Anikó Sándor

Lehetnék máshol, járhatnám a világot, nyüzsöghetnék a budapesti forgatagban, barátkozhatnék, találkozhatnék, tangózhatnék, ehelyett itt ülök egyedül egy csöppnyi vályogház kertjében, távol mindentől, ami idáig az életemet jelentette, és a virágzás utáni rózsametszés szabályairól olvasgatok. Már szinte csak az állataimhoz beszélek, és naphosszat bámulom a sütimorzsát cipelő hangyákat, vagy a magam ültette cseresznyefa ágainak apró görbületeit. Farkasszemet nézek a kéményen ücsörgő bagollyal, és nem izgat, ha rossz az internet. Megint egyfajta Caminót járok, másfélét, mint anno Spanyolországban, de zarándoklat ez is, kétség nem fér hozzá. Nem tudom az eredetét, és a hozadékát sem, ahogy ott, Szent Jakab útján sem tudtam, miért kelek útra minden reggel egy nehéz hátizsákkal, fájó térdekkel, sebes lábbal, halálosan kimerülten. Aztán kiderült. Talán így lesz most is. Az olvasóim gyakran kérdezik: "Muszáj nyolcszáz kilométert legyalogolni ahhoz, hogy az ember eljusson önmagához? Nincs más út?" Most már biztosan tudom a választ: De van! Az a bizonyos "felsőbb intelligencia" - vagy nevezd bárminek - mindenki számára megmutatja az utat. Kérdés, hogy észreveszed-e...

A TRILÓGIA ELSŐ KÖTETE! Akik túlélték a halál pillanatát, azt mondják, pár másodperc alatt lepereg a szemük előtt az életük. De csak ott, az utolsó pillanatban kristályosodik ki a lényeg - akkor általában már késő. Én negyven napot kaptam a sorstól, hogy végignézzem életem filmjét - még időben. Mint amikor a sötétben váratlanul felkapcsolják a villanyt... Megismerhettem a lényeget. Zarándoklatra indultam, fájdalmas vezeklés lett belőle. Egy olyan "bűnért", amit nem is tudtam, hogy elkövettem. Amit itt leírtam, nem a képzelet szüleménye. Legyalogoltam a nyolcszáz kilométert, és átéltem minden pillanatát. Remegtem a döbbenettől, amikor kézzel foghatóvá vált a csoda, és sírtam a zavarodottságtól, amikor nem értettem, mi történik velem. Ha más meséli, amit ott átéltem, azt mondom, túl színes a fantáziája. SÁNDOR ANIKÓ eredetileg újságíró, akinek élete akkor vett nagy fordulatot, amikor 2011-ben végiggyalogolta a 800 km-es zarándokutat. Hazatérve hátat fordított addigi életének, azóta 16 könyve jelent meg a világ közeli és távoli pontjaira megtett külső-belső utazásairól, amelyek középpontjában mindig az emberi lélek áll. Éppen a városi buszra szálltam fel, a sofőr mögött kaptam helyet, és amikor elindult, kinéztem az ablakon, felfelé, oda, ahová egy magasabb intelligenciát képzelünk, és azt kérdeztem: mire volt jó ez az egész? Miért szenvedek, ahelyett, hogy élvezném az utat? Miért kellett találkoznom ezzel a fiúval? És akkor váratlanul az történt, hogy válasz érkezett. Nem mennydörgés vagy villámlás formájában, nagyon csöndes volt a válasz. Mintha valaki szelíden diktálna egy szöveget, úgy jött. "Azért, hogy emlékeztesselek, az igazi szeretet olyan, mint amit most érzel. Amikor a másik ember fontosabb, mint te. Mikor szerettél így utoljára?"

"Ugye, tudod, hogy én ezt még senkinek nem mondtam el?" Mindaz, amit elmesélek, soha nem történt volna meg, ha négy hónappal a bérelt lakásba való beköltözésem után nem üt be a járvány, amely hosszú időre rám reteszelte a Völgy utcai ház kapuját. Olyan volt az egész, mint valami rossz álom, csak ez most nem akart véget érni. Egyik napról a másikra drámaian megváltozott az életem. Hetek teltek el, hogy nem érinthettem meg senkit. Egyre kétségbeesettebben vágytam egy emberi test közelségére, egy leheletre, egy pillantásra. A puszta jelenlétére valakinek. Nem tudom, melyik pillanatban tudatosult, hogy valami nagyon fontos átalakulás indult el, nemcsak bennem, hanem a világban, és átírhat mindent, ami eddig történt. A felismerés, hogy örökre vége a megszokott életemnek, észrevétlenül kúszott be a bőröm alá. Összezárva, négy magányos nő és egy véletlenszerűen odavetődött férfi, akik szándékuk és akaratuk ellenére kerültek olyan helyzetbe, amelyben az egymásra utaltság elfogadása maradt az egyetlen kapaszkodójuk az élethez. Ahogy a víz formálja a követ, lassan oldódott le róluk a kinti világgal szembeni ellenállás.

Kezdetben mind azt gondolták, a férfimeséknek egész biztosan a félrelépésekről, a hódításokról, a vagánykodásról kell szólniuk. Aztán lassanként előkerültek a nagyon másféle történetek is. A múltról és a jövőről, találkozásokról és az elválásokról, a falu bolondjáról és a nőről, aki hiába volt olyan nagyon okos. De bejárjuk képzeletben Afrikát is, egy majdnem hihetetlen történetet követve, belesünk a kockázatos párhuzamos életek kulisszái mögé, van sírós-nevetős katonasztori, valamint vakvágányra futott életeké és meghökkentő újjászületésé. Tizennyolc őszinte mese férfiakról, akik nélkül nem lenne ennyire izgalmas kaland az élet, és akik bizony... "ilyenek". Na meg persze "olyanok" is. Épp, mint a nők.

Ezt a könyvet azoknak írtam, akiknek ajkát legalább egyszer elhagyta már a halk sóhaj: „De jó lenne tangózni, csak hát sajnos nem lehet..." Szeretném ráébreszteni őket arra, hogy tévednek, mert de, lehet, ha nők, ha férfiak, ha fiatalok, ha öregek, ha szegények, ha gazdagok, ha házasok, ha egyedül élnek, ha táncoltak már valaha az életében, ha nem. Mindenki tangózhat, nincs többé magányos este, nincs társaság utáni vágyakozás. Szerelmek és barátságok szövődnek, kihűlt kapcsolatok kelnek új életre, érzelmekkel teli pillantok váltják fel az elpocsékolt időt. A tangó csodás, új perspektívát nyit az életükben, amit előtte talán elképzelni sem tudtak. Mert a tangó nem csupán egy tánc! A tangó életforma, meditáció, szenvedély, repülés, szabadság, aki egyszer belekóstol, soha többé nem akar lemondani róla. Ölelésben sétálni valakivel – akár egy idegennel –, átélni a mély egymásra utaltságot, részévé válni a másiknak, aztán kibontakozni az ölelésből, és menni tovább... Ez a tangó. „Arcomról eltűnt a keménység, amellyel egész életemben azt üzengettem a világnak, hogy erős vagyok. Megengedem magamnak, amit azelőtt soha: követem a férfit, megadóan és feltétel nélkül. Táncolok, érzek, azaz élek! Buenos Airesben az élet újra felkért egy táncra..." Az eredetileg újságíró szerző egy napon úgy döntött, hátat fordít teljes addigi életének, kiszáll a pokolba kívánt mókuskerékből, és elindul, hogy megkeresse a valódi vágyaihoz elvezető saját útját. Tervét tett követte, így történt, hogy mindent hátrahagyva először Buenos Airesbe repült fél évre, argentin tangót tanulni, majd végiggyalogolt a nyolcszáz kilométeres zarándokúton, az El Caminón. Ezután vett teljes fordulatot az élete. Első regényében, amely rövid idő alatt bestseller lett, az El Camino csodáját írta meg, később könyv született a Buenos Aires-i kalandról, majd újabb és újabb, egy időben külső és belső utazásairól is, Indiába, Mariazellbe, Indonéziába, Thaiföldre. Életvezetési tanácsadóként – és persze középkorú nőként – hiteles képet festett a fiatalabbra lecserélt feleségek világáról, a hitelcsapdából kiutat kereső, munkanélküli magyar zarándokról és a kátyúba került életek hátteréből kirajzolódó, megrázó történetekről.

"Abban a kerületben, ahol élek, van egy szép, zöld park. Ebben a parkban szoktam naponta háromszor sétáltatni Lujzát, a kutyámat, és ha van időm, leülök nézelődni. Fél óra alatt elvonul a szemem előtt a környék lakosságának teljes keresztmetszete, járó-kelő emberek, fiatalok és idősek, gazdagok és szegények, jókedvűek és haragosak, szóval boldog, boldogtalan. Jó megfigyelő vagyok, és igen érzékeny. Néha annyi idő elég, hogy belelássak valaki lelkébe, amíg átsétál a parkon... Édesanyám könyvtáros volt, így gyerekkoromban, miközben őrá várakoztam, "kiolvastam" egy teljes gyerekkönyvtárat. Ott ivódott belém a mesék iránti vonzalom, ami felnőttként is velem maradt. De ma már nem a tündérkertek aranyhajú királylányai érdekelnek, hanem a valódi emberek. Üldögélek a juharlevelű platánok alatt, és figyelem őket. Hallgatom, miről beszélgetnek, elképzelem, milyen lehet az életük, mire gondolnak, kihez sietnek, mi után vágyakoznak. Hiszen minden pillanatban íródik körülöttünk egy igaz mese. S annak, aki figyel, megnyílik a teljes mesekönyv, és a sok bátor hős között felfedezheti önmagát. "

A nő szótlanul feküdt a kórház vaságyán, napok óta nem beszélt. - Diplomatafeleség volt, Elenának hívják. Rémes állapotban hozták be - súgta meg a nővér. - Azelőtt bőségben élt, partikra járt, és tessék, ez lett belőle - sóhajtott. - Senki nem tudhatja, mi vár rá... Pár nappal később a számítógépem előtt ültem, amikor váratlanul Elena arca jelent meg a monitoromon. Elállt a lélegzetem. Egy profilkép volt, fényes szőrmebundában mosolygott rajta. Fényűző partikon készült mosolyalbum, újabb és újabb, múzeumokban és születésnapi torta mögül lőtt szelfik, külföldi utazások során elkapott pillanatfelvételek. Egy teljesen másféle világ vette körül, mint amilyenben én találkoztam vele. Lénának nevezte magát, és nem látszott semmivel fiatalabbnak, mint amilyen pár napja volt, a hajléktalankórházban. Mi ez az egész? Valami Hamupipőke-sztoriba csöppentem, és a hősöm időnként elszökik a bálba, bolondot csinálva mindenkiből? Átveri a világot, és titokban nagyestélyis fotókat posztolgat magáról a Facebookon? Ki ez a nő, és miért futok én bele folyton képtelen történetekbe, amelyek annyira meseszerűek, hogy ha mástól hallom, azt gyanítom, csak kitalálta? Sok időbe telt a nyomozás, mire összeállt a kép, és valamelyest rendet tettem abban a sok szálon futó, bonyolult történetben, amelyet megosztok ebben a könyvben.

Több mint egy év tel el azóta, hogy hazaértem. Akik kívülről néznek, aligha észlelnek különösebb változást. De nekem már csak ködösen rémlik egy nő, aki egykor én voltam, aki mindig felhúzva tartotta a vállát a feszültségtől, mert másoknak akart megfelelni. Két hónappal hazatértem után eladtam elegáns, nagypolgári lakásomat, és beköltöztem egy kisebbe, szerényebbe. Az autómat lecseréltem egy olcsóbb, alacsonyabb fogyasztásúra. Az addig igénybe vett szolgáltatások nagy részét lemondtam, megváltam a költséges biztosítások többségétől, a giga-csomagoktól, az ilyen-olyan előfizetésektől, és egy lényegesen egyszerűbb életvitelre rendezkedtem be. A ruháimat is kiválogattam, a felesleget elajándékoztam vagy áruba bocsátottam. Az maradt csak meg, és mindenből csak annyi, amire valóban szükségem van. Olykor gyertyával világítok, órákig bámulom, hogyan táncol a láng a sötétben. Vagy ücsörgök a teraszon, és nézem az égboltot, amelynek addig ismeretlen szépségeit az Úton fedeztem csak fel… Amíg ezt a boldogságot nem éltem át, elképzelni sem tudtam, hogy egyszer úgy fogom gondolni: ha mindenemet elveszíteném, akkor is maradna egy csomó dolog, ami boldoggá tesz. Látom a környezetemben élőket, amint fáradtan hajszolnak valamit, amit már megnevezni sem tudok, annyira távolinak tűnik, hogy magam is így éltem. Nem tehetek többet értük, mint hogy elmondom a magam történetét, amely így kezdődik: van esély! Csak a békességnek előbb helyet kell készíteni, kell egy nagytakarítás. Amíg a beidegződések, előítéletek foglalják a helyet, addig a csönd nem ver tanyát odabent. Pedig ahhoz, hogy meghalljam a saját hangomat, csöndre volt szükség. Ilyen az életem a Camino után.

Egy szokványosnak ígérkező szombat délután, egy facebookra hanyagul kiposztolt régi családi fotó, és a felbukkanó emlékek hatására váratlanul kinyílik a teljes album. Előbújnak belőle az évtizedek óta némán ott lapuló családtagok, és mesélni kezdenek, ahogy azelőtt soha. Felszínre törnek a féltve őrzött titkok: az ávós nagybácsiról és a málenkij robotban odaveszett nagypapáról. Az idegenlégiót megjárt rokonról és a tizenhárom évesen zsidó gyerekeket mentő furfangos unokabátyról. Miért nem faggattam ki őket sokkal előbb? Szinte mindenki elment már, aki beszélhetne, nincs kitől kérdezni. Hiszen még a saját anyámról is alig tudok valamit! Milyen lehetett tizennégy évesen egyedül maradni a nagyvárosban? Kibe kapaszkodott, kinek panaszkodott? Miért sírt annyit, és miért akart annyiszor meghalni? Miért csak most akarom mindezt megtudni, amikor már csak tö-redéke fog eljutni hozzám mindannak, ami rám is tartozott volna, ami segíthetne sok mindent me-gérteni a saját életemből? Mindannyiunknak van egy fotóalbuma, amelyben megbújnak ők, akik minden kérdésre megad-hatnák a választ. Éltek ahogy tudtak, álmodtak és titkokat őriztek, szerettek és hazudtak, próbáltak boldogok lenni, ki így, ki úgy. Sorsukban, mint cseppben a tenger, ott a huszadik század történel-me, és én is, meg te is, akik magunkban hordozzuk őket. De vajon emlékszel-e rá, melyik fiók mélyére rejtetted?

Mennyi ideig tart ki a Camino varázsa? Meddig maradhat valaki zarándok egy nagyvárosban? Ha megkérdezték, azt mondtam: örökre! Pedig egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ez nem igaz. Tudtam, hogy rossz döntést hoztam. Addigra azonban már késő volt, újra a régi lendülettel tepertem a mókuskerékben. Sejtettem, hogy a testem azt próbálja jelezni, hogy nem jó az irány. Figyelmeztetni akar, hogy tévúton járok. Nem lehet visszafordulni, nem szabad visszatérni ahhoz, aminek egyszer már teljes meggyőződéssel hátat fordítottam, ami szembe megy a lelkiismeretemmel és az önbecsülésemmel. Ezúttal mégsem hallgattam a belső hangomra. Számokat láttam magam előtt, amelyek igencsak jól mutattak. A lelki béke, a felhőtlen szabadság érzése azonban gellert kapott. Újra sokat szorongtam, és egyre gyakrabban jutott eszembe, hogy az életem véges. Pakolászni kezdtem magam körül, azt hiszem, rendbe akartam tenni a dolgaimat. A világéletemben hangoztatott "én mindig mindent megoldok" jelmondat halkulni kezdett, bizonytalanná, erőtlenné vált. "Ki kell bírnom egy ideig" - ez lett az új célkitűzés. A helyzet rosszabb volt, mint ami miatt pár éve világgá mentem onnan. Ám addigra már nyakig benne voltam a sűrűjében, és minden nap azt számolgattam, hány hónapnyi tűréssel tudok megszerezni pár év szerény anyagi biztonságot. Amire aztán nem kerülhetett sor, mert a sors a fejemre koppintott.

Mariazellben, a híres zarándokhelyen, egy kis hotelben öt nő csodára vár. A remény hozta ide őket, hogy - ahogy egykor a pogányok elől menekülő szerzetesnek - itt számukra is rés nyílhat az elakadás szikláján. Mesélnek, s miközben felfedik egymás előtt a legféltettebb titkaikat, önmagukban is olyan mélységekbe jutnak el, ahol azelőtt sosem jártak. Ki pakolta vállukra a terhet, amit évtizedek óta cipelnek? Melyik volt a pillanat, amely meghatározta a sorsukat? Létezik-e olyan külső erő, amely elvezetheti őket a megoldáshoz? Alexandra félresikerült eljegyzése. Lilien erőfeszítése, hogy beteljesítse anyja álmait. Júlia lejárt szavatosságú nőisége, Angéla bénító frusztráltsága, amiért nőnek született. És egy kívül is, belül is romokban heverő élet, az önmagát marcangoló szeretet: a teljesen kilátástalan helyzete Máriának, az anyának, aki mint utolsó reménysugárba kapaszkodva most térdenállva könyörög egy kis hársfa szobornak: "Kérlek, segíts visszakapni a gyermekemet, az én kis Jézuskámat. Könyörgök, segíts nekem, hogy ismét élhessek." Öt nő, öt nap, öt sors. Ötször öt meghatározó történet, melyek közül bármelyik bármelyikünkkel megeshetett volna.

Azt mondják, egy zuhanó gépen nincs ateista. Azt hiszem, körülöttem is mindenki a maga istenét szólongatta. Már a bal szárnyból is sivító hang hallatszott. Lehet, hogy ezek életem utolsó percei? A bosnyák asszony megragadta a karomat. ? Nem akarok meghalni ? suttogta. ? Még én sem ? mondtam neki, és mosolyt erõltettem az arcomra. ? Úgy terveztem, hogy nyolcvannyolc évig élek. Hátradõltem az ülésen, és nagy levegõt vettem. Az élettel nem voltam valami nagy virtuóz, nézzük, mit tudok kezdeni a halállal! Figyeltem a saját félelmemet, ahogy jött és ment, ha beszívtam és kifújtam a levegõt, úgy, ahogy a guru tanította. Talán abnormálisan hangzik, de kezdtem magam jól érezni. Mindig kíváncsi voltam, milyen lesz, hát tessék. Most megtudom. Pedig eszemben sem volt Indiába menni, eszemben sem volt megint a megfoghatatlannal kergetõzni, nem kerestem misztikus kalandot. Az utóbbi idõben folyton úton voltam ? pihenni akartam kicsit. A városnév csak egy cím volt a naptáramban, nem készültem belõle. Arepülõútra tartogattam az útikönyvet, de elaludtam. Halvány fogalmam sem volt, hogy ahová tartok, a világ egyik leghíresebb spirituális helye, ahová a földgolyó minden pontjáról zarándokolnak emberek, és sokan haza sem mennek többé. Fogva tartja õket egy ismeretlen erõ, amelyszétdúl mindent, mint a rossz gyerek a homokvárat, összetör és porrá morzsol, hogy aztán a masszából gyúrjon valami újat, ami sokkal erõsebb lesz, mint amilyen elõtte volt.

A szerzõ a két nem közötti klasszikus konfliktushelyzeteket vázol fel, majd könnyedén kivitelezhetõ és hatékony megoldásokat kínál a kezelésükre. Ha megfogadjuk tanácsait, vérbeli "férfiszelídítõként" nem esik majd nehezünkre, hogy kölcsönös megbecsülésre és szerelemre épülõ párkapcsolatban éljünk, olyan intim viszonyban, amelyben kulcsszerepet játszik a humor, és amelyben álmaink férfija szívesen és önszántából követ bennünket, hogy kapcsolatunk boldog és sikeres legyen.

A Buenos Aires-i hőségben olvad a jégpáncél, amelybe évekkel ezelőtt zártam magam, szégyenemben, amiért már nem vagyok fiatal. Éjjel-nappal tangózom! A testemen rég nem látott izmok rajzolódnak ki újra, az arcomról eltűnt a keménység, amellyel egész életemben azt üzengettem a világnak, hogy erős vagyok. Ha világosabban akarom kifejezni, amit érzek, hát tessék: én itt boldog vagyok! Megengedem magamnak, amit azelőtt soha: követem a férfit, megadóan és feltétel nélkül. Táncolok, érzek, azaz élek! Pár hét alatt fokozatosan hántotta le rólam a rétegeket ez a város. Eleinte csak a meleg: levettem a zárt, hosszú ujjú ruhát, és felvettem egy ujjatlan, mélyen dekoltáltat; majd jött a meglepetés, hogy tetszem, így, ahogy vagyok! Bátran érezhetem magam megint szépnek, amiről otthon már leszoktam. Túl az ötvenen, ujjatlan ruhában, szarkalábakkal a szemem alatt, itt-ott egy kis hurkával a derekamon - ezen a helyen NŐ vagyok a férfiak szemének tükrében. Buenos Airesben az élet újra felkért egy táncra...

Több mint egy év tel el azóta, hogy hazaértem. Akik kívülrõl néznek, aligha észlelnek különösebb változást. De nekem már csak ködösen rémlik egy nõ, aki egykor én voltam, aki mindig felhúzva tartotta a vállát a feszültségtõl, mert másoknak akart megfelelni. Két hónappal hazatértem után eladtam elegáns, nagypolgári lakásomat, és beköltöztem egy kisebbe, szerényebbe. Az autómat lecseréltem egy olcsóbb, alacsonyabb fogyasztásúra. Az addig igénybe vett szolgáltatások nagy részét lemondtam, megváltam a költséges biztosítások többségétõl, a giga-csomagoktól, az ilyen-olyan elõfizetésektõl, és egy lényegesen egyszerûbb életvitelre rendezkedtem be. A ruháimat is kiválogattam, a felesleget elajándékoztam vagy áruba bocsátottam. Az maradt csak meg, és mindenbõl csak annyi, amire valóban szükségem van. Olykor gyertyával világítok, órákig bámulom, hogyan táncol a láng a sötétben. Vagy ücsörgök a teraszon, és nézem az égboltot, amelynek addig ismeretlen szépségeit az Úton fedeztem csak fel? Amíg ezt a boldogságot nem éltem át, elképzelni sem tudtam, hogy egyszer úgy fogom gondolni: ha mindenemet elveszíteném, akkor is maradna egy csomó dolog, ami boldoggá tesz. Látom a környezetemben élõket, amint fáradtan hajszolnak valamit, amit már megnevezni sem tudok, annyira távolinak tûnik, hogy magam is így éltem. Nem tehetek többet értük, mint hogy elmondom a magam történetét, amely így kezdõdik: van esély! Csak a békességnek elõbb helyet kell készíteni, kell egy nagytakarítás. Amíg a beidegzõdések, elõítéletek foglalják a helyet, addig a csönd nem ver tanyát odabent. Pedig ahhoz, hogy meghalljam a saját hangomat, csöndre volt szükség. Ilyen az életem a Camino után.

A Buenos Aires-i hõségben olvad a jégpáncél, amelybe évekkel ezelõtt zártam magam szégyenemben, amiért már nem vagyok fiatal? Éjjel-nappal tangózom! A testemen rég nem látott izmok rajzolódnak ki újra, az arcomról eltûnik a keménység, amellyel egész életemben azt üzentem a világnak, hogy erõs vagyok. Ha egyszerûbben akarnám kifejezni, amit érzek, azt mondanám: itt boldog vagyok! Megengedem magamnak, amit azelõtt soha: követem a férfit, megadóan és feltétel nélkül. Táncolok, érzek, azaz élek! Pár hét alatt fokozatosan hántotta le rólam a rétegeket ez a város. Eleinte csak a hõség: levettem zárt, hosszú ujjú ruhámat, és felvettem egy ujjatlan, mélyen dekoltáltat. Majd jött a meglepetés, hogy tetszem ? így, ahogy vagyok! Bátran érezhetem magam megint szépnek, amirõl otthon már leszoktam. Túl az ötvenen, ujjatlan ruhában, szarkalábakkal a szemem alatt. Ezen a helyen NÕ vagyok a férfiak szemének tükrében. Buenos Airesben az élet újra felkért egy táncra? Édesanyám könyvtáros volt egy vidéki kisvárosban, és iskola után sokat vártam rá a munkahelyén. Egyszer elhatároztam, hogy a teljes gyerekkönyvtárat végigolvasom, válogatás nélkül. A pár év alatt aztán alaposan összenõttünk, a könyvek és én. Talán nem véletlen, hogy végül magam is az írást választottam hivatásul. 2011-ben végigjártam az El Caminót, ami új fejezetet nyitott az életemben. Egy másik, boldogabb élet kapuja tárult ki elõttem, amely tele van csodával. Igaz történeteimmel szeretném másoknak is megmutatni, hogy igenis lehet ezt másképpen is?