Najnovšie - História - ostatné strana 44 z 45

A könyv célkitűzése, hogy közérthető módon nyújtson ismereteket a magyar külpolitika elmúlt százötven évének történetéről, az orientációs lehetőségekről, dilemmákról, döntésekről, mozgástérről. Tekintettel arra, hogy az átlagolvasónak az 1945 előtti magyar külpolitikáról töbynire vannak ismeretei, az összefoglaló, szintézis jellegén túl a kötet a második világháború utáni évtizedek eseményeit, folyamatait mutatja be részletesebben, illetve ezek kapcsán szolgálhat elsősorban új információkkal. A 20. századi magyar külpolitika története a legapróbb részkérdésekig feldolgozott, gazdag a hazai külpolitikai, diplomáciatörténeti szakirodalom. Átfogó, összefoglaló jellegű munka azonban kevés jelent meg, és azok is elsősorban az 1948 előtti időszakot tárgyalják részletesen. Egy szerkezetében, terjedelmében a felsőoktatásban is használható, a súlypontot a második világháborútól a jelenig terjedő időszakra helyező munka még nem született. Ez a könyv erre vállalkozik, szerzője önálló kurzus keretében oktatja a témát, és tanítási tapasztalatai indították ennek az összefoglalásnak a megírására, amelyet számos eredeti szöveg, dokumentum felidézése tesz sokrétűvé és az oktatásban is különösen használhatóvá.

Anglia – mely mindig sokra tartotta elkülönülését a kontinenstől – történelmének alakulása erősen befolyásolta az európai fejlődést. A szerző kilenc jelentős uralkodó életrajzán keresztül mutatja be azt az utat, amelyet végigjárva a kelta őslakosságú Britanniából létrejött a legnagyobb, gyarmatokkal rendelkező világbirodalom. A kötetben a következők szerepelnek: I. (Nagy) Alfréd, a legendás király, akit gyermekkorában koronáztak meg, s akinek uralma alatt jött létre az egységes angolszász állam; III. Richárd, akit Shakespeare drámája tett világhírűvé; I. Erzsébet, az európai történelem legnagyobb uralkodója; I. Károly, akit az angol polgári forradalom alatt a bíróság kivégeztetett; Viktória császárnő, a nagy birodalom uralkodója, minden uralkodó példaképe, s a második világháborúból Winston Churchill segítségével győztesen kikerülő VI. György.A gazdagon illusztrált kötet a Világtörténelem nagy alakjai c. sorozatban jelenik meg.

A kínai kommunizmus, a maoizmus szent könyve először 1964 áprilisában látott napvilágot. A kínai Nagy Kulturális Forradalom alatt, 1966 és 1976 között a Vörös Könyvecske mintegy 500 kiadásban és 50 nyelven jelent meg, összesen 5 milliárd példányban. Ezzel a mennyiséggel minden idők második legnépszerűbb bestsellerének számít a Biblia után. S bár majd négy évtizede magyar fordítása is létezik, magyar kiadása mindezidáig nem jelent meg. A mű igazi kultúrtörténeti kuriózumnak és hiánypótló kordokumentumnak számít.

"Végül, de nem utolsósorban az eljárás menetében és az ítélet végrehajtásában egyaránt kiemelten fontos szerepet játszó hóhérok javadalmazásáról is érdemes néhány szót ejteni. Franz Helbing közzétette a XVIII. századi hóhérok munkájának hivatalos tarifáit:– máglyát rakni 1 florin– létrát a cölöphöz támasztani 1 fl.– kötetekés zsinegek 30 kreutzer– hamvakat szórni 1 fl.– korbácsolásnál minden egyes ütés 8 kr.– segédek díja fejenként 30 kr.– csigázásnál felkötözés, egyszerű felhúzás 30 kr.– csigázsísnál súlyráakasztás 30 kr.– spanyolcsizma felillesztése 30 kr.– pellengérre állítás 30 kr.– tüzes fogóval szaggatás, fogásonként 15 kr.– templom elé állítás égő gyertyával 12 kr.– Boszorkányégetés 4 fl.E felsorolás is azt igazolja, hogy a hóhérok nagy precizitást igénylő szakmai tudását bizony alaposan meg kellett fizetni, hiszen jó szakembert már akkoriban sem volt könnyű találni."

A mongol nyelvnek és irodalomnak ezt a ma ismert legrégibb emlékét aránylag nemrég fedezték fel a világirodalom és a tudomány számára. Szövege kalandos úton hagyományozódott ránk, és mindmáig teljes homály borítja a szerző személyét, életét és működését. Hallatlanul izgalmas olvasmány, mert – a szerző szándéka ellenére – leplezetlenül feltárja, mint indul el világhódító útjára a jelentéktelen kis mongol törzsfőnök fia, Temüdzsin, s mint lett Temündzsinből Dzsingisz kán, és milyen szerény kezdetekből sarjadt ki a hatalmas mongol világbirodalom.

Ebben a történelmi esszében a szerző röviden vázolja fel saját nézeteit a románok történetével, valamint a jelen és jövő Romániájával kapcsolatban. Próbálja megmagyarázni (és lerombolni, ha szükséges) azokat a mítoszokat, amelyeket iskolai történelemórákon tanítanak, vagy a média sugallja. Az elemzés az ókori Dáciával kezdődik, ami sokak számára alapmítosz, a szuperközpontosított államé, melynek területe a jelenkori Romániáéval esik egybe. Az eredeti kiadás 2018-ban Gaudeamus-díjas bestseller lett.

Oszmán, Szelim, Szulejmán, Dzsingisz kán és Timurlenk neve egykoron rettegéssel töltött el mindenkit Európa-szerte, a Közel-Keleten és a Földközi-tenger keleti medencéjében. Az ő, illetve a kötetben még szereplő I. Bajezid, II. Mehmed, a Köprülü nagyvezírek és a krími tatár kánság legjelentősebb uralkodójának, Gázi Girájnak az életrajzain keresztül ismerhetjük meg a hódításra épülő két nagy - a török és a tatár - világbirodalom belső felépítését, működését, s megtudhatjuk, hogyan sikerült évszázadokon át szinte "az egész világot" uralmuk alá hajtani a Balkántól az Eufráteszig, a Kaszpi-tengertől a Sárga-folyóig.

A kötet azoknak az európai uralkodónknak az életútját mutatja be, akik magukat az antik császárok utódainak tekintve egyfajta egyetemes hatalomra törekedtek. A császárság és a birodalom fogalma, mely mindig és mindenkor a hódításokhoz kötõdött, a kora középkorban kiegészült a keresztény császár ideájával. A császár mint Isten küldötte az egyetemes birodalom megteremtésén fáradozott, ez a felfogás szükségszerûen vezetett a lelki és világi hatalom összeütközéséhez, a császárok és a pápák több évszázados vitájához. Nagy Károly, I. és III. Ottó, III. és IV. Henrik, Barbarossa Frigyes, II. Frigyes, IV. Károly és Zsigmond portréja azokat az uralkodókat állítják elénk, akik méltóságukat e kettõs - világi és egyházi - jelleggel gyakorolták, s politikájuk meghatározó tényezõje lett a történelem alakulásának.

A 15–16. századi itáliai városállamok és királyságok fejedelmei egy-egy híres vagy éppen hírhedt család kiváló - vagy kevésbé kiváló - képességű tagjai közül kerültek ki. Hatalmuk megszerzéséhez és megszilárdításához felhasználták az Itáliában született új szellemi irányzat, a humanizmus és a reneszánsz kultúra értékeit is. Többen közülük nemcsak bőkezű mecénások, de neves tudósok, költők voltak. A fejedelmek - Francesco Sforza, Cosimo és Lorenzo de' Medici, Aragóniai Alfonz – mellett a kötetben szerepelnek az egyházi állam azon vezetői – VI. Sándor, II. Gyula és X. Leó pápák –, akik államukat szinte világi királysággá szervezték át.

Az antik birodalmak bukása, s ezzel együtt a kultúra hanyatlása, az anyagi és szellemi értékek pusztulása jellemzi azokat az évszázadokat, melyeket a népvándorlás koraként jegyez a történelem. A kora középkorban Európában megjelenő különböző germán törzsek, illetve az ázsiai eredetű hunok lovas-nomád törzsének vezérei, a honfoglaló királyok életrajzaiból a két civilizáció konfliktusokkal teli találkozása is kirajzolódik. A kötetben a legendás „barbár” hódítók: a gót Alarich és Athaulf, valamint a hun Attila mellett Theodorich keleti gót, Geiserich vandál, Gundobad és fia, Zsigmond burgund, Chlodvig és Clothar frank, Siegebert austrasiai és Alboin longobárd király alakja elevenedik meg. Az általuk vezetett új, harcos népek és a római civilizáció – sokszor véres – harcaiból épült fel a középkori Európa kultúrája.

A hat, egymás után uralkodó király portréján keresztül megismerhetjük Franciaország történelmét a 16. század reneszánsz udvari bálok világától a francia forradalom napjaiig. III. és IV. Henrik meggyilkolása, XVI. Lajos kivégzése mellett a kötet bemutatja a Napkirály ragyogó udvarát és Richelieu okos politikáját is. Ez a könyv mégsem illusztrált történelem, hanem eleven hús-vér emberekről szól: nemcsak a követeket fogadó, csatákat vezénylő uralkodókat ismerjük meg belőle, hanem a királyok durcás kisgyerekként, csapodár szeretőként vagy zsémbes öregemberekként is elénk lépnek. - Az abszolutizmus korában az uralkodó egyénisége rányomta a bélyegét a történelem alakulására.

A két folyó, a Tigris és az Eufrátesz völgye a legősibb kultúrák bölcsője. Ezen a helyen, Mezopotámiában éltek a sumérok és az akkádok, de hódítóként megjelentek itt a hettiták, az asszírok és a perzsák is. A kötetben szereplő uralkodók Mezopotámia történetének legfontosabb időszakaiban ültek a királyi székben, s a portrék alapján a két folyó köze történetét ismerheti meg az olvasó. Egyes életrajzokban - a mezopotámiai hagyományoknak megfelelően - két-két uralkodó portréja párhuzamosan szerepel: a két személy, a szerencsés király és a szerencsétlen király jelzi egy-egy dinasztia vagy birodalom fénykorát és bukását. Gilgamesről, a legendás királyról sokan hallottak már, bár ő nem volt valóságos személy. Hammurapi törvényei által vált híressé. Assur-naszir-apli és a függőkertjeiről híres Szemiramisz az Újasszír Birodalomban uralkodtak. Nabu-kudurri-usur (az operából ismert Nabukodonozor) és Nabu-kudurri-usur és Nabu-naid az Újbabilóniai Birodalom uralkodói.

Közép-Európa, Mitteleuropa, Europe Centrale, népidemokratikus tábor. – Miben állt Közép-Európa fogalma és önmaga, ahogyan a 19-20. század során a történelem magával hozta, és ahogyan a benne és körülötte elhelyezkedő politikai erőközpontok értelmezték. Ez a tárgya ennek a sok szerző munkájára támaszkodó kötetnek.„Közép-Európa nem földrajzi egység jól meghatározott határokkal, és nem is a történelem egyik változatlan struktúrája” – jelenti ki egy szerző, és ez állító mondattá átfogalmazva annyit jelent, hogy a határai rugalmasak, az időben változók, és rendszeresen módosul a szerkezete is. Egy másik szerző Közép-Európát nosztalgikus, múltba vágyó kultúrájáról véli felismerni, míg e kötet közreadója jóval prózaibb meghatározása szerint „Közép-Európa ott van, ahol barokk tornyok integetnek egymásnak, ahol Lehár Ferenc mindenkié, ahol a palacsinta népeledel, és a feketekávét mokkás kanállal kavarják.”A szöveg két fő történeti vonulatot követ. Az egyik a nagyhatalmi igény az általuk megszervezendő, uralni vágyott terület kisebb-nagyobb részére vagy az egészére, amely „egész” időről időre tágulhat is, a másik a „nagyok” közé beszorult népek törekvése az egyik vagy a másik, esetleg mindegyik nagyhatalom törekvésének elhárítására. Az utóbbi cél az itt élő etnikumok viszonylagos kicsinysége miatt logikusan megkívánta az összefogást (föderációt, konföderációt, uniót stb.), és ezért ez a gondolat rendszeresen felmerült és különösen erőteljessé vált a nagyobb megrendülések idején (1848, a ’48-as nagy emigráció, az első és a második világháború utolsó évei és közvetlen utókora). A józan törekvést ellensúlyozta, és minduntalan kudarcra kárhoztatta a korszak nacionalista fő tendenciája, amely megszülte az itteni kis népek hatalmas ambícióit, amelyek kizárólag mások, a többiek rovására érvényesülhettek.Összefogás és megegyezés helyett minduntalan a viszálykodás maradt felül, ami a térséget mélyen megosztotta. Ennek nagy szerepe volt abban, hogy szinte szabályszerűen mindig valamely nagyhatalom lett győztes a kisebb vagy nagyobb Közép-Európában. Tartott ez egészen addig, amíg az utolsó hatalom meg nem gyengült annyira, hogy pozícióját feladja, és újabb igénylő sem jelent meg. Ebben a történelmi pillanatban senki sem akadályozná meg, hogy Közép-Európa regionális alegységként kialakítsa önmagát, csakhogy nagyhatalmi fenyegetés nélkül az erre irányuló szándék elvesztette legfőbb animátorát, és a nosztalgikus múlt iránti vágy sem működik olyan elevenen, mint valaha. Az itt található, szabadságukat végre élvező államok kemény, de békés konkurenciaharcot vívnak egymással (és sok mindenki mással), ami nem csak lehetővé teszi, de megkívánja a kapcsolódást a nagy egységekhez, és nem teszi kívánatossá egy közép-európai „szegényház” kialakulását.Hogy létrejön-e ez a kívánatos kapcsolódás? Talán majd egyszer. Talán majd akkor, amikor e vidék a jómódban élő szomszédok jól berendezett, közös térsége lehet.

“Emlékezet, történelem: távolról sem egyjelentésű fogalmak, s rá kell ébrednünk, hogy minden szembeállítja őket. Az emlékezet maga az élet, melyet élő csoportok hordoznak…a történelem [ellenben] mindig problematikus és tökéletlen rekonstrukciója annak, ami már nem létezik.”   Pierre Nora francia történész e megállapítása az emlékezet (s ugyanígy az emlékezés) és a történelmi tudás szétválásáról az utóbbi idők egyik jellegzetes történetírói megközelítését alapozta meg. Az emlékezés újabb pszichológiai fogalma, és a történetírást az elbeszélés egyik lehetséges módjaként tudatosító elmélet viszont lényegi azonosságot, legalábbis némi folytonosságot teremt emlékezet és történelem között. Ez az elképzelés ugyanis az emlékezést, a belőle fakadó kollektív emlékezetet, végül pedig magát a történetírói tudást kivétel nélkül konstrukciókként magyarázza, így a belőlük adódó tudást (értékrendet és világlátást) nem “tükrözés”, “utánzás” vagy “rekonstruálás”, hanem a kifejezetten konstruálás eredményének tekinti. Mindezek folyományaként a modern (nemzeti) történetírás, amely múlt századi megszületésétől kezdődően az igazság és a tudományos ismeret egyedüli letéteményesének hirdeti magát, szintén radikálisan új értelmet kaphat. Így válhat lehetővé, hogy a korábbiaktól eltérően fogalmazzuk meg a szakszerű történetírás természetét. Ennek során szükségképpen előtérbe kerül a múlt elmondásának, az elbeszélés hogyanjának mindeddig alárendelt kérdése, az, amit hagyományosan a történetírói stílusnak szoktak nevezni. A könyvben részletesen kifejtett elgondolások értelmében az elbeszélői stílus valójában maga a történet, mivel az, ahogyan a történész az emlékezés, illetve az emlékezet megőrzött anyagából saját múltról szóló történetét megalkotja, döntően megszabja a múlt így megrajzolt képét.