Peter Ortutay (magánkiadás)

Megjegyzem: próbáltam a kronológiai sorrendet betartani az elbeszélések közlésénél, de nem könnyű. Ugyanis először azt kellett volna eldöntenem, hogy a megírás időpontját nézzem, vagy a megjelenését. No meg sok olyan elbeszélés is van, mely korábban íródott, de sokáig, vagy egyáltalán nem jelent meg nyomtatásban az író életében, mert a szerkesztők valamelyikének nem tetszett, vagy nem kellett. Ezért csak nagyjából lehettem következetes. Így az alábbi sorrend mondjuk azt, hogy meglehetősen szubjektív, de időben nem ugrik sem nagyon hátra, sem nagyon előre. Akkor hát…  1.Fitzgerald huszonhárom éves volt, amikor New Yorkba jött, és Harold Ober (irodalmi) ügynök eladta első elbeszélését, a Fej és vállakat a Saturday Eveming Postnak.[1] Ez egyike volt azoknak az elbeszéléseknek, melyeket az íjú szerző 1919-ben írt, miután a Scribner’s elfogadta az Édentől messzét. Fitzgerakd egyes művei, furcsa módon sokszor előrevetítették azt, ami vele történt, ill. fog történni a jövőben, pedig nem volt jós vagy egy vátesz. Így például a főszereplő ebben az elbeszélésében is lemond tudományos ambícióiról és karrierjéről, hogy elvehesse azt a lányt, akit szeret. S mivel egy feleséget el is kell tartani, légtornász lesz, mert csak filozófiai disszertációkból nem lehet megélni. A feleség meg ír egy regényt, és máris „celeb.” Veszik is a könyvét, mint a cukrot, miközben a férj uram „lóg a szeren:” gürizik. Ezt tette Fitzgerald is, ontotta elbeszéléseit jól fizető folyóiratoknak, miközben Zelda, a felesége, mondjuk úgy, hogy írogatott, festett, vagy balett-órákra járt. 

Egy-egy cigaretta időnként sokat jelentett neki. Végül is nehéz munkát végzett, és ha rágyújtott, ez azt jelentette, hogy pihenhet és kikapcsolódhat egy kicsit lelkileg. Özvegyasszony volt, rokonok, közeli hozzátartozók nélkül, s így senkinek sem írogathatott esténként, és ha egynél többször ment moziba hetente, akkor már megfájdult a szeme. Úgy hogy a cigaretta fontos pont lett életében a nap mint nap ismétlődő hosszú mondatok után. Az új körzetbe tett első látogatásának utolsó hete Kansas Cityben érte Mrs. Hansont. Augusztus közepe volt, s ő meglehetősen egyedül érezte magát az új üzlettársak között, ezért nagyon megörült, amikor az egyik cég várójában meglátott egy asszonyt, akit ismert Chicagóból. Így hát, még mielőtt bement volna a főnökhöz, leült melléje, hogy elbeszélgessen és érdeklődjék egy kicsit az iránt az úriember iránt, akit történetesen épp látni kívánt. – Vajon megengedi az úr, hogy rágyújtsak? – Micsoda? Hogy? Dehogy engedi! – mondta az ismerős. – Nagy összeggel támogatja a dohányzás elleni kampányt.  

A szerelmes eszkimót a Liberty szerkesztőségi cikkében így üdvözölte: Az amerikai széppróza nagymestere egy bizarr történet sziporkázóan friss leírásával tér vissza a folyóirathoz… Egy kedves kacagtató elbeszélést írt arról, hogy neveti ki egy északról jött lakatosmester saját szerelmét. És a buta fehér amerikaiakat, akik azt hiszik, hogy ő a buta, amikor pedig ők azok, tenné hozzá a figyelmes olvasó. A Rúzs – egyetemista komédiával kapcsolatban Matthew J. Bruccoli, Fitzgerald életrajzírója elmondja, hogy 1926 decemberében két és fél éves franciaországi tartózkodása után az író visszatért Amerikába, és Montgomeryben (Zelda szülővárosában) elfogadta John W. Considine-nak, az United Artist producerének azt az ajánlatát, hogy írjon forgatókönyvet a flapperek világáról. Fitzgerald elfogadta a felkérést, mert mint mindig, most is kellett a pénz. Abban állapodtak meg, hogy Considine 3.500 dollárt fizet, amint elkészül a mű, és 12.000 dollárt, ha jónak is tartja. Fitzgerald úgy gondolta, hogy három hét alatt megírja, de amíg Zelda és ő 1927. január elejétől március közepéig Hollywoodban volt, az idő nagy részét Fitzgerald nem munkával, hanem extravagáns szórakozással, mulatozással, botrányok garmadával töltötte a feleségével együtt. Nyilván úgy hitte, hogy a kisujjából is kiráz egy ilyen darabot. Magyarán, nem vette komolyan a megbízást. Az írást Considine nem is fogadta el, mert nem tartotta jónak. Harold Ober, aki Fitzgeraldot menedzselte akkoriban, készített egy jegyzetet az esetről, melyben többek közt ezt írta: „Elmondta nekem, hogy csúnyán összeveszett Constance Talmadge–dzsel (aki a kor egyik legnagyobb dívája volt Hollywoodban), és szerinte csak ez lehet az oka annak, hogy nem csinálnak a Rúzsból filmet.” Ober más stúdióknak és producereknek (pl. B. P. Schulbergnek) is felajánlotta a Rúzst megvételre, de senkinek sem kellett. Fitzgeraldnak volt még egy ötlete, mégpedig az, hogy átírja novellává a College Humor számára, de ezzel az ötletével később felhagyott.

Most már tudósaink, tanáraink, civil emlékezőink tanulmányaiból, elbeszéléseiből egyre többet tudunk, határozottabb képet kapunk arról, hogy Kárpátalja 1944-es szovjet megszállása, mily nagy tragédiát zúdított népére.  Arról viszont kevés szó esett eddig, hogy amikor a Kárpátaljai települések „férfiak nélkül néptelenné” (Tollas Tiborra hivatkozva) váltak, mily büntetéssel sújtották azokat a keresztény magyar és német családokat, akik 4-5 gyerekkel otthon maradtak, minden megélhetés nélkül. Mindent elkoboztak tőlük: otthont, vagyont, munkát, a napi megélhetéshez szükséges életteret. Ők bátran kifejezték hűségüket a jogtalanul elítélt férjük, hozzátartozójuk iránt. A görög katolikus feleségek, gyermekek nevében szeretnék szólni, s ezért adtam az összes itt következő írásaim főcímének A nap árnyékában. Bölcs mondás szerint: Isten a lelkeket párosával küldi a világba. Igazi szerelmi házasság volt apám és anyám házassága. Az esküvőt pompás körülmények között tartották Budapesten és Ungváron. A teológiából doktorált apámra fényes karrier és jövő várt szülőföldjén. Ungvárra költöztek, több lakás közül is választhattak. Nagyapám, Ortutay Jenő, akkor már országosan ismert, a magyar Parlament Felső Házának, mindenki által mélységesen tisztelt képviselője és Ungvár fő esperese volt. Előzőleg Beregszászon tevékenykedett, mint az összlakosság által, nemzetiségre és vallásra való tekintet nélkül megválasztott főpolgármestere a városnak. Ez történt a második világháborúig. Bizonyára sokan tudnak ráhangolódni és szavaimnak hitelességet adni arról, mi is történt az 1940-es évek végén itt Kárpátalján, a görög katolikus családokban? Mert ez nem csak velünk történt meg!

Azt, hogy nagy író volt Francis Scott Fitzgerald, nem szükséges bizonygatni. Elég, ha csak két legnagyobb művét, A nagy Gatsbyt és Az éj szelíd trónjánt említjük. E kötetben összegyűjtött elbeszélései az amerikai álom keresésének hiábavalóságát, haszontalanságát mutatja. Így például A gazdag fiú Ansonja inkább az élvezeteket és az italt kedveli, eljátssza egyetlen esélyét a boldogságra, mert fél feleségül venni azt a lányt, akit igazán szeret. A téli álmokban pedig fordítva, Dexter, aki mélyről indul, kénytelen lemondani a boldogságról, mert egyetlen nagy szerelme, Judy Jones elkényeztetett gazdag lány, aki csak saját szeszélyeinek hódol. F. Scott Fitzgerald mind a kilenc elbeszélésben hitelesen, sebészi pontossággal ábrázolja az akkori évek légkörét Amerikában, és arra mutat rá, hogy csak a pénz, a gazdagság, a luxusautó, a külvárosi nyaraló távolról sem elég, ha az embernek nincs lelke és szíve. Mert azokra, akiket szeretünk – mondja Fitzgerald – ennél többet kell áldozni.

A művész dicsősége   „Szóljon a jazzband – bingó-bangó! Táncolunk majd és búg a tangó; Csattan a taps; de szép a lányka! Tündöklő új a fiú ruhája…   Meg kellett halnia, hogy újra kezdhesse elrontott életét. Közönsége már eltemette, gyászbeszéd és méltatások nélkül: erkölcsi hullaként kezelték. Keresztülnéztek rajta, amint letűnt idők divatjamúlt szellemeként botladozott közöttük alkoholtól ködös szemmel, félszeg, bocsánatkérő mosollyal. Eszméletlen tivornyákból sodródott a józanság partjai felé: fogadkozott, hogy dolgozni fog, nem iszik többé. Még részegen is fáradhatatlanul működött ironikus zöld szemének minden jelentős mozzanatot felvevő filmforgató gépe; agyában párbeszédek és dallamok rögződtek. A született író csalhatatlan érzékével élményeit az idő szűrője nélkül is azonnal jelképpé oldotta fel. Alkoholtól reszkető kezével keresgélte nem alkuvó szigorúsággal az élménydarabkák legmegfelelőbb helyét a színes és művészi igazságú mozaikban, melyen élete utolsó évében dolgozott. Végül nem is ivott – csakhogy már késő volt. Szíve már nem adott haladékot, hogy befejezhesse dédelgetett, igényes regényét, Az utolsó cézárt. A végső szívroham 1940 decemberében végzett vele. Érzelmi, erkölcsi, anyagi csődtömegnek tekintette magát: „még tehetségemmel se tudtam sáfárkodni” – mondta keserűen. Pazarolta magát, és ellobogott, mint a két végén meggyújtott fáklya. Mi maradt belőle? Kortársai úgy könyvelték el Francis Scott Fitzgeraldot, mint a húszas évek új nemzedékének képviselőjét, a dzsesszkorszak előfutárát, névadóját és termékét – semmi mást. Merőben új típusok jelentkeztek már első írásaiban is: a felső középosztály elkényeztetett fiai és lányai, a koraérett, fanyar, cinikus flapperek és egyetemi arany ifjak. Meglehetősen meglepődött, amikor kissé wertheri világfájdalmú, de modern impresszionista stílusú és felépítésű regényéből az olvasók a flappert emelték ki, pedig ő egy érzékeny lelkű, tehetséges fiú jellemnevelő iskoláját, botlásait és önmagára-találását kívánta bemutatni. De a sikerből azonnal megértette, hogy öntudatlanul a korszak pulzusára tapintott, s most már átvette New York szívdobbanásának ütemét. A nagy példányszámú The Saturday Evening Post számára gyártja a flapper történeteket egyre emelkedő tiszteletdíjért. A Kalóz a szigeten (Offshore Pirate), Veronika bubifrizurája (Bernice Bobs Her Hair), A népszerű lány (The Popular Girl) legemlékezetesebb sikerű elbeszélései. Novell&

Az itt következő elbeszélések ebben a kötetben a Basil és Josephine történetek második fele, mely Josephine Perryről szól, aki egy jómódú és okos kis kamaszlány. Megtudjuk benne, hogyan ébred rá Josephine a szerelemre, hogy aztán kisebb nagyobb kalandokon és csalódásokon keresztül eljusson „az érzelmi csődig.” A legtöbbet ezek közül az elbeszélések közül a Saturday Evening Post hozta le, és Fitzgerald mindegyikért szép honoráriumot is kapott. Az író úgy tervezte, hogy a végén „összehozza” valahogy a két főszereplőt, de ez az irodalmi találkozás nem jött létre. A Josephine elbeszélések hősnőjének, aki egy makacs és okos széplány, vannak bizonyos elképzelései arról, hogyan kell élni, és a saját útját járja. A kritikusok többsége a prototípust Ginevra Kingben, a jól ismert kis chicagói első bálozó lánykában (most úgy mondjuk, celeb) vélte felismerni, aki Fitzgerald „első nagy szerelme” volt az életben. Fitzgerald ezeket a történeteket a húszas évék végén írta (1928-1930), amikor megpróbált sorozatot készíteni A nagy Gatsby-hez, és Az éj szelíd trónján-nak a megírásával kínlódott. De ugyanakkor élni is kellett valamiből, amit a Post biztosított neki ezekért az elbeszélésekért.  A szerző egyébként azt állította, hogy az elbeszélések szereplői azt a gondolatot próbálják képviselni, amit ő „érzelmi csődnek” nevezett (az egyik elbeszélésének is ezt a címet adta), de ugyanakkor ifjúkorából is bemutat az olvasóknak egy darabot, melyre nosztalgiával tekint vissza ugyan, de gúnyolja is a rangkórság, a sznobság és amiatt, hogy köreikben minden a pénz. Ám Nona Balakian irodalomkritikus a New York Times egyik 1973. évi számában Basilt és Josephine-t a kor sajátos enfant terrible-jeinek tartja, és a Zabhegyező (The Catcher in the Rye) Holden Caulfieldjához hasonlítja. A Vissza Babilonba (Babylon Revisited) Fitzgerald egyik legismertebb elbeszélése, melyben elmeséli, hogy a megözvegyült Charlie Wales szeretné saját maga nevelni kislányát, de sógornője duhaj múltja miatt, no meg azért, mert őt, Charlie-t tartja felelősnek a felesége haláláért, ezt megakadályozza. Az elbeszélésnek Máthé Elek volt az első magyar fordítója (lásd: F. Scott Fitzgerald Újra Babilombna, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1962). Az újrafordított változat az enyém.

  Matthew. J. Brucolli azt írja, hogy Fitzgerald, miközben Az Aréna (The Bowl) című elbeszélésén dolgozott, újból érdeklődni kezdett egyetemi futballista évei iránt: többször is leutazott Princetonba, hogy megnézze az edzéseket és meccseket. Sőt, időnként még késő éjszaka is felhívta az edzőt, Fritz Crislert, hogy elhalmozza „szakértői" tanácsaival. Az elbeszélés a Saturday Evening Post-ban jelent meg 1928. január 21-én. A háttérben van egy kis romantika, no és a profizmus, a kemény munka dicsőítése. Az, hogy lenézi az „amatőröket,” egy kicsit a feleségének, Zeldának is stól, aki sok mindenben volt jó… közép szinten. A vonzerő. Az elbeszélés 1928. március 3-án jelent meg a Saturday Evening Post-ban. Érezhetően sok önéletrajzi elemet tartalmaz. Akárcsak Fitzgerald több más elbeszélésének, ennek is központi témája a szerelem, és a házastársi hűség törékenysége, mely gondolat, Zelda „árulása” nyomán, élete végéig elkísérte. A Gyermekzsúrt (That Kind of Party) Fitzgerald később írta, mint a többi Basil történetet, de mivel a fiatalabb, még gyermek Basilről szól, ezért itt ebben a kötetben előrébb került. Ez volt az egyetlen a kilenc Basillel foglalkozó elbeszélés közük, melyet sem a Post, sem pedig a Ladies’ Home Journal és a Pictorial Review sem volt hajlandó publikálni, feltehetőleg azért, mert a szerkesztők nem igazán akarták elhinni, vagy nem tetszett nekik, hogy tizenegy éves gyerekek legfőbb gondja a csókolózás egy házibulin. 4 -11. A párizsi utazás anyagi fedezetét Fitzgerald az 1928 márciusa és 1929 februárja között írt Basil Duke Lee elbeszéléseivel biztosította, melyek a Botránydetektivek, Egy este a vásárban, A legszemtelenebb fiú,  Basil, a csodálatos,  Az elfogott lidérc, Tökéletes élet, Bátran előre,  a Basil és Kleopátra, valamint a fentebb említett Gyermekzsúr. Ezeket Fitzgerald mind a Saturday Evening Post-nak szánta, de a Gyermekzsúrral már nem volt szerencséje. „Pikáns” részletei miatt minden folyóirat elutasította.  Az olvasók szerették ezeket a történeteket, és a szerzőknek is könnyebb volt ilyen lazán kapcsolódó sorozat-elbeszéléseket írni, mint mindig egy-egy vadonatúj valamivel előállni. Ezek az elbeszélések nyomon követik a Közép Nyugaton felcseperedő Basil életét, elmondják, milyen népszerűtlen volt Keleten a középiskolában, és hogy lett egyetemista a Yale-en. Nem nehéz észrevenni, hogy van összefüggés, méghozzá igencsak szoros, Basil és Fitzgerald élete között. A lényegesebb epizódok mind önéletrajzi elemekre épülnek: hogyan írt színdarabot otthon, St. Paulban, milyen szerencsétlennek érezte magát a középiskolában, és hogyan dobta első nagy szerelme, Ginevra King. A Két rossz a

Amikor elhatároztam, hogy lefordítom azt a Fitzgerald elbeszéléseket tartalmazó kötetet, melynek eredeti angol nyelvű címe THE PRICE WAS HIGH. THE LAST UNCOLLECTED STORIES OF F. SCOTT FITZGERALD, nagy fába vágtam a fejszémet. Nemcsak azért mivel az ott található elbeszélések oldalainak száma több mint 780, hanem sok minden másért is. Ez a figyelemre méltó nagy munka azokat a Fitzgerald elbeszéléseket foglalja magába, melyek a szerző életében nem kerültek kötet formájában az olvasóközönség elé. Matthew J. Bruccoli professzor, a jeles Fitzgerald életrajzíró és kutató gyűjtötte össze ezeket a történeteket különböző régi folyóiratok megsárgult lapjairól, és adta közre a fenti címmel 1979-ben. Azért, hogy ne sértsek szerzői jogot, az ebben a kötetben szereplő valamennyi Fitzgerald elbeszélést az interneten közkincsként (public domain) elérhető és az általam is jelzett weboldalakról gyűjtöttem össze és fordítottam le. Ugyanezen okból nem közlöm viszont Bruccoli professzor szerzői előszavát, mely egyelőre még nem tekinthető közkincsnek. Kommentárjait azonban – az eredeti szöveg tartalmának egyszerűsítésével – a magyar olvasó elé tárom. Bruccoli professzor F. Scott Fitzgerald szavait idézve adta ennek a kötetnek a THE PRICE WAS HIGH címet. Persze így az a kérdés is felmerül, hogy milyen elgondolás vezette Bruccolit, mi is az a magas ár, amiről itt szó van, és ki kinek fizette meg, tartozott vele. A kötet kiadója, vagyis Bruccoli, ezt úgy magyarázza, hogy a lapszerkesztők és kiadók nagy árat fizettek az állandó pénzzavarral küszködő szerzőnek a kapott novellákért, és meg is írja kommentjeiben tudós pontossággal, hogy mennyit, ugyanakkor ezért a pénzért a szerző Fitzgerald is szó szerint a vérével és verejtékével fizetett. Szüntelenül dolgozott és ontotta elbeszéléseit akkor is, amikor már valóban úgy érezte, hogy vége, nincs tovább, nincs több erő benne, inkább feladja. De mégsem adta fel, mert kellett a pénz. Hogy mire, azt azok, akik ismerik egy kicsit is az író életét, jól tudják: a már megszokott, mondjuk azt, hogy luxuséletforma fenntartására, a feleség, Zelda drága klinikákon való gyógykezelésére, lányának, Scottie-nak előkelő elit iskolákban való neveltetésére. Az, hogy ez a kettő, mármint a feleség gyógykezelése és lányának iskoláztatása állami intézményekben történjen, Fitzgeraldnál fel sem merült. Ha nem volt pénze, előleget kért Harold Obertől vagy Maxwell Perkinstől, a kiadójától, ill. szerkesztőjétől. És aztán törlesztett. Sokszor vérrel, verejtékkel megírt műveivel, melyek közül lehet, hogy nem mindegyik Nobel-díjra érdemes remekmű, de mindenképpen figyelemre méltó valamennyi. Akkor is, ha nem éri el mindig a Fitzgeraldtól megszokott magas szintet.

Vajon csakugyan az, amit Kosztolányi Dezső állít róla? Mármint gúzsba kötve táncolni? Mert a különböző fordításelméleti kézikönyvek szerzői a kérdés megválaszolását általában úgy szokták kezdeni, hogy elsorolnak a (fordítást definiáló) meghatározásokból néhányat, majd kritikai megjegyzéseket tesznek velük kapcsolatban, azaz elmondják, hogy ennek vagy annak a definíciónak mi a hibája, s aztán megpróbálnak egy „tökéletessel”, rendszerint a saját meghatározásukkal előállni. Mondanunk sem kell, hogy az általuk megfogalmazott definícióknak is vannak hibái. Méghozzá ugyanazok, mint az általuk ledorongolt definícióké, mert a rendkívül bonyolult fordítói tevékenységnek nem képesek minden aspektusát figyelembe venni, mert nem is lehet. Jó példa erre, mondjuk, a kitűnő angol nyelvész és fordításelméleti kutató, Roger T. Bellnek szinte, a teljesség igényére tartó meghatározása, illetve meghatározásai is, melyekből egyet idéznék: „ A fordítás annak kifejezése egy másik nyelven, amit már kifejeztek egy korábbi nyelven, a forrás nyelven, a szemantikai és a stilisztikai ekvivalencia megőrzésével”.

Deep in the Queen An erotic historical picaresque novel by Gábor Szappanos (A synopsis) The “manuscript” of the novel has been found in a big library of the capital after an eighty year of encryption. (To encrypt it was the instruction of a “fabled author,” who can be only Gyula Krúdy although his name is never mentioned. On the other hand, the book is such a literary fiction that never could have been written by Krúdy). Briefly, the story is the following: the writer, who calls himself Gyula Kandúr (Julius Tomcat), is just having his lunch at Majmunka’s house, when all of a sudden another Sindbad shows up, who is a sort of Frankenstein and existed only in Kandúr’s imagination so far. The two doubles initiate a fight. A big hassle is started, but none of them is able to overcome the other, so they decide to come to an agreement: let a “who has a longer wind” test tell who the real Sindbad of the two is. The winner will be him. And the test is the following: Kandúr is chained to the radiator, and from there he must watch Frankenstein-Sindbad making love to Majmunka’s concupiscent female dancers. Thanks to his imagination Kandúr wins. Then the two counterparts, with the help of a flying carpet, take a flight to the city of Petra some 2,000 years earlier. They found themselves in the middle of an orgastic evening party. They were captured by two guards of the king who needed still another two companions at his table. The dinner is not “free”: after it they both will have to “work hard:” one of them will have to speed (make happy)till dawn the wife of the impotent king, the other - the goddess of the city who has the shape of a black cubical stone placed in front of the gates to the nether world in the sanctuary. Kandúr will have to rejoice with the queen, Sindbad with the cubic stone goddess. The description of the love-making with the queen: it lasts for an atrociously (sanguinarily) long time, for about five hours, and is filled with a continuous internal fight demanding Kandúr to have a very long wind. Viz. if he is unable to “perform well”, he will be thrown down into the deepest pit of the cemetery, where he is going to meet his death. (The cubic stone goddess closes the aperture of the cemetery pit, and the nether world starts under the pit). During their love-making the queen opens her heart and soul to Kandúr, retells the strange and curious secrets of the city, and as a matter of fact that is the essence of the novel. It turns out from the queen’s words that the city has been in the magic power of a Persian magician (he is the King)for twenty years, and made the good inhabitants of the Nabateus Petra sexmaniacs. The ugly cubic stone goddess is also the magician’s work, for earlier it was the Goddess of Beauty, and her beautiful statue stood in the main square of the city. Then the queen, who starts liking (perhaps loving) Kandúr more and more as a woman, puts him wise to some secrets. She tells him that it is immaterial whether he “performs” well or not, because he will get into the pit at all events. But if he follows her instructions, he can escape from there together with his companion via the nether world. But as a favor in return she asks him to utter the proper magical words at the proper places of the nether world to stop the magic power of the king and magician in the city. And so it happens. Despite the fact that Kandúr had enough wind, he was thrown into the deep pit where he meets Sindbad, and they start their way down into the nether world, because according to the most detailed instructions of the queen that was the only way to delivery and freedom. (This nether world was also created by the magician, and actually it is an exact copy of the city above, where the dead of the upper city “live” their “life of dead” as souls…). Here our heroes will again come across most exciting and interesting adventures and phenomena, but finally they manage to escape, and again with the help of the flying carpet, and the mag

Ki hitte volna, hogy Fitzgerald, Francis Scott, ilyen történeteket is tudott írni? Hogy egy csók mégis csak képes ölni a valós életben is, és nemcsak a mesében? És hogy egy asszony, aki feleség és anya, előtt megjelenik a Jövő, és elmondja, hogy az csak tőle, az asszonytól függ, hogy az milyen lesz. És hogy kísértetek igenis vannak, és nem is kell messzire menni, mert rögtön itt van a szomszédban, egy régi házban, és felül veled a vonatra, hogy romlásba döntsön, ha nem vigáyzol. Szóval, ilyen és ehhez hasonló történeteket id tudott írni a mi Fitzgeraldunk, és közben elmondani, hogy milyen csodálatos lény is az emeber.  Minden kicsinyes és gyakran sok hibája ellenére is ember, mert van szíve és tud szeretni. 

Az Egy éjszaka Chancelorville mellett elbeszélés először az Esquire-ben jelent meg 1935 februárjában, de később a szerző beválogatta a Hajnali takarodó (Taps At Reveille) kötetébe is. A történet nem hosszú: alig nyolc oldalon egy nagyvárosi prostituált, aki a narrátor az elbeszélésben, azt mondja el, amit Lev Tolsztoj egy négykötetes, soha véget nem érő regényben, a Háború és békében. Azt, hogy milyen ocsmány dolog is a háború. Egy precíz kis látlelet az egész kis elbeszélés, de ugyanakkor izgalmas történet is egyben. Csatákkal, sebesültekkel, elesettekkel, szenvedéssel, meneküléssel, bátorsággal és vitézséggel, mindennel, ami csak elképzelhető a háborúban. No, és egy slusszpoénnal: a legtöbb ember, ha teheti, még csak tudni sem akar arról, ami nem is olyan távol, talán épp az orra alatt történik, tudjuk meg ezt a nagy igazságot a kis remekművet végigolvasva. Az Állat (The Fiend) egy gyilkosság, a bosszú és a barátság anatómiája. Egy történet arról, mit érezhet egy ember, ha a felesége és egyetlen gyermeke gyilkosság áldozata lesz, és hogyan áll bosszút azon, aki ezt a galád tettet elkövette. De ugyanakkor elmondja azt is, hogy a bosszún kívül emberség és megbocsátás is van, ha valaki a gonoszságon kívül mást is meglát az ember lelke mélyén. Másrészt megismerjük annak az embernek a lelkivilágát is, aki gaztettet követett el, de magába száll és megbánja tettét. Röviden: a történet elmondja, hogyha az ember képes a megbánásra, akkor megváltozni is képes, még ha a legsötétebb bűnt követte is el a társadalom és egy embertársa ellen. A baleseti osztályt (Zone of Accident) Fitzgerald 1932 őszén kezdte írni, de csak 1935 májusában sikerült befejeznie Ashville-ben. Az elbeszélést a Saturday Evening Post 1935. július 13-án közölte, és 3.000 dollárral honorálta. Ezt a történetet a szerző talán az 1932-ben írt Egy bentlakó (One Intern) társ-elbeszélésének szánta, melynek színtere úgyszintén személyes élmény: a Johns Hopkins Hospital Baltimore-ban. A kórházi légkör mindig nagy hatással volt Fitzgeraldra. Az ottani baleseti osztályt többször is említi Naplójában. Hogy anyagot szerezzen írásaihoz, megpróbálta kihasználni az olvasók akkori élénk érdeklődését az orvostudomány iránt, és 1932 és 1936 között hat elbeszélést is írt kórházi élményei alapján, melyekben főként az orvos és nővér kapcsolatot boncolgatja. Ez a hat elbeszélés az Egy bentlakó (One Intern), Az utolsó eset (Her Last Case), Az alkoholbeteg (An Alcoholic Case), A baleseti osztály (Zone of Accident, Tragédia, a nővér és Szabadnap a kórházban(In the Holidays).

A Fitzgerald összes elbeszéléseinek általam összeállított harmadik kötete a következő elbeszéléseket tartalmazza. (Igyekeztem a kronológiai sorrendet betartani, de ez különböző okokból kifolyólag nem mindig sikerül):  1924-ben Fitzgerald még képes volt családi problémáit úgy kezelni, hogy egyszerűen „pénzcsináló” humoros elbeszéléseket írt belőlük. Így a Rag Marin Jones és a walesi herceg III. Kötet szemmel látható megismétlése annak, amit a Kalóz a szigeten mesél: egy gazdag fiatalember azzal nyeri el egy unatkozó dúsgazdag örökösnő kezét, hogy színjátékot rendez neki. Az egy éjszaka alatt megírt Babazsúr egy roppant egyszerűnek látszó kis történet arról, hogy miért veszett össze két szomszédos házaspár egy gyerekzsúr miatt. A Kidobott pénz (The Penny Spent) is egy olyan elbeszélés, mely azt mondja el, hogy a pénznek, vagy a vagyonnak semmi köze sincs az igazi nagy szerelemhez. Ez is többször ismétlődő téma Fitzgeraldnál. Lásd például a Rags Martinn Jones-t. A Saturday Evening Postban jelent meg először 1925. október 10-én, de aztán csak az Egy csöppnyi Édenben (Bits of Paradise) 1976-ban, és utoljára. Valamiért nem tartozott a népszerű novellák közé, és a kritika sem foglakozott vele eléggé, pedig jó és szellemes. A Tánc (The Dance) olyan, mint egy modern krimi, de a témája szintén a szerelem, valamint az Észak és a Dél közötti kulturális ellentét, mely szintén nem új keletű téma Fitzgerald oeuvre-jében. Megjelent a Red Book Magazine-ben, 1926 júniusában, majd 1976-ban a Bits of Paradise-ban (Egy csöppnyi Éden) is. Ezt a történetet (Your Way and Mine) Fitzgerald 1926 februárjában írta a Salies-de-Bearn-i gyógyfürdőn a Francia Pireneusokban, ahol két hónapig „lebzselt” Zelda betegsége miatt. Az elbeszéléshez mellékelt levélben Fitzgerald ezt írta Obernek: „Ettől rosszabb elbeszélést talán még soha életemben nem írtam. Egyszerűen borzalmas! A közepénél már egyáltalán nem érdekelt… Nagyon kérlek – és ezt komolyan mondom – ne ajánld a Post-nak. Ahogy most állnak a dolgaim, azt hiszem, ez nem lenne jó taktika. A Red Book-nak se ajánld. Ebben a történetben semmi sincs az igazi énemből. Kétségbeesetten belevágtam egy történetbe – kitaláltam egy üzleti témát – olyasmit, amiben nem mozgok otthonosan. Kapjak inkább 1000 dollárt érte valamilyen másodrendű folyóirattól, mint a kétszeresét más valakitől. Nagyon erősen így érzek.” Az elbeszélést 1927 májusában viszont a Woman’s Home Companion szívesen közreadta, és olvasóknak nyilván tetszett, mert ez követően a Metro Newspaper Service szintén közölte. Ezek szerint mégsem lehetett olyan rossz, mint amilyennek Fitzgerald képzelte. A Látogatás egy régi házban (A Short Trip

The last cheer-leader with her long thighs in silken stockings, in red miniskirt and white boots, burst like a balloon, too. There were exactly twelve of them. And they all looked so realistic… and so desirable, too. St. Peter made a deep sigh at experiencing the new failure, frowned with his white brows resentfully and accusingly and looked with his pungent and blue eyes at the designer, at the great heavenly magician Albert Einstein. Since the Second Advent of Christ time has been passing by with cheerless monotony and they had to enjoy themselves somehow in the heavenly Jerusalem. It was not particularly comforting either if the Redeemer himself appeared on the scene because in such cases He tenderly but categorically hauled Peter over the coals asking him why he was juggling there all the time, he’d better alit on the Earth that was made climatically and demographically livable, a new earthly Paradise actually, and do some useful work there. He added that Peter would have it that if he started working, for instance cultivated a beautiful little garden, cut roses, or returned to his original job, which was fishing, he would not need the sight of those cheer-leaders made of the wandering atoms of very sparse ether, of light- and quantum-particles and existing just for a couple of seconds. 

Meg kellett halnia, hogy újra kezdhesse elrontott életét. Közönsége már eltemette, gyászbeszéd és méltatások nélkül: erkölcsi hullaként kezelték. Keresztülnéztek rajta, amint letűnt idők divatjamúlt szellemeként botladozott közöttük alkoholtól ködös szemmel, félszeg, bocsánatkérő mosollyal. Eszméletlen tivornyákból sodródott a józanság partjai felé: fogadkozott, hogy dolgozni fog, nem iszik többé. Még részegen is fáradhatatlanul működött ironikus zöld szemének minden jelentős mozzanatot felvevő filmforgató gépe; agyában párbeszédek és dallamok rögződtek. A született író csalhatatlan érzékével élményeit az idő szűrője nélkül is azonnal jelképpé oldotta fel. Alkoholtól reszkető kezével keresgélte nem alkuvó szigorúsággal az élménydarabkák legmegfelelőbb helyét a színes és művészi igazságú mozaikban, melyen élete utolsó évében dolgozott. Végül nem is ivott – csakhogy már késő volt. Szíve már nem adott haladékot, hogy befejezhesse dédelgetett, igényes regényét, Az utolsó cézárt. A végső szívroham 1940 decemberében végzett vele. Érzelmi, erkölcsi, anyagi csődtömegnek tekintette magát: „még tehetségemmel se tudtam sáfárkodni” – mondta keserűen. Pazarolta magát, és ellobogott, mint a két végén meggyújtott fáklya. Mi maradt belőle? Kortársai úgy könyvelték el Francis Scott Fitzgeraldot, mint a húszas évek új nemzedékének képviselőjét, a dzsesszkorszak előfutárát, névadóját és termékét – semmi mást. Merőben új típusok jelentkeztek már első írásaiban is: a felső középosztály elkényeztetett fiai és lányai, a koraérett, fanyar, cinikus flapperek és egyetemi arany ifjak. Meglehetősen meglepődött, amikor kissé wertheri világfájdalmú, de modern impresszionista stílusú és felépítésű regényéből az olvasók a flappert emelték ki, pedig ő egy érzékeny lelkű, tehetséges fiú jellemnevelő iskoláját, botlásait és önmagára-találását kívánta bemutatni. De a sikerből azonnal megértette, hogy öntudatlanul a korszak pulzusára tapintott, s most már átvette New York szívdobbanásának ütemét. A nagy példányszámú Saturday Evening Post számára gyártja a flapper történeteket egyre emelkedő tiszteletdíjért. A Kalóz a szigeten (Offshore Pirate), Bernice bubifrizurája (Bernice Bobs Her Hair), A népszerű lány (The Popular Girl) legemlékezetesebb sikerű elbeszélései. Novellásköteteinek a címével is az igényekhez alkalmazkodik: Flapperek és filozófusok, A dzsesszkorszak meséi – ki tudott volna ellenállni ilyen csábító címeknek? „Tőkésíti” a f