Peter Ortutay (magánkiadás)

Az Egy éjszaka Chancelorville mellett elbeszélés először az Esquire-ben jelent meg 1935 februárjában, de később a szerző beválogatta a Hajnali takarodó (Taps At Reveille) kötetébe is. A történet nem hosszú: alig nyolc oldalon egy nagyvárosi prostituált, aki a narrátor az elbeszélésben, azt mondja el, amit Lev Tolsztoj egy négykötetes, soha véget nem érő regényben, a Háború és békében. Azt, hogy milyen ocsmány dolog is a háború. Egy precíz kis látlelet az egész kis elbeszélés, de ugyanakkor izgalmas történet is egyben. Csatákkal, sebesültekkel, elesettekkel, szenvedéssel, meneküléssel, bátorsággal és vitézséggel, mindennel, ami csak elképzelhető a háborúban. No, és egy slusszpoénnal: a legtöbb ember, ha teheti, még csak tudni sem akar arról, ami nem is olyan távol, talán épp az orra alatt történik, tudjuk meg ezt a nagy igazságot a kis remekművet végigolvasva. Az Állat (The Fiend) egy gyilkosság, a bosszú és a barátság anatómiája. Egy történet arról, mit érezhet egy ember, ha a felesége és egyetlen gyermeke gyilkosság áldozata lesz, és hogyan áll bosszút azon, aki ezt a galád tettet elkövette. De ugyanakkor elmondja azt is, hogy a bosszún kívül emberség és megbocsátás is van, ha valaki a gonoszságon kívül mást is meglát az ember lelke mélyén. Másrészt megismerjük annak az embernek a lelkivilágát is, aki gaztettet követett el, de magába száll és megbánja tettét. Röviden: a történet elmondja, hogyha az ember képes a megbánásra, akkor megváltozni is képes, még ha a legsötétebb bűnt követte is el a társadalom és egy embertársa ellen. A baleseti osztályt (Zone of Accident) Fitzgerald 1932 őszén kezdte írni, de csak 1935 májusában sikerült befejeznie Ashville-ben. Az elbeszélést a Saturday Evening Post 1935. július 13-án közölte, és 3.000 dollárral honorálta. Ezt a történetet a szerző talán az 1932-ben írt Egy bentlakó (One Intern) társ-elbeszélésének szánta, melynek színtere úgyszintén személyes élmény: a Johns Hopkins Hospital Baltimore-ban. A kórházi légkör mindig nagy hatással volt Fitzgeraldra. Az ottani baleseti osztályt többször is említi Naplójában. Hogy anyagot szerezzen írásaihoz, megpróbálta kihasználni az olvasók akkori élénk érdeklődését az orvostudomány iránt, és 1932 és 1936 között hat elbeszélést is írt kórházi élményei alapján, melyekben főként az orvos és nővér kapcsolatot boncolgatja. Ez a hat elbeszélés az Egy bentlakó (One Intern), Az utolsó eset (Her Last Case), Az alkoholbeteg (An Alcoholic Case), A baleseti osztály (Zone of Accident, Tragédia, a nővér és Szabadnap a kórházban(In the Holidays).

A Fitzgerald összes elbeszéléseinek általam összeállított harmadik kötete a következő elbeszéléseket tartalmazza. (Igyekeztem a kronológiai sorrendet betartani, de ez különböző okokból kifolyólag nem mindig sikerül):  1924-ben Fitzgerald még képes volt családi problémáit úgy kezelni, hogy egyszerűen „pénzcsináló” humoros elbeszéléseket írt belőlük. Így a Rag Marin Jones és a walesi herceg III. Kötet szemmel látható megismétlése annak, amit a Kalóz a szigeten mesél: egy gazdag fiatalember azzal nyeri el egy unatkozó dúsgazdag örökösnő kezét, hogy színjátékot rendez neki. Az egy éjszaka alatt megírt Babazsúr egy roppant egyszerűnek látszó kis történet arról, hogy miért veszett össze két szomszédos házaspár egy gyerekzsúr miatt. A Kidobott pénz (The Penny Spent) is egy olyan elbeszélés, mely azt mondja el, hogy a pénznek, vagy a vagyonnak semmi köze sincs az igazi nagy szerelemhez. Ez is többször ismétlődő téma Fitzgeraldnál. Lásd például a Rags Martinn Jones-t. A Saturday Evening Postban jelent meg először 1925. október 10-én, de aztán csak az Egy csöppnyi Édenben (Bits of Paradise) 1976-ban, és utoljára. Valamiért nem tartozott a népszerű novellák közé, és a kritika sem foglakozott vele eléggé, pedig jó és szellemes. A Tánc (The Dance) olyan, mint egy modern krimi, de a témája szintén a szerelem, valamint az Észak és a Dél közötti kulturális ellentét, mely szintén nem új keletű téma Fitzgerald oeuvre-jében. Megjelent a Red Book Magazine-ben, 1926 júniusában, majd 1976-ban a Bits of Paradise-ban (Egy csöppnyi Éden) is. Ezt a történetet (Your Way and Mine) Fitzgerald 1926 februárjában írta a Salies-de-Bearn-i gyógyfürdőn a Francia Pireneusokban, ahol két hónapig „lebzselt” Zelda betegsége miatt. Az elbeszéléshez mellékelt levélben Fitzgerald ezt írta Obernek: „Ettől rosszabb elbeszélést talán még soha életemben nem írtam. Egyszerűen borzalmas! A közepénél már egyáltalán nem érdekelt… Nagyon kérlek – és ezt komolyan mondom – ne ajánld a Post-nak. Ahogy most állnak a dolgaim, azt hiszem, ez nem lenne jó taktika. A Red Book-nak se ajánld. Ebben a történetben semmi sincs az igazi énemből. Kétségbeesetten belevágtam egy történetbe – kitaláltam egy üzleti témát – olyasmit, amiben nem mozgok otthonosan. Kapjak inkább 1000 dollárt érte valamilyen másodrendű folyóirattól, mint a kétszeresét más valakitől. Nagyon erősen így érzek.” Az elbeszélést 1927 májusában viszont a Woman’s Home Companion szívesen közreadta, és olvasóknak nyilván tetszett, mert ez követően a Metro Newspaper Service szintén közölte. Ezek szerint mégsem lehetett olyan rossz, mint amilyennek Fitzgerald képzelte. A Látogatás egy régi házban (A Short Trip

The last cheer-leader with her long thighs in silken stockings, in red miniskirt and white boots, burst like a balloon, too. There were exactly twelve of them. And they all looked so realistic… and so desirable, too. St. Peter made a deep sigh at experiencing the new failure, frowned with his white brows resentfully and accusingly and looked with his pungent and blue eyes at the designer, at the great heavenly magician Albert Einstein. Since the Second Advent of Christ time has been passing by with cheerless monotony and they had to enjoy themselves somehow in the heavenly Jerusalem. It was not particularly comforting either if the Redeemer himself appeared on the scene because in such cases He tenderly but categorically hauled Peter over the coals asking him why he was juggling there all the time, he’d better alit on the Earth that was made climatically and demographically livable, a new earthly Paradise actually, and do some useful work there. He added that Peter would have it that if he started working, for instance cultivated a beautiful little garden, cut roses, or returned to his original job, which was fishing, he would not need the sight of those cheer-leaders made of the wandering atoms of very sparse ether, of light- and quantum-particles and existing just for a couple of seconds. 

Meg kellett halnia, hogy újra kezdhesse elrontott életét. Közönsége már eltemette, gyászbeszéd és méltatások nélkül: erkölcsi hullaként kezelték. Keresztülnéztek rajta, amint letűnt idők divatjamúlt szellemeként botladozott közöttük alkoholtól ködös szemmel, félszeg, bocsánatkérő mosollyal. Eszméletlen tivornyákból sodródott a józanság partjai felé: fogadkozott, hogy dolgozni fog, nem iszik többé. Még részegen is fáradhatatlanul működött ironikus zöld szemének minden jelentős mozzanatot felvevő filmforgató gépe; agyában párbeszédek és dallamok rögződtek. A született író csalhatatlan érzékével élményeit az idő szűrője nélkül is azonnal jelképpé oldotta fel. Alkoholtól reszkető kezével keresgélte nem alkuvó szigorúsággal az élménydarabkák legmegfelelőbb helyét a színes és művészi igazságú mozaikban, melyen élete utolsó évében dolgozott. Végül nem is ivott – csakhogy már késő volt. Szíve már nem adott haladékot, hogy befejezhesse dédelgetett, igényes regényét, Az utolsó cézárt. A végső szívroham 1940 decemberében végzett vele. Érzelmi, erkölcsi, anyagi csődtömegnek tekintette magát: „még tehetségemmel se tudtam sáfárkodni” – mondta keserűen. Pazarolta magát, és ellobogott, mint a két végén meggyújtott fáklya. Mi maradt belőle? Kortársai úgy könyvelték el Francis Scott Fitzgeraldot, mint a húszas évek új nemzedékének képviselőjét, a dzsesszkorszak előfutárát, névadóját és termékét – semmi mást. Merőben új típusok jelentkeztek már első írásaiban is: a felső középosztály elkényeztetett fiai és lányai, a koraérett, fanyar, cinikus flapperek és egyetemi arany ifjak. Meglehetősen meglepődött, amikor kissé wertheri világfájdalmú, de modern impresszionista stílusú és felépítésű regényéből az olvasók a flappert emelték ki, pedig ő egy érzékeny lelkű, tehetséges fiú jellemnevelő iskoláját, botlásait és önmagára-találását kívánta bemutatni. De a sikerből azonnal megértette, hogy öntudatlanul a korszak pulzusára tapintott, s most már átvette New York szívdobbanásának ütemét. A nagy példányszámú Saturday Evening Post számára gyártja a flapper történeteket egyre emelkedő tiszteletdíjért. A Kalóz a szigeten (Offshore Pirate), Bernice bubifrizurája (Bernice Bobs Her Hair), A népszerű lány (The Popular Girl) legemlékezetesebb sikerű elbeszélései. Novellásköteteinek a címével is az igényekhez alkalmazkodik: Flapperek és filozófusok, A dzsesszkorszak meséi – ki tudott volna ellenállni ilyen csábító címeknek? „Tőkésíti” a f

  Az ebben a könyvben olvasható tizennyolc elbeszélés a negyedik és az utolsó olyan kötet, melyet Taps at Reveille (Hajnali takarodó) címmel F. Scott Fitzgerald még életében állított össze és küldött el kiadójának. Hogy biztos legyen a dolgában (szüksége volt a pénzre, mint mindig, nagyon), irodalmi ügynökének, Harold Obernek ajánlotta, akinek jóvoltából 1935. március 10-én a kötet napvilágot is látott. Ő, mármint Fitzgerald, személyesen ezeket az írásokat tartotta a legjobbaknak a talán 1száznyolcvannál is több novellája közül. Hogy azok-e, mármint a legjobbak, azon már megoszlottak az olvasói, és a kritikusi, vélemények. A New York Times-ban Edith Walton például fanyalogva fogadta. Egyetlen „görbe éjszakának” tartotta, melyre Fitzgerald fölöslegesen pazarolta „ragyogó tehetségét.” A Basil Lee-vel kapcsolatos „kis remekművek” mellett a Vissza Babilonba (Babylon Revisited) azonban neki is nagyon tetszett, melyet „a legérettebb és legértékesebb” műnek tartott ebben a kötetben. Az írójának szomorú, ám aligha végleges búcsúja Párizstól és a nem éppen vidám hangulat, vagy inkább férfiúi mélabú, mely az egész elbeszélést körüllengi, talán azt mutatja, hogy a szerző szakított, vagy legalább is minden áron megpróbál szakítani a dzsesszkorszak idején, az üvöltő húszas években művelt őrültségeivel. Mi olvasók, nagyjából talán osztani is tudjuk a jó szemű kritikusnak ezt a véleményét. Azzal viszont ma már nehezen tudnánk egyetérteni, amit a továbbiakban mond ezekről a hol kisebb, hol pedig nagyobb lélegzetű történetekről. Azt állítja, ami szinte közhely, hogy az, amiről Fitzgerald idejét és tehetségét nem kímélve ír, nem méltó tollára. Mert ezek a témák, mondja Walton, egészen triviálisak. Bár igaz, teszi hozzá, hogy ennek ellenére írásainak fénye: az eredeti, csak a Fitzgeraldra jellemző, magával ragadó sodrású stílus és profizmus mégis mindenkit elbűvöl. Szerencsére a későbbi korok kritikusai sem értenek egyet e nagy, ha nem az egyik legnagyobb, amerikai író ilyen szubjektív leminősítésével, mert jól látták, hogy amihez Fitzgerald hozzányúlt „magával ragadó sodrású stílusával és profizmusával,” az első szerelemtől a valóra nem vált amerikai álomig, az igenis mind méltó nemcsak az ő, hanem minden valamirevaló író tollára. Nem triviálisak a témái, semmiképpen sem azok. Vajon annak nevezhetjük azt, ha, mondjuk, egy, a maga körül lévő világra rácsodálkozó felnövekvő kamasz fiúnak, vagy nyiladozó szemű nagylánynak (a Basil és Josephine történetekben például) a lelkivilága tárul elénk, amint értelmezni kezdi a

Élt a faluban egy öregember, úgy hívtak, hogy Bobij.Volt az öregnek egy viskója, no meg egy kutyája. Járta Bobij a környéket, kéregetett, és ha kapott valakitől egy darabka kenyeret, megette. A világ minden pénzéért sem vált volna meg a kutyájától, melyet ő mindig úgy hívott kedvesen, hogy Barátocskám. Ha elment az öreg a faluba, s bekopogott valamelyik ablakon, Barátocskám mindig ott állt mellette, és a farkát csóválta. Mintha csak ő is alamizsnára várt volna. Mondták is az emberek az öregnek: „Hallod–e, Bobij, miért nem kergeted el azt a kutyát, hisz neked sincs mit enned…” Ilyenkor az öreg csak ránézett szomorúan a beszélőre, ránézett… de nem mondott semmit. Szólítja Barátocskámat, elmegy az ablaktól, és nem veszi el a kenyeret. Nem volt bőbeszédű az öreg Bobij, ritkán állt ő szóba valakivel. Megjött a tél, süvítve, sírva, sepri a havat maga előtt a hóvihar, egyik buckát hányja a másik után. Botjára támaszkodva küzd az öreg Bobij a buckákkal, az egyik tanyától a másikig megy vánszorogva, és Barátocskám ott fut mellette. Odadörgölődzik az öreghez, felnéz rá hűséges kutyaszemével, mintha csak azt mondaná: – Senkinek nem kellünk, ugye, senkinek, senki sem hív be minket a házba melegedni, lám, egyedül vagyunk, mi ketten, egészen egyedül.

Francis Scott Fitzgerald első elbeszélés–kötetét tartja a kezében, vagy látja tábláján az olvasó, melynek eredeti címe a Flappers and Philosophers volt. Hogy ki és mi az a „flapper,” most ne elemezzük. Van róla bőven irodalom és kritika. De röviden, olyan valaki, mint most a 21. században egy modern amerikai vagy európai nő. Ezért is adtam neki Nádasi Krisz kolléganő sugallatára magyarul a Hölgyek és csajok címet. Krisz ugyanis úgy tartja, hogy a régi irodalmi műveknek is mai nyelven kell szólniuk. Osztom ezt a véleményét. A mai Fitzgerald kritika és irodalom már sokat tud mondani nemcsak a nagy amerikai író méltán híres regényeiről, az olyanokról, mint a Nagy Gatsby vagy Az éj szelíd trónján és a többi, hanem mindegyik kisebb nagyobb írásművéről is, melynek mindegyike, közel kétszáz, bevonult már nemcsak az amerikai, hanem az egész világirodalom kincsestárába. Ezért itt és most csak kettőt említenék. A Kalóz a szigeten (The Offshore Pirate) és A jégpalota(The Ice Palace) címűt. Mindkettő az én fordításomban jelent meg magyarul először. *** A Kalóz a szigeten eseményei egy romantikusan szép környezetben játszódnak, mely „olyan kék, mint a gyerek szemének írisze.”  Az elbeszélés már a legelején egészen naiv ás ártatlan módon indul, melybe az ifjúság türelmetlensége vegyül. A főszereplő Ardita egy igencsak kemény és konok faital nő, egy tipikus flapper, azaz egy modern csaj, akinek már a szája is „csábos, de romlott.” A lábán kék szatén szandál fityeg, ami inkább csak „cicoma,” és nem lábbeli. Ez is a lány szoborszerű szépségét hangsúlyozza. Ardita Anatole France Az angyalok lázadása című könyvét olvassa, amit a katolikus egyház indexre tett. Ez is a lány lázadó természetét hangsúlyozza. Citromot szopogat, ami szintén metafora: a lány kedve is savanyú, akárcsak a citrom. Aztán a könyvvel és a citrommal is megdobja a bácsikáját, amikor az ellent mer neki mondani. Aztán történik egy s más. A hajót elfoglalják a „kalózok.” Az az apróság, hogy hajó neve a görög mitológiában az önszeretetet jelképező Narcisszuszból Hula Hula (sodródás) lett, az Ardita viselkedésében beálló változást jelképezi. Kezdi élvezni a körülötte zajló izgalmas kalandot, és már esze ágában sincs bánkódni. Annyira álomvilágban él, hogy még a végén is nehezen jön rá az igazságra. Például akkor bátor, amikor erre már semmi szükség. Egészen természetes, sőt törvényszerű, hogy a végén Ardita ilyesmit mond a „kalóznak”: „… egész életedben olyan édes hazugságokat mondj nekem, amilyeneket csak tudsz.” Mert mit is hazudott a „kalóz,” akinek Carlyle volt a becs

  Meg kellett halnia, hogy újra kezdhesse elrontott életét. Közönsége már eltemette, gyászbeszéd és méltatások nélkül: erkölcsi hullaként kezelték. Eszméletlen tivornyákból sodródott a józanság partjai felé: fogadkozott, hogy dolgozni fog, nem iszik többé. Még részegen is fáradhatatlanul működött ironikus zöld szemének minden jelentős mozzanatot felvevő filmforgató-gépe; agyában párbeszédek és dallamok rögződtek. A született író csalhatatlan érzékével élményeit az idő szűrője nélkül is azonnal jelképpé oldotta föl. Alkoholtól reszkető kezével keresgélte, nem alkuvó szigorúsággal, az élménydarabkák legmegfelelőbb helyét a színes és művészi igazságú mozaikban, melyen élete utolsó évében dolgozott. Végül nem is ivott – csakhogy már késő volt. Szíve nem adott haladékot, hogy befejezhesse dédelgetett, igényes regényét, Az utolsó cézárt (The Last Tycoon). A végső szívroham 1940 decemberében érte. Érzelmi, erkölcsi, anyagi csődtömegnek tekintette magát: "Még tehetségemmel sem tudtam sáfárkodni" – mondta keserűen. Pazarolta magát, és ellobogott, mint a két végén meggyújtott fáklya. Mi maradt belőle? Olvasói már évek óta nem hallottak felőle; rajongói megdöbbentek halálhírére. Hát élt még Fitzgerald? Csakugyan, mi lett Scottból és ragyogó feleségéből, Zeldából? S a nevek ütemére már zene ébredezik tudatunkban: a boston, a shimmy, a charleston, a tangó ritmusa. Izzadságtól fénylő fekete arcok fáradt mosolya villan a zenekarban, vakító ingmell sötét ellentéteként, amint a kavargó cigarettafüst kék ködén át megszólal a szaxofon, és pergő dzsessz-ritmussal tölti meg a Plaza tánctermét. A parketten karcsú, fiús alakú, rövidre vágott hajú lányok simulnak partnerükhöz. Mosolyuk mindent ígér; körülrajongott elsőbálos lányok, akik már nem sütik le szendén a szemüket, hanem a flapper türelmetlen fölényével rázzák le magukról, a puritán szülők aggódó gondoskodását. Szabad szájúak, merészek, eszesek és szellemesek. New York-i szórakozóhelyeken, Yale, Princeton és Harvard diákbáljain, vidéki klubokban folyik a féktelenül vidám tánc, s a ragtime és a bor pezsgésétől lángolva szökdösnek ki a párok a parkoló kocsikba.

A Mert akkor mi lesz (What to Do About It) című novella főhőse, Dr. Bill Hardy egy eléggé „pimasz” figura, ami érthető is, mert ugyan úgy kénytelen hipochondereket kezelni, mint valódi betegeket. A szokásos szerelmi szál azonban ebben az elbeszélésben különös, fantasztikus és igen filmszerű színezetet kap, ahogy az orvosi témák keverednek a gengszter-burleszk eseményeivel. Sem a Saturday Evening Postnak, sem a Cosmopolitannak nem kellett, mert egyik sem tudott mit kezdeni a kisfiú figurájával, aki egyébként Fitzgerald egyik legsikeresebb alakja elbeszéléseinek. A Nem csak egy ház (More Than Just a House) című elbeszélés a Saturday Evening Postban jelent meg 1933. június 24-én. Írótársa, John O’Hara el volt tőle ragadtatva: „Ön egyetlen lendülettel egy újabb remekművet alkotott azzal, amit eddig is olyan jól szokott csinálni.” Fitzgerald, a saját bizonytalan társadalmi helyzetére utalva , ami miatt így írta meg ezt az elbeszélést, ahogy megírta, az azóta a sokak által ismert és gyakran idézett levéllel válaszolt. Ezt írta:  „… hogyha másnap Skócia királyának választanának miután befejeztem Etont és az oxfordi egyetemet, továbbá a Magdalen the Guards-on szereztem volna diplomát, és egy embrionális állapotban levő olyan ősi családfával is rendelkeznék háttérként, mely bizonyítaná, hogy valamelyik ősöm egy Plantagenet, én akkor is csak egy parvenü maradnék.” A Cipőt kaptam című elbeszélés, többek közt, arra a kérdésre is keresi a választ (amit végül mégsem kap meg az olvasó), hogy mi is az igazi profi titka a művészetben, legyen az tánc, színház, avagy irodalom. A sok munka, a tehetség vagy a kitartás? De valahogy nem kapunk hiteles választ erre. Vagy mégis, de nem az, amit várunk, ill. szeretnénk kapni? És mert Fitzgerald azt sugallja, hogy először, nincs is ilyen titok, másodszor, pedig az a kérdés, hogy ki is az igazi profi, egyelőre megválaszolhatatlan? Az, aki tudja, hogy mit csinál, vagy az, aki szereti azt, amit csinál, a többivel meg nem törődik?

Zelda Fitzgerald cikkei: Azokat a cikkeket értékelni, melyeket Zelda Fitzgerald írt a múlt század húszas éveiben, nem egy könnyű feladat. Már csak azért sem, mert a legtöbbre népszerű folyóiratok kérték fel őt, mint „celebet” (híres író felesége mond véleményt érdeklődésre számot tartó kérdésekről) – és valóban, kettő közülük csak kiegészítés F. Scott Fitzgerald cikkeihez. Ám ezek a személyes tanulmányok mégsem tűnnek annyira személyeseknek, mint Zelda elbeszélései. Ezen észrevétel alól kivételt képez a „Kísérje F. urat és feleségét a…számú szobába” és a „Végkiárusítás,” mely kimondottan személyes dolgokat feszeget. A többi olyan anyagtól eltérően, melyek alatt mindkettőjük, Scott és Zelda neve is szerepelt, ez a kettő csakugyan kollaboráció eredménye, ám nehéz lenne megmondani, melyik részt írta Zelda, és melyiket F. Scott Fitzgerald.  

Megjegyzem: próbáltam a kronológiai sorrendet betartani az elbeszélések közlésénél, de nem könnyű. Ugyanis először azt kellett volna eldöntenem, hogy a megírás időpontját nézzem, vagy a megjelenését. No meg sok olyan elbeszélés is van, mely korábban íródott, de sokáig, vagy egyáltalán nem jelent meg nyomtatásban az író életében, mert a szerkesztők valamelyikének nem tetszett, vagy nem kellett. Ezért csak nagyjából lehettem következetes. Így az alábbi sorrend mondjuk azt, hogy meglehetősen szubjektív, de időben nem ugrik sem nagyon hátra, sem nagyon előre. Akkor hát…  1.Fitzgerald huszonhárom éves volt, amikor New Yorkba jött, és Harold Ober (irodalmi) ügynök eladta első elbeszélését, a Fej és vállakat a Saturday Eveming Postnak.[1] Ez egyike volt azoknak az elbeszéléseknek, melyeket az íjú szerző 1919-ben írt, miután a Scribner’s elfogadta az Édentől messzét. Fitzgerakd egyes művei, furcsa módon sokszor előrevetítették azt, ami vele történt, ill. fog történni a jövőben, pedig nem volt jós vagy egy vátesz. Így például a főszereplő ebben az elbeszélésében is lemond tudományos ambícióiról és karrierjéről, hogy elvehesse azt a lányt, akit szeret. S mivel egy feleséget el is kell tartani, légtornász lesz, mert csak filozófiai disszertációkból nem lehet megélni. A feleség meg ír egy regényt, és máris „celeb.” Veszik is a könyvét, mint a cukrot, miközben a férj uram „lóg a szeren:” gürizik. Ezt tette Fitzgerald is, ontotta elbeszéléseit jól fizető folyóiratoknak, miközben Zelda, a felesége, mondjuk úgy, hogy írogatott, festett, vagy balett-órákra járt. 

Egy-egy cigaretta időnként sokat jelentett neki. Végül is nehéz munkát végzett, és ha rágyújtott, ez azt jelentette, hogy pihenhet és kikapcsolódhat egy kicsit lelkileg. Özvegyasszony volt, rokonok, közeli hozzátartozók nélkül, s így senkinek sem írogathatott esténként, és ha egynél többször ment moziba hetente, akkor már megfájdult a szeme. Úgy hogy a cigaretta fontos pont lett életében a nap mint nap ismétlődő hosszú mondatok után. Az új körzetbe tett első látogatásának utolsó hete Kansas Cityben érte Mrs. Hansont. Augusztus közepe volt, s ő meglehetősen egyedül érezte magát az új üzlettársak között, ezért nagyon megörült, amikor az egyik cég várójában meglátott egy asszonyt, akit ismert Chicagóból. Így hát, még mielőtt bement volna a főnökhöz, leült melléje, hogy elbeszélgessen és érdeklődjék egy kicsit az iránt az úriember iránt, akit történetesen épp látni kívánt. – Vajon megengedi az úr, hogy rágyújtsak? – Micsoda? Hogy? Dehogy engedi! – mondta az ismerős. – Nagy összeggel támogatja a dohányzás elleni kampányt.  

A szerelmes eszkimót a Liberty szerkesztőségi cikkében így üdvözölte: Az amerikai széppróza nagymestere egy bizarr történet sziporkázóan friss leírásával tér vissza a folyóirathoz… Egy kedves kacagtató elbeszélést írt arról, hogy neveti ki egy északról jött lakatosmester saját szerelmét. És a buta fehér amerikaiakat, akik azt hiszik, hogy ő a buta, amikor pedig ők azok, tenné hozzá a figyelmes olvasó. A Rúzs – egyetemista komédiával kapcsolatban Matthew J. Bruccoli, Fitzgerald életrajzírója elmondja, hogy 1926 decemberében két és fél éves franciaországi tartózkodása után az író visszatért Amerikába, és Montgomeryben (Zelda szülővárosában) elfogadta John W. Considine-nak, az United Artist producerének azt az ajánlatát, hogy írjon forgatókönyvet a flapperek világáról. Fitzgerald elfogadta a felkérést, mert mint mindig, most is kellett a pénz. Abban állapodtak meg, hogy Considine 3.500 dollárt fizet, amint elkészül a mű, és 12.000 dollárt, ha jónak is tartja. Fitzgerald úgy gondolta, hogy három hét alatt megírja, de amíg Zelda és ő 1927. január elejétől március közepéig Hollywoodban volt, az idő nagy részét Fitzgerald nem munkával, hanem extravagáns szórakozással, mulatozással, botrányok garmadával töltötte a feleségével együtt. Nyilván úgy hitte, hogy a kisujjából is kiráz egy ilyen darabot. Magyarán, nem vette komolyan a megbízást. Az írást Considine nem is fogadta el, mert nem tartotta jónak. Harold Ober, aki Fitzgeraldot menedzselte akkoriban, készített egy jegyzetet az esetről, melyben többek közt ezt írta: „Elmondta nekem, hogy csúnyán összeveszett Constance Talmadge–dzsel (aki a kor egyik legnagyobb dívája volt Hollywoodban), és szerinte csak ez lehet az oka annak, hogy nem csinálnak a Rúzsból filmet.” Ober más stúdióknak és producereknek (pl. B. P. Schulbergnek) is felajánlotta a Rúzst megvételre, de senkinek sem kellett. Fitzgeraldnak volt még egy ötlete, mégpedig az, hogy átírja novellává a College Humor számára, de ezzel az ötletével később felhagyott.

Most már tudósaink, tanáraink, civil emlékezőink tanulmányaiból, elbeszéléseiből egyre többet tudunk, határozottabb képet kapunk arról, hogy Kárpátalja 1944-es szovjet megszállása, mily nagy tragédiát zúdított népére.  Arról viszont kevés szó esett eddig, hogy amikor a Kárpátaljai települések „férfiak nélkül néptelenné” (Tollas Tiborra hivatkozva) váltak, mily büntetéssel sújtották azokat a keresztény magyar és német családokat, akik 4-5 gyerekkel otthon maradtak, minden megélhetés nélkül. Mindent elkoboztak tőlük: otthont, vagyont, munkát, a napi megélhetéshez szükséges életteret. Ők bátran kifejezték hűségüket a jogtalanul elítélt férjük, hozzátartozójuk iránt. A görög katolikus feleségek, gyermekek nevében szeretnék szólni, s ezért adtam az összes itt következő írásaim főcímének A nap árnyékában. Bölcs mondás szerint: Isten a lelkeket párosával küldi a világba. Igazi szerelmi házasság volt apám és anyám házassága. Az esküvőt pompás körülmények között tartották Budapesten és Ungváron. A teológiából doktorált apámra fényes karrier és jövő várt szülőföldjén. Ungvárra költöztek, több lakás közül is választhattak. Nagyapám, Ortutay Jenő, akkor már országosan ismert, a magyar Parlament Felső Házának, mindenki által mélységesen tisztelt képviselője és Ungvár fő esperese volt. Előzőleg Beregszászon tevékenykedett, mint az összlakosság által, nemzetiségre és vallásra való tekintet nélkül megválasztott főpolgármestere a városnak. Ez történt a második világháborúig. Bizonyára sokan tudnak ráhangolódni és szavaimnak hitelességet adni arról, mi is történt az 1940-es évek végén itt Kárpátalján, a görög katolikus családokban? Mert ez nem csak velünk történt meg!

Azt, hogy nagy író volt Francis Scott Fitzgerald, nem szükséges bizonygatni. Elég, ha csak két legnagyobb művét, A nagy Gatsbyt és Az éj szelíd trónjánt említjük. E kötetben összegyűjtött elbeszélései az amerikai álom keresésének hiábavalóságát, haszontalanságát mutatja. Így például A gazdag fiú Ansonja inkább az élvezeteket és az italt kedveli, eljátssza egyetlen esélyét a boldogságra, mert fél feleségül venni azt a lányt, akit igazán szeret. A téli álmokban pedig fordítva, Dexter, aki mélyről indul, kénytelen lemondani a boldogságról, mert egyetlen nagy szerelme, Judy Jones elkényeztetett gazdag lány, aki csak saját szeszélyeinek hódol. F. Scott Fitzgerald mind a kilenc elbeszélésben hitelesen, sebészi pontossággal ábrázolja az akkori évek légkörét Amerikában, és arra mutat rá, hogy csak a pénz, a gazdagság, a luxusautó, a külvárosi nyaraló távolról sem elég, ha az embernek nincs lelke és szíve. Mert azokra, akiket szeretünk – mondja Fitzgerald – ennél többet kell áldozni.

A művész dicsősége   „Szóljon a jazzband – bingó-bangó! Táncolunk majd és búg a tangó; Csattan a taps; de szép a lányka! Tündöklő új a fiú ruhája…   Meg kellett halnia, hogy újra kezdhesse elrontott életét. Közönsége már eltemette, gyászbeszéd és méltatások nélkül: erkölcsi hullaként kezelték. Keresztülnéztek rajta, amint letűnt idők divatjamúlt szellemeként botladozott közöttük alkoholtól ködös szemmel, félszeg, bocsánatkérő mosollyal. Eszméletlen tivornyákból sodródott a józanság partjai felé: fogadkozott, hogy dolgozni fog, nem iszik többé. Még részegen is fáradhatatlanul működött ironikus zöld szemének minden jelentős mozzanatot felvevő filmforgató gépe; agyában párbeszédek és dallamok rögződtek. A született író csalhatatlan érzékével élményeit az idő szűrője nélkül is azonnal jelképpé oldotta fel. Alkoholtól reszkető kezével keresgélte nem alkuvó szigorúsággal az élménydarabkák legmegfelelőbb helyét a színes és művészi igazságú mozaikban, melyen élete utolsó évében dolgozott. Végül nem is ivott – csakhogy már késő volt. Szíve már nem adott haladékot, hogy befejezhesse dédelgetett, igényes regényét, Az utolsó cézárt. A végső szívroham 1940 decemberében végzett vele. Érzelmi, erkölcsi, anyagi csődtömegnek tekintette magát: „még tehetségemmel se tudtam sáfárkodni” – mondta keserűen. Pazarolta magát, és ellobogott, mint a két végén meggyújtott fáklya. Mi maradt belőle? Kortársai úgy könyvelték el Francis Scott Fitzgeraldot, mint a húszas évek új nemzedékének képviselőjét, a dzsesszkorszak előfutárát, névadóját és termékét – semmi mást. Merőben új típusok jelentkeztek már első írásaiban is: a felső középosztály elkényeztetett fiai és lányai, a koraérett, fanyar, cinikus flapperek és egyetemi arany ifjak. Meglehetősen meglepődött, amikor kissé wertheri világfájdalmú, de modern impresszionista stílusú és felépítésű regényéből az olvasók a flappert emelték ki, pedig ő egy érzékeny lelkű, tehetséges fiú jellemnevelő iskoláját, botlásait és önmagára-találását kívánta bemutatni. De a sikerből azonnal megértette, hogy öntudatlanul a korszak pulzusára tapintott, s most már átvette New York szívdobbanásának ütemét. A nagy példányszámú The Saturday Evening Post számára gyártja a flapper történeteket egyre emelkedő tiszteletdíjért. A Kalóz a szigeten (Offshore Pirate), Veronika bubifrizurája (Bernice Bobs Her Hair), A népszerű lány (The Popular Girl) legemlékezetesebb sikerű elbeszélései. Novell&