Miklós Vámos strana 3 z 6

E regény viharként söpört át Európán. Pompás családtörténet, mely az olvasót minden erőlködés nélkül húzza át három évszázad magyar történelmén. A főszereplők magukkal ragadóak. Vámos írásmódja igazán nagyszerű, hibátlan elegye a személyesnek és az általánosnak. Kate Saunders Annak ellenére, hogy kiemelkedő olvasói siker lett a könyv, nem illik árulkodni a fordulatokról (a cselekménybeliekről)... Persze történeti hitele van csaknem mindennek. De - az én mércém szerint - azért jó regény ez, mert olyan, mintha kitalációs lenne. „Világos, hogy egy ilyen regényre elszánt írónak nagy büszkesége a historikus hitel. Ellenben megismétlem: a sikert az adja igazából, hogy a dolog, részleteiben is, jól van kitalálva." Tandori Dezső „Az ember úgy érzi, mintha Márquez elveszett kisöccse írta volna, akit titokban száműztek Kelet-Európába. Boldogok lehetünk, hogy ez a kiváló szerző és az Apák könyve végre megjelent az USA-ban is." Tama Janowitz Vámos Miklós eddig megjelent könyvei az Athenaeum Kiadónál: töredelmes vallomás (2018) Legközelebb majd sikerül (2018) töredelmes vallomás - Bővített kiadás (2019) Az isten szerelmére (2019) Jánoska és a Farkas (2019) Hetvenkedő (2020) Dunapest (2020)

Az én három fő tevékenységem ebben az életemben: Élek. Olvasok. Írok. Ez valamiféle fontossági sorrend is. Sok tapasztalatot, gondolatot, megfigyelést gyűjtöttem össze, amióta az aranyérmes tevékenységet folytatom. Ezeket próbálom közreadni most. Ugyanakkor tudhatni rólam, hogy soha nem veszem magam túl komolyan. Igyekszem kevesebbet sírni, mint írni. Valamint lehetőleg soha nem félni, inkább élni. Élni arany. Olvasni ezüst. Írni ötvözet. 

Dunapest - Linda, az Angliában élő francia nő (negyvenes) értette így félre egyszer fővárosunk nevét. Magyar származású férje halála után vaktában fölszáll az első repülőgépre, ami történetesen Budapestre indul. Itt megismerkedik egy fiatal lánnyal, Tóth Julival (húszas) és két fiatalemberrel (harmincasok). A lány meghívja magához a regény fő helyszínéül szolgáló patinás bérházba, a Pozsonyi út 38-40.-be. Az 1938-ban készült épület múltja és jelene köti össze a cselekmény két szálát. Csillagos ház volt 1944-ben a Pozsonyi 38., a vele egybeépített 40. pedig svájci védettségű is. Történelmi alakok, Carl Lutz, a svájci alkonzul és Raoul Wallenberg, a svéd követségi titkár is felbukkannak a regény során - ők ketten egy közepes város teljes lakosságát kitevő embert mentettek meg 1944-ben. A ház valós lakóinak (Hatvany Lajos, Szép Ernő, Heltai Jenő) vagy képzeletbeli tulajdonosainak sorsa révén fiction és non-fiction kígyója szétválaszthatatlanul tekeredik össze Vámos Miklós legújabb könyvében - jelenné téve azt, ami múlt.

Nagyjából húsz éve írok limerickeket, és ezekben az ötsorosokban fejezem ki a lehető legrövidebben bánatom és örömöm, azaz önmagamat. Egyszer csak mi történt? Hetven lettem. Szóval, itt az ideje, hogy hetvenkedjem. Bocs a szóviccért, de tényleg. Megkértem Szabó T. Anna költőt, hogy az általam kiválogatott ötsorosokból (ez a készlet negyven százaléka) jelölje meg azokat, amelyeket kihagyna. Ő ehelyett visszaimádkozni akart néhányat. Nem hagytam. Előszavából idézek, pirulva: "Nagy kincs az ilyen, magas színvonalából soha nem engedő író, akit még életében megért és szeret a nagyközönség, akinek gyógyírként, ajándékba is megveszik és boldogan ajánlják a regényeit... Az új Vámos-könyv azért is nagy dobás, mert legjobb tudomásom szerint példátlan vállalkozás: nemcsak a magyar limerick történetében lesz fontos lépés, de az egész műfajba hoz új színt azzal, hogy önéletrajzi, mondhatni lírai limerickeket sorakoztat a klasszikus limerickek mellé, és egy teljes köteten át variálja és teszi izgalmassá a versformát." A limerickek vallomások, ötsornovellák. Aj, elég sok. Kötet lesz. Ahogyan szokott. Pedig maradhatna titok, hogy mennyi mindent szánok-bánok. Vámos Miklós

Dunapest - Linda, az Angliában élő francia nő (negyvenes) értette így félre egyszer fővárosunk nevét. Magyar származású férje halála után vaktában fölszáll az első repülőgépre, ami történetesen Budapestre indul. Itt megismerkedik egy fiatal lánnyal, Tóth Julival (húszas) és két fiatalemberrel (harmincasok). A lány meghívja magához a regény fő helyszínéül szolgáló patinás bérházba, a Pozsonyi út 38-40.-be. Az 1938-ban készült épület múltja és jelene köti össze a cselekmény két szálát. Csillagos ház volt 1944-ben a Pozsonyi 38., a vele egybeépített 40. pedig svájci védettségű is. Történelmi alakok, Carl Lutz, a svájci alkonzul és Raoul Wallenberg, a svéd követségi titkár is felbukkannak a regény során - ők ketten egy közepes város teljes lakosságát kitevő embert mentettek meg 1944-ben. A ház valós lakóinak (Hatvany Lajos, Szép Ernő, Heltai Jenő) vagy képzeletbeli tulajdonosainak sorsa révén fiction és non-fiction kígyója szétválaszthatatlanul tekeredik össze Vámos Miklós legújabb könyvében - jelenné téve azt, ami múlt.

Nagyjából húsz éve írok limerickeket, és ezekben az ötsorosokban fejezem ki a lehető legrövidebben bánatom és örömöm, azaz önmagamat. Egyszer csak mi történt? Hetven lettem. Szóval, itt az ideje, hogy hetvenkedjem. Bocs a szóviccért, de tényleg. Megkértem Szabó T. Anna költőt, hogy az általam kiválogatott ötsorosokból (ez a készlet negyven százaléka) jelölje meg azokat, amelyeket kihagyna. Ő ehelyett visszaimádkozni akart néhányat. Nem hagytam. Előszavából idézek, pirulva: „Nagy kincs az ilyen, magas színvonalából soha nem engedő író, akit még életében megért és szeret a nagyközönség, akinek gyógyírként, ajándékba is megveszik és boldogan ajánlják a regényeit... Az új Vámos-könyv azért is nagy dobás, mert legjobb tudomásom szerint példátlan vállalkozás: nemcsak a magyar limerick történetében lesz fontos lépés, de az egész műfajba hoz új színt azzal, hogy önéletrajzi, mondhatni lírai limerickeket sorakoztat a klasszikus limerickek mellé, és egy teljes köteten át variálja és teszi izgalmassá a versformát."

Adva van egy regény, 2007-es. Egy házasságot akartam vele megmenteni. Nem sikerült. Emiatt, s más okokból most némiképp átírtam és húztam belőle. (Kár, hogy a múltunk viszont picit se javítható.) A régi címből (Utazások Erotikában - Ki a franc az a Goethe?) kiszerettem, újat kapott: Jánoska és a Farkas. Tudom, szokatlan megoldás, de... hátha szerencsét hoz. Gőte János Farkas valószínűleg helyeselné.

A Hogy volt portréi 2004-től íródtak, olyan írókról és művészekről, akikkel szoros kapcsolatban álltam, némelyikükkel kifejezetten barátságban. Módosít ez a tény az élményen, ha a műveiket magamhoz veszem? Nehéz a válasz. AzÍrhatnám polgár-sorozat valamivel később kezdett fogalmazódni. Ennek hősei a huszadik század közepének íróóriásai, főleg a Nyugat köre. Zömükkel sajnos csak a műveik, életrajzaik, naplóik, leveleik, s a róluk szóló szájhagyomány révén köthettem ismeretséget. 2009-ben készült a legutolsó. A szövegek döntő többsége az Élet és Irodalomban jelent meg annak idején. Néhányat mind a két csokorból kihagytam, s picit átírtam valamennyit. Tíz-tizenöt év alatt változtam, s bármily hihetetlen, a hőseim is. A Hogy volthoz mellékeltem néhány dokumentatív fényképet. Az Írhatnám polgárhoz nem tudtam, sajnos nincs közös fotóm például Kosztolányi Dezsővel vagy Karinthy Frigyessel. Jelszavam: Olvasni arany. Az isten szerelmére A drága Mándy Iván szavajárása a cím. Hanglejtését máig hallom. A Hogy volt szemérmetlen portréi (Örkény, Déry, Mándy, Kodály, Mészöly, Lázár, Janikovszky, Szabó stb.) olyan kulturális fáklyákról szólnak, akiket személyesen ismerhettem. AzÍrhatnám polgár meghatott, de (néhol túl) őszinte vallomásai viszont a huszadik század közepének legendás íróiról, most először kerülnek kötetbe. Szellemidézés tehát, néhány illetlen fotóval és kellő komolytalansággal.

Egy életen át írtam novellákat. Elméletem szerint a novella nem azonos az elbeszéléssel. Az elbeszélés olyan történet, amelyet a havilapokban adunk közre, terjedelme tizenötezer karakternél több, néha húsz- vagy akár harmincezer. Elég hosszú tehát. A novella viszont az, ami befér a hetilap egy teljes oldalára, tehát régi számolással kábé tíz flekk (ennyi nagy sorközzel telegépelt oldal). Ami ennél is rövidebb, az mi? A két háború közt tárcának hívták, ám az inkább egyfajta személyes újságcikk. Lehet-e novellát - történetet - írni még sokkal tömörebben, ha tetszik, töményebben? Kihívás. Én megpróbáltam, először szerkesztői kérésre, aztán már sportból, "odaülök, rövidülök" jeligére. A kötetben olyan vallomások találhatóak, amelyeket kicsit - vagy nagyon - szégyell az ember, s nem szívesen mesél el, még baráti vagy családi körben sem. (A fotóm is efféle.) Erőt kellett vennem magamon... értik. Erre utal a cím: töredelmes vallomás.

A Hogy volt portréi 2004-től íródtak, olyan írókról és művészekről, akikkel szoros kapcsolatban álltam, némelyikükkel kifejezetten barátságban. Módosít ez a tény az élményen, ha a műveiket magamhoz veszem? Nehéz a válasz. Az Írhatnám polgár-sorozat valamivel később kezdett fogalmazódni. Ennek hősei a huszadik század közepének íróóriásai, főleg a Nyugat köre. Zömükkel sajnos csak a műveik, életrajzaik, naplóik, leveleik, s a róluk szóló szájhagyomány révén köthettem ismeretséget. 2009-ben készült a legutolsó. A szövegek döntő többsége az Élet és Irodalomban jelent meg annak idején. Néhányat mind a két csokorból kihagytam, s picit átírtam valamennyit. Tíz-tizenöt év alatt változtam, s bármily hihetetlen, a hőseim is. A Hogy volthoz mellékeltem néhány dokumentatív fényképet. Az Írhatnám polgárhoz nem tudtam, sajnos nincs közös fotóm például Kosztolányi Dezsővel vagy Karinthy Frigyessel. Jelszavam: Olvasni arany. Az isten szerelmére. A drága Mándy Iván szavajárása a cím. Hanglejtését máig hallom. A Hogy volt szemérmetlen portréi (Örkény, Déry, Mándy, Kodály, Mészöly, Lázár, Janikovszky, Szabó stb.) olyan kulturális fáklyákról szólnak, akiket személyesen ismerhettem. Az Írhatnám polgár meghatott, de (néhol túl) őszinte vallomásai viszont a huszadik század közepének legendás íróiról, most először kerülnek kötetbe. Szellemidézés tehát, néhány illetlen fotóval és kellő komolytalansággal.

Adva van egy regény, 2007-es. Egy házasságot akartam vele megmenteni. Nem sikerült. Emiatt, s más okokból most némiképp átírtam és húztam belőle. (Kár, hogy a múltunk viszont picit se javítható.) A régi címből (Utazások Erotikában - Ki a franc az a Goethe?) kiszerettem, újat kapott: Jánoska és a Farkas. Tudom, szokatlan megoldás, de... hátha szerencsét hoz. Gőte János Farkas valószínűleg helyeselné.

Engem az emberek valamiféle megbízható és jóindulatú nagybácsinak tekintenek (az okok egy részét tudni vélem. Úton-útfélen megállítanak, s beszélgetést kezdeményeznek. Sokan keresnek a neten, kérik, találkozzunk - élet-halál kérdése -, csak én segíthetek. Néha nem sikerül elzárkóznom. Aztán a kávéházban várnak, s rendre kiderül, hogy párkapcsolati (válási, szakítási) tanácsot kérnek. Van abban ráció, hogy tőlem: kétszer váltam, továbbá jogi diplomával rendelkezem, meg ugye a közismert empátiám. Emiatt fontolgattam egy ideje, hogy egy hozzám hasonló amatőr kapcsolatjavítóról írjak könyvet. Esetleg a figura legyen azonos a Borgisz című korai kisregényemben szereplő tizenkilenc éves Najn Ivánnal. Miféle felnőtt vált belőle? Egy központi alakot terveztem, kettő lett belőle. A Borgisz kilenc hónap története, ez a könyv kilenc évé. Ugyanakkor a kilenc fejezet Beethoven egy-egy szimfóniájának szerkezetét, mondandóját, hangulatát, lendületét követi, amennyire a nyelv eszközei engedik. Voltaképp szimfonikus regény keletkezett, zenés próza. Végül örömpróza? Bárcsak.

Egy életen át írtam novellákat. Elméletem szerint a novella nem azonos az elbeszéléssel. Az elbeszélés olyan történet, amelyet a havilapokban adunk közre, terjedelme tizenötezer karakternél több, néha húsz vagy akár harmincezer. Elég hosszú tehát. A novella viszont az, ami befér a hetilap egy teljes oldalára, tehát régi számolással kábé tíz flekk (ennyi nagy sorközzel telegépelt oldal). Ami ennél is rövidebb, az mi? A két háború közt tárcának hívták, ám az inkább egyfajta személyes újságcikk. Lehete novellát történetet írni még sokkal tömörebben, ha tetszik, töményebben? Kihívás. Én megpróbáltam, először szerkesztői kérésre, aztán már sportból, "odaülök, rövidülök" jeligére. A kötetben olyan vallomások találhatóak, amelyeket kicsit vagy nagyon szégyell az ember, s nem szívesen mesél el, még baráti vagy családi körben sem. (A fotóm is efféle.) Erőt kellett vennem magamon... értik. Erre utal a cím: töredelmes vallomás.

Engem az emberek valamiféle megbízható és jóindulatú nagybácsinak tekintenek (az okok egy részét tudni vélem. Úton-útfélen megállítanak, s beszélgetést kezdeményeznek. Sokan keresnek a neten, kérik, találkozzunk - élet-halál kérdése -, csak én segíthetek. Néha nem sikerül elzárkóznom. Aztán a kávéházban várnak, s rendre kiderül, hogy párkapcsolati (válási, szakítási) tanácsot kérnek. Van abban ráció, hogy tőlem: kétszer váltam, továbbá jogi diplomával rendelkezem, meg ugye a közismert empátiám. Emiatt fontolgattam egy ideje, hogy egy hozzám hasonló amatőr kapcsolatjavítóról írjak könyvet. Esetleg a figura legyen azonos a Borgisz című korai kisregényemben szereplő tizenkilenc éves Najn Ivánnal. Miféle felnőtt vált belőle? Egy központi alakot terveztem, kettő lett belőle. A Borgisz kilenc hónap története, ez a könyv kilenc évé. Ugyanakkor a kilenc fejezet Beethoven egy-egy szimfóniájának szerkezetét, mondandóját, hangulatát, lendületét követi, amennyire a nyelv eszközei engedik. Voltaképp szimfonikus regény keletkezett, zenés próza. Végül örömpróza? Bárcsak.

"A kisregény szerintem nem abban különbözik a nagytól, hogy rövidebb. Filmes hasonlattal előbbi kistotálokkal és közeliekkel operál, utóbbiból nem hiányozhat a nagytotál, a széles látószög, a tabló. Úgy is mondhatnám, hogy a kisregény emberközelibb ábrázolásmódokkal él. Hosszú és kacskaringós életem során hét kisregényt írtam. (Eleddig.) Az Ének évadában megjelent három. Itt a többi négy. Emezekben az alvás közbeni és az éber álmok adják a vezérfonalat. Reális és szürreális vágyálmokkal tetézve. Ne tessék fölébredni. TÖRTÉNETMESÉLÉS az én foglalkozásom, kedves barátom, ez most már bátran kijelenthető. I AM STORY. Nem véletlen, hogy a pályámat novellistaként kezdtem, s hiába kaptak a regényeim fényesebb reflektorfényt (jelzem, azokban is ezt teszem, csak nagyobb nekifutással és léptékkel), máig is az maradtam. Novellista. És, ugye, szépreményű." (a Szerző) "Különös, hogy éppen engem választottak, a lomha értelmiségit, bár néhány éve rendszeresen járok teniszezni, sajnos, kénytelen vagyok belátni, hogy ez az egyetlen esélyem a világhírre, pedig ifjúkoromban nagyképűen hirdettem: mire a negyedik ikszbe lépek, meg fogom kapni az irodalmi Nobel-díjat, most harmincegy múltam, s biztosan tudom, hogy tévedtem, kiben vagy miben keressem a hibát? magamban? származásomban s anyanyelvemben? a díjbizottság irodalmon kívüli szempontjaiban? a világ politikai és gazdasági helyzetében? a szerencse forgandóságában? - utóbbi most mégis nekem kedvezett, én lettem a magyar űrhajósjelölt." "Már tudom: a népcserében veszünk részt, a nagyhatalmak úgy döntöttek, föl kell frissíteni a világ vérkeringését, emiatt a népek helyet cserélnek, mi, magyarok, például mostan átköltözünk Nyugat-Németországba, a nyugatnémetek pedig jönnek Magyarországra. Jobban szerettem volna, ha Franciaország jut nekünk, de hiába, ez lett a sorsolás eredménye, a franciák a bolgárokkal kerültek párba, majd meglátjuk, ki csinált előnyösebb cserét, irigylem a svédeket és a norvégokat, ők tudniillik Floridát kapták, a keletnémetek és az osztrákok pedig Japánt! mázlisták, mennyi sok tengerük lesz, nem beszélve a Felkelő Napról."

A kisregény szerintem nem abban különbözik a nagytól, hogy rövidebb. Filmes hasonlattal előbbi kistotálokkal és közeliekkel operál, utóbbiból nem hiányozhat a nagytotál, a széles látószög, a tabló. Úgy is mondhatnám, hogy a kisregény emberközelibb ábrázolásmódokkal él. Hosszú és kacskaringós életem során hét kisregényt írtam. (Eleddig.) Az Ének évadában megjelent három. Itt a többi négy. Emezekben az alvás közbeni és az éber álmok adják a vezérfonalat. Reális és szürreális vágyálmokkal tetézve. Ne tessék fölébredni. TÖRTÉNETMESÉLÉS az én foglalkozásom, kedves barátom, ez most már bátran kijelenthető. I AM STORY. Nem véletlen, hogy a pályámat novellistaként kezdtem, s hiába kaptak a regényeim fényesebb reflektorfényt (jelzem, azokban is ezt teszem, csak nagyobb nekifutással és léptékkel), máig is az maradtam. Novellista. És, ugye, szépreményű. (a Szerző)Különös, hogy éppen engem választottak, a lomha értelmiségit, bár néhány éve rendszeresen járok teniszezni, sajnos, kénytelen vagyok belátni, hogy ez az egyetlen esélyem a világhírre, pedig ifjúkoromban nagyképűen hirdettem: mire a negyedik ikszbe lépek, meg fogom kapni az irodalmi Nobel-díjat, most harmincegy múltam, s biztosan tudom, hogy tévedtem, kiben vagy miben keressem a hibát? magamban? származásomban s anyanyelvemben? a díjbizottság irodalmon kívüli szempontjaiban? a világ politikai és gazdasági helyzetében? a szerencse forgandóságában? - utóbbi most mégis nekem kedvezett, én lettem a magyar űrhajósjelölt.Már tudom: a népcserében veszünk részt, a nagyhatalmak úgy döntöttek, föl kell frissíteni a világ vérkeringését, emiatt a népek helyet cserélnek, mi, magyarok, például mostan átköltözünk Nyugat-Németországba, a nyugatnémetek pedig jönnek Magyarországra. Jobban szerettem volna, ha Franciaország jut nekünk, de hiába, ez lett a sorsolás eredménye, a franciák a bolgárokkal kerültek párba, majd meglátjuk, ki csinált előnyösebb cserét, irigylem a svédeket és a norvégokat, ők tudniillik Floridát kapták, a keletnémetek és az osztrákok pedig Japánt! mázlisták, mennyi sok tengerük lesz, nem beszélve a Felkelő Napról.