János Háy strana 2 z 4

Kedves olvasó, Háy János könyve ez, és róla magáról, Háy Jánosról szól. Nem a világról, hanem annak csak egy kicsiny darabjáról, úgymond, amelynek működéséért ő és csakis ő felel. Az persze, hogy ebben a szövegben saját magáról árul el Háy János mindennap valamit, megtévesztő is lehet. Járványnapló, ötlik föl benned talán a szó. És hogy a napló személyes, ha pedig személyes, akkor - gondolhatnád - még sokkal inkább a szerzőjéről szól, mint azok a könyvek, amelyeknek egyik szereplőjét sem hívják úgy, ahogyan a szerzőt valójában hívják. Az a szerző tehát, aki ezt a könyvet írta, és akinek ráadásul a foglalkozása is téma most, a saját nevében kínál betekintést az életébe és a gondolataiba, ha igaz. Most, most! Amikor. Hiszen rendkívüli helyzet, sőt korszakhatár ez, ami után semmi sem mehet majd már úgy, olyan hibásan, olyan vacakul, ahogyan eddig ment. Az ország, a világ. És hogy az író megmondja most nemcsak azt, hogy mit főzött tegnap, és máma mit fog, hanem azt is, hogy szerinte hogyan lesz eztán. A vírus utáni jövőben, ha majd. Ha igaz. Csakhogy ez nem biztos. Ennek a könyvnek a szerzője ugyanis nem szeretné megmondani, hogy majd mi lesz. Talán változik valami, aztán mégse. Neki azonban elsősorban nem a világgal van dolga, hanem a világ kicsiny darabjával. Arról kell pontosan tudósítania annak, aki ír, tehát (tehát) igazat mond. Nem a felszínről, nem a hírekről, nem a kilátásokról, nem is a vírusról. Hacsak úgy nem, hogy vajon mi volna az? Istenbizonyíték? Ellenség? Kinek-minek az ügynöke? Az mindenesetre, aki ezt a könyvet írta, igazat mond. Rólad, kedves olvasó, azaz magáról persze. Persze hogy magáról. Arról is, hogy mit álmodott, és hogy álmában azt kéri tőle valaki, aki valójában nincs már, hogy ne haragudjon. Barna Imre

Kedves olvasó, Háy János könyve ez, és róla magáról, Háy Jánosról szól. Nem a világról, hanem annak csak egy kicsiny darabjáról, úgymond, amelynek működéséért ő és csakis ő felel. Az persze, hogy ebben a szövegben saját magáról árul el Háy János mindennap valamit, megtévesztő is lehet. Járványnapló, ötlik föl benned talán a szó. És hogy a napló személyes, ha pedig személyes, akkor - gondolhatnád - még sokkal inkább a szerzőjéről szól, mint azok a könyvek, amelyeknek egyik szereplőjét sem hívják úgy, ahogyan a szerzőt valójában hívják. Az a szerző tehát, aki ezt a könyvet írta, és akinek ráadásul a foglalkozása is téma most, a saját nevében kínál betekintést az életébe és a gondolataiba, ha igaz. Most, most! Amikor. Hiszen rendkívüli helyzet, sőt korszakhatár ez, ami után semmi sem mehet majd már úgy, olyan hibásan, olyan vacakul, ahogyan eddig ment. Az ország, a világ. És hogy az író megmondja most nemcsak azt, hogy mit főzött tegnap, és máma mit fog, hanem azt is, hogy szerinte hogyan lesz eztán. A vírus utáni jövőben, ha majd. Ha igaz. Csakhogy ez nem biztos. Ennek a könyvnek a szerzője ugyanis nem szeretné megmondani, hogy majd mi lesz. Talán változik valami, aztán mégse. Neki azonban elsősorban nem a világgal van dolga, hanem a világ kicsiny darabjával. Arról kell pontosan tudósítania annak, aki ír, tehát (tehát) igazat mond. Nem a felszínről, nem a hírekről, nem a kilátásokról, nem is a vírusról. Hacsak úgy nem, hogy vajon mi volna az? Istenbizonyíték? Ellenség? Kinek-minek az ügynöke? Az mindenesetre, aki ezt a könyvet írta, igazat mond. Rólad, kedves olvasó, azaz magáról persze. Persze hogy magáról. Arról is, hogy mit álmodott, és hogy álmában azt kéri tőle valaki, aki valójában nincs már, hogy ne haragudjon. Barna Imre

A cégvezető azt hitte, isten lábát fogja meg, amikor lapátra tette a régi feleségét, és beválasztott egy új nőt. Ő az, aki mindig helyes döntést hozott, ő az, aki mindig jókor volt jó helyen. Elindult a gyarapodás útján. Ingatlanbefektetések, gazdasági tanácsadás, irodaépületek. Mindig tudta, mit kell lépni, hogyan kell a céget a növekedés útján tartani.     Róla szólt az elmúlt harminc év, ott volt mindenütt, ahol lenni kellett, észrevette a kiskapukat és a nagykapukat, ha kellett, a tű fokán is átbújt. Korunk hősének látta magát egy olyan korban, aminek nem volt hőse.   Azt kérded, mi közöd hozzá? Te is cégvezető vagy, akár van bejegyzett céged, akár nincs, mert azt az embert, aki vagy, te vezeted. A cégvezető a te életed könyve. Rólad szól és a barátaidról, meg a rokonaidról, az osztálytársaidról, a gyerekeidről és a szüleidről. A cégvezető a helyes és helytelen döntéseid könyve, a céljaid és céltalanságaid, a cselekvésed és a tehetetlenséged könyve.  

Női ?sorsok, vélemények, létkérdések, mindennapi gondok együttesét járja körül a könyv, természetesen – címe is sugallja – leginkább a párkapcsolatokat vagy épp azok hiányát illetően. Ebből következik, hogy férfiúi jellemeket is megismerhetünk az írásokból: gyors vonásokkal rajzolt, női szemszögből ábrázolt, mintegy a nők „mellékleteként” megjelenő alakok, akik jelentősen és leginkább rossz irányban befolyásolják a nők sorsát. Majdhogynem minden írás negatív képet fest a férfiakról: lelépnek, csak a „szeplő” érdekli őket. Ezért is juthatott az egyik szereplő arra a következtetésre, hogy „egy nőnek nem a férfi a társa, hanem a gyerek”. Anya–lánya kapcsolatok ábrázolása is ilyen hirtelen vonásokkal készül, sorsfordító pillanatokat jelenítve meg, és ezek is éppen az árnyoldalak. A családon belüli, „házasságon túli” kapcsolatok visszásságait pedig a rutintól unalmassá, idegesítővé degradálódott szerelmesek mindennapjainak, ünnepeinek fáradt szomorúsága, lihegő pénzhajhászása és szeretők miatti hazudozások kusza hálójaként láthatjuk a kötetben. Helyzetképek, belső örlődések megjelenítése, mindig lányok, nők szájába adva a mondandót: férfi és nő „házasságon inneni és túli” kapcsolatának sivárságáról, sekélyességéről, felületes érzelmekkel töltött és képmutató voltáról.

"Van benne apa, anya, nagymama, nagyapa, s persze főként egy kisgyerek. Vannak benne helyszínek, ovi, iskola, udvar, határ, földek, otthon, egy kerítés a posta előtt. Vannak benne tárgyak, ágy, asztal, tévé, járda. Vannak benne állatok, kacsák, libák, tyúkok, kakasok, disznók, két kutya, Matyi és Csöpi és más falusi házőrzők. Vannak benne emberek, szomszédok, tanárok és tanítónénik, osztálytársak, külföldi rokonok (csehszlovákok), apa barátai és más falusi lakosok. Vannak benne érzelmek (de még mennyi), álmok, vágyak és különböző valóságok. Minden épp ott van, ahol lennie kell, s amikor elindul a főszereplő, hogy bejárjon egy darabot ebből a tájból, megszületik egy történet. Harminchatszor indul útnak, és harminchat történet születik. Aztán a végén a többi főszereplő is elindul, hogy átjárja a maga hosszabbra nyúló életét. Ez a négy élet úgy veszi körül harminchat társát, ahogy a kerítés zárja az udvart a házhoz, ahogyan a góré fenyőlécei tartják össze a bedobált kukoricacsöveket. Hát ilyen ez a könyv, meg még másmilyen is, olyan, mint amikor a friss bukta szaga kicsúszik a félig nyitott konyhaablakon. Olyan, mint amikor az orrunkat követve megyünk vissza a múltba."

"Irodalomtörténet? Az is. Izgalmas oknyomozás, hogy valójában kik voltak ezek a valahai alkotók? Az is. Életútfeltárás, életműelemzés? Az is. Kor- és kórrajz? Az is. De legfőképp igazi Háy-próza. Tele humorral, gondolattal, a valahai életművek teljesen újszerű megközelítésével. Olyan könnyedén lép át más korok világába, olyan természetesen beszél a valahai alkotókról, hogy észre se vesszük, hány év választ el tőlük, s lelkesen vetjük bele magunkat ebbe a világba, aminek hősei a tankönyvekből jól ismert, sokszor unalmasnak vagy épp érdektelennek tartott alakok. „Író vagyok, nem akartam más írókat szobornak látni, nem akartam szobrok közt élni. Ki akartam szabadítani őket ebből a fogságból, mert a vaspáncél csak a középkori lovagoknak áll jól, az íróknak nem. Azt akartam, hogy legyenek újra érinthetők, közvetlenek és megszólíthatók. Hogy olyanok legyenek, mint a barátaink, a rokonaink, az osztálytársaink. Hogy embernek látszódjanak, nagyszerűeknek és esendőeknek, olyanoknak, akikre lehet haragudni, és olyanoknak, akiket lehet szeretni. Hogy minden olvasó érezze, ők még mindig hozzánk beszélnek, és rólunkbeszélnek, a mi sorsunkhoz szólnak hozzá. Elevenséget akartam, mert az irodalom nem múzeumi tárgy. Ott van az életünkben, ha akarjuk, hogy ott legyen.” (Háy János) A Kik vagytok ti? mintírói vállalkozás is példátlan. Hatalmas mű, óriási, sokéves munka. S az eredmény egy olyan könyv, ami Szerb Antal óta először mer újszerűen és jól olvasható stílusban a magyar irodalom alkotóihoz nyúlni."

Vezet-e út a hetvenes-nyolcvanas évek falusi Magyarországának porából-sarából a fényes jövőbe? Lehet-e nagy ember - filozófus! - a gyerekből? Vagy rá is az apák és nagyapák boroskannája vár? A gyerek - Spiró György szerint korunk hőse -: sokunk közeli ismerőse. Akinek nem volt még: most íme van. Akinek volt, tudja, mit kell tenni: megfogni a kezét, megölelni, megsimogatni, hisz gyerek.

„Na most van ez a bogyósgyümölcskertész. Ennek a bogyósgyümölcskertésznek van ez a fia. Na most ez a fiú először elmegy rókát vadászni, aztán gimibe Pestre. Ott aztán beleszeret a Napba, utána meg egy valódi lányba. Aztán lesz egy rockzenekara, az Originál láger, meg kiugrik az ötödiken a konyhaablakból, meg jól belecsőröznek a gyomrába az Egyetempresszó előtt, meg kirúgja egy lány Bécsben, mert ez a fiú külföldön már nem olyan nagy szám, mint Magyarországon. Na most ilyenekről szól ez a könyv, és lehet rajta nevetni, még az ember könnye is kicsordul tőle. Vagy azért, mert sírni kell.”

Irodalomtörténet? Az is. Izgalmas oknyomozás, hogy valójában kik voltak ezek a valahai alkotók? Az is. Életútfeltárás, életműelemzés? Az is. Kor- és kórrajz? Az is. De legfőképp igazi Háy-próza. Tele humorral, gondolattal, a valahai életművek teljesen újszerű megközelítésével. Olyan könnyedén lép át más korok világába, olyan természetesen beszél a valahai alkotókról, hogy észre se vesszük, hány év választ el tőlük, s lelkesen vetjük bele magunkat ebbe a világba, aminek hősei a tankönyvekből jól ismert, sokszor unalmasnak vagy épp érdektelennek tartott alakok. „Író vagyok, nem akartam más írókat szobornak látni, nem akartam szobrok közt élni. Ki akartam szabadítani őket ebből a fogságból, mert a vaspáncél csak a középkori lovagoknak áll jól, az íróknak nem. Azt akartam, hogy legyenek újra érinthetők, közvetlenek és megszólíthatók. Hogy olyanok legyenek, mint a barátaink, a rokonaink, az osztálytársaink. Hogy embernek látszódjanak, nagyszerűeknek és esendőeknek, olyanoknak, akikre lehet haragudni, és olyanoknak, akiket lehet szeretni. Hogy minden olvasó érezze, ők még mindig hozzánk beszélnek, és rólunk beszélnek, a mi sorsunkhoz szólnak hozzá. Elevenséget akartam, mert az irodalom nem múzeumi tárgy. Ott van az életünkben, ha akarjuk, hogy ott legyen.” (Háy János) A Kik vagytok ti? mint írói vállalkozás is példátlan. Hatalmas mű, óriási, sokéves munka. S az eredmény egy olyan könyv, ami Szerb Antal óta először mer újszerűen és jól olvasható stílusban a magyar irodalom alkotóihoz nyúlni.

Egy könyv, ami hozott lélekből dolgozott. Jöttek férfiak, nők, lányok, fiúk vegyest, öregek és fiatalok, s valamit kipakoltak magukból. Sokan az egész lelküket, mások csak egy darabkát belőle, azt, amelyik épp nyomta a lélek többi részét. Lett ebből egy gyűjtemény, a hozott lelkek múzeuma. Olyan, ahová, ha belépsz, s bekukucskálsz a tárlókba, azt érzed, te is ott vagy, ott van egy kicsi része a sorsodnak, a másikban meg egy nagyobbacska része, s felismered a barátaidat, a barátnőidet, a szüleidet, a gyerekeidet. Kicsit fáj ez a találkozás, mégsem tudsz szabadulni attól, hogy nézned kell. Olyan vagy, mint a kisgyerek, aki el is akarna fordulni a mesekönyv ijesztő képeitől, de rögvest visszapillant, mert nem bírja nemlátni.

Gyere velem, nézd meg, hogy merre járok, légy a kísérőm, állj mellém, s nézd azt, amit én látok. Amerika, London, Párizs, mondd, hogy nem vagyok normális, hisz te nem azt látod. Mondd azt, hogy nem, India nem olyan, Prága nem olyan, Nápoly és Moszkva nem olyan, azok az emberek, akik előttem vannak, nem olyanok, vagy egy kicsit mégis olyanok. Tényleg, most veszed észre, hogy olyanok. Magadat fedezed fel bennük. Vitatkozol velem és vitában állsz magaddal. Utazol velem és gondolkodsz, ahogy én is utazom és gondolkodom, hogy hol is vagyunk mi, és kik vagyunk mi, és kik azok, akik mások? Gyere velem, hozd magaddal az élményeidet, az emlékeidet, legyen ez egy közös út. Tedd a szemed a szemem mellé, a lábad a lábam mellé, legyél velem fáradt, és legyél velem együtt kíváncsi, hogy nézd, ez itt a világ. Örülj velem elmenni, és örülj visszajönni, dobd be ezt a könyvet a táskádba vagy az életedbe, tartsd magadnál, és ő sem hagy magadra.

Narnia ?birodalmának titokzatos történetét hét kötetben mondja el a világhírű angol szerző, C. S. Lewis, ezek közül az első, Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény címűt vitte filmre a Walt Disney Pictures és a Walden Media. A Narnia Krónikája a Jó és Rossz örök háborúját meséli el. Olykor a csatamezőn, nyílt küzdelemben csap össze a fény az árnnyal, máskor a szív rejtett zugaiban. Ám legyenek az ütközetek akár a lélekben, akár a harcmezőn: minden összecsapás meghatározó erejű. Olyan utakon kalandozhatunk, amelyek a világ végére vezetnek, fantasztikus lényekkel köthetünk ismeretséget, megtudjuk, mi az árulás, mi a hőstett, mit jelent megnyerni vagy épp elveszíteni egy barátot. Kalandos utazás ez a fantázia birodalmában, ugyanakkor a legmélyebb valóságban. Kiadónk sorozatban jelenteti meg a rajzokkal illusztrált hét kötetet. Sorozat ez, melyben minden mű önmagában is teljes egész, önállóan is lenyűgöző olvasmány. Kezdődjék hát meg a kalandok sora!

Narnia ?birodalmának titokzatos történetét hét kötetben mondja el a világhírű angol szerző, C. S. Lewis, ezek közül az első, Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény címűt vitte filmre a Walt Disney Pictures és a Walden Media. A Narnia Krónikája a Jó és Rossz örök háborúját meséli el. Olykor a csatamezőn, nyílt küzdelemben csap össze a fény az árnnyal, máskor a szív rejtett zugaiban. Ám legyenek az ütközetek akár a lélekben, akár a harcmezőn: minden összecsapás meghatározó erejű. Olyan utakon kalandozhatunk, amelyek a világ végére vezetnek, fantasztikus lényekkel köthetünk ismeretséget, megtudjuk, mi az árulás, mi a hőstett, mit jelent megnyerni vagy épp elveszíteni egy barátot. Kalandos utazás ez a fantázia birodalmában, ugyanakkor a legmélyebb valóságban. Kiadónk sorozatban jelenteti meg a rajzokkal illusztrált hét kötetet. Sorozat ez, melyben minden mű önmagában is teljes egész, önállóan is lenyűgöző olvasmány. Kezdődjék hát meg a kalandok sora!

Itt van az ember, itt van újra, itt a feje, keze, lába, itt a füle, szeme, szája, itt az epéje, a mája, itt a gyomra, a szive, itt a sorsa magára hagyva vagy épp együtt valaki mással, itt van az ember, itt van újra, szép mint mindig. Halálárnyék, éles fény. Indulás és érkezés, víz, alma, kenyér, keksz. Egy nagyszerű életmű fontos állomása: Háy János új versei.

Akinek nem volt még: most íme van. Akinek volt, tudja, mit kell tenni: megfogni a kezét, megölelni, megsimogatni, hisz gyerek.Most megtudhatod róla, amit nem tudtál, mert elrejtőztél, mert elrejtőzött előled. Most megismerheted a sorsát, és azokat a sorsokat, amely sorsok az ő sorsát alakították, amely sorsokat ő is alakított. Azt mondod, nem érdekel, azt mondod, olyan idegen, azt mondod, egy senki által nem ismert ősre ütött, pedig belőled van gyúrva, hisz gyerek, és a tied. Vezet-e út a hetvenes-nyolcvanas évek falusi Magyarországának porából-sarából a fényes jövőbe? Lehet-e nagy ember - filozófus! - a gyerekből? Vagy rá is az apák és nagyapák boroskannája vár? A gyerek – Spiró György szerint korunk hőse -: sokunk közeli ismerőse. A gyerek: Háy János eddigi életművének egyik legnagyszerűbb kötete, mely a kortárs magyar irodalomnak is megkerülhetetlen darabja lett.

Minden életnek egy változata van, az, amit élünk. Egy könyv, ami hozott lélekből dolgozott. Jöttek férfiak, nők, lányok, fiúk vegyest, öregek és fiatalok, s valamit kipakoltak magukból. Sokan az egész lelküket, mások csak egy darabkát belőle, azt, amelyik épp nyomta a lélek többi részét. Lett ebből egy gyűjtemény, a hozott lelkek múzeuma. Olyan, ahová, ha belépsz, s bekukucskálsz a tárlókba, azt érzed, te is ott vagy, ott van egy kicsi része a sorsodnak, a másikban meg egy nagyobbacska része, s felismered a barátaidat, a barátnőidet, a szüleidet, a gyerekeidet. Kicsit fáj ez a találkozás, mégsem tudsz szabadulni attól, hogy nézned kell. Olyan vagy, mint a kisgyerek, aki el is akarna fordulni a mesekönyv ijesztő képeitől, de rögvest visszapillant, mert nem bírja nemlátni.