Francis Fitzgerald strana 8 z 18

The Fiend was written in the year 1935 by Francis Scott Fitzgerald. This book is one of the most popular novels of Francis Scott Fitzgerald, and has been translated into several other languages around the world.This book is published by Booklassic which brings young readers closer to classic literature globally.

The Last of the Belles was written in the year 1929 by Francis Scott Fitzgerald. This book is one of the most popular novels of Francis Scott Fitzgerald, and has been translated into several other languages around the world.This book is published by Booklassic which brings young readers closer to classic literature globally.

The Offshore Pirate was written in the year 1920 by Francis Scott Fitzgerald. This book is one of the most popular novels of Francis Scott Fitzgerald, and has been translated into several other languages around the world.This book is published by Booklassic which brings young readers closer to classic literature globally.

The Sensible Thing was written in the year 1924 by Francis Scott Fitzgerald. This book is one of the most popular novels of Francis Scott Fitzgerald, and has been translated into several other languages around the world.This book is published by Booklassic which brings young readers closer to classic literature globally.

Two Wrongs was written in the year 1930 by Francis Scott Fitzgerald. This book is one of the most popular novels of Francis Scott Fitzgerald, and has been translated into several other languages around the world.This book is published by Booklassic which brings young readers closer to classic literature globally.

What a Handsome Pair ! was written in the year 1932 by Francis Scott Fitzgerald. This book is one of the most popular novels of Francis Scott Fitzgerald, and has been translated into several other languages around the world.This book is published by Booklassic which brings young readers closer to classic literature globally.

Winter Dreams was written in the year 1922 by Francis Scott Fitzgerald. This book is one of the most popular novels of Francis Scott Fitzgerald, and has been translated into several other languages around the world.This book is published by Booklassic which brings young readers closer to classic literature globally.

Published in 1920, and taking its title from a line of the Rupert Brooke poem Tiare Tahiti, the book examines the lives and morality of post-World War I youth. Its protagonist, Amory Blaine, is an attractive Princeton University student who dabbles in literature. The novel explores the theme of love warped by greed and status-seeking.

Three Hours Between Planes was written in the year 1941 by Francis Scott Fitzgerald. This book is one of the most popular novels of Francis Scott Fitzgerald, and has been translated into several other languages around the world.This book is published by Booklassic which brings young readers closer to classic literature globally.

  Meg kellett halnia, hogy újra kezdhesse elrontott életét. Közönsége már eltemette, gyászbeszéd és méltatások nélkül: erkölcsi hullaként kezelték. Eszméletlen tivornyákból sodródott a józanság partjai felé: fogadkozott, hogy dolgozni fog, nem iszik többé. Még részegen is fáradhatatlanul működött ironikus zöld szemének minden jelentős mozzanatot felvevő filmforgató-gépe; agyában párbeszédek és dallamok rögződtek. A született író csalhatatlan érzékével élményeit az idő szűrője nélkül is azonnal jelképpé oldotta föl. Alkoholtól reszkető kezével keresgélte, nem alkuvó szigorúsággal, az élménydarabkák legmegfelelőbb helyét a színes és művészi igazságú mozaikban, melyen élete utolsó évében dolgozott. Végül nem is ivott – csakhogy már késő volt. Szíve nem adott haladékot, hogy befejezhesse dédelgetett, igényes regényét, Az utolsó cézárt (The Last Tycoon). A végső szívroham 1940 decemberében érte. Érzelmi, erkölcsi, anyagi csődtömegnek tekintette magát: "Még tehetségemmel sem tudtam sáfárkodni" – mondta keserűen. Pazarolta magát, és ellobogott, mint a két végén meggyújtott fáklya. Mi maradt belőle? Olvasói már évek óta nem hallottak felőle; rajongói megdöbbentek halálhírére. Hát élt még Fitzgerald? Csakugyan, mi lett Scottból és ragyogó feleségéből, Zeldából? S a nevek ütemére már zene ébredezik tudatunkban: a boston, a shimmy, a charleston, a tangó ritmusa. Izzadságtól fénylő fekete arcok fáradt mosolya villan a zenekarban, vakító ingmell sötét ellentéteként, amint a kavargó cigarettafüst kék ködén át megszólal a szaxofon, és pergő dzsessz-ritmussal tölti meg a Plaza tánctermét. A parketten karcsú, fiús alakú, rövidre vágott hajú lányok simulnak partnerükhöz. Mosolyuk mindent ígér; körülrajongott elsőbálos lányok, akik már nem sütik le szendén a szemüket, hanem a flapper türelmetlen fölényével rázzák le magukról, a puritán szülők aggódó gondoskodását. Szabad szájúak, merészek, eszesek és szellemesek. New York-i szórakozóhelyeken, Yale, Princeton és Harvard diákbáljain, vidéki klubokban folyik a féktelenül vidám tánc, s a ragtime és a bor pezsgésétől lángolva szökdösnek ki a párok a parkoló kocsikba.

A művész dicsősége   „Szóljon a jazzband – bingó-bangó! Táncolunk majd és búg a tangó; Csattan a taps; de szép a lányka! Tündöklő új a fiú ruhája…   Meg kellett halnia, hogy újra kezdhesse elrontott életét. Közönsége már eltemette, gyászbeszéd és méltatások nélkül: erkölcsi hullaként kezelték. Keresztülnéztek rajta, amint letűnt idők divatjamúlt szellemeként botladozott közöttük alkoholtól ködös szemmel, félszeg, bocsánatkérő mosollyal. Eszméletlen tivornyákból sodródott a józanság partjai felé: fogadkozott, hogy dolgozni fog, nem iszik többé. Még részegen is fáradhatatlanul működött ironikus zöld szemének minden jelentős mozzanatot felvevő filmforgató gépe; agyában párbeszédek és dallamok rögződtek. A született író csalhatatlan érzékével élményeit az idő szűrője nélkül is azonnal jelképpé oldotta fel. Alkoholtól reszkető kezével keresgélte nem alkuvó szigorúsággal az élménydarabkák legmegfelelőbb helyét a színes és művészi igazságú mozaikban, melyen élete utolsó évében dolgozott. Végül nem is ivott – csakhogy már késő volt. Szíve már nem adott haladékot, hogy befejezhesse dédelgetett, igényes regényét, Az utolsó cézárt. A végső szívroham 1940 decemberében végzett vele. Érzelmi, erkölcsi, anyagi csődtömegnek tekintette magát: „még tehetségemmel se tudtam sáfárkodni” – mondta keserűen. Pazarolta magát, és ellobogott, mint a két végén meggyújtott fáklya. Mi maradt belőle? Kortársai úgy könyvelték el Francis Scott Fitzgeraldot, mint a húszas évek új nemzedékének képviselőjét, a dzsesszkorszak előfutárát, névadóját és termékét – semmi mást. Merőben új típusok jelentkeztek már első írásaiban is: a felső középosztály elkényeztetett fiai és lányai, a koraérett, fanyar, cinikus flapperek és egyetemi arany ifjak. Meglehetősen meglepődött, amikor kissé wertheri világfájdalmú, de modern impresszionista stílusú és felépítésű regényéből az olvasók a flappert emelték ki, pedig ő egy érzékeny lelkű, tehetséges fiú jellemnevelő iskoláját, botlásait és önmagára-találását kívánta bemutatni. De a sikerből azonnal megértette, hogy öntudatlanul a korszak pulzusára tapintott, s most már átvette New York szívdobbanásának ütemét. A nagy példányszámú The Saturday Evening Post számára gyártja a flapper történeteket egyre emelkedő tiszteletdíjért. A Kalóz a szigeten (Offshore Pirate), Veronika bubifrizurája (Bernice Bobs Her Hair), A népszerű lány (The Popular Girl) legemlékezetesebb sikerű elbeszélései. Novell&

Az itt következő elbeszélések ebben a kötetben a Basil és Josephine történetek második fele, mely Josephine Perryről szól, aki egy jómódú és okos kis kamaszlány. Megtudjuk benne, hogyan ébred rá Josephine a szerelemre, hogy aztán kisebb nagyobb kalandokon és csalódásokon keresztül eljusson „az érzelmi csődig.” A legtöbbet ezek közül az elbeszélések közül a Saturday Evening Post hozta le, és Fitzgerald mindegyikért szép honoráriumot is kapott. Az író úgy tervezte, hogy a végén „összehozza” valahogy a két főszereplőt, de ez az irodalmi találkozás nem jött létre. A Josephine elbeszélések hősnőjének, aki egy makacs és okos széplány, vannak bizonyos elképzelései arról, hogyan kell élni, és a saját útját járja. A kritikusok többsége a prototípust Ginevra Kingben, a jól ismert kis chicagói első bálozó lánykában (most úgy mondjuk, celeb) vélte felismerni, aki Fitzgerald „első nagy szerelme” volt az életben. Fitzgerald ezeket a történeteket a húszas évék végén írta (1928-1930), amikor megpróbált sorozatot készíteni A nagy Gatsby-hez, és Az éj szelíd trónján-nak a megírásával kínlódott. De ugyanakkor élni is kellett valamiből, amit a Post biztosított neki ezekért az elbeszélésekért.  A szerző egyébként azt állította, hogy az elbeszélések szereplői azt a gondolatot próbálják képviselni, amit ő „érzelmi csődnek” nevezett (az egyik elbeszélésének is ezt a címet adta), de ugyanakkor ifjúkorából is bemutat az olvasóknak egy darabot, melyre nosztalgiával tekint vissza ugyan, de gúnyolja is a rangkórság, a sznobság és amiatt, hogy köreikben minden a pénz. Ám Nona Balakian irodalomkritikus a New York Times egyik 1973. évi számában Basilt és Josephine-t a kor sajátos enfant terrible-jeinek tartja, és a Zabhegyező (The Catcher in the Rye) Holden Caulfieldjához hasonlítja. A Vissza Babilonba (Babylon Revisited) Fitzgerald egyik legismertebb elbeszélése, melyben elmeséli, hogy a megözvegyült Charlie Wales szeretné saját maga nevelni kislányát, de sógornője duhaj múltja miatt, no meg azért, mert őt, Charlie-t tartja felelősnek a felesége haláláért, ezt megakadályozza. Az elbeszélésnek Máthé Elek volt az első magyar fordítója (lásd: F. Scott Fitzgerald Újra Babilombna, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1962). Az újrafordított változat az enyém.

Az Egy éjszaka Chancelorville mellett elbeszélés először az Esquire-ben jelent meg 1935 februárjában, de később a szerző beválogatta a Hajnali takarodó (Taps At Reveille) kötetébe is. A történet nem hosszú: alig nyolc oldalon egy nagyvárosi prostituált, aki a narrátor az elbeszélésben, azt mondja el, amit Lev Tolsztoj egy négykötetes, soha véget nem érő regényben, a Háború és békében. Azt, hogy milyen ocsmány dolog is a háború. Egy precíz kis látlelet az egész kis elbeszélés, de ugyanakkor izgalmas történet is egyben. Csatákkal, sebesültekkel, elesettekkel, szenvedéssel, meneküléssel, bátorsággal és vitézséggel, mindennel, ami csak elképzelhető a háborúban. No, és egy slusszpoénnal: a legtöbb ember, ha teheti, még csak tudni sem akar arról, ami nem is olyan távol, talán épp az orra alatt történik, tudjuk meg ezt a nagy igazságot a kis remekművet végigolvasva. Az Állat (The Fiend) egy gyilkosság, a bosszú és a barátság anatómiája. Egy történet arról, mit érezhet egy ember, ha a felesége és egyetlen gyermeke gyilkosság áldozata lesz, és hogyan áll bosszút azon, aki ezt a galád tettet elkövette. De ugyanakkor elmondja azt is, hogy a bosszún kívül emberség és megbocsátás is van, ha valaki a gonoszságon kívül mást is meglát az ember lelke mélyén. Másrészt megismerjük annak az embernek a lelkivilágát is, aki gaztettet követett el, de magába száll és megbánja tettét. Röviden: a történet elmondja, hogyha az ember képes a megbánásra, akkor megváltozni is képes, még ha a legsötétebb bűnt követte is el a társadalom és egy embertársa ellen. A baleseti osztályt (Zone of Accident) Fitzgerald 1932 őszén kezdte írni, de csak 1935 májusában sikerült befejeznie Ashville-ben. Az elbeszélést a Saturday Evening Post 1935. július 13-án közölte, és 3.000 dollárral honorálta. Ezt a történetet a szerző talán az 1932-ben írt Egy bentlakó (One Intern) társ-elbeszélésének szánta, melynek színtere úgyszintén személyes élmény: a Johns Hopkins Hospital Baltimore-ban. A kórházi légkör mindig nagy hatással volt Fitzgeraldra. Az ottani baleseti osztályt többször is említi Naplójában. Hogy anyagot szerezzen írásaihoz, megpróbálta kihasználni az olvasók akkori élénk érdeklődését az orvostudomány iránt, és 1932 és 1936 között hat elbeszélést is írt kórházi élményei alapján, melyekben főként az orvos és nővér kapcsolatot boncolgatja. Ez a hat elbeszélés az Egy bentlakó (One Intern), Az utolsó eset (Her Last Case), Az alkoholbeteg (An Alcoholic Case), A baleseti osztály (Zone of Accident, Tragédia, a nővér és Szabadnap a kórházban(In the Holidays).

  Matthew. J. Brucolli azt írja, hogy Fitzgerald, miközben Az Aréna (The Bowl) című elbeszélésén dolgozott, újból érdeklődni kezdett egyetemi futballista évei iránt: többször is leutazott Princetonba, hogy megnézze az edzéseket és meccseket. Sőt, időnként még késő éjszaka is felhívta az edzőt, Fritz Crislert, hogy elhalmozza „szakértői" tanácsaival. Az elbeszélés a Saturday Evening Post-ban jelent meg 1928. január 21-én. A háttérben van egy kis romantika, no és a profizmus, a kemény munka dicsőítése. Az, hogy lenézi az „amatőröket,” egy kicsit a feleségének, Zeldának is stól, aki sok mindenben volt jó… közép szinten. A vonzerő. Az elbeszélés 1928. március 3-án jelent meg a Saturday Evening Post-ban. Érezhetően sok önéletrajzi elemet tartalmaz. Akárcsak Fitzgerald több más elbeszélésének, ennek is központi témája a szerelem, és a házastársi hűség törékenysége, mely gondolat, Zelda „árulása” nyomán, élete végéig elkísérte. A Gyermekzsúrt (That Kind of Party) Fitzgerald később írta, mint a többi Basil történetet, de mivel a fiatalabb, még gyermek Basilről szól, ezért itt ebben a kötetben előrébb került. Ez volt az egyetlen a kilenc Basillel foglalkozó elbeszélés közük, melyet sem a Post, sem pedig a Ladies’ Home Journal és a Pictorial Review sem volt hajlandó publikálni, feltehetőleg azért, mert a szerkesztők nem igazán akarták elhinni, vagy nem tetszett nekik, hogy tizenegy éves gyerekek legfőbb gondja a csókolózás egy házibulin. 4 -11. A párizsi utazás anyagi fedezetét Fitzgerald az 1928 márciusa és 1929 februárja között írt Basil Duke Lee elbeszéléseivel biztosította, melyek a Botránydetektivek, Egy este a vásárban, A legszemtelenebb fiú,  Basil, a csodálatos,  Az elfogott lidérc, Tökéletes élet, Bátran előre,  a Basil és Kleopátra, valamint a fentebb említett Gyermekzsúr. Ezeket Fitzgerald mind a Saturday Evening Post-nak szánta, de a Gyermekzsúrral már nem volt szerencséje. „Pikáns” részletei miatt minden folyóirat elutasította.  Az olvasók szerették ezeket a történeteket, és a szerzőknek is könnyebb volt ilyen lazán kapcsolódó sorozat-elbeszéléseket írni, mint mindig egy-egy vadonatúj valamivel előállni. Ezek az elbeszélések nyomon követik a Közép Nyugaton felcseperedő Basil életét, elmondják, milyen népszerűtlen volt Keleten a középiskolában, és hogy lett egyetemista a Yale-en. Nem nehéz észrevenni, hogy van összefüggés, méghozzá igencsak szoros, Basil és Fitzgerald élete között. A lényegesebb epizódok mind önéletrajzi elemekre épülnek: hogyan írt színdarabot otthon, St. Paulban, milyen szerencsétlennek érezte magát a középiskolában, és hogyan dobta első nagy szerelme, Ginevra King. A Két rossz a

A Fitzgerald összes elbeszéléseinek általam összeállított harmadik kötete a következő elbeszéléseket tartalmazza. (Igyekeztem a kronológiai sorrendet betartani, de ez különböző okokból kifolyólag nem mindig sikerül):  1924-ben Fitzgerald még képes volt családi problémáit úgy kezelni, hogy egyszerűen „pénzcsináló” humoros elbeszéléseket írt belőlük. Így a Rag Marin Jones és a walesi herceg III. Kötet szemmel látható megismétlése annak, amit a Kalóz a szigeten mesél: egy gazdag fiatalember azzal nyeri el egy unatkozó dúsgazdag örökösnő kezét, hogy színjátékot rendez neki. Az egy éjszaka alatt megírt Babazsúr egy roppant egyszerűnek látszó kis történet arról, hogy miért veszett össze két szomszédos házaspár egy gyerekzsúr miatt. A Kidobott pénz (The Penny Spent) is egy olyan elbeszélés, mely azt mondja el, hogy a pénznek, vagy a vagyonnak semmi köze sincs az igazi nagy szerelemhez. Ez is többször ismétlődő téma Fitzgeraldnál. Lásd például a Rags Martinn Jones-t. A Saturday Evening Postban jelent meg először 1925. október 10-én, de aztán csak az Egy csöppnyi Édenben (Bits of Paradise) 1976-ban, és utoljára. Valamiért nem tartozott a népszerű novellák közé, és a kritika sem foglakozott vele eléggé, pedig jó és szellemes. A Tánc (The Dance) olyan, mint egy modern krimi, de a témája szintén a szerelem, valamint az Észak és a Dél közötti kulturális ellentét, mely szintén nem új keletű téma Fitzgerald oeuvre-jében. Megjelent a Red Book Magazine-ben, 1926 júniusában, majd 1976-ban a Bits of Paradise-ban (Egy csöppnyi Éden) is. Ezt a történetet (Your Way and Mine) Fitzgerald 1926 februárjában írta a Salies-de-Bearn-i gyógyfürdőn a Francia Pireneusokban, ahol két hónapig „lebzselt” Zelda betegsége miatt. Az elbeszéléshez mellékelt levélben Fitzgerald ezt írta Obernek: „Ettől rosszabb elbeszélést talán még soha életemben nem írtam. Egyszerűen borzalmas! A közepénél már egyáltalán nem érdekelt… Nagyon kérlek – és ezt komolyan mondom – ne ajánld a Post-nak. Ahogy most állnak a dolgaim, azt hiszem, ez nem lenne jó taktika. A Red Book-nak se ajánld. Ebben a történetben semmi sincs az igazi énemből. Kétségbeesetten belevágtam egy történetbe – kitaláltam egy üzleti témát – olyasmit, amiben nem mozgok otthonosan. Kapjak inkább 1000 dollárt érte valamilyen másodrendű folyóirattól, mint a kétszeresét más valakitől. Nagyon erősen így érzek.” Az elbeszélést 1927 májusában viszont a Woman’s Home Companion szívesen közreadta, és olvasóknak nyilván tetszett, mert ez követően a Metro Newspaper Service szintén közölte. Ezek szerint mégsem lehetett olyan rossz, mint amilyennek Fitzgerald képzelte. A Látogatás egy régi házban (A Short Trip

Az én „Fitzgerald-összesem” első kötetének utolsó elbeszélése A jégpalota volt, a huszadik. Így időrendben a huszonegyedik a Majális New Yorkban (May Day), ami tulajdonképpen, nem is elbeszélés, hanem már majdnem egy egész regény, de annak azért rövid lenne. Ezért szaknyelven „csak” kisregénynek mondjuk. Az eredeti címe – a May Day – mélyen szimbolikus. Először is általános tavaszi népünnepélyt jelent az egész északi féltekén. Sok kultúrában is hagyományos tavaszi ünnep a május elseje, a majális. Táncolnak, énekelnek, sütnek, főznek, örvendeznek ezen a napon az emberek. A nemzetközi munkásmozgalom napjaként is méltatják, méltatták nálunk, Magyarországon is, de csak a tizenkilencedik század végétől a chicagói Haymarketben kirobbant véres események nyomán, de ez az ünnepnap nem azonos a hagyományos májusi népünnepélyekkel. Ennek az elbeszélésnek a háttere viszont az 1919 évi májusi zendülés Ohióban, melynek következtében két ember meghalt és vagy százat letartóztattak. A zendülés politikai jellegű volt: a tiltakozók egy csoportja piros zászlókkal akart felvonulni. Ezt az eseményt követően az Egyesült Államokban általános lett a kommunizmus terjeszkedésétől való félelem, ami aztán erősen beárnyékolta az amerikai történelmet az elkövetkező évtizedekben. Az író ennek is hangot ad kisregényében. 1919. május elsején, azon a napon, amikor a Fitzgerald elbeszélésében történtek elkezdődtek, kommunistaellenes tűntetések vagy lázongások voltak több amerikai nagyvárosban. New Yorkban katonák és tengerészek támadták meg a szocialista The Call újság irodáit a Negyedik Avenue 112-ben. Az egyik újságíró huszonöt láb magasból kiugrott az ablakon, hogy az inzultust elkerülje, és meghalt. A lap tizenegy munkatársa sérült meg komolyabban. Ugyanakkor Fitzgerald rámutat az „elveszett nemzedék” helyzetére is és szembehelyezi a tavaszvárást, egy új életforma (a dzsesszkorszak) kezdetét e nemzedék lelki állapotával, kilátástalanságával, mely elől nem egy fiatal csak a halálba való menekülésben látott kiutat. Ilyen értelemben az eredeti cím nemcsak, sőt egyáltalán nem munkásmozgalmi eseményekre utal, hanem sok minden másra. Ezért is cseréltem fel B. Nagy László korábbi fordításának címét (Május 1 New Yorkban) ezzel: Majális New Yorkban. A szerző egyébként így vall erről a történetről: „Ez a kissé komor mese, mely a Smart Set-ben jelent meg 1920.július havában, azokról az eseményekről kíván beszámolni, melyek az ezt megelőző év tavaszán történtek New Yorkban. Mind a három eset nagy hatás gyakorolt rám. Az események tulajdonképpen nem is függtek össze egymással, legfeljebb c