András Feldmár strana 2 z 3

Az igazi beszélgetés az, amiben az igazság megmutatja magát. Egy jó dialógus szeretettel teli, amiben sem a másik nem tudja, mi a tuti, sem én, de ha jóindulatúak és őszinték vagyunk, megjelenik közöttünk az igazság. Nagy élmény.

Lehet ellenállás a csendben maradás, és lehet az a megszólalás. Attól függően, hogy a hatalom mit akar. Az ellenállás mindig valaki más akarata ellenében mutatkozik meg. Ha nincs akaratosság, akkor nincs ellenállás.

Mindig a másik a tükör. Nincs önmagában, azaz egyedül senki és semmi. A szeretet türelem és kíváncsiság, megengedi két embernek, hogy áthidalják a köztük lévő szakadékot, a kimondhatatlan és leírhatatlan másságot. Mindegyikünknek vannak privát élményeink, amiket képviselnünk kell, nekem a saját élményeimet, neked a tiéidet. A szeretet tehát munka, aktivitás, cselekvés: teremtünk egy világot magunknak, ahol együtt lehetünk anélkül, hogy neked el kellene árulnod a te élményeidet, és nekem az enyéimet. Tágasnak kell lennie a mi közös világunknak, és a szeretet megadja azt a tágasságot, amiben nincs benne az a dominancia, hogy az én élményeimet éljük, és te csendben (vagy hangosan) gyűlölsz engem a szeretet álarca mögött.

A Credo nem önéletrajz, noha életrajzi elemek vannak benne. Azt remélem, hogy aki elolvassa, megérez valamit, belelát egy-egy kinagyított pillanaton keresztül abba, miért gondolkodom úgy, ahogy, mit éltem át, milyen élményeim voltak, mit láttam, hallottam, olvastam, min csodálkoztam, ámultam, min sírtam és min röhögtem, milyen tekergő utakon jártam, míg ideérkeztem, ahol most vagyok. Nem akarok senkit meggyőzni semmiről, csak leírok ezt-azt, amire én rátaláltam. Ez a könyv bátor vállalkozás. Remélhetőleg az én bátorságom vagy vakmerőségem másokat is inspirálni fog arra, hogy leírják a legjobb tudásuk szerint, mit hisznek, milyen fényes csillag vezérletével élik az életüket, folytatják a praxisukat.

Óriási csoda, amikor nem bántjuk egymást. A szeretet legegyszerűbb definíciója az, hogy tudnálak bántani, de nem foglak. Csoda, hogy ezt meg lehet ígérni. Te, én, mi elhatározhatjuk, hogy nem fogjuk bántani egymást, vagy nem fogunk bántani valaki mást. Amitől félek, az már megtörtént. Valami az adott helyzetben emlékeztet arra, ami már megtörtént, és emlékszem, hogy rossz volt. Tehát ha bármi van itt, ami emlékeztet arra, ami rossz volt, akkor elkezdek félni.

Az élet rettenetesen veszélyes. Minden pillanatért, amit megélünk, hálát kell adnunk. Feldmár András 1940-ben született Budapesten, 1956-ban vándorolt ki Kanadába, ahol előbb matematikus lett, majd pszichológiát és filozófiát tanult. 1974-ben ismerkedett meg R. D. Laing skót pszichiáterrel, aki elméleti és gyakorlati munkásságában radikálisan megkérdőjelezte a 20. századi pszichiátria dogmáit. Ez a találkozás egy életre meghatározta Feldmár tudományos munkásságát, a világhoz való viszonyát. Laing tanítványaként, barátjaként és szakmai örököseként számos terápiás kísérlet részese Európában és Amerikában. Szakemberekkel, teológusokkal, művészekkel és elszánt civilekkel arra keresi a választ, hogy hogyan tudnának a lélek és tudat sebeitől szenvedő emberek az orvos-beteg reláció kiszolgáltatottsága helyett élő, szeretetteli kapcsolatokból erőt merítve meggyógyulni. Feldmár a mai napig aktívan dolgozik terapeutaként, tanít, illetve számos szervezet számára végez tanácsadói munkát. Rendszeresen jön Magyarországra, ahol a Feldmár Intézet szervezésében előadásokat tart, csoportokat vezet. 2012-ben a Büntetés-végrehajtási Szolgálatért Emlékplakett bronz fokozatával tüntették ki, a fogvatartottak társadalmi reintegrációjával összefüggő módszerek kialakításáért és azok sikeres alkalmazásáért. A fogvatartottak társadalmi reintegrációját célzó Mesekör programért 2013-ban ERSTE Alapítvány Társadalmi Integrációs Díjat kapott. A könyv Feldmár András 2016 nyarán, A rettenetes, a csodálatos címmel tartott előadásának anyagából készült, a Feldmár Intézet közreműködésével.

Azt ?hiszem, minden szokás illúzió, és a szabadság az igazi valóság. Mindannyian szabadságra vagyunk ítélve, és egy ember nem lehet nem szabad.Feldmár András 1940-ben született Budapesten, 1956-ban vándorolt ki Kanadába, ahol előbb matematikus lett, majd pszichológiát és filozófiát tanult. 1974-ben ismerkedett meg R. D. Laing skót pszichiáterrel, aki elméleti és gyakorlati munkásságában radikálisan megkérdőjelezte a 20. századi pszichiátria dogmáit. Ez a találkozás egy életre meghatározta Feldmár tudományos munkásságát, a világhoz való viszonyát. Laing tanítványaként, barátjaként és szakmai örököseként számos terápiás kísérlet részese Európában és Amerikában. Szakemberekkel, teológusokkal, művészekkel és elszánt civilekkel arra keresi a választ, hogy hogyan tudnának a lélek és tudat sebeitől szenvedő emberek az orvos-beteg reláció kiszolgáltatottsága helyett élő, szeretetteli kapcsolatokból erőt merítve meggyógyulni. Feldmár a mai napig aktívan dolgozik terapeutaként, tanít, illetve számos szervezet számára végez tanácsadói munkát. Rendszeresen jön Magyarországra, ahol a Feldmár Intézet szervezésében előadásokat tart, csoportokat vezet. 2012-ben a Büntetés-végrehajtási Szolgálatért Emlékplakett bronz fokozatával tüntették ki, a fogvatartottak társadalmi reintegrációjával összefüggő módszerek kialakításáért és azok sikeres alkalmazásáért. A fogvatartottak társadalmi reintegrációját célzó Mesekör programért 2013-ban ERSTE Alapítvány Társadalmi Integrációs Díjat kapott.

Szerintem az ember soha nem tudja, mi minden lehetséges még. Minden pillanatban fel lehet ébredni abból az álomból vagy álomkórból, amiben éppen vagyunk. És óriási meglepetés érhet minket, mert onnan látjuk, hogy addig aludtunk.

"Rájöttem, hogy nem azért jöttem vissza a halálból, mert olyan okos vagyok. Vagyis az akaratomnak semmi köze nem volt az élethez. Valami más intelligencia dolgozott, nem az enyém. Ha van egyáltalán valamiféle vallásom, az nem más, mint hit abban, hogy az én intelligenciám részt vesz egy másik, nagyobb intelligenciában. Tehát nem én vagyok okos, hanem valamiféleképpen rezonálok valamivel, ami okos. Részt veszek valamiben. Mindannyian a világmindenség gyümölcsei vagyunk. Ti is a világmindenség gyümölcsei vagytok. A gyümölcs se tudja, hogy ő miért érik olyan szép szilvává vagy őszibarackká, csak úgy csinálja, ahogy mi is csináljuk. Vagy a kisujjamban a sejtek. Ők is csak részt vesznek bennem, miközben nem ismerik Feldmár Andrást. Én sem ismerem azt, akinek én egy kis sejtje vagyok." (a szerző)

Úgy vagyok, hogy az apám és anyám közötti szex idevarázsolt, és most ezt egy halálos balesetnek vélem és nyilvánítom, és várom a halált, amibe bele fogok halni... Az ezen két pont közötti idõt a lehetõ legboldogabban szeretném leélni. Gyakran ez sikerül? ? vallja Feldmár András önmagáról. Szerzõ- és beszélgetõtársával, Büky Dorottyával is ezt a témát járják körül, utat mutatva nekünk, tévelygõknek, segítve minket eligazodni önmagunk belsõ labirintusában. Hátha mi, a figyelmes olvasók a sorok mögé nézve rádöbbenünk: valójában minden feltett kérdés rólunk és minden válasz nekünk szól, a mi kudarcainkról, a mi kétségeinkrõl, a mi szenvedéseinkrõl, a mi életünkrõl. És, nem utolsósorban, a mi lehetõségeinkrõl. Arra, hogyan találjunk vagy teremtsünk magunknak olyan környezetet, amely muszájból kötött kompromisszumok nélkül is befogad bennünket, miként a borsót a héja.

Rájöttem, hogy nem azért jöttem vissza a halálból, mert olyan okos vagyok. Vagyis az akaratomnak semmi köze nem volt az élethez. Valami más intelligencia dolgozott, nem az enyém. Ha van egyáltalán valamiféle vallásom, az nem más, mint hit abban, hogy az én intelligenciám részt vesz egy másik, nagyobb intelligenciában. Tehát nem én vagyok okos, hanem valamiféleképpen rezonálok valamivel, ami okos. Részt veszek valamiben. Mindannyian a világmindenség gyümölcsei vagyunk. Ti is a világmindenség gyümölcsei vagytok. A gyümölcs se tudja, hogy õ miért érik olyan szép szilvává vagy õszibarackká, csak úgy csinálja, ahogy mi is csináljuk. Vagy a kisujjamban a sejtek. Õk is csak részt vesznek bennem, miközben nem ismerik Feldmár Andrást. Én sem ismerem azt, akinek én egy kis sejtje vagyok.

Vajon mit kell tennünk, ha az igazi Gonosszal találjuk magunkat szemközt? Harcoljunk ellene vagy meneküljünk? Vajon alkalmas-e a terápia arra, hogy megszüntesse, elpusztítsa a sötét, gyilkos erőket? Feldmar András négy előadása során időről időre előkerülnek ezek a nyugtalanító kérdések. Ám Feldmár pszichoterápiával kapcsolatos gondolatait és az olykor szórakoztató, máskor megrázó terápiás történetet olvasva úgy érezhetjük: ha nincs is menekvés a Gonosz elől, a szerzővel való együttgondolkodás felszabadítóan hat. "Vigyáznunk kell arra, hogyan viselkedünk, amikor a Gonosszal küzdünk. Mert két eshetőség van. Egyrészt belehalhatunk, ha a Gonosz megöl minket - akkor mindegy, akkor nincs probléma. De ha megmenekülök, és még élek, akkor bele kell tudnom nézni a tükörbe. Mert amikor belenézek a tükörbe, és meglátom az arcomat, emlékezni fogok rá, hogyan viselkedtem, amikor a Gonosszal küzdöttem. Tehát úgy kell küzdeni a gonosszal, hogy ha túlélem ezt a küzdelmet, akkor tisztelni tudjam azt az arcot, amely rám néz a tükörből."

Szűk két évtized telt el azóta, hogy 1992 szeptemberében Feldmár András, a Vancouverben élő magyar pszichoterapeuta először tért vissza szülőhazájába, hogy egy meghívásnak eleget téve két előadássorozatot tartson a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen. A pszichoterápia lehetőségeiről, a gyógyulás módjairól, a tudat természetéről, és még sok más, ma is aktuális témáról folyó, hatalmas érdeklődéssel kísért beszélgetések, azóta szinte legendává nemesedtek, az előadásokból készült kötet pedig az évek során valóságos kultuszkönyvvé vált - ennek javított és a szerző által átdolgozott kiadását veheti most kezébe az olvasó. "Mindannyian hipnózis alatt állunk, és a tudatállapotok szivárványának színei közül egy korlátolt kis sávba vagyunk hipnotizálva. Ezt a sávot nevezzük normálisnak, és akkor érezzük jól magunkat, amikor ezen belül élünk. Ha véletlenül bármelyik irányba kijjebb megyünk, akkor nagyon megijedünk, és megijesztjük azokat is, akik körülöttünk élnek, és véletlenül észreveszik, hogy nem a normális tudatállapotban vagyunk."