Peter Ortutay (magánkiadás) strana 2 z 2

Amikor elhatároztam, hogy lefordítom azt a Fitzgerald elbeszéléseket tartalmazó kötetet, melynek eredeti angol nyelvű címe THE PRICE WAS HIGH. THE LAST UNCOLLECTED STORIES OF F. SCOTT FITZGERALD, nagy fába vágtam a fejszémet. Nemcsak azért mivel az ott található elbeszélések oldalainak száma több mint 780, hanem sok minden másért is. Ez a figyelemre méltó nagy munka azokat a Fitzgerald elbeszéléseket foglalja magába, melyek a szerző életében nem kerültek kötet formájában az olvasóközönség elé. Matthew J. Bruccoli professzor, a jeles Fitzgerald életrajzíró és kutató gyűjtötte össze ezeket a történeteket különböző régi folyóiratok megsárgult lapjairól, és adta közre a fenti címmel 1979-ben. Azért, hogy ne sértsek szerzői jogot, az ebben a kötetben szereplő valamennyi Fitzgerald elbeszélést az interneten közkincsként (public domain) elérhető és az általam is jelzett weboldalakról gyűjtöttem össze és fordítottam le. Ugyanezen okból nem közlöm viszont Bruccoli professzor szerzői előszavát, mely egyelőre még nem tekinthető közkincsnek. Kommentárjait azonban – az eredeti szöveg tartalmának egyszerűsítésével – a magyar olvasó elé tárom. Bruccoli professzor F. Scott Fitzgerald szavait idézve adta ennek a kötetnek a THE PRICE WAS HIGH címet. Persze így az a kérdés is felmerül, hogy milyen elgondolás vezette Bruccolit, mi is az a magas ár, amiről itt szó van, és ki kinek fizette meg, tartozott vele. A kötet kiadója, vagyis Bruccoli, ezt úgy magyarázza, hogy a lapszerkesztők és kiadók nagy árat fizettek az állandó pénzzavarral küszködő szerzőnek a kapott novellákért, és meg is írja kommentjeiben tudós pontossággal, hogy mennyit, ugyanakkor ezért a pénzért a szerző Fitzgerald is szó szerint a vérével és verejtékével fizetett. Szüntelenül dolgozott és ontotta elbeszéléseit akkor is, amikor már valóban úgy érezte, hogy vége, nincs tovább, nincs több erő benne, inkább feladja. De mégsem adta fel, mert kellett a pénz. Hogy mire, azt azok, akik ismerik egy kicsit is az író életét, jól tudják: a már megszokott, mondjuk azt, hogy luxuséletforma fenntartására, a feleség, Zelda drága klinikákon való gyógykezelésére, lányának, Scottie-nak előkelő elit iskolákban való neveltetésére. Az, hogy ez a kettő, mármint a feleség gyógykezelése és lányának iskoláztatása állami intézményekben történjen, Fitzgeraldnál fel sem merült. Ha nem volt pénze, előleget kért Harold Obertől vagy Maxwell Perkinstől, a kiadójától, ill. szerkesztőjétől. És aztán törlesztett. Sokszor vérrel, verejtékkel megírt műveivel, melyek közül lehet, hogy nem mindegyik Nobel-díjra érdemes remekmű, de mindenképpen figyelemre méltó valamennyi. Akkor is, ha nem éri el mindig a Fitzgeraldtól megszokott magas szintet.

  Az ebben a könyvben olvasható tizennyolc elbeszélés a negyedik és az utolsó olyan kötet, melyet Taps at Reveille (Hajnali takarodó) címmel F. Scott Fitzgerald még életében állított össze és küldött el kiadójának. Hogy biztos legyen a dolgában (szüksége volt a pénzre, mint mindig, nagyon), irodalmi ügynökének, Harold Obernek ajánlotta, akinek jóvoltából 1935. március 10-én a kötet napvilágot is látott. Ő, mármint Fitzgerald, személyesen ezeket az írásokat tartotta a legjobbaknak a talán 1száznyolcvannál is több novellája közül. Hogy azok-e, mármint a legjobbak, azon már megoszlottak az olvasói, és a kritikusi, vélemények. A New York Times-ban Edith Walton például fanyalogva fogadta. Egyetlen „görbe éjszakának” tartotta, melyre Fitzgerald fölöslegesen pazarolta „ragyogó tehetségét.” A Basil Lee-vel kapcsolatos „kis remekművek” mellett a Vissza Babilonba (Babylon Revisited) azonban neki is nagyon tetszett, melyet „a legérettebb és legértékesebb” műnek tartott ebben a kötetben. Az írójának szomorú, ám aligha végleges búcsúja Párizstól és a nem éppen vidám hangulat, vagy inkább férfiúi mélabú, mely az egész elbeszélést körüllengi, talán azt mutatja, hogy a szerző szakított, vagy legalább is minden áron megpróbál szakítani a dzsesszkorszak idején, az üvöltő húszas években művelt őrültségeivel. Mi olvasók, nagyjából talán osztani is tudjuk a jó szemű kritikusnak ezt a véleményét. Azzal viszont ma már nehezen tudnánk egyetérteni, amit a továbbiakban mond ezekről a hol kisebb, hol pedig nagyobb lélegzetű történetekről. Azt állítja, ami szinte közhely, hogy az, amiről Fitzgerald idejét és tehetségét nem kímélve ír, nem méltó tollára. Mert ezek a témák, mondja Walton, egészen triviálisak. Bár igaz, teszi hozzá, hogy ennek ellenére írásainak fénye: az eredeti, csak a Fitzgeraldra jellemző, magával ragadó sodrású stílus és profizmus mégis mindenkit elbűvöl. Szerencsére a későbbi korok kritikusai sem értenek egyet e nagy, ha nem az egyik legnagyobb, amerikai író ilyen szubjektív leminősítésével, mert jól látták, hogy amihez Fitzgerald hozzányúlt „magával ragadó sodrású stílusával és profizmusával,” az első szerelemtől a valóra nem vált amerikai álomig, az igenis mind méltó nemcsak az ő, hanem minden valamirevaló író tollára. Nem triviálisak a témái, semmiképpen sem azok. Vajon annak nevezhetjük azt, ha, mondjuk, egy, a maga körül lévő világra rácsodálkozó felnövekvő kamasz fiúnak, vagy nyiladozó szemű nagylánynak (a Basil és Josephine történetekben például) a lelkivilága tárul elénk, amint értelmezni kezdi a

  Ezeknek a már több folyóiratban és egyszer egy kötetben is megjelent elbeszéléseimnek, novelláimnak, visszaemlékezéseimnek első része (A plafonig érő karácsonyfa) „megboldogult” gyermekkoromról és ifjúságomról szól. Ez a második rész már azt szemlélteti, amit érettebb koromban sikerült átélnem még ott a szovjet Ungváron. Írásaimnak minden hibája, fogyatékossága ellenére szeretem őket, és meglepetésemre olvasóim is tetszéssel fogadták, és fogadják, ha egyet–egyet felteszek valamelyik internetes oldalamra. Különösen azok szólnak elismerően róluk, akik azon a helyen éltek vagy élnek, ill. elszármaztak onnan, mint én. Ez a hely pedig Ungvár a most már ukrajnai Kárpátalján. Azért mondom, hogy „most már,” mert az elmúlt rövid félévszázad alatt öt államalakulatnak is volt „elidegeníthetetlen” része. Az „elidegeníthetetlen” pedig azért van idézőjelben ismét, mert egyáltalán nem volt az elidegeníthetetlen része sem az Osztrák–Magyar Monarchiának, sem a Csehszlovák Köztársaságnak, majd megint, mint tudjuk, Magyarországnak sem. Végül lám, még nagy Szovjetuniótól is leszakadt, melyről anno – amint azt a szovjet állami himnusz is állította – azt hittük, hogy „megbonthatatlan és örök.” Nem volt az sem örök, sem megbonthatatlan, mint láttuk. Úgy összedőlt, mint egy kártyavár, egyetlen puskalövés nélkül. Hja, a történelem kereke, mondjuk! Most pedig ez a vidék Ukrajnának lett „elidegeníthetetlen” része. Vajon meddig? Mint a Krím, mely most már orosz? Szóval, a Jó Isten tudja, hisz forrong a világ. De bármily furcsa, egy ilyen világban is éltek, és élnek emberek. Hogyan? Nehezen. Ráadásul hallgatni is kellett róla keményen. Mert aki megszólalt, kritizálta, arra a hatalomnak voltak eszközei, hogy elhallgattassa. Úgy hogy azok, akik nem tapasztalták meg ezt a világot, el sem hiszik, milyen is volt az. Mert még itt Magyarországon is megmosolyogtuk, sőt kiröhögtük azt a végtelen sivárságot, mélynyomort, ami akkoriban a mindennapi emberek része volt Vlagyivosztoktól a SZU legnyugatibb részéig, Ungvárig, Csapig. Egy hatalmas birodalom, Ronald Reagan amerikai elnök kifejezésével élve „a gonosz birodalma” volt az az egész nagy ország, kérem. Viszont paradicsomnak, munkás paradicsomnak kellett feltűntetni, ahol nem volt bűnözés, rablás, gyilkosság, testi szerelem vagy szexuális deviancia, de még közúti baleset sem. És én igen, pont erről próbáltam ezekben az írásaimban képet adni. Nincs bennük sírás, rívás, sopánkodás, hogy milyen kutya nehéz is volt az a világ (egyébként az volt), a sorscsapások miatti világfájdalom, hanem csak az, amit akkoriban az ember – nos, ez az ember akkor és ott én is voltam – átélt, megélt: jó, mondjuk ki kereken, ne kerteljünk: keservesen megszenvedett. És ami a legnagyobb baj, ezek az írásaim sajnos mai is igencsak időszerűek lettek. Hisz ennek a világnak emberei most is épp úgy szenvednek, nyomorognak, jogaiktól is megfosztatnak, mint anno, függetlenül attól, hogy most a büszke Ukrajna, az elmúlt évszázadban immár az ötödik államalakulatnak a polgárai lettek. Hisz tudjuk, látjuk, mi történik arrafelé napjainkban is. Ortutay Péter

Vajon csakugyan az, amit Kosztolányi Dezső állít róla? Mármint gúzsba kötve táncolni? Mert a különböző fordításelméleti kézikönyvek szerzői a kérdés megválaszolását általában úgy szokták kezdeni, hogy elsorolnak a (fordítást definiáló) meghatározásokból néhányat, majd kritikai megjegyzéseket tesznek velük kapcsolatban, azaz elmondják, hogy ennek vagy annak a definíciónak mi a hibája, s aztán megpróbálnak egy „tökéletessel”, rendszerint a saját meghatározásukkal előállni. Mondanunk sem kell, hogy az általuk megfogalmazott definícióknak is vannak hibái. Méghozzá ugyanazok, mint az általuk ledorongolt definícióké, mert a rendkívül bonyolult fordítói tevékenységnek nem képesek minden aspektusát figyelembe venni, mert nem is lehet. Jó példa erre, mondjuk, a kitűnő angol nyelvész és fordításelméleti kutató, Roger T. Bellnek szinte, a teljesség igényére tartó meghatározása, illetve meghatározásai is, melyekből egyet idéznék: „ A fordítás annak kifejezése egy másik nyelven, amit már kifejeztek egy korábbi nyelven, a forrás nyelven, a szemantikai és a stilisztikai ekvivalencia megőrzésével”.

Élt a faluban egy öregember, úgy hívtak, hogy Bobij.Volt az öregnek egy viskója, no meg egy kutyája. Járta Bobij a környéket, kéregetett, és ha kapott valakitől egy darabka kenyeret, megette. A világ minden pénzéért sem vált volna meg a kutyájától, melyet ő mindig úgy hívott kedvesen, hogy Barátocskám. Ha elment az öreg a faluba, s bekopogott valamelyik ablakon, Barátocskám mindig ott állt mellette, és a farkát csóválta. Mintha csak ő is alamizsnára várt volna. Mondták is az emberek az öregnek: „Hallod–e, Bobij, miért nem kergeted el azt a kutyát, hisz neked sincs mit enned…” Ilyenkor az öreg csak ránézett szomorúan a beszélőre, ránézett… de nem mondott semmit. Szólítja Barátocskámat, elmegy az ablaktól, és nem veszi el a kenyeret. Nem volt bőbeszédű az öreg Bobij, ritkán állt ő szóba valakivel. Megjött a tél, süvítve, sírva, sepri a havat maga előtt a hóvihar, egyik buckát hányja a másik után. Botjára támaszkodva küzd az öreg Bobij a buckákkal, az egyik tanyától a másikig megy vánszorogva, és Barátocskám ott fut mellette. Odadörgölődzik az öreghez, felnéz rá hűséges kutyaszemével, mintha csak azt mondaná: – Senkinek nem kellünk, ugye, senkinek, senki sem hív be minket a házba melegedni, lám, egyedül vagyunk, mi ketten, egészen egyedül.

Most már tudósaink, tanáraink, civil emlékezőink tanulmányaiból, elbeszéléseiből egyre többet tudunk, határozottabb képet kapunk arról, hogy Kárpátalja 1944-es szovjet megszállása, mily nagy tragédiát zúdított népére.  Arról viszont kevés szó esett eddig, hogy amikor a Kárpátaljai települések „férfiak nélkül néptelenné” (Tollas Tiborra hivatkozva) váltak, mily büntetéssel sújtották azokat a keresztény magyar és német családokat, akik 4-5 gyerekkel otthon maradtak, minden megélhetés nélkül. Mindent elkoboztak tőlük: otthont, vagyont, munkát, a napi megélhetéshez szükséges életteret. Ők bátran kifejezték hűségüket a jogtalanul elítélt férjük, hozzátartozójuk iránt. A görög katolikus feleségek, gyermekek nevében szeretnék szólni, s ezért adtam az összes itt következő írásaim főcímének A nap árnyékában. Bölcs mondás szerint: Isten a lelkeket párosával küldi a világba. Igazi szerelmi házasság volt apám és anyám házassága. Az esküvőt pompás körülmények között tartották Budapesten és Ungváron. A teológiából doktorált apámra fényes karrier és jövő várt szülőföldjén. Ungvárra költöztek, több lakás közül is választhattak. Nagyapám, Ortutay Jenő, akkor már országosan ismert, a magyar Parlament Felső Házának, mindenki által mélységesen tisztelt képviselője és Ungvár fő esperese volt. Előzőleg Beregszászon tevékenykedett, mint az összlakosság által, nemzetiségre és vallásra való tekintet nélkül megválasztott főpolgármestere a városnak. Ez történt a második világháborúig. Bizonyára sokan tudnak ráhangolódni és szavaimnak hitelességet adni arról, mi is történt az 1940-es évek végén itt Kárpátalján, a görög katolikus családokban? Mert ez nem csak velünk történt meg!

Deep in the Queen An erotic historical picaresque novel by Gábor Szappanos (A synopsis) The “manuscript” of the novel has been found in a big library of the capital after an eighty year of encryption. (To encrypt it was the instruction of a “fabled author,” who can be only Gyula Krúdy although his name is never mentioned. On the other hand, the book is such a literary fiction that never could have been written by Krúdy). Briefly, the story is the following: the writer, who calls himself Gyula Kandúr (Julius Tomcat), is just having his lunch at Majmunka’s house, when all of a sudden another Sindbad shows up, who is a sort of Frankenstein and existed only in Kandúr’s imagination so far. The two doubles initiate a fight. A big hassle is started, but none of them is able to overcome the other, so they decide to come to an agreement: let a “who has a longer wind” test tell who the real Sindbad of the two is. The winner will be him. And the test is the following: Kandúr is chained to the radiator, and from there he must watch Frankenstein-Sindbad making love to Majmunka’s concupiscent female dancers. Thanks to his imagination Kandúr wins. Then the two counterparts, with the help of a flying carpet, take a flight to the city of Petra some 2,000 years earlier. They found themselves in the middle of an orgastic evening party. They were captured by two guards of the king who needed still another two companions at his table. The dinner is not “free”: after it they both will have to “work hard:” one of them will have to speed (make happy)till dawn the wife of the impotent king, the other - the goddess of the city who has the shape of a black cubical stone placed in front of the gates to the nether world in the sanctuary. Kandúr will have to rejoice with the queen, Sindbad with the cubic stone goddess. The description of the love-making with the queen: it lasts for an atrociously (sanguinarily) long time, for about five hours, and is filled with a continuous internal fight demanding Kandúr to have a very long wind. Viz. if he is unable to “perform well”, he will be thrown down into the deepest pit of the cemetery, where he is going to meet his death. (The cubic stone goddess closes the aperture of the cemetery pit, and the nether world starts under the pit). During their love-making the queen opens her heart and soul to Kandúr, retells the strange and curious secrets of the city, and as a matter of fact that is the essence of the novel. It turns out from the queen’s words that the city has been in the magic power of a Persian magician (he is the King)for twenty years, and made the good inhabitants of the Nabateus Petra sexmaniacs. The ugly cubic stone goddess is also the magician’s work, for earlier it was the Goddess of Beauty, and her beautiful statue stood in the main square of the city. Then the queen, who starts liking (perhaps loving) Kandúr more and more as a woman, puts him wise to some secrets. She tells him that it is immaterial whether he “performs” well or not, because he will get into the pit at all events. But if he follows her instructions, he can escape from there together with his companion via the nether world. But as a favor in return she asks him to utter the proper magical words at the proper places of the nether world to stop the magic power of the king and magician in the city. And so it happens. Despite the fact that Kandúr had enough wind, he was thrown into the deep pit where he meets Sindbad, and they start their way down into the nether world, because according to the most detailed instructions of the queen that was the only way to delivery and freedom. (This nether world was also created by the magician, and actually it is an exact copy of the city above, where the dead of the upper city “live” their “life of dead” as souls…). Here our heroes will again come across most exciting and interesting adventures and phenomena, but finally they manage to escape, and again with the help of the flying carpet, and the mag

Francis Scott Fitzgerald első elbeszélés–kötetét tartja a kezében, vagy látja tábláján az olvasó, melynek eredeti címe a Flappers and Philosophers volt. Hogy ki és mi az a „flapper,” most ne elemezzük. Van róla bőven irodalom és kritika. De röviden, olyan valaki, mint most a 21. században egy modern amerikai vagy európai nő. Ezért is adtam neki Nádasi Krisz kolléganő sugallatára magyarul a Hölgyek és csajok címet. Krisz ugyanis úgy tartja, hogy a régi irodalmi műveknek is mai nyelven kell szólniuk. Osztom ezt a véleményét. A mai Fitzgerald kritika és irodalom már sokat tud mondani nemcsak a nagy amerikai író méltán híres regényeiről, az olyanokról, mint a Nagy Gatsby vagy Az éj szelíd trónján és a többi, hanem mindegyik kisebb nagyobb írásművéről is, melynek mindegyike, közel kétszáz, bevonult már nemcsak az amerikai, hanem az egész világirodalom kincsestárába. Ezért itt és most csak kettőt említenék. A Kalóz a szigeten (The Offshore Pirate) és A jégpalota(The Ice Palace) címűt. Mindkettő az én fordításomban jelent meg magyarul először. *** A Kalóz a szigeten eseményei egy romantikusan szép környezetben játszódnak, mely „olyan kék, mint a gyerek szemének írisze.”  Az elbeszélés már a legelején egészen naiv ás ártatlan módon indul, melybe az ifjúság türelmetlensége vegyül. A főszereplő Ardita egy igencsak kemény és konok faital nő, egy tipikus flapper, azaz egy modern csaj, akinek már a szája is „csábos, de romlott.” A lábán kék szatén szandál fityeg, ami inkább csak „cicoma,” és nem lábbeli. Ez is a lány szoborszerű szépségét hangsúlyozza. Ardita Anatole France Az angyalok lázadása című könyvét olvassa, amit a katolikus egyház indexre tett. Ez is a lány lázadó természetét hangsúlyozza. Citromot szopogat, ami szintén metafora: a lány kedve is savanyú, akárcsak a citrom. Aztán a könyvvel és a citrommal is megdobja a bácsikáját, amikor az ellent mer neki mondani. Aztán történik egy s más. A hajót elfoglalják a „kalózok.” Az az apróság, hogy hajó neve a görög mitológiában az önszeretetet jelképező Narcisszuszból Hula Hula (sodródás) lett, az Ardita viselkedésében beálló változást jelképezi. Kezdi élvezni a körülötte zajló izgalmas kalandot, és már esze ágában sincs bánkódni. Annyira álomvilágban él, hogy még a végén is nehezen jön rá az igazságra. Például akkor bátor, amikor erre már semmi szükség. Egészen természetes, sőt törvényszerű, hogy a végén Ardita ilyesmit mond a „kalóznak”: „… egész életedben olyan édes hazugságokat mondj nekem, amilyeneket csak tudsz.” Mert mit is hazudott a „kalóz,” akinek Carlyle volt a becs

Azt, hogy nagy író volt Francis Scott Fitzgerald, nem szükséges bizonygatni. Elég, ha csak két legnagyobb művét, A nagy Gatsbyt és Az éj szelíd trónjánt említjük. E kötetben összegyűjtött elbeszélései az amerikai álom keresésének hiábavalóságát, haszontalanságát mutatja. Így például A gazdag fiú Ansonja inkább az élvezeteket és az italt kedveli, eljátssza egyetlen esélyét a boldogságra, mert fél feleségül venni azt a lányt, akit igazán szeret. A téli álmokban pedig fordítva, Dexter, aki mélyről indul, kénytelen lemondani a boldogságról, mert egyetlen nagy szerelme, Judy Jones elkényeztetett gazdag lány, aki csak saját szeszélyeinek hódol. F. Scott Fitzgerald mind a kilenc elbeszélésben hitelesen, sebészi pontossággal ábrázolja az akkori évek légkörét Amerikában, és arra mutat rá, hogy csak a pénz, a gazdagság, a luxusautó, a külvárosi nyaraló távolról sem elég, ha az embernek nincs lelke és szíve. Mert azokra, akiket szeretünk – mondja Fitzgerald – ennél többet kell áldozni.

Ki hitte volna, hogy Fitzgerald, Francis Scott, ilyen történeteket is tudott írni? Hogy egy csók mégis csak képes ölni a valós életben is, és nemcsak a mesében? És hogy egy asszony, aki feleség és anya, előtt megjelenik a Jövő, és elmondja, hogy az csak tőle, az asszonytól függ, hogy az milyen lesz. És hogy kísértetek igenis vannak, és nem is kell messzire menni, mert rögtön itt van a szomszédban, egy régi házban, és felül veled a vonatra, hogy romlásba döntsön, ha nem vigáyzol. Szóval, ilyen és ehhez hasonló történeteket id tudott írni a mi Fitzgeraldunk, és közben elmondani, hogy milyen csodálatos lény is az emeber.  Minden kicsinyes és gyakran sok hibája ellenére is ember, mert van szíve és tud szeretni. 

  Amikor elhatároztam, hogy lefordítom azt a Fitzgerald elbeszéléseket tartalmazó kötetet, melynek eredeti angol nyelvű címe THE PRICE WAS HIGH. THE LAST UNCOLLECTED STORIES OF F. SCOTT FITZGERALD, nagy fába vágtam a fejszémet. Nemcsak azért mivel az ott található elbeszélések oldalainak száma több mint 780, hanem sok minden másért is. Ez a figyelemre méltó nagy munka azokat a Fitzgerald elbeszéléseket foglalja magába, melyek a szerző életében nem kerültek kötet formájában az olvasóközönség elé. Matthew J. Bruccoli professzor, a jeles Fitzgerald életrajzíró és kutató gyűjtötte össze ezeket a történeteket különböző régi folyóiratok megsárgult lapjairól, és adta közre a fenti címmel 1979-ben. Azért, hogy ne sértsek szerzői jogot, az ebben a kötetben szereplő valamennyi Fitzgerald elbeszélést az interneten közkincsként (public domain) elérhető és az általam is jelzett weboldalakról gyűjtöttem össze és fordítottam le. Ugyanezen okból nem közlöm viszont Bruccoli professzor szerzői előszavát, mely egyelőre még nem tekinthető közkincsnek. Kommentárjait azonban – az eredeti szöveg tartalmának egyszerűsítésével – a magyar olvasó elé tárom. Bruccoli professzor F. Scott Fitzgerald szavait idézve adta ennek a kötetnek a THE PRICE WAS HIGH címet. Persze így az a kérdés is felmerül, hogy milyen elgondolás vezette Bruccolit, mi is az a magas ár, amiről itt szó van, és ki kinek fizette meg, tartozott vele. A kötet kiadója, vagyis Bruccoli, ezt úgy magyarázza, hogy a lapszerkesztők és kiadók nagy árat fizettek az állandó pénzzavarral küszködő szerzőnek a kapott novellákért, és meg is írja kommentjeiben tudós pontossággal, hogy mennyit, ugyanakkor ezért a pénzért a szerző Fitzgerald is szó szerint a vérével és verejtékével fizetett. Szüntelenül dolgozott és ontotta elbeszéléseit akkor is, amikor már valóban úgy érezte, hogy vége, nincs tovább, nincs több erő benne, inkább feladja. De mégsem adta fel, mert kellett a pénz. Hogy mire, azt azok, akik ismerik egy kicsit is az író életét, jól tudják: a már megszokott, mondjuk azt, hogy luxuséletforma fenntartására, a feleség, Zelda drága klinikákon való gyógykezelésére, lányának, Scottie-nak előkelő elit iskolákban való neveltetésére. Az, hogy ez a kettő, mármint a feleség gyógykezelése és lányának iskoláztatása állami intézményekben történjen, Fitzgeraldnál fel sem merült. Ha nem volt pénze, előleget kért Harold Obertől vagy Maxwell Perkinstől, a kiadójától, ill. szerkesztőjétől. És aztán törlesztett. Sokszor vérrel, verejtékkel megírt műveivel, melyek közül lehet, hogy nem mindegyik Nobel-díjra érdemes remekmű, de mindenképpen figyelemre méltó valamennyi. Akkor is, ha nem éri el mindig a Fitzgeraldtól megszokott magas szintet.