János Háy

Lehet-e úgy beszélni a legfontosabb dolgokról, mintha az utcán, a kocsmában, az iskolában vagy otthon, a konyhában beszélgetnénk? Háy János drámái azt mutatják meg, hogy igen, sőt talán csak úgy lehet igazán. Hősei nem kivételes emberek, hanem olyanok, akik többnyire észrevétlenek maradnak: a peremre szorultak, a dühösek, a reménykedők, a szeretetre vágyók. Esendők és kiszolgáltatottak, néha még akár nevetségesek is, mégis megrendítően emberiek, ezért ismerünk bennük magunkra olyan könnyen. A kötetben szereplő drámák egyszerre nyersen és költőien szólnak családról, kudarcról, vágyról és magányról. Történetek rólunk: arról, milyen nehéz felnőni, szeretni és szabadnak lenni.

Ez a regény keresi a fényt. Felkapcsolja a gyerekkor lámpáit és bejárja azt a valaha biztonságos világot, ahol még minden rendben volt. Apa, anya, nagyapa, nagymama - akkor még pont az volt, ami akarva volt. Csak később akar a gyerekkor szereplője valami mást. Másnak lenni, nem olyannak, mint akiket ismer. El akarom hagyni a biztonságot, oda akarok menni, ahol van szabadság, ahol nyitva a világ minden ajtaja. És odakerül, és elindul a vergődés, csatározás a tanárokkal, csatározás a felnőttekkel, különösen az apával, akinek ez a valaha sokat ígérő gyerek most a kudarc, a csalódás. Amint megjelenik a vágy, elvész a biztonság. Gimi, Budapest, egyedüllét. Sok ellenséges felnőtt és sok új barát. Az első nagy élményeket, az ismerkedést az önálló élettel egy félelmetes társ kíséri, a szorongás. Lesz-e belőlem valami, mondjuk ha más nem, legalább felnőtt? A regény folyamatosan átjár a biztonságból a támaszokat és segítőket vesztett kamaszkorba és vissza. Közben persze sokat nevetünk és néha sírunk is, de a fogainkat nem csikorgatjuk, mert a sors forgatagos eseményein könnyedén és boldogan siklunk, mert pontosan ismerjük, velünk is ez volt. És minden nehézség mögött felsejlik az az érzés, hogy de jó, hogy vagyunk. A csokimikulásos lány nyomot hagy a szíven, egy turistajelzést, hogy ne tévedjünk el, amikor magunkhoz akarunk közel kerülni.

Gyere, nézz bele, hogyan zajlott ez a negyven év. Látod, amikor a szív és az agy megroppan, amikor zörög és nyikorog a kerék, amikor gond nélkül gördül előre egy-egy év. Látod, amikor járókába kapaszkodik, s felállni próbál a vers, és látod, amikor a belső akaratnak épp megfelel. Látod, amikor szavakat és rímeket keres, látod, amikor szavakat és rímeket el- és megvet. Nem bűvészkedtem utólagosan a versekkel, hagytam, hogy maradjanak hol ügyesek, hol ügyetlenek. Különben is, ezt ki dönti el? Én biztosan nem. Látod, hogy akarat és szenvedély, s hogy milyen könnyen múlik el minden év. Ez az összes, azt mondom róla, s hogy hol botladozva, hol erőre kapva, de ugyanaz a nóta van a kezdetek óta. Olyan, mintha már nem élnék, mintha az utolsó cselekedet, a végső tett lett volna összeállítani ezt a kötetet. Bár a negyven után még egy tízéves ciklus biztosan lesz. Hatalmas anyag, lapozgathatod, találhatsz, és megtalálnak. Sok száj, kisebb és nagyobb összeesküvő akar beleszólni abba, hogy ki vagy.

Ennek a könyvnek nyolcmilliárd ember a szereplője, köztük két töritanár, három színésznő, három magyartanárnő, két pszichológus, egy sátoraljaújhelyi könyvtáros és maga az elbeszélő is, meg persze egy csomó aranyos kis háziállat. Egy regény, amelyben történetek adják át a stafétát újabb történeteknek. Épp úgy, ahogyan felkapjuk az idős néni csomagját a lépcsőházban, hogy innét mi cipeljük fel az emeletre. Ahogyan szülők adják át a gyereket egymásnak: "Fáj a hátam, megfognád?" Ahogyan műszakváltáskor a munkatárstól átvesszük a feladatokat: "Majd nagyon figyelj arra a vevőre, mert gyanúsan viselkedik."Olyan ez a könyv, hogy bárki könnyedén bele tud kuckózni - nehéz lesz megválni tőle.

Ennek a könyvnek nyolcmilliárd ember a szereplője, köztük két töritanár, három színésznő, három magyartanárnő, két pszichológus, egy sátoraljaújhelyi könyvtáros és maga az elbeszélő is, meg persze egy csomó aranyos kis háziállat. Egy regény, amelyben történetek adják át a stafétát újabb történeteknek.  Épp úgy, ahogyan felkapjuk az idős néni csomagját a lépcsőházban, hogy innét mi cipeljük fel az emeletre. Ahogyan szülők adják át a gyereket egymásnak: „Fáj a hátam, megfognád?” Ahogyan műszakváltáskor a munkatárstól átvesszük a feladatokat: „Majd nagyon figyelj arra a vevőre, mert gyanúsan viselkedik.”  Olyan ez a könyv, hogy bárki könnyedén bele tud kuckózni - nehéz lesz megválni tőle.

Irodalomtörténet? Az is. Izgalmas oknyomozás, hogy valójában kik voltak ezek a valahai alkotók? Az is. Életútfeltárás, életműelemzés? Az is. Kor- és kórrajz? Az is. De legfőképp igazi Háy-próza. Tele humorral, gondolattal, a valahai életművek teljesen újszerű megközelítésével. Olyan könnyedén lép át más korok világába, olyan természetesen beszél a valahai alkotókról, hogy észre se vesszük, hány év választ el tőlük, s lelkesen vetjük bele magunkat ebbe a világba, aminek hősei a tankönyvekből jól ismert, sokszor unalmasnak vagy épp érdektelennek tartott alakok. "Író vagyok, nem akartam más írókat szobornak látni, nem akartam szobrok közt élni. Ki akartam szabadítani őket ebből a fogságból, mert a vaspáncél csak a középkori lovagoknak áll jól, az íróknak nem. Azt akartam, hogy legyenek újra érinthetők, közvetlenek és megszólíthatók. Hogy olyanok legyenek, mint a barátaink, a rokonaink, az osztálytársaink. Hogy embernek látszódjanak, nagyszerűeknek és esendőeknek, olyanoknak, akikre lehet haragudni, és olyanoknak, akiket lehet szeretni. Hogy minden olvasó érezze, ők még mindig hozzánk beszélnek, és rólunk beszélnek, a mi sorsunkhoz szólnak hozzá. Elevenséget akartam, mert az irodalom nem múzeumi tárgy. Ott van az életünkben, ha akarjuk, hogy ott legyen." (Háy János) A Kik vagytok ti? mint írói vállalkozás is példátlan. Hatalmas mű, óriási, sokéves munka. S az eredmény egy olyan könyv, ami Szerb Antal óta először mer újszerűen és jól olvasható stílusban a magyar irodalom alkotóihoz nyúlni.

Van neki cselekménye, szerkezete, stílusa - van neki mindene. Van benne hősiesség, kaland, szerelem, vér - van benne minden. Ez egy rendes regény. Ha titkos kapuit felnyitod: magához vonz. Ha elkerülöd, örök életedben hiányozni fog.

Végre egy olyan kötet, amiben rendes versek vannak. Végre! Végre olyan versek, amiket meg lehet érteni. Végre! Végre olyan könyv, amiben benne van a mindenség, én és te. Végre! Végre olyan versek, mint régen, amiket mégsem írhattak volna meg régen. Végre olyan végre, ami tényleg végre. Végre!

Van neki cselekménye, szerkezete, stílusa - van neki mindene. Van benne hősiesség, kaland, szerelem, vér - van benne minden. Ez egy rendes regény. Ha titkos kapuit felnyitod: magához vonz. Ha elkerülöd, örök életedben hiányozni fog.

Jelen kiadásunkkal T. S. Eliot százéves, örökifjú versét ünnepeljük, mely egyben az európai irodalom egyik huszadik századi mérföldkövének számít. Nagyívű apokaliptikus vers, jelentőségében James Joyce Ulysses című regényéhez hasonlítható. Könyvtárnyi irodalom, megannyi fordítás próbálta már hűen megérteni és követni a szerzői szándékot. Magyarul is több teljes és töredékes változata létezik, többek között Devecseri Gábor, Weöres Sándor, Vas István és Dunajcsik Mátyás tollából. "Népmesei becsvággyal, hogy megküzdök a próbatétellel, és félelemmel vagy inkább rettegéssel fogtam a munkához, s a végeredményt inkább tekintem változatnak, mint fordításnak, amely során megpróbáltam megértve, magamon, a saját költői és gondolati lehetőségeimen átfolyatni a szöveget, a pontosságra törekedve egyéníteni és magyarítani... Amikor az Európa Kiadó igazgatója felhívott, hogy lenne-e kedvem lefordítani ezt a ciklust, mert akkor megveszik a jogokat, úgy éreztem, a legnagyobb díjat kaptam meg, amit egy költő kaphat. Egy hatalmas márványtömböt akasztott a nyakamba. Ezzel a súllyal próbáltam kiegyenesedni. Így sikerült." Háy János

Ezek azok az évek, amikor a felnőttek elviselhetetlen hatalmasságokként magasodnak fölénk, amikor szinte kibírhatatlan a világ hamissága, a hazugságok, az árulások. Amikor meglátjuk a szüleink, a tanáraink hibáit, amikor az a biztonságos világ, amiben a gyerekkorunk zajlott, végérvényesen összetörik. De ezek azok az évek is, amikor nagy szerelmek és nagy barátságok születnek, amikor megtudjuk, mit jelent érezni és gondolkodni. Mi történik Péterrel, a zárkózott programozó fiúval, aki betegesen beleszeret Zsófiba? Mi történik Zsófival, aki szeretni akar, de nem akar különleges lenni? Mi történik Dedával, Zsófi testvérével, aki eleve különlegesnek hiszi magát, és megveti a felnőttek világát? Erről szól ez a könyv. Mi történt velünk, amikor Péterek, Zsófik és Dedák voltunk? Mi történik velünk, ha épp Péterek, Zsófik és Dedák vagyunk? Erről szól ez a könyv. Mi történik velünk, ha élünk? Erről szól ez a könyv.

Ez most mi, vers vagy próza? Nem lehetett volna előre eldönteni? Az ember csak belelapoz, aztán máris össze van keverve. Hogy vicces, meg fogok rajta nevetni? Nekem senki ne mondja meg, hogy min fogok nevetni. Ezen biztos, hogy nem. Hogy benne van a szerelmes vers meg az öregkori líra meg a népi líra meg a gyerekvers receptje. Szerinted ez kit érdekel? Normális írók rendes receptkönyvet írnak, amit tényleg lehet használni, mert benne van, mondjuk, a vadas marha receptje, amit azért nem lehet fejből megcsinálni. Most ez lehet, hogy környezetvédelmi szempontból rossz példa, de akkor ott a vadas tofu receptje, mindegy, ne ragadjunk le a felesleges részleteknél. Meg különben is, ki ez a főszereplő, aki költészettel akar nőhöz jutni? Hol él ez? A 19. században? Ráadásul egyszerre írja meg a zsengéket meg az öregkori verseket. Ez egy lelkileg sérült arc, akit egyáltalán nem nagy élmény megismerni. Sőt, tiszta gáz. Ezzel a könyvvel kilépni az utcára már önmagában égés. Rögtön meg leszel bélyegezve. És nem olyan bélyeggel, amit a magyar állam adott ki, hanem olyannal, amin egy rovarirtó társaság logója van: VIGYÁZAT ÉLETVESZÉLY!

Ezek azok az évek, amikor a felnőttek elviselhetetlen hatalmasságokként magasodnak fölénk, amikor szinte kibírhatatlan a világ hamissága, a hazugságok, az árulások. Amikor meglátjuk a szüleink, a tanáraink hibáit, amikor az a biztonságos világ, amiben a gyerekkorunk zajlott, végérvényesen összetörik. De ezek azok az évek is, amikor nagy szerelmek és nagy barátságok születnek, amikor megtudjuk, mit jelent érezni és gondolkodni. Mi történik Péterrel, a zárkózott programozó fiúval, aki betegesen beleszeret Zsófiba? Mi történik Zsófival, aki szeretni akar, de nem akar különleges lenni? Mi történik Dedával, Zsófi testvérével, aki eleve különlegesnek hiszi magát, és megveti a felnőttek világát? Erről szól ez a könyv. Mi történt velünk, amikor Péterek, Zsófik és Dedák voltunk? Mi történik velünk, ha épp Péterek, Zsófik és Dedák vagyunk? Erről szól ez a könyv. Mi történik velünk, ha élünk? Erről szól ez a könyv.

Nem nagy dolog. Kell pár tucat angyal, egy Teremtő, néhány részeges tengerész, egy velencei kereskedő, egy piránói lány, kell egy nagy tenger, kellenek rá hajók, kell Velence, és kell Piránó, kell Marlon, a régi kópé, és az elrejtett angyallány, Marion. Összekeverjük, kiöntjük, és készen van az első fejezet. Aztán megint kavarunk rajta, kiöntjük, és készen a második fejezet. Keverünk harmincnyolcszor, és készen van mind a harmincnyolc fejezet. Nem nagy dolog. Bárki megcsinálhatja, ha van neki egy akkora tálja, amibe belefér pár tucat angyal, egy Teremtő, néhány részeges matróz, egy nagy tenger, meg Velence…

A regényben megszólaló cigány lány nap mint nap pletykákkal, rágalmakkal és ítéletekkel küzd. Egy olyan faluban, ahol a cigánytól nem fogadnak el semmit, még az általa sütött kenyeret is alig. S bár a történet elbeszélője nem ártatlan, hiszen lopásba keveredett (emiatt két évet tölt intézetben), mégis igyekszik megfelelni a falu közösségének, igyekszik feltűnésmentes, normális életet élni. Ebben nyújt neki nagy segítséget a Mamika, akit a saját anyjánál is jobban szeret, akire felnéz, és aki igazodási pontot jelent az életében. Az épphogy felnőtt lány sodró, izgalmas, minden ízében otthonos világot tár elénk. A sajátos elbeszélés a lehető legautentikusabban adja vissza ebben a roncsolt nyelvben a mai magyarországi falu mindennapjait. A be- és elfogadás hétköznapjait, az együttélés súrlódásait, a hivatalokkal folytatott örökös küzdelmet. A maga nyerseségében is felragyogó nyelv egyből berántja az olvasót a regény mélyébe, abba a világba, amelyről úgy véljük, már unalomig ismert a híradásokból. Ám viszonyait, erőtereit, mindennapi gondjait és boldogságait, gyötrelmeit és kiútjait alig ismerjük az előítéletek banalitásán túl. A minden szempontból különleges regény azok hangját juttatja el hozzánk, akikről ugyan beszél a sajtó, ám a valódi szereplőket igazából soha nem képes megszólaltatni. Ők csupán illusztrációként, a már eldöntött „üzenet” megszemélyesítőjeként bukkannak fel előttünk.

A minden szempontból különleges regény azok hangját juttatja el hozzánk, akikről ugyan beszél a sajtó, ám a valódi szereplőket igazából soha nem képes megszólaltatni. Ők csupán illusztrációként, a már eldöntött „üzenet” megszemélyesítőjeként bukkannak fel előttünk.A regényben megszólaló cigány lány nap mint nap pletykákkal, rágalmakkal és ítéletekkel küzd. Egy olyan faluban, ahol a cigánytól nem fogadnak el semmit, még az általa sütött kenyeret is alig. S bár a történet elbeszélője nem ártatlan, hiszen lopásba keveredett (emiatt két évet tölt intézetben), mégis igyekszik megfelelni a falu közösségének, igyekszik feltűnésmentes, normális életet élni. Ebben nyújt neki nagy segítséget a Mamika, akit a saját anyjánál is jobban szeret, akire felnéz, és aki igazodási pontot jelent az életében.Az épphogy felnőtt lány sodró, izgalmas, minden ízében otthonos világot tár elénk. A sajátos elbeszélés a lehető legautentikusabban adja vissza ebben a roncsolt nyelvben a mai magyarországi falu mindennapjait. A be- és elfogadás hétköznapjait, az együttélés súrlódásait, a hivatalokkal folytatott örökös küzdelmet. A maga nyerseségében is felragyogó nyelv egyből berántja az olvasót a regény mélyébe, abba a világba, amelyről úgy véljük, már unalomig ismert a híradásokból. Ám viszonyait, erőtereit, mindennapi gondjait és boldogságait, gyötrelmeit és kiútjait alig ismerjük az előítéletek banalitásán túl.A minden szempontból különleges regény azok hangját juttatja el hozzánk, akikről ugyan beszél a sajtó, ám a valódi szereplőket igazából soha nem képes megszólaltatni. Ők csupán illusztrációként, a már eldöntött „üzenet” megszemélyesítőjeként bukkannak fel előttünk.