Antal Szerb strana 2 z 5

„…Szerb Antal egész munkásságának van valami különleges, finom könyvi jellege. Olyan ember írásai ezek, akinek a betű, a könyv, az irodalom mindennél fontosabb, döntőbb, mélyebb és sorsformálóbb valóság volt az életben. A világ közepe a Könyvtár volt számára, itt volt elemében, itt lélegzett a legújabb ózonban. S aki ilyen élet láttára vértelenséget vagy papiroszörgést emleget, annak nincs sejtelme arról, hogy ez a létforma mennyire teljes, sőt túlcsorduló lehet heves és tragikus, mámoros és boldog élményekkel, hogy mennyire duzzadóan igaz, piros és eleven tud lenni az ilyen élet is, gyakran töményebb és feszültebb bármi másnál.”

Mikor ?döbbenjen rá egy férfi, hogy nem adhatja föl ifjúsága eszményeit, és nem hajthatja fejét „csak úgy" a házasság jármába, ha nem a nászútján? Szerb Antal regénybeli utasa holdvilágos transzban szökik meg fiatal felesége mellől, hogy kiegészítse, továbbélje azt az ifjúságot, amely visszavonhatatlanul elveszett. A szökött férj arra a kérdésre keresi a választ, hogy a lélek időgépén vissza lehet-e szállni a múltba, vajon torzónak maradt élet-epizódokkal kiteljesíthető-e a jelen, és megszabadulhat-e valamikor az ember énje börtönéből vagy hazugnak gondolt „felnőttsége" bilincseitől? Az Utas és holdvilág a magát kereső ember önelemző regénye.

"A tájnak baljóslatú és veszendő hangulata volt, és veszendő volt az a kis figura is, az utas, aki botjára támaszkodva ment át a tájon, feje fölött a hold világa." Ki ez a veszendő utas, és vajon merre van ez a titokzatos holdvilágos táj? E kérdésekre sokféle válasza van ennek a különleges, mélyen rétegzett regénynek, mely egyfelől mély szimbólumokat rejtő bölcsészettudományi kincsesbánya, másfelől a könnyed lektűr jegyeit magán viselő, finom humorú, komplex alkotás. Szerb Antal e műve első megjelenésekor már elismert írónak számított. Noha esszéi és irodalomtörténeti munkái is időtállóak, nevét mégis elsősorban regényei miatt ismeri a szélesebb közönség: ezek közül is talán az Utas és holdvilágot övezi a legnagyobb kultusz. Több nyelvre lefordították, emellett készült már belőle színdarab, film és rádiójáték is. Főszereplője, Mihály olaszországi nászútjukon magára hagyja feleségét, mert a velencei sikátorok kínzó vágyat, ellenállhatatlan nosztalgiát ébresztenek benne elveszett kamaszkora iránt. Ifjúságának legszebb, de szépségében borzongató, misztikával és tragédiával átitatott periódusához próbál meg visszakapcsolódni, melyet a regényben jelképessé vált Ulpius-házban töltött, és amit már lezártnak hitt. Útját immár egyedül folytatja emlékek, intuíciók nyomán, "véletlenek" sodrásában, és közben nem csupán az olasz táj tárul fel előtte, hanem önmaga keresésében saját sorsának tragikumára is végérvényesen rádöbben.

A címben szereplo fejedelmi ékszer, nem más, mint korának legdrágább nyakéke, egy páratlan kincs, amely tulajdonképpen soha nem is volt a királyné tulajdona.  Hogy kerül mégis összefüggésbe a nevével? Egy világraszóló szélhámosság révén, ami önmagában is egy izgalmas történet, de csak még izgalmasabb lesz, amikor az író tágabb kontextusba helyezi: a francia forradalom eloszelét megsejtetve benne.   A nagy forradalom elotti évtizedekben két párizsi ékszerész, Charles August Boehmer és Paul Bassenge évek hosszú és csendes munkájával összevásárolták Európa legszebb gyémántjait, majd elkészítették az akkori világ legdrágább ékszerét. Eredetileg Madame Du Barrynak szánták, vagyis XV. Lajos királlyal akarták kifizettetni. Miután azonban XV. Lajos hirtelen meghalt, új vevő után kellett nézni. Idővel arra jutottak, hogy „csak egy valaki van a világon, akit nyilván a sors is arra szemelt ki, hogy ennek a kincsnek birtokába jusson: ez Marie Antoinette, Franciaország ifjú királynéja”. Csakhogy a számításba egy kis hiba csúszik: a királyné nem óhajtja az ékszert…  Noha Szerb Antalnak ez a muve bevallottan nem regény, és nem is történelmi tanulmány, az író páratlan irodalmi stílusa, – melynek egyaránt része közvetlen eloadásmódja és imponálóan széles muveltségének elegáns megcsillogtatása – nemcsak elgondolkodtató, de rendkívül szellemes és élvezetes olvasmánnyá teszi első sorától az utolsóig.

„Szerelem és nő, de mindig az érzelmes és túl okos bölcsész szempontjából; a két háború közötti London és Párizs világa, amelybe oly gyermekes és oly örök költői mohósággal vetették bele magukat ösztöndíjas bölcsész esszéistáink; azután az irodalom és költészet fájdalmas-nevetséges szerepe a társadalomban; majd a történelem: ez a bölcsészek számára örökös elérhetetlen ellenméreg - legyen az a középkor legendateremtő hite, a reneszánsz hexameteres brigantisága...”, „...vagy akár csak a szecesszió legalább következetes végigzüllése.” Szentkuthy Miklós szavaival erről szólnak Szerb Antal novellái, melyeket ugyanaz az érzékenység, személyesség és humor hat át, mint regényeit, esszéit és irodalomtörténeteit. Művei akaratlanul is kirajzolják az író alakját, e generációk óta sokak által szeretett, esendő embert.

Mi, ha a nő egy kicsit szimpatikus, azt mondjuk: "Imádlak". Az angol, ha halálosan szerelmes, azt mondja: "I rather like you. Meglehetősen kedvelem önt."

"Akit szeretnek, sosem öregszik meg, szerelmese szemében mindig tizenhét éves marad, és kócos haját, könnyű, nyári ruháját ugyanaz a barátságos szél borzolja egy életen át, ami akkor fújt, abban a végzetes pillanatban."

A normákkal és szabályokkal szembeni lázadás tüze ott lobog minden kamaszban. Olykor felgyújt ezt-azt, de melegíti a lelket és megvilágítja az utat, az utakat. Sérülést okozni furcsamód csak később szokott, amikor már kisebb lánggal ég, vagy éppen, hogy parázslik. Az ember csodálkozva fölé hajol, egyet sóhajt, s a légáramtól feltáncoló láng megperzseli az arcát. A többség felnőttként a járt útra lép, az elvárások közé szorított, a teljesítmények mérföldköveivel gondosan kiszabott, a generációk által simára csoszogott, a konformizmus biztonságába vezető ösvényre. Könnyebb ott haladni, mint éhesen, fáradtan botorkálni az övig érő gazban. Mihály, az Utas és holdvilág hőse jó darab életet megtett már az úton, épp a legnehezebb szakasznál tart, ott, ahol még érdemesnek tűnik visszafordulni, de már lehetetlen. S ha mégis sikerülne, ha mégis vissza lehetne szaladni a kamaszkori álmok és tervek képzeletbeli világába, akkor merre tovább? Milyen viszonyban a társadalommal, ha nem a részeként? Használni, mint egy zseni? Kihasználni, mint egy szélhámos? Kivonulni belőle, mint egy aszkéta? Végleg hátra hagyni mindent, és eltűnni örökre, mint egy eszmény? Vagy csak sodródni mából a holnapba céltalanul? Úgy volt, hogy ami ezekhez kell, az a nagy ideák mellett csupa jelentéktelen dolog, elég hozzágondolni a jövőhöz, s majd lesz magától. Lesz elhivatottság, rajongás, lelkiismeretlenség vagy épp hit, bátorság, lesz pénz. És ha nem lett? Vagy épp csak annyi, amennyi a járt útra elegendő? "Életben kell maradni. Élni fog ő is, mint a patkányok a romok közt. De mégis élni. És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami."

A misztikus középkor titkai körül forog a cselekmény.

A nászutas férj megszökik vonatáról, hogy korábbi szerelmeit újraélje.

– My way is to begin with the beginning, szokásom a kezdetén kezdeni – mondta Lord Byron, és ő csak tudta, mi illik, ha előkelő angolokról van szó. Végeredményben minden történetem ott kezdődik, hogy megszülettem Budapesten és rövid idő múlva már az volt a nevem, ami most is: Bátky János. Ezt akkor még nem tudtam. De a rövidség okáért elmellőzőm, ami megszületésem és az Earl of Gwyneddel való megismerkedésem közt lejátszódott, a harminckét esztendőt, közben a világháborúval. Elmellőzőm, mert hiszen rendkívüli történetemnek nem én vagyok a hőse, hanem ő. Rátérek ismeretségünk történetére. A szezon vége felé, a nyár kezdetén, Lady Malmsbury-Croftnál voltam esti összejövetelen. A hölgy nagy jóakaróm volt, még abból az időből, amikor Donald Campbell tudományos titkára voltam. Mert foglalkozásomra nézve az a foglalkozásom, hogy rendelkezésére állok idősebb angoloknak, akiknek az a rögeszméjük, hogy valami szellemi munkát akarnak végezni.

„Ami ?ezekben a cikkekben azonos a legjobb Szerb-írásokkal, az a folttalan világosság. A politikai tiltakozásnak végtelenül sok változata lehetséges, és ezeknek az írásoknak a kristályos gondolati tisztasága, stiláris átlátszósága, a mondatoknak utolsó zugig kivilágított egyértelműsége szintén a tiltakozás egy neme volt, protestálás egy dühödt és sunyi kor gázködű, halálos halandzsája ellen” írta e könyv első kiadásának előszavában Kardos László. Hiszen ezeknek az írásoknak nagy része akkor keletkezett, amikor a tollat már kiütötték Szerb Antal kezéből, és csak egy-két lap volt, ahová pár szellemes, szórakoztató oldalt írhatott, ami a háború vigasztalanságában egy tisztább és bölcsebb világ igézetét és ígéretét jelentette. E cikkek könnyedsége mögött rendkívüli kultúra rejtőzik, az író éppoly otthonosan mozog a krétai királyok palotájában, mint Berzsenyi udvarházában; a szellemesség a tudósnak azt a képességét jelenti, amellyel megeleveníti az adatokat, élővé teszi a neveket és a számokat. Ebből a könyvből – mely az első kiadás anyagán kívül számos eddig kötetben meg nem jelent írást tartalmaz – világosan kiolvasható Szerb Antal esztétikai rendszere, irodalomtörténeti felfogása, etikája, világnézete – és a Varázsló-ban minden közelebb kerül a mához, élethez és valósághoz. Itt a hétköznap fontosabb, mint a csoda. De nemcsak az van benne, ami megvalósult, haem az is, amire még készült: pár oldalon könyvkoncepciókat, nagyarányú irodalomtörténeti összefoglalásokat mond el. Ebből a könyvből sejthetjük meg igazán, milyen gazdag poggyásszal ment el."

A ?"Budapesti kalauz marslakók számára" (1935) című vékonyka kötetben egy különös kirándulás részesei lehetünk. Egy olyan kirándulásnak, melyben a csillagokból érkező vándorral és a hozzá csatlakozó íróval végigjárjuk a főváros legjellegzetesebb részeit, megtekintjük házait, hídjait, utcáit és templomait, rácsodálkozunk a Dunára vagy akár a budai hegyekre, kalandozunk a Várkertben, sőt, még néhány jellegzetes kerületet is megismerünk. Hogy mindez benne van egy szokványos útikönyvben? Első hallásra – talán. Aki azonban elolvassa a kötetet, rádöbben, hogy ez a legcsekélyebb mértékben sem marslakóknak íródott, legalábbis nem a szó szoros – földönkívüli – értelmében. Éppen ellenkezőleg: Szerb Antal hazánk, pontosabban Budapest „marslakóinak”, vagyis az ott élő, esetleg oda látogató idegeneknek (idegenkedőknek?) próbálja bemutatni a fővárost úgy, ahogy még sosem nézték és sosem látták, a maga költőiségében – számtalan versidézettel, irodalomtörténeti utalással és ironikus megjegyzéssel tarkítva, melyeket egy „valódi marslakó” – valljuk be – nem igazán értene.

A 2019-ben újra sajtó alá rendezett Magyar irodalomtörténet után most A világirodalom története is megújult formában lát napvilágot. Az először 1941-ben megjelent művet nem kímélte a politikai cenzúra: a Rákosi-korszak kiadásaiban a Mai orosz irodalom fejezetet a sztálini Szovjetunió eredményei iránti lelkesedés jegyében teljesen újraírták, de a későbbi kiadások is eszközöltek kisebb-nagyobb változtatásokat a szövegen. A napjainkban is friss és izgalmas világirodalmi kalauz új kiadása az eredeti, még Szerb Antal életében megjelent szövegváltozat alapján készült.A művet jegyzetekkel, a sajtó alá rendező Pálfy Eszter tanulmányával adjuk közre.

A címben szereplő fejedelmi ékszer, nem más, mint korának legdrágább nyakéke, egy páratlan kincs, amely tulajdonképpen soha nem is volt a királyné tulajdona. Hogy kerül mégis összefüggésbe a nevével? Egy világraszóló szélhámosság révén, ami önmagában is egy izgalmas történet, de csak még izgalmasabb lesz, amikor az író tágabb kontextusba helyezi: a francia forradalom előszelét megsejtetve benne. A nagy forradalom előtti évtizedekben két párizsi ékszerész, Charles August Boehmer és Paul Bassenge évek hosszú és csendes munkájával összevásárolták Európa legszebb gyémántjait, majd elkészítették az akkori világ legdrágább ékszerét. Eredetileg Madame Du Barrynak szánták, vagyis XV. Lajos királlyal akarták kifizettetni. Miután azonban XV. Lajos hirtelen meghalt, új vevő után kellett nézni. Idővel arra jutottak, hogy „csak egy valaki van a világon, akit nyilván a sors is arra szemelt ki, hogy ennek a kincsnek birtokába jusson: ez Marie Antoinette, Franciaország ifjú királynéja”. Csakhogy a számításba egy kis hiba csúszik: a királyné nem óhajtja az ékszert… Noha Szerb Antalnak ez a műve bevallottan nem regény, és nem is történelmi tanulmány, az író páratlan irodalmi stílusa, – melynek egyaránt része közvetlen előadásmódja és imponálóan széles műveltségének elegáns megcsillogtatása – nemcsak elgondolkodtató, de rendkívül szellemes és élvezetes olvasmánnyá teszi első sorától az utolsóig.

„Bátky egy karosszékbe vetette magát és megpróbált módszeresen gondolkozni. Mit csináljon Madelonnal? Esetleg a Kensington Múzeumnak ajándékozza, ott sok kitömött kutya látható. De humánus szíve tiltakozott ez ellen a terv ellen. Nevelje fel és igyekezzék összebarátkozni vele? Az emberi akarat néha csodákat tesz.”