Ljudmila Ulickaja

Az Alapdarab sorozat olyan könyveket ajánl az olvasóknak, amelyek már kiállták az idő próbáját: a rég- és a közelmúlt klasszikusait, a magyar és a világirodalom már bizonyított olvasmányait, amelyek a mindenkori jelenhez szólnak. Ezek a könyvek minden polcon megállják a helyüket. A sorozat színes évgyűrűi egyszerre jelenítik meg az időtállóságot és az elevenséget, éppen úgy, ahogy a válogatott könyvek. Ljudmila Ulickaját a Szonyecska tette ismert íróvá hazájában, és miután a kisregényt több mint húsz nyelvre lefordították, a legnevesebb kortárs orosz íróvá szerte a világon. A Szonyecska egy női sors szívbe markoló története, szovjet is, orosz is. Szovjet, mert a címszereplő élete a vad sztálinizmus, a világháború, majd a létező szocializmus kulisszái között zajlik; és orosz, mert a félszeg, előnytelen külsejű könyvtároslány egyetlen feltűnő tulajdonsága, hogy kislánykorától kezdve elszántan, szenvedélyesen, mámorosan olvassa a nagy orosz irodalmat. Igazi élete az irodalom valóságában zajlik: Anna Karenyina szerelmi bánatát legalább olyan mélyen képes átélni, mint a való életben a saját nővére fájdalmát, és még élete párját is regénybe illő módon találja meg.  

Píše se rok 1975 a moskevská scénografka Nora Osecká pohřbívá svou babičku Marusju. Z jejího bytu si odnese truhličku s rodinným archivem. Jeho první položky začal psát v roce 1911 kyjevský židovský intelektuál Jakov Oseckij, když posílal dopisy své nevěstě Marusje. Příběhy vnučky a jejího dědečka se v sobě zrcadlí a postupně se přibližují. Přidávají se k nim osudy dalších generací a množství vedlejších postav. Všechny dohromady vypovídají o tom, jaké katastrofy v posledních více než stech letech probíhaly na území postupně zanikajícího ruského impéria, počínaje židovskými pogromy v Kyjevě přes stalinské represe, konče válkou v Jižní Osetii. Román se opírá o reálnou korespondenci autorčiných prarodičů a vyšetřovací spis jejího nespravedlivě souzeného dědečka. Ljudmila Ulická (1943) patří stále k nejčtenějším ruským autorům, přestože ji Putinův režim označil za pátou kolonu. Popularitu jí přinesly romány, které kriticky reflektují události dvacátého století. Do literatury Ulická, vystudovaná genetička, vstoupila až poměrně pozdě, na konci osmdesátých let. Již v raných prózách se dotýkala nepohodlných a často tabuizovaných témat: v novele Soněčka (1992, č. 2004) to byly lágry, které ve třicátých letech čekaly navrátilce do SSSR, v románu Médea a její děti (1996) deportace menšin z Krymu, k nimž došlo na sklonku druhé světové války, v románu Daniel Stein, překladatel (2006, č. Paseka 2012) mimo jiné postavení křesťana v rodícím se státu Izrael. Ulickou zajímají především drobná hrdinství i selhání, malé příběhy, které se odehrávají v kontextu velkých dějin - jako ty v povídkovém souboru Ženské lži (2002, č. Paseka 2013), které jsou skrz naskrz prošité červenou nití neškodných i kolosálních výmyslů. Jako by autorka velkou historii zcela plánovitě utápěla v soukromé. Ve svém posledním románu Jákobův žebřík (2015) sáhla rovnou po korespondenci svých prarodičů, kterou nepřerušily ani lágry.

Ljudmila Ulickaja 2019 végén kezdte írni személyes, mégsem csupán privát naplójegyzeteit: rövid költői szövegekben idézi fel élete néhány fontos szereplőjét, helyszínét, eseményét. A nagyszülők, a szerelmek és a barátok alakja éppúgy megelevenedik előttünk, mint a számos lakás, ahol eddig élt, vagy éppen a sérülések, amelyek nyomát a teste őrzi. A könyv egyik írása pedig azt ragadja meg, hogyan vált egy zsidó nő kereszténnyé. Apró megfigyelések, pici történetek, amelyek sokáig az olvasóval maradnak - ez Ulickaja védjegye. Az önéletrajzi írásokat két rövid novellaciklus zárja: Az angyalok könyve és a Hatszor hét. A kötet a szerző nyolcvanadik születésnapjára készült.

Zatím poslední a nejintimnější román Ljudmily Ulické. Autorka se v něm podobně jako ve svých předchozích textech věnuje tématu paměti, tentokrát paměti ryze rodinné – i zde jsou však malé dějiny neúprosně válcovány těmi velkými. Vesměs tragická minulost, o níž zastrašená generace rodičů Ljudmily Ulické před svými dětmi zarytě mlčela, se teprve po smrti všech jejích aktérů odhaluje a vstupuje do současnosti díky truhličce starých dopisů a odtajněným materiálům KGB. Žebřík v názvu románu neodkazuje jen ke starozákonnímu Jákobovu snu o žebříku, nad nímž stál Hospodin, který mu slíbil, že jej nikdy neopustí. Nevede pouze do nebe, ale především k poznání. Čtenář napjatě sleduje, jak za ním svou strastiplnou cestu urazil dědeček hlavní hrdinky – Jakov, autor dopisů, jež se staly impulsem pro rozsáhlou rodinnou kroniku. Jákobův žebřík je také spojnicí generací, symbolem obnovené paměti. A rovněž příběhem, který vypráví o možnosti štěstí v jakékoli době: v epoše represí, stagnace i chaotické současnosti.

Ljudmila Ulickaja 2019 végén kezdte írni személyes, mégsem csupán privát naplójegyzeteit: rövid költői szövegekben idézi fel élete néhány fontos szereplőjét, helyszínét, eseményét. A nagyszülők, a szerelmek és a barátok alakja éppúgy megelevenedik előttünk, mint a számos lakás, ahol eddig élt, vagy éppen a sérülések, amelyek nyomát a teste őrzi. A könyv egyik írása pedig azt ragadja meg, hogyan vált egy zsidó nő kereszténnyé. Apró megfigyelések, pici történetek, amelyek sokáig az olvasóval maradnak - ez Ulickaja védjegye. Az önéletrajzi írásokat két rövid novellaciklus zárja: Az angyalok könyve és a Hatszor hét. A kötet a szerző nyolcvanadik születésnapjára készült.

Ljudmila Ulickaja harmincöt éves korában írt egy forgatókönyvet, amelyet egy forgatókönyvíró kurzus felvételijére szánt. A kurzuson végül nem vett részt, a szöveg pedig több mint negyven évvel később került elő, és nyert új aktualitást. Rudolf Ivanovics Majert felrendelik Moszkvába, hogy beszámoljon a pestisvakcina-kutatás eredményeiről. Moszkvába érve köhögni kezd, ám arra gyanakszik, hogy csak megfázott a vonatúton. Felkeresi a szálloda borbélyát, majd miután egyre rosszabbul érzi magát, kórházba szállítják. A diagnózis: tüdőpestis. Megkezdődik a versenyfutás az idővel, hogy felkutassanak mindenkit, akivel útja során kapcsolatba került, és a nagy fekete autó elindul begyűjteni a kontaktokat. A Csak egy pestis arról szól, mekkora tragédiát okozhat egy rosszul viselt maszk, hogyan kezeli egy autoriter állam a járványveszélyt, és hogyan ismétli a történelem folyamatosan önmagát. Ulickaja különleges forgatókönyve, amely kisregényként is olvasható, Morcsányi Géza fordításában jelenik meg.

Ljudmila Ulickaja harmincöt éves korában írt egy forgatókönyvet, amelyet egy forgatókönyvíró kurzus felvételijére szánt. A kurzuson végül nem vett részt, a szöveg pedig több mint negyven évvel később került elő, és nyert új aktualitást. Rudolf Ivanovics Majert felrendelik Moszkvába, hogy beszámoljon a pestisvakcina-kutatás eredményeiről. Moszkvába érve köhögni kezd, ám arra gyanakszik, hogy csak megfázott a vonatúton. Felkeresi a szálloda borbélyát, majd miután egyre rosszabbul érzi magát, kórházba szállítják. A diagnózis: tüdőpestis. Megkezdődik a versenyfutás az idővel, hogy felkutassanak mindenkit, akivel útja során kapcsolatba került, és a nagy fekete autó elindul begyűjteni a kontaktokat. A Csak egy pestis arról szól, mekkora tragédiát okozhat egy rosszul viselt maszk, hogyan kezeli egy autoriter állam a járványveszélyt, és hogyan ismétli a történelem folyamatosan önmagát. Ulickaja különleges forgatókönyve, amely kisregényként is olvasható, Morcsányi Géza fordításában jelenik meg.

Ljudmila Ulickaja új elbeszéléseiben a hétköznapi és a megmagyarázhatatlan fonódik egymásba elválaszthatatlanul. Hősei idősödő, magányos figurák, akik megpróbálják rendezni a konfliktusaikat a haláluk előtt, és gyanakodva fogadják, ha kapnak még egy esélyt az élettől. Egy feleség, aki kizárólag almát hajlandó enni, miután elhagyják, egy anya, aki külföldi férjre vadászik a lányának a parkban, egy műszaki rajzoló, akire az utolsó pillanatban talál rá az új szerelem, egy bibliográfus, akinek az emlékezetéből lassan kihullanak a szavak. Ulickaja végtelen empátiával és páratlan emberismerettel rajzolja meg portréikat, történetei egyszerre vigasztalóak és felkavaróak. A figyelmes olvasó pedig még Enyedi Ildikó Testről és lélekről című Arany Medve díjas filmjére is találhat utalásokat az elbeszélésekben. 

Nadaný a ambiciózní lékař Pavel Alexejevič Kukockij se z etických pohnutek snaží prosadit znovuzavedení práva na potrat, o něž sovětské ženy přišly Stalinovým nařízením z roku 1936. Tento boj za vnitřní svobodu člověka a možnost vlastní volby však překazí jeho slibně zahájenou kariéru. A otřese se i jeho doposud idylický rodinný život, když do něj vpadne sirotek po sousedce, jež zemřela právě při nelegálním potratu. Kukockého případ je typický pro Sovětský svaz 40. a 50. let, kdy se soukromí ocitlo ve vleku nelidské epochy. Ljudmila Ulická jej rozehrává na pozadí krátké poválečné euforie, stalinských kampaní proti genetice a kosmopolitismu, Stalinovy smrti a následného dočasného tání. Čtenáře provází tehdejší Moskvou, Petrohradem, ale i rozvalinami starověké civilizace na černomořském pobřeží a ptá se přitom na sílu rodinné tradice, schopnost lidské paměti, na hranice mezi zdravím a nemocí či životem a smrtí. Autorka v roce 2001 získala za svůj román prestižní ocenění Ruský Booker.

Egy család regénye, a legnagyobb orosz írókat idéző stílusban. A Médea és gyermekei lebilincselő olvasmány. A krími görög Médea Szinopli hegyi házában minden nyáron összegyűlik a nagy család. Médeának ugyan saját gyermeke nem született, de anyja tizenkét testvérrel hagyta itt, pár héttel tengerész apja halála után. Tartalom A család viharosan gyarapodik, és nyári kalandjaik, tragédiáik, szerelmeik, elválásaik, csetepatéik elevenednek meg e könyv lapjain bölcs iróniával, finom távolságtartással, a narrátor ritka, de éles közbeszólásaival. Ljudmilla Ulickaja orosz írónak az 1980as évektől jelennek meg írásai. Könyveit Amerikában, Európában és Kínában is kiadták. Hazájában 1993ban vált ismertté, amikor a Szonyecska című kisregényét Booker Díjra jelölték. Ulickaja a felülmúlhatatlan orosz próza folytatója és örököse.

Zsenya olyan nő, aki első látásra bizalmat ébreszt az emberekben. És nőtársai szinte gondolkodás nélkül elmesélik neki az életük történetét, a szerelmeiket, a családi drámákat, a szerencsés fordulatokat. A nyaralás közben megismert Irene azt mondja el, hogyan vesztette el négy gyerekét. A szomszéd kislány egy ufóról mesél, a távoli rokon kamaszlány arról, hogy szenvedélyes szerelmi viszonyt folytat a nagybátyjával. A Svájcban dolgozó orosz prostituált a nehéz gyerekkorát mondja el, és hogy egy érett férfi, egy bankár, végre elveszi feleségül. Zsenya felnőtt életének különböző szakaszaiban találkozik ezekkel a történetekkel. Hol éppen elvált az első férjétől, hol egy új szerelem tűnik fel a láthatáron, hol újra összeköltözik a második férjével. És mindig megrendül, amikor kiderül, hogy a lányokasszonyok meséi mesék. Hazugságok, ábrándok, vágyálmok. De ezeket is meg kell értenie, ha a saját életében rendet akar teremteni, ha meg akarja tanulni az élet hétköznapi művészetét. Persze, ha van ilyen egyáltalán... Ljudmila Ulickaja könyve hat történetből áll, mondhatni: hat este, hat nem is olyan könnyű darab, amelyeket lebilincselő elbeszélésmód, nagynagy életismeret és finom, szomorkás irónia jellemez. Ahogy a nagy orosz íróktól megszoktuk.

A Jákob lajtorjája szerelmek regénye, hol jellegtelen, hol történelmi jelentőségű hétköznapok krónikája, szeszélyesen indázó családtörténet, sok-sok emlékezetes figurával, finom ívben kirajzolódó szerkezetű elbeszéléssel. A regény középpontjában két ember egymás mellé állított sorsa áll. Az egyik Jakov Oszeckij, a könyvek embere, a XIX. század végén született értelmiségi, a másik az 1943-ban született Nora, Jakov unokája, aki Ibsen hősnőjéről kapta a nevét, színházi tervezőművész, öntörvényű és tettre kész személyiség. "Találkozásukra" a XXI. század elején kerül sor, amikor Nora végigolvassa a nagyszülei, Jakov és Marija ifjúkori és felnőttkori levelezését, majd a KGB archívumában a nagyapja aktája is a kezébe kerül... Az 1943-ban született Ljudmila Ulickaja meglehetősen későn került be az orosz irodalmi életbe. Végzettségét tekintve genetikus, kényszerűségből hagyta el eredeti pályáját. Miután munkahelyéről kirúgták, három éven át a moszkvai Zsidó Színház irodalmi vezetőjeként dolgozott. Közben rendületlenül írt is: előbb verseket, aztán filmforgatókönyveket, majd prózát. Előbb csak az asztalfióknak, aztán a nyilvánosság számára. Ulickaja a kilencvenes évek elején megküzdött az irodalmi nyilvánosságért, az oroszországi folyóiratok rendre visszautasították elbeszéléseit (előbb jelent meg könyve Franciaországban, mint odahaza), mígnem a Szonyecska című kisregény meghozta számára a várva várt sikert. Aztán következett az a két mű (a Médea és gyermekei, valamint a Vidám temetés), amelyek valódi rangra emelték szerzőjüket a kortárs prózában, a 2000-ben megjelent Kukockij eseteiért neki ítélték az orosz Booker-díjat.

A Jákob lajtorjája szerelmek regénye, hol jellegtelen, hol történelmi jelentőségű hétköznapok krónikája, szeszélyesen indázó családtörténet, sok-sok emlékezetes figurával, finom ívben kirajzolódó szerkezetű elbeszéléssel. A regény középpontjában két ember egymás mellé állított sorsa áll. Egyikük Jakov Oszeckij, a könyvek embere, a XIX. század végén született értelmiségi, a másik az 1943-ban született Nora, Jakov unokája, aki Ibsen hősnőjéről kapta a nevét, színházi tervezőművész, öntörvényű és tettre kész személyiség. ,,Találkozásukra" a XXI. század elején kerül sor, amikor Nora végigolvassa a nagyszülei, Jakov és Marija ifjúkori és felnőttkori levelezését, majd a KGB archívumában a nagyapja aktája is a kezébe kerül...

Az Örökbecsű limlom minden eddiginél összetettebb képet nyújt Ljudmila Ulickaja ön- és világszemléletéről, élet- és művészetfilozófiájáról. A műfajilag is sokszínű kötetben az orosz írónő szinte az összes olyan dologról beszél, ami foglalkoztatta valaha. A személyesebb szövegekben, illetve a vele készült és a kötetbe beválogatott interjúkban kendőzetlen őszinteséggel fogalmaz magánéletéről, pályafutásáról. Megtudhatjuk, hogy a családi környezettől kezdve az olvasmányélményekig mi formálta leginkább a személyiségét. Miként azt is, milyen véleménnyel van a család, szerelem, házasság, barátság fogalmáról és megvalósulási formáiról. A társadalmi kérdésekben is bátran foglal állást. Így derül rá fény, mit gondol a nők társadalomban betöltött szerepéről, a politikáról, az állami és egyházi ideológiákról, vagy éppen a világ működését meghatározó gazdasági rendszerekről. Esszéiben, művészeti írásaiban pedig főként a kifogyhatatlanul gazdag orosz kultúra legfontosabb kérdéseiről beszél. Mindezt a tőle megszokott közvetlenséggel és nyíltsággal tárja olvasói elé.

Az Európa-szerte népszerű orosz írónő nem tesz mást A mi Urunk népében, csak mesél és mesél a végtelenségig, megunhatatlanul. Mindenről és mindenkiről van egy jó története: legyen szó önbizalom híján álló vagy bármit eltűrő nőkről, az apaság rejtelmeiről, őrangyalokról. Különösen érzékeny a csodákra, a kivételes eseményekre, ám ezeket is - például egy némának hitt gyerek szavait, az állatoknak tartott szentmisét vagy a beteljesülni látszó jóslatokat - úgy tárja elénk, mintha a világ legtermészetesebb dolgairól beszélne. Hiszen amennyire a különleges jelenségekben, legalább annyira otthon van a hétköznapokban. Novellaformában is könnyedén, finoman mutat be szépet és rútat, egy- egy összetettebb szereplőt vagy bonyolultabb szituációt. Nem meglepő ez, hiszen írói érzékenységét a nagy orosz realistáktól örökölte. Rendkívül sokat tud a legfontosabb dolgokról: szerelemről, boldogságról, hitről és halálról. Mindezek mögött pedig nagy-nagy bölcsesség áll: kerülni minden szélsőséget, elfogadni egymást, felülvizsgálni az előítéleteinket az emberben mélyen megbúvó belső hang és az igazságérzet nevében.

Egy női sors szívet melengető és szívbemarkoló története. Szovjet is, orosz is. Szovjet, mert Szonyecska élete a vad sztálinizmus, a világháború, majd a létező szocializmus kulisszái között zajlik, orosz is, mert a félszeg, előnytelen külsejű könyvtá ros lány egyetlen feltűnő tulajdonsága, hogy kislány korától fogva elszántan, szenvedélyesen, mámorosan a nagy orosz irodalmat. Igazi élete az irodalom valóságában zajlik, Anna Karenyina szerelmi bánatát legalább olyan mélyen képes átélni, mint a val ó életben a saját nővére fájdalmát. Regénybe illő módon találja meg élete párját is, akiért hajlandó visszajönni az irodalom színes mezejéről a szürke, nyomorúságos valóságba, s regénybe illő az is, ahogyan csalatkoznia kell...