Nándor Gion

Gion Nándor négy regényben vezeti végig az olvasót szülővárosa történetén. A Rózsaméz az első világháború végétől követi a városkává fejlődő falu lakóinak sorsát. Rojtos Gallai István a háború után családot alapít, barátja, Török Ádám továbbra is kétes ügyekbe keveredve hol ki-, hol visszakerül a börtönbe. Mindenki küszködik, s közben Rojtos Gallai citeraszóval és a rózsaméz meséjével teszi élhetőbbé a háború felé sodródó világot. Meseszerű írásmódja miatt Giont gyakran emlegetik a magyar García Márquezként. Gion Nándor (1941-2002) író, újságíró, forgatókönyvíró, 1993-tól haláláig Magyarországon élt.

Gion Nándor Latroknak is játszott című regényciklusa négy könyvben vezeti végig az olvasót a szerző szülővárosának történetén, 1898-tól az 1950-es évekig. A meseszerű cselekmény a vajdasági kisváros, Szenttamás és környéke többnemzetiségű közösségéről tudósít, két jóbarát, a citerás Rojtos Gallai és a vadóc Török Ádám életének fordulópontjait végigkövetve. A sorozat harmadik kötete Ez a nap a miénk címmel a II. világháború helyi históriáját bontja ki: a háttérben titokban szervezkedő szerbek akcióit, a helyi zsidók kiközösítését és deportálását - a humánum megnyilatkozásai mellett a vad indulatok, a nemzetiségi-politikai ellentétek alakulását. Gallai családjában akad nevét magyarosító sváb, kommunista, de a nácik oldalára álló német is. Megrendítő epizódok sorában látjuk a bukovinai székelyek megtelepedésének, majd menekülésének fordulópontjait. A szétszórattatás, a helyi németek internálása, a bevonuló orosz és szerb csapatok nyomán a véres bosszúállás köszönt be 1944 őszén. Török Ádám hol felkapaszkodik, hol fizetnie kell tetteiért, Gallai pedig ügyességgel, s nem kevés szerencsével vészeli át az újabb nehéz időket.

Ezzel a kötettel, az ötödikkel, befejeződik Gion Nándor életműsorozatának kiadása. Ez a könyv az elmúlt években a sokat emlegetett, sok vihart kavaró, eddig autentikus kiadásból nem, csak kalózkiadásból ismert címadó mű mellett naplókat, interjúkat,fontosabb publicisztikai írásokat tartalmaz, némelyikük kötetben most olvasható először. Ezért az életműért, amely a szerzőt a huszadik század nagy magyar elbeszélői közé emeli, az ajándékért köszönet elsősorban őt, Gion Nándort illeti.

A Gion-életmű harmadik kötete hat ifjúsági regényt tartalmaz. Ezek a következők: Engem nem úgy hívnak, Postarablók, A kárókatonák még nem jöttek vissza, Sortűz egy fekete bivalyért, Angyali vigasság, Zongora a fehér kastélyból. Összeállította és szerkesztette Füzi László, az életmű egyik legavatottabb szakértője, az életműsorozat gondozója. Az életműsorozat 3. kötetének előszavát Elek Tibor írta.

Az életműsorozat negyedik kötetében Gerold László összeállításában a szerző valamennyi novellája, elbeszélése megtalálható. Azok is, amelyek eddig kötetben nem szerepeltek.

Még most is van valahol egy ormótlan teherhajó, amely lassan és csöndesen úszik a vízen, és amikor néha kiköt, a gyerekek megbizonyosodhatnak róla, hogy egy nagyon szőke és nagyon tiszta kislány áll rajta, és a part felé néz. Amikor a hajó néha kiköt a part mellett, a gyerekek meg is ismerkednek azzal a szőke és nagyon tiszta kislánnyal, aki mindennek tud örülni, és szeret hangosan nevetni. Persze a hajó egyszer majd továbbúszik, és attól kezdve nagyon fog hiányozni, mint minden, amiről tudjuk, hogy végképp elmúlt. Mert a gyerekek felnőttekké válnak, a szemük megromlik, és többé már nem vesznek észre bizonyos egészen fontos dolgokat. Legfeljebb időnként hiányolják őket. Erről szól az utóbbi években újra felkapott délvidéki író legelső, díjnyertes ifjúsági regénye – azoknak, akiknek még jó szemük van, és azoknak is, akiknek már megromlott a látásuk, de szeretnének egy kicsit újból tisztán látni.

Nem sokkal azután, hogy Gion Nándor Postarablók című ifjúsági regénye nyomdába került, a szedők talán még hozzá se nyúltak a kézirathoz, kirabolták az író szülővárosának postahivatalát, ott a szépen rendezett parkkal szemben, az egykori szövetkezeti otthonban, a színházterem mellett… Igen, pontosan azt, amelyről a regény szól. Pontosan úgy, ahogy azt a könyvben szereplő fiúk tervezték. Ami a regényhősöknek nem sikerült, az sikerült az igazi postarablóknak. Tudniillik ők felnőttek voltak… Valójában örülhetünk is, hogy a gyerekeknek nem sikerült a postarablás. Mert így a nagy vaskassza tartalmánál fontosabbat találtak. És amit találtak, abból mindenkinek jutott. És annak is örülhetünk, hogy legalább egy éjszakára jelmezbe öltöztették és táncmulatságba hívták az egész várost.

– Gergián tényleg fel akarja építeni azt a vacak tornyot? – kérdeztem.– Fel fogja építeni. Megmondta, hogy felépíti, tehát fel fogja építeni. És én megígértem neki, hogy segítek.– Marhaság – mondta Hodonicki Oszkár. – Sokkal fontosabb dolgunk van…– A torony nagyon fontos – szögezte le még egyszer konokul Burai J. Aztán hadarni kezdett. – Okvetlenül kell a torony, hogy az ember felkapaszkodjon a magasba, egészen oda, ahol a darvak szállnak, aztán még magasabbra…

– Nézd, mit találtam – mutattam neki a golyókat.– Golyók?– Igazi puskagolyók.– Gondolod, hogy jók még?– Miért ne lennének jók?– Ki tudja, mióta hányódnak itt a padláson – mondta Burai J.– A golyó sohasem romlik meg – mondtam. – Akarod, hogy cseréljünk?– Nem – mondta Burai J. – Puska nélkül semmit sem érnek a golyók.– Lehet, hogy egyszer puskát is találunk.– Tulajdonképpen utálom a puskát – mondta Burai J., és övébe dugta a vadászkést. – A puska csak bajt hoz az emberre.– Ahogy akarod – mondtam csalódottan, és zsebre raktam a golyókat. Mondhattam volna, hogy a vadászkés is bajt hozhat az emberre, de Burai J. úgysem hitte volna el.

Burai J. és társai először évekkel ezelőtt jelentek meg egy novellában. Egy híd alatt ültek, lábukat a vízbe lógatták és főleg a pézsmapatkányok pusztításán sajnálkoztak. Később megjelentek még egy novellában, majd két ifjúsági regényt írtam róluk, A kárókatonák még nem jöttek vissza és a Sortűz egy fekete bivalyért címűt. Ezeknek a folytatása Az angyali vigasság. Igaz, Burai J. és társai most már nem ülnek a híd alatt és nem lógatják lábukat a vízbe. Túlságosan hideg van ehhez, meg aztán a folyóvizek is szennyezettebbek lettek azóta. Így hát ez a könyv elsősorban felnőtteknek és felnőttekről szól.

Márta teáscsészéket hozott ki a konyhából és lerakta elénk az asztalra. Fehér teáscsészék voltak, hosszú farkú, furcsa zöld színű festett állatok tekeredtek rajtuk.–?Ezek gyíkok? – kérdezte Szivel Sanyi.–?Sárkányok – mondta Zsuzsanna.–?Kínai porcelán – mondta Elvira.–?A kastélyban kínai tányérjaink is voltak, de a tányérokat összetörték a bőrkabátosok. Ordítoztak és a földhöz csapkodták a kínai tányérokat, Écskai Pistát meg elvitték a börtönbe, mert nem tudott nekik búzát és zsírt adni.–?Valakivel fel kell ásatni a kertet – mondta Zsuzsanna. – Hamarosan tavasz lesz, be kell ültetni a kertet, kár lenne parlagon hagyni. 

Gion ?Nándor regényhősei nem hivatottabbak többre, mint ami kijár nekik, vagy amennyit elvégezhetnek az életben, egy-két balul végződő kiruccanás a megszokottból, pontosan (szakszerűen) lebonyolított szeszcsempészés, néhány megvesztegetés, gyilkosság, börtön, látszólagos biztonsággal hozott döntések a jövőt illetően… Valahol azonban mégis – szándékosan – kibicsaklik ez a „tiszta” próza, és a regényírásnak egy másik, talán vonzóbb térségébe lép át, a közvetettség felé. Az a világ, amelyet a szerző az új regényében megformált, valóban az utópia egy változata, de nem negatív utópia, mint az várható elnne, hanem ironikus utópia. A Börtönről álmodom mostanában ironikus visszájára fordított, eltorzított regényvilág. Újromantikus és lírai túlzásain ezért üthet át szinte elementáris erővel a szorongás, az életrajzokba rejtett félelem, a menekülés vágya; olyan értékek, amelyeknek a közlésére valójában csak az irónia tetszik mostanság alkalmas eszköznek. Gion választása egyúttal a közvetetség választása, ami a modern prózaírás régóta kialakult területe, és ezen a területen használta ki a szerző a lehetőséget arra,hogy fokozott mesélőkedvét a valóban újszerű irodalmi kifejezésmódok felé irányítsa.

Azon az estén, amikor a Dragomir nevű fegyverkereskedőt egy Scorpion márkájú géppisztollyal szitává lőtték a Cairo kávézó előtt, M. Holló János Szivárvány Ervinékhez készült vacsorára, de indulás előtt még hozzáírt néhány mondatot az Izsakhárról szóló regényhez, most éppen könnyű kézzel ment neki az írás, bár nagyon meleg volt odakint, és pokoli meleg volt M. H. János negyedik emeleti lakásában is, majdnem olyan meleg volt, mint azokon a bibliai tájakon, azokban a bibliai időkben, amikor Izsakhár sivatagi és félsivatagi földjét próbálta felvirágoztatni.

A haszon nélkül való dolgokat Baras a központi vendéglő kerthelyiségében elmondott híres beszédében említette először, egy meleg júniusi délutánon. Zöldre festett székeken ültek, két összetolt bordázott asztalnál, csendben figyelték az izzadt hátú pincért, amint egy kancsó bort és meleg szódavizet rakott az asztalra, forgatták kezükben a poharakat, és ekkor Baras így szólt: – Itt maradunk heten, hogy erőnkhöz és tehetségünkhöz mérten megostromoljuk a tudomány bástyáit és megmásszuk a tudás meredek hegycsúcsait.

Néhány ?esszé, novella, könyvkritika után Gion Nándor regénnyel lepte meg olvasóit (Kétéltűek a barlangban, 1968), s bár e műve még magán viselte a regény szerkezetével való birkózás, kísérletezés jegyeit, kétségkívül sajátos prózaírói alkatot revelált. E felfelé ívelő írói pálya eddigi legjelentősebb állomása az ízig-vérig aktuális Testvérem, Joáb. Fókuszában mindennapjaink egyik jellemző, prózánkban mindeddig megörökítetlen jelensége áll: az önös érdekeknek az a szétverhetetlen láncolata, amely bizonyos embereket életre szólóan összekapcsol, tömöríti őket, akár lámpafény a rovarokat. Túl sokat tudnak egymás ügyeiről, húzásairól, s ezért maradéktalanul el kell fogadniuk a korrumpálódókra oly jellemző játékszabályokat, hiszen fennmaradásukat csakis a cinkosság szavatolhatja. E próza azonban mentes minden tételszerűségtől: nem jó és rossz erők megütközését, illetve ennek eredményét kínálja tanulságul, hanem csak fényt vet valóságunk egy részletére. A szerző tárgyilagos hangja, szándékosan szenvtelen stílusa következtében mindvégig élő, valós a regény, s mivel gondolati síkon semmi sem zárul le benne, elolvasása után még sokáig újabbnál újabb kérdéseket vet fel az olvasóban.