Francis Fitzgerald strana 9 z 18

Egy-egy cigaretta időnként sokat jelentett neki. Végül is nehéz munkát végzett, és ha rágyújtott, ez azt jelentette, hogy pihenhet és kikapcsolódhat egy kicsit lelkileg. Özvegyasszony volt, rokonok, közeli hozzátartozók nélkül, s így senkinek sem írogathatott esténként, és ha egynél többször ment moziba hetente, akkor már megfájdult a szeme. Úgy hogy a cigaretta fontos pont lett életében a nap mint nap ismétlődő hosszú mondatok után. Az új körzetbe tett első látogatásának utolsó hete Kansas Cityben érte Mrs. Hansont. Augusztus közepe volt, s ő meglehetősen egyedül érezte magát az új üzlettársak között, ezért nagyon megörült, amikor az egyik cég várójában meglátott egy asszonyt, akit ismert Chicagóból. Így hát, még mielőtt bement volna a főnökhöz, leült melléje, hogy elbeszélgessen és érdeklődjék egy kicsit az iránt az úriember iránt, akit történetesen épp látni kívánt. – Vajon megengedi az úr, hogy rágyújtsak? – Micsoda? Hogy? Dehogy engedi! – mondta az ismerős. – Nagy összeggel támogatja a dohányzás elleni kampányt.  

Meg kellett halnia, hogy újra kezdhesse elrontott életét. Közönsége már eltemette, gyászbeszéd és méltatások nélkül: erkölcsi hullaként kezelték. Keresztülnéztek rajta, amint letűnt idők divatjamúlt szellemeként botladozott közöttük alkoholtól ködös szemmel, félszeg, bocsánatkérő mosollyal. Eszméletlen tivornyákból sodródott a józanság partjai felé: fogadkozott, hogy dolgozni fog, nem iszik többé. Még részegen is fáradhatatlanul működött ironikus zöld szemének minden jelentős mozzanatot felvevő filmforgató gépe; agyában párbeszédek és dallamok rögződtek. A született író csalhatatlan érzékével élményeit az idő szűrője nélkül is azonnal jelképpé oldotta fel. Alkoholtól reszkető kezével keresgélte nem alkuvó szigorúsággal az élménydarabkák legmegfelelőbb helyét a színes és művészi igazságú mozaikban, melyen élete utolsó évében dolgozott. Végül nem is ivott – csakhogy már késő volt. Szíve már nem adott haladékot, hogy befejezhesse dédelgetett, igényes regényét, Az utolsó cézárt. A végső szívroham 1940 decemberében végzett vele. Érzelmi, erkölcsi, anyagi csődtömegnek tekintette magát: „még tehetségemmel se tudtam sáfárkodni” – mondta keserűen. Pazarolta magát, és ellobogott, mint a két végén meggyújtott fáklya. Mi maradt belőle? Kortársai úgy könyvelték el Francis Scott Fitzgeraldot, mint a húszas évek új nemzedékének képviselőjét, a dzsesszkorszak előfutárát, névadóját és termékét – semmi mást. Merőben új típusok jelentkeztek már első írásaiban is: a felső középosztály elkényeztetett fiai és lányai, a koraérett, fanyar, cinikus flapperek és egyetemi arany ifjak. Meglehetősen meglepődött, amikor kissé wertheri világfájdalmú, de modern impresszionista stílusú és felépítésű regényéből az olvasók a flappert emelték ki, pedig ő egy érzékeny lelkű, tehetséges fiú jellemnevelő iskoláját, botlásait és önmagára-találását kívánta bemutatni. De a sikerből azonnal megértette, hogy öntudatlanul a korszak pulzusára tapintott, s most már átvette New York szívdobbanásának ütemét. A nagy példányszámú Saturday Evening Post számára gyártja a flapper történeteket egyre emelkedő tiszteletdíjért. A Kalóz a szigeten (Offshore Pirate), Bernice bubifrizurája (Bernice Bobs Her Hair), A népszerű lány (The Popular Girl) legemlékezetesebb sikerű elbeszélései. Novellásköteteinek a címével is az igényekhez alkalmazkodik: Flapperek és filozófusok, A dzsesszkorszak meséi – ki tudott volna ellenállni ilyen csábító címeknek? „Tőkésíti” a f

A szerelmes eszkimót a Liberty szerkesztőségi cikkében így üdvözölte: Az amerikai széppróza nagymestere egy bizarr történet sziporkázóan friss leírásával tér vissza a folyóirathoz… Egy kedves kacagtató elbeszélést írt arról, hogy neveti ki egy északról jött lakatosmester saját szerelmét. És a buta fehér amerikaiakat, akik azt hiszik, hogy ő a buta, amikor pedig ők azok, tenné hozzá a figyelmes olvasó. A Rúzs – egyetemista komédiával kapcsolatban Matthew J. Bruccoli, Fitzgerald életrajzírója elmondja, hogy 1926 decemberében két és fél éves franciaországi tartózkodása után az író visszatért Amerikába, és Montgomeryben (Zelda szülővárosában) elfogadta John W. Considine-nak, az United Artist producerének azt az ajánlatát, hogy írjon forgatókönyvet a flapperek világáról. Fitzgerald elfogadta a felkérést, mert mint mindig, most is kellett a pénz. Abban állapodtak meg, hogy Considine 3.500 dollárt fizet, amint elkészül a mű, és 12.000 dollárt, ha jónak is tartja. Fitzgerald úgy gondolta, hogy három hét alatt megírja, de amíg Zelda és ő 1927. január elejétől március közepéig Hollywoodban volt, az idő nagy részét Fitzgerald nem munkával, hanem extravagáns szórakozással, mulatozással, botrányok garmadával töltötte a feleségével együtt. Nyilván úgy hitte, hogy a kisujjából is kiráz egy ilyen darabot. Magyarán, nem vette komolyan a megbízást. Az írást Considine nem is fogadta el, mert nem tartotta jónak. Harold Ober, aki Fitzgeraldot menedzselte akkoriban, készített egy jegyzetet az esetről, melyben többek közt ezt írta: „Elmondta nekem, hogy csúnyán összeveszett Constance Talmadge–dzsel (aki a kor egyik legnagyobb dívája volt Hollywoodban), és szerinte csak ez lehet az oka annak, hogy nem csinálnak a Rúzsból filmet.” Ober más stúdióknak és producereknek (pl. B. P. Schulbergnek) is felajánlotta a Rúzst megvételre, de senkinek sem kellett. Fitzgeraldnak volt még egy ötlete, mégpedig az, hogy átírja novellává a College Humor számára, de ezzel az ötletével később felhagyott.

  Az ebben a könyvben olvasható tizennyolc elbeszélés a negyedik és az utolsó olyan kötet, melyet Taps at Reveille (Hajnali takarodó) címmel F. Scott Fitzgerald még életében állított össze és küldött el kiadójának. Hogy biztos legyen a dolgában (szüksége volt a pénzre, mint mindig, nagyon), irodalmi ügynökének, Harold Obernek ajánlotta, akinek jóvoltából 1935. március 10-én a kötet napvilágot is látott. Ő, mármint Fitzgerald, személyesen ezeket az írásokat tartotta a legjobbaknak a talán 1száznyolcvannál is több novellája közül. Hogy azok-e, mármint a legjobbak, azon már megoszlottak az olvasói, és a kritikusi, vélemények. A New York Times-ban Edith Walton például fanyalogva fogadta. Egyetlen „görbe éjszakának” tartotta, melyre Fitzgerald fölöslegesen pazarolta „ragyogó tehetségét.” A Basil Lee-vel kapcsolatos „kis remekművek” mellett a Vissza Babilonba (Babylon Revisited) azonban neki is nagyon tetszett, melyet „a legérettebb és legértékesebb” műnek tartott ebben a kötetben. Az írójának szomorú, ám aligha végleges búcsúja Párizstól és a nem éppen vidám hangulat, vagy inkább férfiúi mélabú, mely az egész elbeszélést körüllengi, talán azt mutatja, hogy a szerző szakított, vagy legalább is minden áron megpróbál szakítani a dzsesszkorszak idején, az üvöltő húszas években művelt őrültségeivel. Mi olvasók, nagyjából talán osztani is tudjuk a jó szemű kritikusnak ezt a véleményét. Azzal viszont ma már nehezen tudnánk egyetérteni, amit a továbbiakban mond ezekről a hol kisebb, hol pedig nagyobb lélegzetű történetekről. Azt állítja, ami szinte közhely, hogy az, amiről Fitzgerald idejét és tehetségét nem kímélve ír, nem méltó tollára. Mert ezek a témák, mondja Walton, egészen triviálisak. Bár igaz, teszi hozzá, hogy ennek ellenére írásainak fénye: az eredeti, csak a Fitzgeraldra jellemző, magával ragadó sodrású stílus és profizmus mégis mindenkit elbűvöl. Szerencsére a későbbi korok kritikusai sem értenek egyet e nagy, ha nem az egyik legnagyobb, amerikai író ilyen szubjektív leminősítésével, mert jól látták, hogy amihez Fitzgerald hozzányúlt „magával ragadó sodrású stílusával és profizmusával,” az első szerelemtől a valóra nem vált amerikai álomig, az igenis mind méltó nemcsak az ő, hanem minden valamirevaló író tollára. Nem triviálisak a témái, semmiképpen sem azok. Vajon annak nevezhetjük azt, ha, mondjuk, egy, a maga körül lévő világra rácsodálkozó felnövekvő kamasz fiúnak, vagy nyiladozó szemű nagylánynak (a Basil és Josephine történetekben például) a lelkivilága tárul elénk, amint értelmezni kezdi a

Francis Scott Fitzgerald első elbeszélés–kötetét tartja a kezében, vagy látja tábláján az olvasó, melynek eredeti címe a Flappers and Philosophers volt. Hogy ki és mi az a „flapper,” most ne elemezzük. Van róla bőven irodalom és kritika. De röviden, olyan valaki, mint most a 21. században egy modern amerikai vagy európai nő. Ezért is adtam neki Nádasi Krisz kolléganő sugallatára magyarul a Hölgyek és csajok címet. Krisz ugyanis úgy tartja, hogy a régi irodalmi műveknek is mai nyelven kell szólniuk. Osztom ezt a véleményét. A mai Fitzgerald kritika és irodalom már sokat tud mondani nemcsak a nagy amerikai író méltán híres regényeiről, az olyanokról, mint a Nagy Gatsby vagy Az éj szelíd trónján és a többi, hanem mindegyik kisebb nagyobb írásművéről is, melynek mindegyike, közel kétszáz, bevonult már nemcsak az amerikai, hanem az egész világirodalom kincsestárába. Ezért itt és most csak kettőt említenék. A Kalóz a szigeten (The Offshore Pirate) és A jégpalota(The Ice Palace) címűt. Mindkettő az én fordításomban jelent meg magyarul először. *** A Kalóz a szigeten eseményei egy romantikusan szép környezetben játszódnak, mely „olyan kék, mint a gyerek szemének írisze.”  Az elbeszélés már a legelején egészen naiv ás ártatlan módon indul, melybe az ifjúság türelmetlensége vegyül. A főszereplő Ardita egy igencsak kemény és konok faital nő, egy tipikus flapper, azaz egy modern csaj, akinek már a szája is „csábos, de romlott.” A lábán kék szatén szandál fityeg, ami inkább csak „cicoma,” és nem lábbeli. Ez is a lány szoborszerű szépségét hangsúlyozza. Ardita Anatole France Az angyalok lázadása című könyvét olvassa, amit a katolikus egyház indexre tett. Ez is a lány lázadó természetét hangsúlyozza. Citromot szopogat, ami szintén metafora: a lány kedve is savanyú, akárcsak a citrom. Aztán a könyvvel és a citrommal is megdobja a bácsikáját, amikor az ellent mer neki mondani. Aztán történik egy s más. A hajót elfoglalják a „kalózok.” Az az apróság, hogy hajó neve a görög mitológiában az önszeretetet jelképező Narcisszuszból Hula Hula (sodródás) lett, az Ardita viselkedésében beálló változást jelképezi. Kezdi élvezni a körülötte zajló izgalmas kalandot, és már esze ágában sincs bánkódni. Annyira álomvilágban él, hogy még a végén is nehezen jön rá az igazságra. Például akkor bátor, amikor erre már semmi szükség. Egészen természetes, sőt törvényszerű, hogy a végén Ardita ilyesmit mond a „kalóznak”: „… egész életedben olyan édes hazugságokat mondj nekem, amilyeneket csak tudsz.” Mert mit is hazudott a „kalóz,” akinek Carlyle volt a becs

Azt, hogy nagy író volt Francis Scott Fitzgerald, nem szükséges bizonygatni. Elég, ha csak két legnagyobb művét, A nagy Gatsbyt és Az éj szelíd trónjánt említjük. E kötetben összegyűjtött elbeszélései az amerikai álom keresésének hiábavalóságát, haszontalanságát mutatja. Így például A gazdag fiú Ansonja inkább az élvezeteket és az italt kedveli, eljátssza egyetlen esélyét a boldogságra, mert fél feleségül venni azt a lányt, akit igazán szeret. A téli álmokban pedig fordítva, Dexter, aki mélyről indul, kénytelen lemondani a boldogságról, mert egyetlen nagy szerelme, Judy Jones elkényeztetett gazdag lány, aki csak saját szeszélyeinek hódol. F. Scott Fitzgerald mind a kilenc elbeszélésben hitelesen, sebészi pontossággal ábrázolja az akkori évek légkörét Amerikában, és arra mutat rá, hogy csak a pénz, a gazdagság, a luxusautó, a külvárosi nyaraló távolról sem elég, ha az embernek nincs lelke és szíve. Mert azokra, akiket szeretünk – mondja Fitzgerald – ennél többet kell áldozni.

Ki hitte volna, hogy Fitzgerald, Francis Scott, ilyen történeteket is tudott írni? Hogy egy csók mégis csak képes ölni a valós életben is, és nemcsak a mesében? És hogy egy asszony, aki feleség és anya, előtt megjelenik a Jövő, és elmondja, hogy az csak tőle, az asszonytól függ, hogy az milyen lesz. És hogy kísértetek igenis vannak, és nem is kell messzire menni, mert rögtön itt van a szomszédban, egy régi házban, és felül veled a vonatra, hogy romlásba döntsön, ha nem vigáyzol. Szóval, ilyen és ehhez hasonló történeteket id tudott írni a mi Fitzgeraldunk, és közben elmondani, hogy milyen csodálatos lény is az emeber.  Minden kicsinyes és gyakran sok hibája ellenére is ember, mert van szíve és tud szeretni. 

Veľký Gatsby je najslávnejším románom F. S. Fitzgeralda. Dej príbehu je situovaný do 20. rokov 20. storočia, z obdobia prohibície a tzv. džezového veku v USA. Mladý zbohatlík James Gatz, prezývaný aj Veľký Gatsby, a krásna Daisy Buchananová prenikli do sfér lepšej spoločnosti každý po svojom a podobne sa vyrovnávajú aj s novým životným štýlom. Gatsby rozprávkovo zbohatne na ilegálnom obchode s alkoholom, do novej spoločností však nikdy nezapadne, lebo preňho majú ešte stále najvyššie hodnoty medziľudské vzťahy.

Velký Gatsby vyšel poprvé roku 1925. Za autorova života nebyl příliš populární, dnes však patří k nejznámějším a nejčtenějším dílům moderní americké literatury a je bezesporu nejpopulárnější z mnoha knih Francise Scotta Fitzgeralda. Krásná Daisy Buchananová a mladý zbohatlík James Gatz, přezdívaný také Velký Gatsby, pronikli do sfér lepší společnosti každý po svém a podobně se vyrovnávají i s novým životním stylem. Gatsby pohádkově zbohatne na ilegálním obchodu s alkoholem, do nové společnosti však nikdy nezapadne, neboť pro něj mají stále nejvyšší hodnotu mezilidské vztahy. Příběh o vášni a tragické lásce je evidentně nadčasový a dosud populární, takže se tento příběh roku 2013 dočkal i filmové podoby s Leonardem DiCapriem v hlavní roli.

'In his blue gardens men and girls came and went like moths among the whisperings and the champagne and the stars' The world and his mistress are at Jay Gatsby's party. But Gatsby stands apart from the crowd, isolated by a secret longing. In between sips of champagne his guests speculate about their mysterious host. Some say he's a bootlegger. Others swear he was a German spy during the war. They lean in and whisper 'he killed a man once'. Just where is Gatsby from and what is the obsession that drives him? VINTAGE DECO: Nine blazing, daring novels to celebrate the 1920s - 100 years on.

“Gatsby?” asked Daisy urgently. “What Gatsby?” Could it be the same young army lieutenant whom Daisy Fay met five years ago – and who owns a sumptuous house on Long Island, where New York society enjoys the best parties on offer? Is it just coincidence that Gatsby lives across the bay from Daisy – now married to wealthy polo-player Tom Buchanan? As one man’s mysterious dream moves towards its ultimately tragic conclusion, Midwesterner Nick Carraway is drawn into the dark world of Gatsby’s past and present – a world of hidden frustrations and superficial relationships which perfectly illustrates the “careless and confused” nature of America’s Jazz Age.

Audiokniha Velká Gatsby, kterou napsal Francis Scott Fitzgerald. tato audiokniha sleduje příběh Nicka Carrawaye, který se vydává do New Yorku, města ztělesňujícího uvolňující se morálku a populární jazz.

Povídky F. S. Fitzgeralda psané "lehkým perem" a s vtipným nadhledem.

Anthony does not want to work. Why should he? He gets by comfortably on his allowance and once his grandfather dies he will inherit so much that he never needs to think about money again. When he falls in love with the beautiful Gloria and they become part of the wild party scene of New York, it seems that Anthony has made it.

Audiobook Flappers and Philosophers written by Francis Scott Fitzgerald. Bernice is turned into a proper society girl by her more desirable cousin, who feels Bernice is a drag on her social life. But when Bernice starts to win over all the boys in town, the girls turn viciously against each other. Based on letters F. Scott Fitzgerald originally sent to his little sister advising her on how to be more attractive to men, ‘Bernice Bobs Her Hair’ is one of eight vivid stories in Fitzgerald’s first short story collection.

"Evylyn, I’m going to give a present that’s as hard as you are and as beautiful and as empty and as easy to see through. " When New York housewife Evylyn Piper receives a cut-glass bowl from a former boyfriend as a wedding gift, it's like the bowl brings a curse along with it. As years go by, a downward spiral seems to engulf her family and all she has to blame is that cursed bowl.