od doby kamenné po eleusinská mystéria zachycuje nejstarší vrstvy dějin náboženství lidstva, od prvních projevů v prehis

Úvod do filosofie dějin.

Sámánok - különféle neveken, de hasonló jellemzőkkel és szerepben - a világ szinte minden archaikus kultúrájában léteztek, és léteznek sokfelé ma is. Mircea Eliade az első, aki ezt az igen összetett jelenséget egységes egészként kezelte és illesztette az általános vallástörténet keretei közé. Eliade bemutatja a sámánná válás lépcsőfokait, a különféle beavatási technikákat, a szibériai, az indoeurópai, az észak- és dél-amerikai, az indonéz, az óceániai samanizmust, a sámánszibmolikát, valamint a kapcsolódó mítoszokat és rítusokat.

V této práci se Eliade zabývá povahou a klasifikací mýtu, a to nejsoustavnějším způsobem ve srovnání s úvahami o mýtu, roztroušenýmiv jeho ostatních pracích. Mýty řadí zásadně do dvou kategorií:stvořitelské mýty (jak vznikl svět) a mýty o původu (jak vznikly určitéentity v rámci již stvořeného světa). Zdůrazňuje roli cyklického pojetíčasu (mýty a rity obnovování), ale zajímá ho i eschatologickátranspozice mýtu (eschatologie jako kosmogonie budoucnosti). Úpadekmýtů pak vede k vytváření falešných mytologií, které uspokojujípotřeby „mytické“ struktury lidského vědomí; přežívání mýtů je signálemprotestu člověka proti zotročování historickým časem.

Egy bukaresti nyelvtudóst villámcsapás fiatalít meg, három idős hölgynek pedig egy forradalmi rákgyógyszer adja vissza időről időre ifjúságát. És nemcsak ezek az emberek vándorolnak múlt és jelen között, hozzájuk hasonlóan maguk az írások is bebolyongják legújabbkori történelmünk útvesztőjét, melynek sötét zugaiban titkolt szerelmek, emberi drámák, hősiesség és árulás húzódnak meg. Hol a második világháború borzalmai idéződnek meg szemünk előtt, hol a 60-as évek kommunista diktatúrájának grand guignolja, de bármilyenek is a díszletek, a tét mindig az egyén, a művész, sőt a művészet szabadsága, a gondolatok, a fantázia leláncolhatatlan, örök szárnyalása. A hétköznapi eseményekben is a rendkívüliséget kereső krónikás nem más, mint a román származású, de emigrációba kényszerült neves filozófus és vallástörténész, aki tudományos munkássága mellett szépíróként is világhírre tett szert. A "Különös kalandok", a "Serampuri éjszakák" és a "Honigberger doktor titka" szerzőjének újabb nyolc remekbe szabott történetével ismerkedhet meg az olvasó e kötetben, köztük azzal ("Hamis ifjúkor"), melyből maga a hollywoodi sikergyáros, Francis Ford Coppola készített 2007-ben mozifilmet.

Dějiny náboženského myšlení představují Eliadeho poslední velké dílo. Na rozdíl od své starší knihy Traité d’histoire des religions, kde se pokusil o systematický výklad morfologie projevů posvátna napříč nejrůznějšími kulturami i dějinnými epochami, líčí zde Eliade jednotlivá náboženství lidstva v jejich dějinách; toto dílo zároveň vyjadřuje autorovo přesvědčení o základní jednotě náboženských dějin lidstva, které zároveň ukazuje jako dějiny krizí, inovací a proměn náboženského vědomí člověka, které se nepřestává vyvíjet. Druhý svazek Dějin je věnován náboženstvím starověké Číny, Indie, Evropy a Íránu a také judaismu až po vznik křesťanství.

Mircea Eliade a vallást, ezt a szimbolikus létgyakorlatot tekinti a különböző kultúrák közötti közvetítő elemnek. Így kutatásai is mindenekelőtt azokra a nyelvi fordulatokra, illetve magatartásbeli helyzetekre összpontosulnak, melyek egy volt, illetve jövőbeni kulturális egyneműség ... Folytatás ›› egykori vagy épp eljövendő emlékezetét őrzik, ígérik. Számára a vallásban az az emberi lényeg mutatkozik meg mely antropológiai sajátja minden halandónak, s ami az istenhit elegyítő vonzerejében a kultúrfokok egyenetlenségeit perspektivikusan megszüntetni képes. Eliade a kultúrát az egyénnek a mindenségben való lélektani jelenléteként fogja fel, s e tekintetben a valaha elveszett s az "örök visszatérés" hitében egykoron feltétlenül visszaszerezhető egzisztenciális egység letéteményesének is az individuumot tekinti. Míg vallástörténeti kutatásaiban a lét egyneműségének mitikus hagyományát akarja újjáteremteni, addig szépprózai művei inkább a külvilág formabontó hatásaival foglalkoznak. A Kelet Európából rég kiszakadt, román származású tudós ösztöneiben azóta is elevenen őrzi szűkebb szülőhazája sajátos, ellentmondásos dimenzióit. Regényei, novellái e dimenziók disszonanciáját ötvözik az anyanyelv elveszett harmóniáival. A(z) A szent és a profán (Könyv) szerzője Mircea Eliade.

A világhírű Mircea Eliade regénye először jelenik meg Magyarországon. A csodaszép keleti mese főszereplője Allan, az angol úriember, aki az ország infrastruktúrájának fejlesztésén dolgozik Kalkuttában. Egy nap megismerkedik pártfogója és szállásadója gyönyörű lányával, Maitreyivel, aki észrevétlenül rabul ejti a szívét. Csakhogy abban a világban, 1929-ben, ott és akkor, nincs jövője a szerelmüknek. A mű Eliade szépírói munkásságának máig legkedveltebb darabja. Több nyelvre lefordították (olasz, német, spanyol, francia, angol), Bengáli éjszakák címen meg is filmesítették (1988), Hugh Granttel a főszerepben. A regényből magyarul eddig csak részletek jelentek meg rangos irodalmi folyóiratok lapjain. Eliade regénye olyan szerelmi történet, amelynek minden lapjáról árad az idegen kultúrával való találkozás, a keleti világ felfedezésének olykor fájdalmas, máskor elbűvölő, de mindig felkavaró élménye.

"Jelen munkánkban két kérdést vizsgálunk: 1) mi a vallás? 2) mennyiben beszélhetünk a vallások történetéről? A magunk részéről szkeptikusak vagyunk minden, a vallási jelenségről előzetesen megadott definíció hasznosságát illetően, s ezért beérjük azzal, hogy a hierofániákat a szó legtágabb értelmében (valami, amiben a szent megnyilvánul) tárgyaljuk. Ennél fogva a vallási formák történetének kérdését csak azután vethetjük föl, miután már jó néhányat megvizsgáltunk közülük. A vallási jelenségeknek az "egyszerűtől a bonyolult felé" tartó bemutatása vizsgálódásunk céljai szempontjából nem tűnik járható útnak számunkra. Ezzel ugyanis a vallási jelenségnek az "egyszerűtől a bonyolult felé" tartó fejlődését tételeznénk, ami nem egyéb bizonyíthatatlan hipotézisnél: sehol sem találkozunk egyszerű, elemi hierofániákra korlátozódó vallással, ráadásul kitűzött célunkkal ellentétesen járnánk el, hiszen valójában azt kutatjuk, miben állnak a vallási tények és mit tárnak föl. Vizsgálódásunkat néhány kozmikus hierofánia, a különböző kozmikus szinteken (Ég, Vizek, Föld, Kövek) jelentkező szentség bemutatásával kezdtük. Leírásuk egyfelől a szent dialektikájára, másfelől azokra a struktúrákra ad magyarázatot, amelyekben a szent létrejön. Ezután a biológiai (holdciklusok, nap, növényvilág, földművelés, szexualitás, stb.), majd a helyi (szent helyek, templomok, stb.) hierofániákra térünk át, végül a mítoszokat és a szimbólumokat tanulmányozzuk. Miután elegendő mennyiségű anyagot tanulmányoztunk át, egy következő munkánkban a vallások történetének többi problémáját is megvizsgálhatjuk: az "istenformákat", az ember és a szent közötti viszonyt, a szent befolyásolását (rítusok, stb.), a mágia és a vallás kapcsolatát, a lélekre és a halálra vonatkozó elképzeléseket, a szentséggel övezett személyiségeket (pap, varázsló, király, beavatott, stb.), a mítosz, a jelkép és az ideogramma közötti viszonyokat, a vallástörténet megalapozásának lehetőségét, stb. Ebben az értelemben, és kizárólag ebben az értelemben viselheti könyvünk a Vallástörténeti értekezés címet - azaz annyiban, amennyiben bemutatja az olvasónak a vallási tények labirintusszerű bonyolultságát, megismerteti vele alapvető struktúráikat és az őket létrehozó kultúrkörök különbözőségét. Arra törekedtünk, hogy minden fejezetünk számára saját architektúrát, sőt néha saját "stílust" dolgozzunk ki, hogy ekképp elkerülhessük a didaktikus kifejtéseket fenyegető egyhangúságot." (a Kiadó)

V této knize si Eliade klade otázky po smyslu historické existence člověka. Jak sám uvádí v předmluvě, vhodným podtitulem knihy by mohl být Úvod do filosofie dějin. Není to však spekulativní analýza pojmu dějin, ale zkoumání základních představ o světě v tzv. archaických společnostech, které sice žijí své dějiny, ale snaží se od nich odhlížet, dokonce je popírat. Archaický člověk, který je pro Eliadeho šifrou pro náboženského člověka vůbec, věří, že profánní svět konkrétních lidských dějin je úpadkovým způsobem existence. Skutečný a smysluplný je pouze mytický čas absolutního počátku, kdy všechno bylo nové. Pouze účastí na posvátném světě bohů a héroů, který zde byl v onom čase (in illo tempore), člověk skutečně jest, a pouze opakováním počátečních vzorů jejich jednání nabývá smyslu i jeho jednání. Dějinný pobyt člověka se stává snesitelným jen periodickým obnovováním světa, tedy věčným návratem k prvotním paradigmatům, archetypům, a jejich reaktualizací.

Szent és profán - örök és mulandó - vallásos és vallástalan - transzcendens és materiális - tradicionális és modern: ezek a kulcsszavai a neves vallástörténész, Mircea Eliade egyik legismertebb művének. A történelem folyamán az ember egyre jobban eltávolodott az égtől, és egyre közelebb került a földhöz, egyre inkább kiszakadt a szent terekből és a megszentelt, ciklikus időből, melyben a rítusok folytak, hogy individuális szabadságát a végletekig fokozza. De vajon képesek vagyunk-e a misztikumtól teljesen megfosztva, az egzisztenciális lét rideg, ritmustalan világában élni, megszabadulva az őseink életét átitató szent és vallásos paradigmától, viselkedési mintáktól, melyek tartalmukban már nem, de formájukban még mindig fellelhetők a profán ember egyéni és társadalmi szokásaiban?