Ákos Győrffy

A névtelen világ Győrffy Ákos 1996 és 2026 között írott verseiből (eddigi öt kötetéből és az elmúlt években írt darabokból) ad erős és karakteres szerzői válogatást. Kiindulásunk nem is lehetne más, mint maga a táj. A leírható, feltérképezhető és megnevezhető táj. Első kötete, A Csóványos északi oldala már címében is mutatja ezt. Egy kötetbe rendezve szépen és pontosan kirajzolódnak a Győrffy-líra főbb ösvényei: az ember és a táj kapcsolata (,,Lehet-e, hogy valaki inkább már táj"), a közelség és a távolság, az emlékezés folyamatossága, az írás és a rögzítés fontossága, a másik keresése, a hiány megtalálása (,,valami mindig hiányzik"). Alakulásában és vándorlásai közben találkozunk azzal a költői énnel, aki egyik első versében innen indul: ,,Ami él, helyet hasít ki / magának, kihasítja a sötétségből, amire / nem találok nevet, és félek is keresni / rá", hogy az elmúlt években írt darabok között erre a szakaszra bukkanjunk: ,,A névtelen világon nincs mit / nézni, észre sem veszem. Neveket aggatok / a fákra, a madarakra." Győrffy Ákos költészete felmutat, és megnevez. Visszapillant, és előre is tekint. Egyre idegenebb világunkban fontos iránytű egy ilyen önazonos és párbeszédre hívó líra.

Jó ideje nem született olyan útikönyv hazánkról, amely nem csupán a látnivalók felsorolásából áll, hanem arra is vállalkozik, hogy lélekkel és egyéni látásmóddal töltse meg az ország leírását. Kötetünk ezt a hiányosságot igyekszik pótolni. Gazdagító olvasmány azoknak, akik úgy érzik, még nem ismerik kellőképpen Magyarországot - ám azoknak is képes újat mondani, akik családi-, baráti beszélgetéseikben jelesre vizsgáznak országismeretből. Győrffy Ákos és Végh Attila személyes hangvétele, neves fotográfusok egyéni látásmódja és a régi albumok hagyományait felidéző illusztrációk együttesen emelik a kötetet a ritkaságok közé. Útikönyvünk olyan földrajzi egységekben mutatja be Magyarországot, amelyek egy-egy hosszú hétvége alatt is bejárhatók. Nem az éppen divatosnak számító helyekre koncentráltunk, hanem az időtálló értékekre és a hely szellemére: múltunkat őrző épített örökségünkre, kulturális emlékeinkre, természeti kincseinkre és erős közösségeinkre. Szándékosan vállaltuk a személyes hangvételt - hazánk egy lehetséges leírása ez a sok közül. Olyan országban élünk, amelyre százféle okból lehetünk büszkék, s amelyet ezerféle útvonalon fedezhetünk fel. Tartsanak velünk!

Győrffy Ákos legújabb verseiben mintha még mélyebbre, még messzebbre ereszkedne: még közelebbről pillant rá az élet legnagyobb kérdésére: a távolodásra, a halálra. Az életközép, a meredeken haladás költészete ez: a költő egyszerre a fiú, aki elveszíti apját, és ő maga az apa is, akinek gyerekei vannak. Ebben a körforgásban zajlik Győrffy Ákos lírája. Versei néha naplójegyzetek, máshol útleírások. Eleddig főleg a tájban, az erdőben volt otthon ez a líra, az új verseknél mintha kinyílna a világ, Európa több pontjára is ellátogathatunk, de utazhatunk az időben is: természettörténeti koroktól a XX. századig. A Győrffy-vers mintha mindig epika és líra kettős határán mozogna - innen nézve ez a poétika Oravecz Imre ösvényein halad. Tág panorámák és sűrű közelítések, epikus hosszú versek és epigrammatikus egysorosok váltakoznak a kötet lapjain, sajátos ritmust adva ezzel az olvasásnak, az utazásnak. 

Győrffy Ákos most naplót írt, dátumok nélkülit. Szereti járni az erdőt, a hegyeket, főként kedvenc hegységét, a Börzsönyt, amelynek a peremén lakik. Egy alkalommal egy feltört hétvégi házikóban üres füzetet talált és abban rögzítette gondolatait, emlékeit, álmait, félelmeit. Fáradhatatlanul vizsgálja önmagát, és többek közt azt állítja, hogy ami tiszta bennünk, az sem mi vagyunk. Ennek ellenére szembe kell néznünk magunkkal, a megtisztulás reménye nélkül is. Mindannyiunknak kellene egy ilyen füzet, csak nem biztos, hogy találunk az erdőnkben, és még kevésbé, hogy ilyen mélységekig alá tudunk szállni. De nem baj, itt az övé, megteszi benne helyettünk is. Csak olvasnunk kell. (Oravecz Imre)