Peter Ortutay (magánkiadás) strana 2 z 2

Zelda Fitzgerald cikkei: Azokat a cikkeket értékelni, melyeket Zelda Fitzgerald írt a múlt század húszas éveiben, nem egy könnyű feladat. Már csak azért sem, mert a legtöbbre népszerű folyóiratok kérték fel őt, mint „celebet” (híres író felesége mond véleményt érdeklődésre számot tartó kérdésekről) – és valóban, kettő közülük csak kiegészítés F. Scott Fitzgerald cikkeihez. Ám ezek a személyes tanulmányok mégsem tűnnek annyira személyeseknek, mint Zelda elbeszélései. Ezen észrevétel alól kivételt képez a „Kísérje F. urat és feleségét a…számú szobába” és a „Végkiárusítás,” mely kimondottan személyes dolgokat feszeget. A többi olyan anyagtól eltérően, melyek alatt mindkettőjük, Scott és Zelda neve is szerepelt, ez a kettő csakugyan kollaboráció eredménye, ám nehéz lenne megmondani, melyik részt írta Zelda, és melyiket F. Scott Fitzgerald.  

Megjegyzem: próbáltam a kronológiai sorrendet betartani az elbeszélések közlésénél, de nem könnyű. Ugyanis először azt kellett volna eldöntenem, hogy a megírás időpontját nézzem, vagy a megjelenését. No meg sok olyan elbeszélés is van, mely korábban íródott, de sokáig, vagy egyáltalán nem jelent meg nyomtatásban az író életében, mert a szerkesztők valamelyikének nem tetszett, vagy nem kellett. Ezért csak nagyjából lehettem következetes. Így az alábbi sorrend mondjuk azt, hogy meglehetősen szubjektív, de időben nem ugrik sem nagyon hátra, sem nagyon előre. Akkor hát…  1.Fitzgerald huszonhárom éves volt, amikor New Yorkba jött, és Harold Ober (irodalmi) ügynök eladta első elbeszélését, a Fej és vállakat a Saturday Eveming Postnak.[1] Ez egyike volt azoknak az elbeszéléseknek, melyeket az íjú szerző 1919-ben írt, miután a Scribner’s elfogadta az Édentől messzét. Fitzgerakd egyes művei, furcsa módon sokszor előrevetítették azt, ami vele történt, ill. fog történni a jövőben, pedig nem volt jós vagy egy vátesz. Így például a főszereplő ebben az elbeszélésében is lemond tudományos ambícióiról és karrierjéről, hogy elvehesse azt a lányt, akit szeret. S mivel egy feleséget el is kell tartani, légtornász lesz, mert csak filozófiai disszertációkból nem lehet megélni. A feleség meg ír egy regényt, és máris „celeb.” Veszik is a könyvét, mint a cukrot, miközben a férj uram „lóg a szeren:” gürizik. Ezt tette Fitzgerald is, ontotta elbeszéléseit jól fizető folyóiratoknak, miközben Zelda, a felesége, mondjuk úgy, hogy írogatott, festett, vagy balett-órákra járt. 

Egy-egy cigaretta időnként sokat jelentett neki. Végül is nehéz munkát végzett, és ha rágyújtott, ez azt jelentette, hogy pihenhet és kikapcsolódhat egy kicsit lelkileg. Özvegyasszony volt, rokonok, közeli hozzátartozók nélkül, s így senkinek sem írogathatott esténként, és ha egynél többször ment moziba hetente, akkor már megfájdult a szeme. Úgy hogy a cigaretta fontos pont lett életében a nap mint nap ismétlődő hosszú mondatok után. Az új körzetbe tett első látogatásának utolsó hete Kansas Cityben érte Mrs. Hansont. Augusztus közepe volt, s ő meglehetősen egyedül érezte magát az új üzlettársak között, ezért nagyon megörült, amikor az egyik cég várójában meglátott egy asszonyt, akit ismert Chicagóból. Így hát, még mielőtt bement volna a főnökhöz, leült melléje, hogy elbeszélgessen és érdeklődjék egy kicsit az iránt az úriember iránt, akit történetesen épp látni kívánt. – Vajon megengedi az úr, hogy rágyújtsak? – Micsoda? Hogy? Dehogy engedi! – mondta az ismerős. – Nagy összeggel támogatja a dohányzás elleni kampányt.  

A szerelmes eszkimót a Liberty szerkesztőségi cikkében így üdvözölte: Az amerikai széppróza nagymestere egy bizarr történet sziporkázóan friss leírásával tér vissza a folyóirathoz… Egy kedves kacagtató elbeszélést írt arról, hogy neveti ki egy északról jött lakatosmester saját szerelmét. És a buta fehér amerikaiakat, akik azt hiszik, hogy ő a buta, amikor pedig ők azok, tenné hozzá a figyelmes olvasó. A Rúzs – egyetemista komédiával kapcsolatban Matthew J. Bruccoli, Fitzgerald életrajzírója elmondja, hogy 1926 decemberében két és fél éves franciaországi tartózkodása után az író visszatért Amerikába, és Montgomeryben (Zelda szülővárosában) elfogadta John W. Considine-nak, az United Artist producerének azt az ajánlatát, hogy írjon forgatókönyvet a flapperek világáról. Fitzgerald elfogadta a felkérést, mert mint mindig, most is kellett a pénz. Abban állapodtak meg, hogy Considine 3.500 dollárt fizet, amint elkészül a mű, és 12.000 dollárt, ha jónak is tartja. Fitzgerald úgy gondolta, hogy három hét alatt megírja, de amíg Zelda és ő 1927. január elejétől március közepéig Hollywoodban volt, az idő nagy részét Fitzgerald nem munkával, hanem extravagáns szórakozással, mulatozással, botrányok garmadával töltötte a feleségével együtt. Nyilván úgy hitte, hogy a kisujjából is kiráz egy ilyen darabot. Magyarán, nem vette komolyan a megbízást. Az írást Considine nem is fogadta el, mert nem tartotta jónak. Harold Ober, aki Fitzgeraldot menedzselte akkoriban, készített egy jegyzetet az esetről, melyben többek közt ezt írta: „Elmondta nekem, hogy csúnyán összeveszett Constance Talmadge–dzsel (aki a kor egyik legnagyobb dívája volt Hollywoodban), és szerinte csak ez lehet az oka annak, hogy nem csinálnak a Rúzsból filmet.” Ober más stúdióknak és producereknek (pl. B. P. Schulbergnek) is felajánlotta a Rúzst megvételre, de senkinek sem kellett. Fitzgeraldnak volt még egy ötlete, mégpedig az, hogy átírja novellává a College Humor számára, de ezzel az ötletével később felhagyott.

Most már tudósaink, tanáraink, civil emlékezőink tanulmányaiból, elbeszéléseiből egyre többet tudunk, határozottabb képet kapunk arról, hogy Kárpátalja 1944-es szovjet megszállása, mily nagy tragédiát zúdított népére.  Arról viszont kevés szó esett eddig, hogy amikor a Kárpátaljai települések „férfiak nélkül néptelenné” (Tollas Tiborra hivatkozva) váltak, mily büntetéssel sújtották azokat a keresztény magyar és német családokat, akik 4-5 gyerekkel otthon maradtak, minden megélhetés nélkül. Mindent elkoboztak tőlük: otthont, vagyont, munkát, a napi megélhetéshez szükséges életteret. Ők bátran kifejezték hűségüket a jogtalanul elítélt férjük, hozzátartozójuk iránt. A görög katolikus feleségek, gyermekek nevében szeretnék szólni, s ezért adtam az összes itt következő írásaim főcímének A nap árnyékában. Bölcs mondás szerint: Isten a lelkeket párosával küldi a világba. Igazi szerelmi házasság volt apám és anyám házassága. Az esküvőt pompás körülmények között tartották Budapesten és Ungváron. A teológiából doktorált apámra fényes karrier és jövő várt szülőföldjén. Ungvárra költöztek, több lakás közül is választhattak. Nagyapám, Ortutay Jenő, akkor már országosan ismert, a magyar Parlament Felső Házának, mindenki által mélységesen tisztelt képviselője és Ungvár fő esperese volt. Előzőleg Beregszászon tevékenykedett, mint az összlakosság által, nemzetiségre és vallásra való tekintet nélkül megválasztott főpolgármestere a városnak. Ez történt a második világháborúig. Bizonyára sokan tudnak ráhangolódni és szavaimnak hitelességet adni arról, mi is történt az 1940-es évek végén itt Kárpátalján, a görög katolikus családokban? Mert ez nem csak velünk történt meg!

Azt, hogy nagy író volt Francis Scott Fitzgerald, nem szükséges bizonygatni. Elég, ha csak két legnagyobb művét, A nagy Gatsbyt és Az éj szelíd trónjánt említjük. E kötetben összegyűjtött elbeszélései az amerikai álom keresésének hiábavalóságát, haszontalanságát mutatja. Így például A gazdag fiú Ansonja inkább az élvezeteket és az italt kedveli, eljátssza egyetlen esélyét a boldogságra, mert fél feleségül venni azt a lányt, akit igazán szeret. A téli álmokban pedig fordítva, Dexter, aki mélyről indul, kénytelen lemondani a boldogságról, mert egyetlen nagy szerelme, Judy Jones elkényeztetett gazdag lány, aki csak saját szeszélyeinek hódol. F. Scott Fitzgerald mind a kilenc elbeszélésben hitelesen, sebészi pontossággal ábrázolja az akkori évek légkörét Amerikában, és arra mutat rá, hogy csak a pénz, a gazdagság, a luxusautó, a külvárosi nyaraló távolról sem elég, ha az embernek nincs lelke és szíve. Mert azokra, akiket szeretünk – mondja Fitzgerald – ennél többet kell áldozni.

Az én „Fitzgerald-összesem” első kötetének utolsó elbeszélése A jégpalota volt, a huszadik. Így időrendben a huszonegyedik a Majális New Yorkban (May Day), ami tulajdonképpen, nem is elbeszélés, hanem már majdnem egy egész regény, de annak azért rövid lenne. Ezért szaknyelven „csak” kisregénynek mondjuk. Az eredeti címe – a May Day – mélyen szimbolikus. Először is általános tavaszi népünnepélyt jelent az egész északi féltekén. Sok kultúrában is hagyományos tavaszi ünnep a május elseje, a majális. Táncolnak, énekelnek, sütnek, főznek, örvendeznek ezen a napon az emberek. A nemzetközi munkásmozgalom napjaként is méltatják, méltatták nálunk, Magyarországon is, de csak a tizenkilencedik század végétől a chicagói Haymarketben kirobbant véres események nyomán, de ez az ünnepnap nem azonos a hagyományos májusi népünnepélyekkel. Ennek az elbeszélésnek a háttere viszont az 1919 évi májusi zendülés Ohióban, melynek következtében két ember meghalt és vagy százat letartóztattak. A zendülés politikai jellegű volt: a tiltakozók egy csoportja piros zászlókkal akart felvonulni. Ezt az eseményt követően az Egyesült Államokban általános lett a kommunizmus terjeszkedésétől való félelem, ami aztán erősen beárnyékolta az amerikai történelmet az elkövetkező évtizedekben. Az író ennek is hangot ad kisregényében. 1919. május elsején, azon a napon, amikor a Fitzgerald elbeszélésében történtek elkezdődtek, kommunistaellenes tűntetések vagy lázongások voltak több amerikai nagyvárosban. New Yorkban katonák és tengerészek támadták meg a szocialista The Call újság irodáit a Negyedik Avenue 112-ben. Az egyik újságíró huszonöt láb magasból kiugrott az ablakon, hogy az inzultust elkerülje, és meghalt. A lap tizenegy munkatársa sérült meg komolyabban. Ugyanakkor Fitzgerald rámutat az „elveszett nemzedék” helyzetére is és szembehelyezi a tavaszvárást, egy új életforma (a dzsesszkorszak) kezdetét e nemzedék lelki állapotával, kilátástalanságával, mely elől nem egy fiatal csak a halálba való menekülésben látott kiutat. Ilyen értelemben az eredeti cím nemcsak, sőt egyáltalán nem munkásmozgalmi eseményekre utal, hanem sok minden másra. Ezért is cseréltem fel B. Nagy László korábbi fordításának címét (Május 1 New Yorkban) ezzel: Majális New Yorkban. A szerző egyébként így vall erről a történetről: „Ez a kissé komor mese, mely a Smart Set-ben jelent meg 1920.július havában, azokról az eseményekről kíván beszámolni, melyek az ezt megelőző év tavaszán történtek New Yorkban. Mind a három eset nagy hatás gyakorolt rám. Az események tulajdonképpen nem is függtek össze egymással, legfeljebb c

Zelda Fitzgerald most már akár világhírűnek is mondható  A valcert táncolja velem (Save Me the Waltz) című regényében sok olyan eseménnyel találkozhat az olvasó, melyről férje, F. Scott Fitzgerald is ír, vagy tesz említést, világhíres regényében, Az Éj Szelíd trónján-ban. Ám Zelda távolról sem plagizált, nem is tehette, hisz könyve 1932–ben jelent meg, míg Az éj szelíd trónján két évvel utána. Így már eleve elmondhatjuk, hogy bármi legyen is Zelda Fitzgerald könyvének az érdeme, vagy hibája, mindenképpen irodalmi kuriózum. Zeldának volt írói vénája, és tehetsége is az íráshoz, mint ahogy legalább közép szinten a festészethez és a baletthez is. Ezt a Vezesse F. urat és feleségét a … számú szobába című rövidke történet is mutatja, melyet, mint szerző Scott Fitzgerald is aláírt ugyan, de sokkal inkább a feleség volt az, aki megírta. A férj legfeljebb átnézte és kiegészítette, ahol úgy gondolta, hogy ki kell egészíteni. De ez a regény egy egészen önálló mű, mely, mint minden jó irodalmi műalkotás, a leghitelesebben tudja ábrázolni azt a frenetikus kort, az elmúlt évszázad húszas éveit, amiben Fitzgeraldék is éltek. Így tehát nemcsak irodalmi kuriózum, hanem sokkal több annál. Nem elhanyagolható része az amerikai irodalomnak. Már csak azért sem az, mert nemcsak Amerikában, de világszerte az olvasók mind szélesebb körei kezdenek egyre nagyobb érdeklődést mutatni F. Scott Fitzgerald élete és művei iránt. Hogy miért? Ennek egyik oka minden bizonnyal a híres Fitzgerald páros történetében keresendő. E történet (nagyon röviden) a következő. Nem sokkal az első világháború után Scott Fitzgerald megkérte Zelda Sayre kezét, akit az alabamai Montgomeryben ismert meg, amikor az első világháború idején ott állomásozott, mint bevetésre váró katonatiszt. Zelda másodszorra mondott csak igent. Akkoriban Fitzgerald kezdő író volt csupán, de jók voltak a kilátásai. 1920–ban első regénye, Az Édentől messze (This Side of Paradise), sikert aratott. Aztán tovább és sokat dolgozott; erejét nem kímélve írta sorozatban elbeszéléseit a Saturday Evening Post-nak, hogy biztosítsa magának és feleségének azt az életformát, mely kijár – gondolhatta – a sikeres embernek Amerikában. 1925-ben jelent meg harmadik regénye, A nagy Gatsby. Nagyon jó kritikát kapott, de csalódást jelentett anyagilag. Kilenc évvel később látott napvilágot a negyedik regény, Az éj szelíd trónján, és akkor máris a témánál, Zelda könyvénél vagyunk. Egy olyan rövid életrajzba, mint amilyet fentebb vázoltunk, aligha fér bele az a bonyolult konfliktushalmaz és feszültség, mely Fitzgeraldék életét jellemezte. Az írótárs Hemingway úgy látta, hogy az együttélést a feleség mérgezi, mert féltékenységével állandóan zavarja férje munkáját. Azok az óriási erőfeszítések Zelda részéről, hogy festőművész, balerina vagy író legyen, ennek a féltékenységnek voltak részei. Zeldának mindenhez volt tehetsége, de végtelenül frusztrálta, hogy nem tud élni vele; így például akkor kezdett el komolyan balettozni, amikor már túl idős volt hozzá (28 éves). Túlerőltette magát, beteg lett (skizofrén) és élete végéig gyógykezelésre szorult. Sokáig nehezen lehetett valamit megtudni Zelda regényéről. Fitzgerald életrajzíróit valahogy hidegen hagyta a téma. De aztán egyikük (a neve Dan Piper) egy egész fejezetet szentelt könyvében ennek a regénynek. És a legnagyobb elismeréssel ír róla. A regény magáról Zelda Fitzgeraldról szól, aki Alabama Beggs néven szerepel könyvében. Alabama egy csodálatosan okos lány, és azon kívül igazi déli szépség. Nem véletlen, hogy Fitzgerald modellként használta feleségét a húszas évek szépséges és kívánatos lánykáinak az ábrázolására, amikor regényeit és elbeszéléseit írta. Nem véletlen az sem, hogy Zelda és férje emblematikus figurái lettek az akkori idők élvezetre vágyó és anyagi jólétre törekvő fiataljainak. Aztán, amikor Zelda Fitzgerald idegösszeroppanással a Baltimore-i Johns Hopkins Kórházba került, regényét döbbenetesen gyorsan, alig néhány hét alatt megírta. Amikor 1932 őszén Zelda kön

Scott Fitzgerald munkássága, amit a jól fizető népszerű folyóiratoknak az elbeszélések tucatjaival való ellátása érdekében végzett, írói pályafutásának egyik legfélreértettebb aspektusa. A Postnak és a versenytársainak végzett munkája nem csak egyszerű szellemi napszámos munka volt. Ezek a folyóiratok a legmagasabb szintű profi módon megírt műveket kapták, amit csak pénzért meg lehetett vásárolni. A Posthoz sorban álltak a jobbnál jobb írók, hogy kiadhassák műveiket, és Fitzgerald volt az egyik legsikeresebb. A beküldött szépirodalmi művek csak kemény és igényes munka révén jöhettek létre. Fitzgerald rendkívül erős mezőnyben méltó versenytársak ellenében volt kénytelen kiállni a pástra. Valamivel később, amikor már nehezére esett Post elbeszéléseket írnia, megjegyezte: „Sok érzést kellett kicsikarni magamból – százhúsz elbeszélés. Nagy árat fizettem érte, Kiplinggel és az összes többivel, mert volt belőlem még egy kis csepp valami – nem vér, nem könny, nem az én magom, hanem valami sokkal erősebb ezeknél, minden egyes elbeszélésemben az extra, ami csak az enyém volt.” A piac követelményeinek megfelelően Fitzgerald briliáns történeteket írt. És ami még ennél is több, sikerült elkerülnie bizonyos szerkesztői előírásokat is – nevezetesen a kötelező happy endet, amit gyakran módosított bizonyos baljós happy endre. De lehet, hogy az ilyen előírások nem is igazán zavarták, mert a durva beszéd és a szókimondó nemiség, mint írót, sosem vonzotta igazán. Az Egy csöppnyi Édenben a legtöbb Post elbeszélés minden szentimentális elképzelésen túlmenően megérdemli az újrakiadást saját irodalmi érdemeiért is; három pedig, az Úszók, Egy új lap, valamint a Milyen szép pár, jelentős irodalmi műalkotásnak tekinthető. Az Úszók, bár egy kicsit túlcifrázza az eseményeket és a megoldás is eléggé valószínűtlennek látszik, a fent említett „kifelejtett” elbeszélések közül talán a legjobb. Fitzgerald úgy nyilatkozott róla, hogy „ez a legkeményebb történet, amit valaha is írtam, túl hosszú+nem is kielégítő.” Ugyanakkor a lehető legjobban írja meg benne, hogyan is érez Amerika iránt a megszakításokkal öt évig is tartó hazátlanság után. Amerikát magasztaló szavait még azok is gyakran idézik, akik nem is olvasták ezt az elbeszélést. Különösen érdekes az Úszókban az, hogy Fitzgerald újradefiniálja a Stein – Hemingway féle „elveszett nemzedék” kifejezést, ami alatt ő a háború előtti nemzedéket érti. A Fitzgerard pályafutására jellemző iróniák közül az egyik legtipikusabb, hogy ez a hazafiasnak nevezhető történet a háborús nemzedékbe vetett hitével és annak kijelentésével, hogy „Amerika legjobbjai a világ legjobbjai voltak,” közvetlenül az előtt jelent meg, hogy 1929 októberében beütött a krach.

  Amikor elhatároztam, hogy lefordítom azt a Fitzgerald elbeszéléseket tartalmazó kötetet, melynek eredeti angol nyelvű címe THE PRICE WAS HIGH. THE LAST UNCOLLECTED STORIES OF F. SCOTT FITZGERALD, nagy fába vágtam a fejszémet. Nemcsak azért mivel az ott található elbeszélések oldalainak száma több mint 780, hanem sok minden másért is. Ez a figyelemre méltó nagy munka azokat a Fitzgerald elbeszéléseket foglalja magába, melyek a szerző életében nem kerültek kötet formájában az olvasóközönség elé. Matthew J. Bruccoli professzor, a jeles Fitzgerald életrajzíró és kutató gyűjtötte össze ezeket a történeteket különböző régi folyóiratok megsárgult lapjairól, és adta közre a fenti címmel 1979-ben. Azért, hogy ne sértsek szerzői jogot, az ebben a kötetben szereplő valamennyi Fitzgerald elbeszélést az interneten közkincsként (public domain) elérhető és az általam is jelzett weboldalakról gyűjtöttem össze és fordítottam le. Ugyanezen okból nem közlöm viszont Bruccoli professzor szerzői előszavát, mely egyelőre még nem tekinthető közkincsnek. Kommentárjait azonban – az eredeti szöveg tartalmának egyszerűsítésével – a magyar olvasó elé tárom. Bruccoli professzor F. Scott Fitzgerald szavait idézve adta ennek a kötetnek a THE PRICE WAS HIGH címet. Persze így az a kérdés is felmerül, hogy milyen elgondolás vezette Bruccolit, mi is az a magas ár, amiről itt szó van, és ki kinek fizette meg, tartozott vele. A kötet kiadója, vagyis Bruccoli, ezt úgy magyarázza, hogy a lapszerkesztők és kiadók nagy árat fizettek az állandó pénzzavarral küszködő szerzőnek a kapott novellákért, és meg is írja kommentjeiben tudós pontossággal, hogy mennyit, ugyanakkor ezért a pénzért a szerző Fitzgerald is szó szerint a vérével és verejtékével fizetett. Szüntelenül dolgozott és ontotta elbeszéléseit akkor is, amikor már valóban úgy érezte, hogy vége, nincs tovább, nincs több erő benne, inkább feladja. De mégsem adta fel, mert kellett a pénz. Hogy mire, azt azok, akik ismerik egy kicsit is az író életét, jól tudják: a már megszokott, mondjuk azt, hogy luxuséletforma fenntartására, a feleség, Zelda drága klinikákon való gyógykezelésére, lányának, Scottie-nak előkelő elit iskolákban való neveltetésére. Az, hogy ez a kettő, mármint a feleség gyógykezelése és lányának iskoláztatása állami intézményekben történjen, Fitzgeraldnál fel sem merült. Ha nem volt pénze, előleget kért Harold Obertől vagy Maxwell Perkinstől, a kiadójától, ill. szerkesztőjétől. És aztán törlesztett. Sokszor vérrel, verejtékkel megírt műveivel, melyek közül lehet, hogy nem mindegyik Nobel-díjra érdemes remekmű, de mindenképpen figyelemre méltó valamennyi. Akkor is, ha nem éri el mindig a Fitzgeraldtól megszokott magas szintet.

  Ezeknek a már több folyóiratban és egyszer egy kötetben is megjelent elbeszéléseimnek, novelláimnak, visszaemlékezéseimnek első része (A plafonig érő karácsonyfa) „megboldogult” gyermekkoromról és ifjúságomról szól. Ez a második rész már azt szemlélteti, amit érettebb koromban sikerült átélnem még ott a szovjet Ungváron. Írásaimnak minden hibája, fogyatékossága ellenére szeretem őket, és meglepetésemre olvasóim is tetszéssel fogadták, és fogadják, ha egyet–egyet felteszek valamelyik internetes oldalamra. Különösen azok szólnak elismerően róluk, akik azon a helyen éltek vagy élnek, ill. elszármaztak onnan, mint én. Ez a hely pedig Ungvár a most már ukrajnai Kárpátalján. Azért mondom, hogy „most már,” mert az elmúlt rövid félévszázad alatt öt államalakulatnak is volt „elidegeníthetetlen” része. Az „elidegeníthetetlen” pedig azért van idézőjelben ismét, mert egyáltalán nem volt az elidegeníthetetlen része sem az Osztrák–Magyar Monarchiának, sem a Csehszlovák Köztársaságnak, majd megint, mint tudjuk, Magyarországnak sem. Végül lám, még nagy Szovjetuniótól is leszakadt, melyről anno – amint azt a szovjet állami himnusz is állította – azt hittük, hogy „megbonthatatlan és örök.” Nem volt az sem örök, sem megbonthatatlan, mint láttuk. Úgy összedőlt, mint egy kártyavár, egyetlen puskalövés nélkül. Hja, a történelem kereke, mondjuk! Most pedig ez a vidék Ukrajnának lett „elidegeníthetetlen” része. Vajon meddig? Mint a Krím, mely most már orosz? Szóval, a Jó Isten tudja, hisz forrong a világ. De bármily furcsa, egy ilyen világban is éltek, és élnek emberek. Hogyan? Nehezen. Ráadásul hallgatni is kellett róla keményen. Mert aki megszólalt, kritizálta, arra a hatalomnak voltak eszközei, hogy elhallgattassa. Úgy hogy azok, akik nem tapasztalták meg ezt a világot, el sem hiszik, milyen is volt az. Mert még itt Magyarországon is megmosolyogtuk, sőt kiröhögtük azt a végtelen sivárságot, mélynyomort, ami akkoriban a mindennapi emberek része volt Vlagyivosztoktól a SZU legnyugatibb részéig, Ungvárig, Csapig. Egy hatalmas birodalom, Ronald Reagan amerikai elnök kifejezésével élve „a gonosz birodalma” volt az az egész nagy ország, kérem. Viszont paradicsomnak, munkás paradicsomnak kellett feltűntetni, ahol nem volt bűnözés, rablás, gyilkosság, testi szerelem vagy szexuális deviancia, de még közúti baleset sem. És én igen, pont erről próbáltam ezekben az írásaimban képet adni. Nincs bennük sírás, rívás, sopánkodás, hogy milyen kutya nehéz is volt az a világ (egyébként az volt), a sorscsapások miatti világfájdalom, hanem csak az, amit akkoriban az ember – nos, ez az ember akkor és ott én is voltam – átélt, megélt: jó, mondjuk ki kereken, ne kerteljünk: keservesen megszenvedett. És ami a legnagyobb baj, ezek az írásaim sajnos mai is igencsak időszerűek lettek. Hisz ennek a világnak emberei most is épp úgy szenvednek, nyomorognak, jogaiktól is megfosztatnak, mint anno, függetlenül attól, hogy most a büszke Ukrajna, az elmúlt évszázadban immár az ötödik államalakulatnak a polgárai lettek. Hisz tudjuk, látjuk, mi történik arrafelé napjainkban is. Ortutay Péter