Miklós Vámos strana 2 z 4

„Három kisregény került ebbe a kötetbe. Az Én és én egészen ifjúkori munka, húszas éveim végén írtam (1979), miután eltöltöttem egy szűk hetet Bábolnán, az akkori szocializmus kiemelt állami gazdaságában, mely állattenyésztésre szakosodott, sorozatgyártott boldogtalan csirkétől sikeres versenylóig. Az Emily néni szakálla címűt tizennégy évvel később írtam (1993). Angoltanfolyamra jártunk Kepes Andrással, mely nagyjából a kisregényben olvasható módszerrel próbált középfokú tudáshoz juttatni bennünket, egy hónap alatt. Nem bentlakásosan, csak bejárósan. A siker elmaradt. Eléggé filmszerűnek éreztem a témát, és egy darabig fontolgatta az Objektív Stúdió, hogy lecsapjon rá, végül ez elmaradt, már nem emlékszem rá, miért. Az, hogy miképpen zajlott az ilyesmi a magyar filmgyártásban, a következő kisregény egyik fejezetében valamelyest körvonalazódik. A Márkez meg én újabb tizenegy év múltán született (2003-4). Ez volt az első szemérmes kísérlet valamiféle önéletrajzi szöveg létrehozására. Ihletője a spanyol nyelv volt, melyet nagy erőkkel igyekeztem magamba szívni, mert el akartam olvasni eredetiben a Száz év magány című regényt. Sikerült. Gabriel García Márquezt közeli szellemi rokonomnak éreztem és érzem. Képe a konyhában lóg, azon a falon, ahol a családtagjaim fotói...” (a Szerző)

Ez egy oda-vissza regény. Miután elolvasta az ember a nyomtatás sorrendjében, talán érdemes elolvasni még egyszer, a végétől indulva, fejezetenként hátrálva előre. Aki akarja, kezdheti rögtön így. Vagy akár összevissza. Mindenesetre sem a szövegnek, sem az olvasóknak nem árt, ha kétszer. A szerző azért nagyon örül, ha legalább egyszer. Ez az idő regénye. A változást próbálja megragadni. Fejlődést és visszafejlődést. Elmúlást és múlást. Hanyatlást és haladást. Gyászt és reményt. Ez egy történelmi regény. Egy város, egy nép, egy törzs históriája. A jelenből indul, s hátrál visszafelé a múltba. Kétezer év magány. A cselekmény összetartó ereje egy titokzatos szöveg, a Hattyús kézirat, a manuscriptum. Minden korokban próbálják megfejteni, kevés sikerrel. Ennek folytán a magyar nyelv kialakulásának néhány fordulópontját is számba veszi. Ez egy hittel és istenekkel foglalkozó regény. A világvallások így vagy úgy szerepet – szereplőt – kaptak benne. Ez talán nem is egy regény, hanem rege. Amolyan eposzféle, prózában. A fejezetek nem a hagyományos módon kapcsolódnak egymáshoz. Ez talán nem is egy…hanem valamiképpen több. Sokkal több. Így hát többszörös üdv az olvasónak.

„Kellenek a HÚROK. Ütőn, hangszeren, fémből, műanyagból vagy bélből, ahogyan eredetileg mind a gitárra, mind a teniszütőre sodorták. Ezeknél is nélkülözhetetlenebbek az érzelmi húrok, ha azokon játszunk, nagy baj nem lehet. A tudás fontosabb, mint a pénz. Az érzelmek fontosabbak, mint a tudás. E két elvet követve leélhető egy tartalmas élet ezen a földön.Tizennégy évesen kezdtem GITÁROZNI. Hamarosan zenekart alakítottam. Bródy Jánossal ekkor tájt ismerkedtem össze. Elmúltam húsz, amikor különféle okokból (részletek a könyvben) kiszálltam a Gerilla együttesből, mélyen megbántva, csalódottan. Aztán negyvenkét évig (tavaly márciusig) nem vettem a kezembe gitárt. Harmincegy voltam, amikor először jártam TENISZPÁLYÁN. Azóta rendszeresen játszom. (Küzdök.) Átlagosan heti háromszor. Télen-nyáron. Ha esik, ha fúj. Bármiféle utazás lehetőségét fontolgatva először mindig azt mérlegelem, hány tenisz maradna ki. Nem vagyok normális, belátom. Életem két meghatározó SZENVEDÉLY-éről szól a Teniszezz velem... és a Ha én Bródy volnék. A harmadik, még elementárisabb SZENVEDÉLY, az írás kapcsolja őket össze. Amikor ezt Bródy Jánosnak megemlítettem, azt mondta: Mázlista vagy! Sokaknak egy igazi szenvedély sem jut.Az volna szép, ha az olvasó ütőt vagy gitárt ragadna e könyv hatására. Esetleg mind a kettőt, bár talán nem egyszerre.” Vámos Miklós

„A kortárs magyar irodalom valamiféle kis tükrét tartja kezében az olvasó. Én tartom elébe. Pontosabban mi, vagyis mintegy hetven hazai szerző. Sajnos, hárman időközben elhunytak. Hetven író portréjáról, bizonyos köz- és magánügyeiről hull le a lepel. Személyes kis tükör ez. Elfogult, de azért remélhetőleg nem torzít. Öt éven át beszélgettem a hazai irodalom aprajával-nagyjával, kétheti rendszerességgel. A helyszín (egyetlen kivétellel) az Alexandra Könyvesház Nyugati téri áruháza volt, a negyedik emeleti panorámaterem.Az eszmecseréket rögzítette és műsorra tűzte a Pax és a Duna tévé. Hetvennégy beszélgetés, mert a legkedvesebb kollégákat kétszer hívtam meg. Természetesen rövidítésre, szerkesztésre kényszerültem, hogy beleférjünk két kötetbe, kisimítgattam az élő beszéd írásban nem jól festő lazaságait, de igyekeztem megtartani a természetességét, és kinek-kinek jellegzetes stílusát. Emiatt számomra érdekes írói munkának bizonyult a szövegek formálása. Bízom benne, hogy olyasféle közös mutatvány a végeredmény, mint az artistáké, én a mértékletes untermann szerepét próbáltam játszani. Boldogít, ha lehetővé tehettem, hogy kartársaim fölrepüljenek.A Kedves kollégák megjelenése lezár egy korszakot az életemben. Hatvanéves vagyok, ideje átengednem az irodalmi kérdező szerepét alkalmas fiatalabbaknak. Sokat tanultam e beszélgetésekből, az alkotó ember, az irodalmi hétköznapok, a szavakkal vívott küzdelem és az írók családi életének felemelő nehézségeiről, örömeiről. Azt hiszem, olyan tudás ez, amire az olvasók is kíváncsiak. Ha a kérdezett szerzők egyik-másik könyvéhez is kedvet támasztunk, az már a hab a tortán. Tartsanak meg minket jó emlékezetükben.” (Vámos Miklós)

„Válogatott novelláskötet: ez úgy hangzik, mint egy olyan kitüntetés, amelyet csak halála után kaphat meg az ember. Ennek szellemében én most másodszor kerülök a halálomon túlra. Jelent már meg válogatott novelláskönyvem (Magvető, 1981), pedig akkor még nevetségesen fiatal voltam az elmúláshoz. Live fast, die young? Utóbbiról szerencsére már lemaradtam.” (A Szerző) Részletek a bevezetésből:„Majdnem az összes novellám olvasható ebben a könyvben. Kivétel a bár című 1998-as kötetem: mai szemmel is úgy látom, sikerült olyan szorosra szerkesztgetnem annak idején, hogy fájna szétszedni. Ugyancsak kihagytam a nyolc novellát, amelyek kettesével, ikerszövegként jelentek meg a Tiszta tűz-ben, mert... csak. Nem foglalkoztam továbbá azzal a két tucatnyival sem, amelyeket angolul írtam, amikor évekig a Yale-en időztem. Jó érzés, hogy vannak munkáim egy világnyelv fogságában. Hagyományosan a magyart tekintik irodalmi cellának, és tessék. Végezetül nem kerülhettek be azok, amelyek a bizonytalan jövőben készülnek el, fölteszem (remélem), várhatóak ilyenek.”

„Kedves Barátaim – Levél Vámos Miklóstól. Állítólag csak annak szólhatnak egy életre a barátságai, aki idejekorán meghal. Valóban? Engem -– személyes érintettség okán – régóta izgat a kérdés. A szitakötő a barátság és a nemzedék regénye. Kérdés, mire jutott a múlt század közepén (1950, plusz-mínusz valamennyi) született generáció. Nyolc főhősöm (és néhány "kültag") a keményvonalas szocializmus éveiben volt gyerek. A puhább diktatúrában kamasz és ifjú felnőtt. Életük közepét találta telibe a rendszerváltozás. Már a (fapados) magyar kapitalizmusban is éltek huszonkét évet. Mire elég hat évtized? Mit értünk el, s miről maradtunk le? Mit tanultunk, s miből nem? Mit felejtettünk el, s mi vésődött belénk örökre? (Ha ugyan létezik olyasmi, hogy "örökre".) Számba vehető a várható jövő is. Sok a szitakötő-zizegés ebben a regényben. És, az egyik szereplő szavait idézve: sok a férfisírás. De nem több, mint a közös nevetés." (Vámos Miklós)

Három dupla kisregény és négy dupla novella található a kötetben, az elmúlt hat év termése. Két szemszög, két idősík, két történet ugyanarról az eseményről vagy jelenségről, két vallomás, két főszereplő, ilyesmik. Hamvas Béla és más ezoterikus szerzők szerint az egyes szám a tézis, a férfi jelképe, a kettes pedig az antitézis, vagyis a nőé. Én ezt nem tudom elfogadni. Azt sem, hogy a kettes a sátán szimbóluma volna. Ámbátor talán mindegy, a sátán és az Isten éppúgy valaminek a színe s visszája, ahogyan a nő és a férfi.

Azt mindenki tudja, hogy a gyerekek figyelnek minket. De hogy annyira, mint Vámos Miklós regényében... Azt, hogy mennyire összekavarjuk fiaink és lányaink lelkivilágát mindazzal, ami a szüleiktől, nevelőiktől és más igehirdetőktől zúdul rájuk, ugyancsak sejtjük, mégis megrendít, ha átélhetjük az ő szemszögükből. A Zenga zének főhőse még csak hatéves, de már a kettős – hármas, négyes – nevelés akkorákat csattan a hátán, hogy attól kódul, és a könyv végére szinte felnő, noha még mindig csak hatéves. A gyereknyelv szellemes és egyedi irodalmi ábrázolása teszi nevetőssé ezt a fölkavaró regényt. (Gy. Horváth László)

Szeretek játszani. Íróként élvezem, ha nő lehetek, utána s előtte pedig férfi. Gyerek. Kutya. Néni. bácsi. Szitakötő. Stb. Olykor egyszerre mindkettő. Párosan szép az élet. Vagy nem? Az én nemzedékemben a fiúk vasutasok akartak lenni, apró gyermekkorukban. Az e kötetben összekerült dupla kisregény és a dupla (sőt tripla) novellák a vonat, az utazás és a végzet bűvöletében íródtak. Zöld szemafort, nemes élményeket, üdvös társakat kívánok, mindannyiunknak.

A rossz többnyire férfiak műve. A jót inkább nőknek köszönhetjük. Egy élet a huszadik századi Magyarországon. Egy lányé, nőé, asszonyé. Hit, hazugság, hála, tisztelet, bizalom, remény, igazság, szerelem, derű. Göröngyös út az Én-től az Ő-ig. Férfitársaim, mondjuk ki, hogy a világ összes nőjébe kapaszkodunk, amikor az anyukánkhoz bújunk, s ugyanilyen alapon a világ összes nőjével szerelmeskedünk, amikor azzal a kiválasztottal. Becsüljük meg. Sose feledjük, hogy ők szülnek minket, és amilyen a sors, általában ők is temetnek el végül. Igazságos ez? Aligha. Jól tesszük, ha komolyan vesszük őket, s odafigyelünk rájuk, nem úgy, ahogyan szoktunk, hanem úgy, ahogyan ők figyelnek ránk, meg a gyerekeinkre. Ezzel a könyvvel igyekeztem továbbadni mindazt, amit nőkről és nőktől tudok, róluk és rólunk. Immár annak is húsz éve, hogy megírtam. Úgy érzem, egyre időszerűbb, sajnos és hálisten.

A testvéri kapcsolatok nehézsége: ketten (hárman, négyen, öten stb.) vagytok, ugyanazoktól a felmenőktől, mégis óriási a különbség. A helyzet bonyolódik, ha más égtájakra sodor benneteket az élet, főleg ha a vasfüggöny két oldalára, össze sem hasonlítható anyagi helyzetbe. A vétkeket, bűnöket és erényeket törli a halál. Kár, hogy erre csak a temetés után döbben rá a túlélő. Hogy a halott mire jön rá, arról nincs megbízható forrásunk.

„Egyszer volt, hol nem volt, hajdanában danában, volt egyszer egy regény, a címe: Zenga zének. Az első sora: "Nincs szebb könyv szívnél és léleknél." Imakönyv bevezetőjéből vette a szerző, valami Vámos Miklós. E tőmondat azóta újra meg újra fölzeng benne. Hol a szívében, hol pedig a lelkében. Kiskorában úgy képzelte, lehetetlen, hogy a gyerekek és a felnőttek szíve ugyanolyan alakú, anyagú és színű legyen. Hiszen akkor miért bánnának a felnőttek úgy a gyerekeikkel, mintha azok nem nyiladozó értelműek volnának, hanem ütődöttek? A lelkekről nem is beszélve. Ikermese található e kötetben, avagy páros mese. Összetartoznak. Úgy képzelem: kezdetben a szülők olvassák föl a gyerekeknek, később a gyerekek a szülőknek, netán egymásnak. Ezért ajánlom az olvasni tudóknak. Persze, nemcsak a betűket olvashatja az elme, hanem azt is, amiket mögéjük rejtett a szövegek írója. Ehhez kívánok annyi örömöt és élvezetet mindenkinek, amennyit én éreztem, amikor kitaláltam és mondatokba öntöttem. Vámos Miklós Utóirat. Ez a kiadvány más szempontból is izgalmas: Magyarországon még aligha készültek címlapok és könyvillusztrációk mesterséges intelligencia (MI) segítségével. Fölteszem, mire nyájas olvasóimhoz eljut, ők nálam már sokkal jobban fogják tudni, hogy mi fán terem az Artificial Intelligence, és mire jó."

A Karcsú Könyvek kisregényei elég tömörek ahhoz, hogy beleférnek az erre a célra tervezett szilfid kötetekbe. Belecsúsztathatók retikülbe, zsebbe, autóstáskába, és erőfeszítés nélkül tarthatja őket a legkisebb női kéz is, nemcsak otthon, hanem vonaton, autóbuszon, villamoson, strandon, repülőn, de akár sorban állás idején is. A vastagkönyvfóbiában szenvedő olvasók minden bizonnyal örülnek nekik. A rövidebb terjedelem fokozott pontossággal párosul, ezekből a szövegekből a szerző mindent kihúzott, amit emberileg és művészileg lehetségesnek ítélt, s kifejezik mindazt az értéket és örömöt, amivel a korszerű próza kedveskedhet a befogadóinak.