Marcell Jankovics strana 2 z 2

Poprad is a town overlooking the High Tatra mountains, in Spiš, a region of Slovakia once inhabited by Saxons. Thanks to socialist urban planning, today's Poprad looks somewhat like a tin crown which, paradoxically, has five true gems glittering atop its branches. The gems are the town's mediaeval centre and four former Saxon towns – once its neighbours, by now they have merged with the main city: Matejovce (Mateóc), Veľka (Felka), Straže pod Tatrami (Strazsa) and Spišska Sobota (Szepesszombat). These five small towns have shared a history. Their population, Saxons, Slovaks and Hungarians, have every reason to be proud of their past and their treasures. The most valuable asset of Spišska Sobota is its Roman Catholic church and the adjacent Renaissance bell tower. Consecrated in the name and on the day of St. George, the church is the oldest building of the city, standing on its spindle shaped main square which is trimmed with old houses. Its name, that of its patron saint, St. George, comes from the German name of the city – Georgenberg. In the early Middle Ages, border cities, built on strategic, easy-to-defend spots such as hills, were often named after legendary military saints.

Should you be driving from the direction of Prešov, as soon as you come out of the tunnel and take a turn for what is called ‘the Gothic tour’ leading to Levoča, you will be faced with an amazing view. The first thing you note is a sublime ruinous castle crowning a barren hill. It might appear at first sight as if the white walls were a natural continuation of the chalk tuff protruding from the grassy hillside. Somewhat further away one catches sight of two towers of the church of Spišská Kapitula (Szepeshely) peeping out from behind a closed ring of castle walls. Only then do you notice Spišské Podhradie (Szepesváralja), if at all. In fact you might well become distracted by a third amazing sight – the lonely and gorgeous chestnut ally along the road comes over particularly spectacular against the dreary landscape in which it is set. The ‘city’ is the seat of the bishop and chapter of Spiš in Slovakia, on St. Martin’s Hill which rises to the West of Spišský Hrad -the Slovakian Vatican, as it is called today. Spišský Hrad and Spišská Kapitula lie in the heart of historical Spiš (Szepesség) province and, within that, of Spiš County – a spot of strategic importance. The people of this castle and small city, founded by Hungarians in the 11th-12th centuries, acted as defendors of the region – indeed, of the entire kingdom. The castle has been the seat of the Count of Spiš, of castellanes, stewards and sheriffs – what you will. Their mission was to protect the Northern borders of the country at the head of the 'Gömör guard' and later the Spiš lancers who were made to settle here. Spišská Kapitula, with its canons, headed by the provost, served in the Middle Ages as the chancellors' seat for the count of Spiš. Close ties between the two places are shown, besides their geographic proximity, by the fact that Spišská Kapitula was built on a small hill named after St. Martin the border protector, and the provost's church, founded by Hungarians, which later advanced to become a bishop's cathedral, were also named after this border protecting saint. This is true to the way in which the churches of the surrounding border protecting villages feature wall paintings of the legendary of that other great border protector, King St. László.

The contemporary revival of Bardejov is due to the fact that time seems to have stopped here – the general migration of people in the 20th-21st century, the enlivening of tourism after the post-communist transition and the new Slovakia which recognised the local potential. Bardejov was re-born in the frames of a comprehensive urban reconstruction project. Its beautifully restored historical centre, the inner city surrounded by mediaeval city walls and bastions and the centre with the main square where St. Giles’s Church and the Gothic Town Hall stand have been a part of the World Heritage since 2000. St. Giles’s Church stands in the Northern end of the square – a Gothic church with three naves and an East-West orientation. Its history overarches four major periods. The first monastery church was built by the original Cistercian monks at the turn of the 12th and 13th centuries. It probably survived the Tatar invasion or was rebuilt after that onslaught abated, because the already mentioned royal charter actually refers to St. Giles’ Church by name. The second period of construction was during the reign of the Anjou monarchs. A royal charter from 1320 which gives a tax holiday to German settlers reveals that ‘Civitas Bardpha’ has a priest and a parish – this cannot be referring to anything other than St. Giles’ Church. A document issued by Lajos the Great in 1352 also mentions the church by name. This document is a licence to hold an annual fair, which is to take place after the feast day (September 1st) of St. Giles, patron saint of the church and the city.

2007 was the year when we celebrated the 800th anniversary of the birth of St. Elisabeth of the House of Arpad, the sainted princess who was a daughter of Hungary’s King Andras II and Gertrude of Merania, and a younger sister of King Bela IV. Born at Sarospatak, at the age of four she was betrothed to Hermann, future Duke of Thuringia, and grew up as a child in the Thuringian court. In the event, Hermann died five years later and Elisabeth now became the fiancee of the second-born son, Ludwig, seven years her senior. She was 14 when she married Ludwig, 15 when she gave birth to her son, two years later she had her first daughter, a further year later her second and by the time the third daughter came she was a widow. The princess’s religious fervour alienated her from practically everybody around her, except her husband. She would take every chance to help the poor. During the famine of 1225 she had the large granaries opened up and was freely distributing bread to the starving. In Wartburg she had a hospital set up for plague sufferers and personally took part in looking after them. Never loath to do physical work, she was ever ready to fast and submit herself to bodily trials and self-imposed deprivation. A marriage of love, her alliance with Ludwig was tragically short-lived. In 1227 he set off for a crusade but fell ill and died on the way. Without Ludwig’s protection the despairing widow had no chance of staying in her former position. In 1228 she and her children left the castle of Wartburg and moved to Marburg. The person with the most definitive influence on her through the remaining years of her life was Franciscan monk Conrad of Marburg, the first German inquisitor, who acted, on proposal by the pope himself, as Elisabeth’s confessor and to whom she had made a wow of obedience while her husband was still alive. She used her widow’s fortune to have a hospital established in Marburg and served there as a nurse herself, wearing the grey uniform of the Franciscan Third Order. She relinquished the upbringing of her children to the relatives who thought her mad. She kept her fortune but only in order to distribute it among the poor – even though she might as well have chosen power, plenty and the luxurious life of the court. Emperor Friedrich II proposed to her but she declined. In 1231 she, too, became ill and died on November 17th. She was buried in Marburg and canonised a mere four years after her death, in 1235. Her feastday is on November 19th in Hungary and November 17th in the universal church.

Kisszeben, Szeben (szlk. Sabinov, ném. Zeben, lat. Cibinium) város a Csergő-hegység délnyugati lábánál, a Tarca folyó völgyében. Az Eperjesi kerület kisszebeni járásának székhelye. A város legértékesebb épülete a Keresztelő Szent Jánosnak szentelt, gótikus stílusú római katolikus templom. A háromhajós plébániatemplom a főtéren áll. Alapjaiban római kori, a XIV. század elején gótikus stílusban átépítették. 1461-ben, amikor a husziták fölégették a várost, leégett a templom is. Főoltárán felirat emlékeztet a nagy tűzre. Az újjáépítés 1484-ben kezdődött. A tűztől leginkább sérült szentélyt 1505-re sikerült helyreállítani. Az 1518-ig késő gótikus stílusban megnagyobbítottáka hosszházat. A templom teljes felújítása reneszánsz kiegészítésekkel 1529-ben fejeződött be. 1846-ban újabb tűz rongálta meg a tornyát. A kisszebenieknek 33 évet kellett várniuk a rendbehozatalra. Fő ok a pénzhiány volt. 1863-ban ismét tűz pusztított. Ezután döntött a gyülekezet a templom teljes felújításáról. 1864-1879 és 1895-1897 során két ütemben folyt a rekonstrukciója. E második szakaszban Schulek Frigyes irányította a munkálatokat. A tornyot 1879-ben állították helyre a késő gótika jegyében. Szerencsére, a beavatkozások nem változtattak építészeti jellegén. A költségekhez az egyház és a hívek mellett a város és a magyar nemzeti hatóságok is hozzájárultak. Az ünnepélyes átadásra 1879. augusztus 20-án, Szent István király ünnepén került sor.

"A magyar ember a nevelés, oktatás kulcsszavait a kép szóból képzi, ahogy a család, a tanár, az iskola a gyermeket is képességei fejlesztésével képzi, legalábbis képezte valamikor. Ma a képzés kulcsa divatos idegen szó, a kompetencia, amelyet sokan használnak, kevesen értenek, és amelynek inkább a versenyhez van köze. Eljutottunk odáig, hogy az oktatás, a nevelés szakemberei az igazi vizuális nevelést az óvodára és az általános iskola első négy osztályára, az "elemire" korlátoznák, ötödiktől - amikor a gyermek még csak 10 éves! - a szövegértést, a fogalmi gondolkodást, az elvonatkoztatást, az általánosítást erőltetnék a Nemzeti Alaptantervben foglaltak szerint. Olyan korban, amikor ez többnyire kilátástalan feladat, hiszen a tanuló még sokáig képfüggő, és a siker záloga a műveltség, amelyet csak jóval később szerez meg, ha egyáltalán megszerez. Érti egy átlagos gimnazista Aranynak ezt a sorát: "Ösztövér kútágas hórihorgas gémmel"? Nem értené meg könnyebben a jelentését, ha képek illusztrálnák? Neveléspolitikánk egyoldalú. A gyermekek agyának bal féltekéjét túlterheli, miközben a jobb félteke képességei elsorvadnak. Holott a két agyfélteke munkájának összehangolása vezet csak eredményre a "száraz" bal féltekés tudnivalók: szövegértés, fogalmi gondolkodás, elvonatkoztatás, általánosítás terén is. Mindez egy olyan korban merül fel gondként, amelyen a képek uralkodnak. Rákattintva egy internetes portálra, azzal szembesülünk, hogy a keresett olvasnivalót villódzva cserélődő képek tömegébe csomagolták, ám e képeknek semmi köze a szóban forgó íráshoz, és fordítva, az interneten nézett filmet takaró reklámszövegeknek sincs közük a mozgóképhez. Az a céljuk, hogy az olvasó figyelmét eltérítsék, és magukra, az általuk reklámozott, kizárólag érdekből föltett tartalomra vonják. Ugyanez a célja a tájat kitakaró utak menti óriásplakátoknak, az üzletek reklámfeliratainak, a tévéreklámoknak, az újsághirdetéseknek, a postaládánkba gyömöszölt reklámoknak, a főleg képeket tartalmazó bulvárlapoknak: elvonni a figyelmet az érdemes látni- és olvasnivalóról. Jó példa a bevásárlóközpont is, amely a nagyvárosi üzlet- és szórakoztatónegyedeinek zárt terű kicsinyített mása, ahol a látvány bazári zűrzavara és képszerű föliratok tömege zúdul az emberre, aki, ha egy meghatározott céllal érkezik, teljesen elveszettnek érzi magát. Nem az lenne a helyes cél, ha a gyerekek képesek lennének megkülönböztetni a képzuhatagban az értéket az értéktelentől? Nem ez szolgálná a társadalom és az ő érdeküket is?" (a Szerző)

Héthárs (szlovákul Lipany, németül Siebenlinden, latinul Septemtiliae) város Szlovákiában az Eperjesi kerület Kisszebeni járásában. A Csergo?-hegység délnyugati lábánál, a Tarca (szl. Torysa) partján fekszik, 389 m tengerszint feletti magasságban, Kisszebento?l 12 km-re, Eperjesto?l 26 km-re északnyugatra, a 68-as út mentén. O?srégi település, már a honfoglalás elo?tt létezett. Az öreg – ma 68-as számú – országút, hadiút, egyben kereskedelmi útvonal használata a magyar honszerzést követo? intézkedésekkel kezdo?dött meg: Anonymus gesztája szerint „az ott lakók intelmeire, ero?s csapat élén Böngér fiát, Bors vezért küldték ki a lengyelek földje felé, hogy szemlélje meg az ország határait, továbbá gyepu?akadályokkal ero?sítse meg, egészen a Tátra-hegységig”.[...] A hárs Közép-Európában a nyári napforduló fája volt. Havának, júniusnak az ekkor virágzó hárs után adták a délszlávok a lipanj nevet.

A Kárpátok koszorúja a történelmi hazát rajzolja kürül. Az átkosban egy tévés főnök arra kért, hogy a Mondák a magyar történelemből című rajzfilmjeimben a középkorias térképeken változtassam meg a hegykoszorú alakját, mert csehszlovák és román elvtársak meg fognak sértődni. • Rajzoljam át a hegyeket? - kérdeztem. Makogta, hogy akkor legalább szűkebb plánokat használjak, hogy ne vegyék észre.... • Mit is? • Hogy hol játszódott a magyar történelem? • Hogy a mi határaink természetes határokhoz igazodtak? Maradt minden úgy a filmekben, ahogy kell. Az elszakított országrészeket tőlem nem tudták elszakítani. Igaz, a rendszerváltásig, értsd: a fölszabadulásig Horvátországon és Ausztrián kívül egyikben sem jártam igazán. Nem akartam szomorú lenni. Na, de azóta! Bármelyikbe megyek, otthon érzem magam. Otthon is vagyok mindegyikben. Sokszorosan érintetten. Horvát és magyar gyökerű apai nagyapám miatt, aki életének javát Pozsonyban élte le, felesége, nagyanyám miatt, aki szlováknak született lengyel beütéssel, de nagyapám iránti szerelme magyarrá tette, anyai nagyapám miatt, aki csallóközi család gyermeke volt. Elszakított országrészeként képviseltek mind a négyen. Az erdélyi és csallóközi ág él és virul, ők tesznek róla, hogy a vérem ne fogyjon el. Azokban a kis házakban, ahol nincsenek családi gyökereim, Szerbiában, Kárpátalján, Várföldön, ott is élnek magyarok. És ahol magyarok élnek, az mind az én világom kiterjesztése. Felmenőim jó magyarok voltak, vagy jó magyarrá lettek. A horvát ősök, akik a közös hazát védték a török ellen, tiroli osztrák szép-nagybátyám, aki sógorával, szépapámmal együtt harcolt 1848/49-ben a magyar szabadságért és sok évi börtönt is szenvedett érte, lengyel szépapám, 1831-ben Ostrolenkánál Bem segédtisztje, aki már magyarországi lakosként ajánlotta föl szolgálatait a hazának, Szamosújvár alapítói.

Jankovics Marcell animációsfilm-rendező és alkotó az 1970-es évek végén felkérést kapott egy egész estés (később sorozatként vetíthető) animációs Biblia film elkészítésére. A tervezett film nem készült el, töredékben maradt. A kiadó a film számára készült irodalmi és grafikai anyagot - a szöveget és a képes forgatókönyvet - kívánta megmenteni, dolgozta fel a nyomtatott könyv követelményeinek megfelelően. A kötet két nagy részből áll. A Képes bibliai történetek című rész tartalmazza a művész képeivel gazdagított és szuverén módon kezelt bibliai szövegmontázst. A Kulisszák mögött címet viselő második rész a Biblia című film készítésének titkaiba avatja be az olvasót. Ez a rész egyben lehetőség arra, hogy bemutassa, hogyan készült a rajzfilm az animáció világának digitalizálódása előtt. A könyvhöz csomagolt DVD-n a máshol nem látható "Teremtés" című epizód és két előzetes tekinthető meg..

Szmrecsány (szlovák Smrecany) szlovákiai kisközség a Zsolnai kerületben, a Liptószentmiklósi járásban. Liptószentmiklóstól északi irányban 5 km-re fekszik, a Magas-Tátra nyugati lábánál, a Smrecanka patak két partján. A laza szerkezetű, nagyobb kiterjedésű Szmrecsány a szomszédos, zártabb, egyutcás Zsárral (Ziar) mára teljesen egybeépült [...] Környéke ma is kedvelt kirándulóhely. [...] Szmrecsány a XIII. században keletkezhetett [...] A XIX. Századig itt birtokos Szmrecsányi család névadó faluja ... Gótikus stílusú, XIV. századi katolikus temploma mellé csak 1880-ban épült lutheránus templom a falu többségi evangélikusai számára.

A Kossuth-díjas filmrendező és művelődéstörténész Jankovics Marcell és Méry Gávor fotóművész, a már jól ismert szerzőpáros újabb kötetét veheti kezébe az olvasó.

A Kossuth-díjas filmrendező és művelődéstörténész Jankovics Marcell és Méry Gávor fotóművész, a már jól ismert szerzőpáros újabb kötetét veheti kezébe az olvasó.

Kisszeben, Szeben (szlk. Sabinov, ném. Zeben, lat. Cibinium) város a Csergő-hegység délnyugati lábánál, a Tarca folyó völgyében. Az Eperjesi kerület kisszebeni járásának székhelye. A város legértékesebb épülete a Keresztelő Szent Jánosnak szentelt, gótikus stílusú római katolikus templom. A háromhajós plébániatemplom a főtéren áll. Alapjaiban római kori, a XIV. század elején gótikus stílusban átépítették. 1461-ben, amikor a husziták fölégették a várost, leégett a templom is. Főoltárán felirat emlékeztet a nagy tűzre. Az újjáépítés 1484-ben kezdődött. A tűztől leginkább sérült szentélyt 1505-re sikerült helyreállítani. Az 1518-ig késő gótikus stílusban megnagyobbítottáka hosszházat. A templom teljes felújítása reneszánsz kiegészítésekkel 1529-ben fejeződött be. 1846-ban újabb tűz rongálta meg a tornyát. A kisszebenieknek 33 évet kellett várniuk a rendbehozatalra. Fő ok a pénzhiány volt. 1863-ban ismét tűz pusztított. Ezután döntött a gyülekezet a templom teljes felújításáról. 1864-1879 és 1895-1897 során két ütemben folyt a rekonstrukciója. E második szakaszban Schulek Frigyes irányította a munkálatokat. A tornyot 1879-ben állították helyre a késő gótika jegyében. Szerencsére, a beavatkozások nem változtattak építészeti jellegén. A költségekhez az egyház és a hívek mellett a város és a magyar nemzeti hatóságok is hozzájárultak. Az ünnepélyes átadásra 1879. augusztus 20-án, Szent István király ünnepén került sor.

Szmrecsány (szlovák Smrecany) szlovákiai kisközség a Zsolnai kerületben, a Liptószentmiklósi járásban. Liptószentmiklóstól északi irányban 5 km-re fekszik, a Magas-Tátra nyugati lábánál, a Smrecanka patak két partján. A laza szerkezetű, nagyobb kiterjedésű Szmrecsány a szomszédos, zártabb, egyutcás Zsárral (Ziar) mára teljesen egybeépült [...] Környéke ma is kedvelt kirándulóhely. [...] Szmrecsány a XIII. században keletkezhetett [...] A XIX. Századig itt birtokos Szmrecsányi család névadó faluja ... Gótikus stílusú, XIV. századi katolikus temploma mellé csak 1880-ban épült lutheránus templom a falu többségi evangélikusai számára.

Héthárs (szlovákul Lipany, németül Siebenlinden, latinul Septemtiliae) város Szlovákiában az Eperjesi kerület Kisszebeni járásában. A Csergo?-hegység délnyugati lábánál, a Tarca (szl. Torysa) partján fekszik, 389 m tengerszint feletti magasságban, Kisszebento?l 12 km-re, Eperjesto?l 26 km-re északnyugatra, a 68-as út mentén. O?srégi település, már a honfoglalás elo?tt létezett. Az öreg – ma 68-as számú – országút, hadiút, egyben kereskedelmi útvonal használata a magyar honszerzést követo? intézkedésekkel kezdo?dött meg: Anonymus gesztája szerint „az ott lakók intelmeire, ero?s csapat élén Böngér fiát, Bors vezért küldték ki a lengyelek földje felé, hogy szemlélje meg az ország határait, továbbá gyepu?akadályokkal ero?sítse meg, egészen a Tátra-hegységig”.[...] A hárs Közép-Európában a nyári napforduló fája volt. Havának, júniusnak az ekkor virágzó hárs után adták a délszlávok a lipanj nevet.