József Révay

Josephus Flavius szemtanúja volt a 66-70 közötti zsidó háborúnak, melynek végén a Titus vezette római csapatok bevették Jeruzsálemet, felégették a Templomot, és ezzel beteljesült Dániel próféta jövendölése „a város és a szenthely elpusztításáról”. Miért következett be és miért éppen ilyen módon Jeruzsálem megsemmisítése? Miért vonultak vissza a város falai alól először Cestius, majd Vespasianus katonái is? S miért volt ennyire fékezhetetlen Titus „népe”, mely hadvezére akarata ellenére gyújtotta fel a csodálatos templomot? Elkerülhetetlen volt-e a nemzeti katasztrófa, vagy más mozgatórugókat fedeztünk fel a történelemben? Josephus Flavius Zsidó háborúja első sorától az utolsóig érdekfeszítő olvasmány. Azzá teszi tárgyszerű előadásmódja és szerzőjének megrendült számvetése. „A zsidók háborúja a rómaiak ellen nemcsak korunk, hanem az egész történelem egyik legjelentősebb háborúja volt azok közül, amelyeket államok államok, népek népek ellen viseltek. Azok, akik ezt a háborút megírták vagy nem voltak részesei az eseményeknek, vagy csak hallomásból gyűjtöttek össze mindenféle hazug és értelmetlen mendemondát, és szofisták módjára összeszerkesztették. Voltak olyanok is, akik – mivel hízelegni akartak a rómaiaknak, vagy gyűlölték a zsidókat – meghamisították a tényeket, úgyhogy könyveik tele vannak vádaskodással és hízelkedéssel, de a történeti hűségnek nyoma sincs bennük. Ezért én, Josephus, Mátyás fia, jeruzsálemi pap, aki a háború elején magam is harcoltam a rómaiak ellen, később pedig kénytelenségből az események szemtanúja voltam, elhatároztam, hogy görög nyelven is megírom ennek a háborúnak a történetét a római alattvalók számára, mint már anyanyelvemen megírtam a barbárok kedvéért.” Josephus Flavius

Josephus a mai olvasó számára elsősorban A zsidó háború krónikásaként ismert, ő maga azonban élete fő művének a jelen kötetet tekintette. Ebben a munkájában összefoglalta a zsidók történetét „az első ember megteremtésétől kezdve Nero császár uralkodásának tizenkettedik évéig” – azaz saját koráig. Kötetünkben az ótestamentumi történeteket elbeszélő első tíz könyv elhagyásával, a mű valóban történeti jellegű és értékű második részét közöljük: a XI-XX. könyvet, amely a zsidók történetének hat évszázadáról (a babiloni fogságból való visszatéréstől a „zsidó háború” kitöréséig) ad áttekintést, s ugyanekkor részletes ismereteket nyújt a római és a parthus birodalom történetéből is. „Ez a művem tartalmazza a zsidó nép történetét az első ember megteremtésétől kezdve Nero császár uralkodásának tizenkettedig évéig; elmondja, mi történt a zsidókkal Egyiptomban, Syriában és Palesztinában, továbbá, hogy hogyan sanyargatták őket az asszírok és a babiloniak, azután a perzsák és a makedónok, és végül hogyan igázták le a rómaiak. Azt hiszem, mindezt hitelesen írtam meg…” Josephus Flavius

Egy régi görög író tanúsága szerint minden csodás történetnek (vagyis a novella ősének) az a célja, hogy meglepő csattanójával meghökkentse, s ezzel elszórakoztassa az olvasót. Boccaccio Dekameronja nem volt előzmény nélkül, az akkor a férj váratlanul hazaérkezik csattanójú jelenet természetesen már a görög és latin irodalomban is édesen csiklandozta a hallgató fülét.Ez a kötet klasszikus novellagyûjtemény, amit más mûfajok is tarkítanak: anekdota, elmés mondás, szellemes visszavágás, humoreszk, kísértethistória, pikáns erotika, tanulságos példázat. Révay József, a kötet összeállítója dekameronnak nevezte el a gyûjteményt, amelyben harmincnál több szerző száznál jóval több írása képviseli az antik szórakoztató irodalom legjavát.

A ?regényben a főhős és a kereszténység egymáshoz való viszonya a kulcsprobléma. A főhős a Constantinus halála után negyedszázaddal hatalomra kerülő filozófus császár, Flavius Claudius Julianus, akinek tragédiáját filozófiai elveivel és újplatonista miszticizmusával egyfogantatású uralkodói tervei és szándékai okozták. Julianus izgalmasan ellentmondásos képletű egyénisége az ókori történelemnek: a műveltség, a gyakorlati érzék, az emberség, és az egyszerűségre való törekvés sajátos módon párosul benne a vallásos fanatizmussal, az elfogultságokkal, az életellenes merevséggel és a korproblémák iránt érzett érzéketlenséggel. Míg Constantinus a kereszténység hőse lett, mert nem szállt szembe a kor szellemével és a történelmi szükségszerűség által meghatározott törekvésekkel, Julianus a Helios-kultusz kései főpapjaként, újplatonista rajongóként bukott el, mert – anakronisztikus módon – a görög világ isteneit akarta föltámasztani, pedig a kor, melyben uralkodott, az új vallási és szellemi irányzatoknak kedvezett. A regény főhősét a régi istenek szerelme feltartóztathatatlanul a tragikus örvénybe szédítette.

Rendkívül ?izgalmas kalandregény Septimius Severus császár uralkodása alatt. Talán így lehetne a legrövidebben – és hozzá kell tennem – a legsemmitmondóbban jellemezni Révay József alkotását. Hiszen ezzel még semmit nem mondtam el róla! Egyáltalán, ki az a címben szereplő párduc? Maga a császár, Septimius Severus? Vagy a lázadó parasztok nem kevésbé lázadó vezére? Esetleg egy gladiátor-játékokon szereplő vadállat? Természetesen a kérdések költőiek, ami azt jelenti, hogy nem én fogom megadni rájuk a választ, hanem ti – miután elolvastátok a könyvet. Egy keveset a formájáról: biztosan mindnyájatoknak ismerős a szituáció, amikor egy órán (jelen esetben történelemórán) végre valami izgalmas dologról hallhatnátok, de a tanár nem folytatja a „mesélést”, hiszen nem tartozik szervesen a tananyaghoz (a leggyakoribb kifogások: nincs rá elég idő; csend legyen! jó, akkor folytassuk az anyagot…). Révay művében is ez az alap, de az ő tanárfigurája nem olyan szőrösszívű, mint a hús-vér tanárok és megkönyörül a diákjain… A szerzőn látszik, hogy pontosan tanulmányozta azt a kort, amelyet megfest (hiszen ő maga is latintanár volt). Csupa pontos adat és hiteles személy kap szerepet a regényében. Jellemábrázolásai, helyleírásai korhűek, ugyanakkor nem egysíkúak, s nagyon érdekesek. Azért is igen fontos mű, mert nem a mindenki által jól ismert módon mutatja be ezt a történelmi korszakot, hanem mindkét oldal szemszögét is felvázolja. Helyet kapnak az arisztokrácia tagjai (a császári tanács, senatorok, praetorok), de a nép (colonusok, rabszolgák) képviselői is, valamint azok a társadalmi rétegek (például a kereskedők, kézművesek), akiket a rómaiak megvetettek, mert nem katonáskodásból és földművelésből éltek – ugyanis ők csak ezt a két foglalkozást tartották „emberhez” méltónak. Révay tehát nagyon érdekes kort mutat be, méghozzá igen hitelesen.

A napjainkban egyre népszerűbb ókori tárgyú írások között – elsősorban a fiatal olvasók körében – különlegesen nagy szerep jut Révay József népszerű könyveinek. Új könyvében Horatius életét és költészetét eleveníti meg. A költő: Horatius, a császár: Augustus, s van a regénynek harmadik főszereplője: Maecenas, akinek nevéből – a regényből megérti az olvasó, miért – a költészet pártfogóját jelentő közszó lett. Róma és környékének ünnepi és hétköznapi élete, béke és háború, közélet, hivatal, okoskodás és versírás – ilyen mozzanatokban elevenedik meg az olvasó előtt a császárkori Róma története, s benne Horatiusnak a költőnek mozgalmas pályája.

„E jelben győzni fogsz” – hirdette a legenda századokon át, hogy egy állítólagos égi fénykereszt-látomással hitelesítse Constantinus császár (306-337) győzelmét, amely évszázadokra eldöntötte a római birodalom és ezzel a világ sorsát. Bár Constantinus nem volt keresztény, még kevésbé szent életű, hanem élete végéig az államvallás pontifex maximusa és a Héliosz-kultusz híve, az Euszébiosz költötte legendaszövevényt kora és az utókor kritika nélkül elfogadta: Constantinust látomásos, csodatévő embernek, az istenség küldöttjének tartotta, sőt már a középkor elején szentként tisztelte.Révay József regénye az Égi jel Constantinus korát és társadalmát hitelesen, reálisan ábrázolja, részben költött, színes, gyakran véres, nemegyszer kalandos, s mindig izgalmas események és epizódok sorozatában, úgy azonban, hogy a regény vasváza maga a történelmi valóság, költött eseményei pedig kiteljesítik a rideg és legtöbbször félelmetesen tragikus adatokat és tényeket.

„E jelben győzni fogsz” – hirdette a legenda századokon át, hogy egy állítólagos égi fénykereszt-látomással hitelesítse Constantinus császár (306-337) győzelmét, amely évszázadokra eldöntötte a római birodalom és ezzel a világ sorsát. Bár Constantinus nem volt keresztény, még kevésbé szent életű, hanem élete végéig az államvallás pontifex maximusa és a Héliosz-kultusz híve, az Euszébiosz költötte legendaszövevényt kora és az utókor kritika nélkül elfogadta: Constantinust látomásos, csodatévő embernek, az istenség küldöttjének tartotta, sőt már a középkor elején szentként tisztelte.Révay József regénye az Égi jel Constantinus korát és társadalmát hitelesen, reálisan ábrázolja, részben költött, színes, gyakran véres, nemegyszer kalandos, s mindig izgalmas események és epizódok sorozatában, úgy azonban, hogy a regény vasváza maga a történelmi valóság, költött eseményei pedig kiteljesítik a rideg és legtöbbször félelmetesen tragikus adatokat és tényeket.

?Bõséges lelki haszon, komoly tanulság és édes mûélvezet meríthetõ a Szentek Legendáiból.A jelen könyv nem öleli föl az összes szentek életét, s nem is sorolja föl a szenteket naptári egymásutánban, hanem kiválaszt bizonyos szent vértanúkat és hitvallókat, s azoknak életét úgy adja, amint korábbi gyûjteményekben találja. Szent valóság és színes költészet ölelkezik benne. Szentek igaz történelmi életrajzát a hõs vértanúk és bátor hitvallók magasztos erényeit csodáló utókor a népköltészet mûvészi szövõszékén készült ragyogó ruhába öltöztette. Nem az eredeti följegyzõk díszítették a valóságot, hanem a késõbbi tisztelõk, akik naiv lelkesedéssel az Isten választottainak életébõl minél több okulást és lelkierõt akartak árasztani a hívõkre. A legtöbb költõi anyagot magának a népnek képzelõ tehetsége termelte ki.?Dr. Leopold Antal

A Megtanulok latinul nehezen meghatározható mûfajú könyv: egy igen eredeti felfogásban megírt nyelvkönyvnek és egy nagy ívû kultúrtörténeti esszének az ötvözése. Révay József (1881?1970), a római kultúra és a latin nyelv kiváló ismerõje egy igen praktikus alap­helyzetbõl indul ki: maga elé kép­zel egy középkorú férfit, aki hajdanán tanult ugyan latinul, de már mindent elfelejtett, ám úgy érzi, mûveltsége nem lehet teljes némi latintudás nélkül. Az így el­képzelt olvasót a szerzõ ?ba­rátomnak? szólítja, tegezi, s szellemes csevegésbe kezd vele a latin nyelvrõl és az ókori római kultúráról, mintha meghitt társa­ságban lenne. A szerzõ mindenekelõtt sikerél­ményt nyújt olvasójának: a köz­nyelvben általánosan használt nemzetközi szavak és latin eredetû jövevényszavak csokorba gyûjtésé­vel bebizonyítja, hogy valójában már több száz latin szót isme­rünk, anélkül hogy egyáltalán ne­kiláttunk volna a tanulásnak? Egy kis tanulás után pedig örömmel nyugtázhatjuk, hogy pontosan értünk egy csomó latin szállóigét, s teljes sorokat eddig elérhetetlennek hitt latin költõk és írók mûveibõl.