Zoltán Ambrus

A századforduló körüli évtizedek legendás hírű írója Ambrus Zoltán. Félelmes színikritikus, népszerű regényíró. Novelláit, tárcáit előszeretettel közölték az újságok. Franciásan könnyed és elegáns íróművészetéről, klasszikus egyszerűségét és világosságot kedvelő művészetszemléletéről nemcsak elvi cikkei, de saját írásai is tanúskodnak. A kötet Ambrus legjobb elbeszéléseit tartalmazza. Az írások szemlélete rokonságot mutat: mindegyikben Ambrus humanizmusa, emberszeretete érvényesül. A válogató igyekezett a leghívebb képet nyújtani Ambrus egész munkásságáról, emberi és művészi értékeiről. A színvonalas és jó olvasmányt nyújtó kötet igazolja, hogy ez a törekvés sikerült. Bizonyítja, hogy Ambrus legjobb művei, immár a magyar irodalom klasszikus értékei közé tartoznak. Különböző témák, más és más történetek.

A századforduló körüli évtizedek legendás hírű írója Ambrus Zoltán. Félelmes színikritikus, népszerű regényíró. Novelláit, tárcáit előszeretettel közölték az újságok. Franciásan könnyed és elegáns íróművészetéről, klasszikus egyszerűségét és világosságot kedvelő művészetszemléletéről nemcsak elvi cikkei, de saját írásai is tanúskodnak. A kötet Ambrus legjobb elbeszéléseit tartalmazza. Az írások szemlélete rokonságot mutat: mindegyikben Ambrus humanizmusa, emberszeretete érvényesül. A válogató igyekezett a leghívebb képet nyújtani Ambrus egész munkásságáról, emberi és művészi értékeiről. A színvonalas és jó olvasmányt nyújtó kötet igazolja, hogy ez a törekvés sikerült. Bizonyítja, hogy Ambrus legjobb művei, immár a magyar irodalom klasszikus értékei közé tartoznak. Különböző témák, más és más történetek.

Ambrus Zoltán (Debrecen, 1861. február 22. - Budapest, 1932. február 28.) magyar író, kritikus, műfordító, az MTA levelező tagja. Középiskoláit Nagykárolyban, majd Budapesten végezte.  1877-1881-ig Budapesten jogot tanult. 1885-1886-ban a párizsi Collége de France-ban, és a Sorbonne-on francia nyelvtörténeti és irodalmi előadásokat hallgatott. Később A Hét munkatársa lett. Írásokat közölt a Borsszem Jankóban is. 1900-tól az Új Magyar Szemle című lapot szerkesztette. 1917 és 1922 között a Nemzeti Színház igazgatója volt. Művei (regények és novellák) mintegy tizenhat kötetet tesznek ki.

A ?századforduló körüli évtizedek legendás hírű írója Ambrus Zoltán. Félelmes szinikritikus, népszerű regényíró. Novelláit, tárcáit előszeretettel közölték az újságok. Franciásan könnyed és elegáns íróművészetéről, klasszikus egyszerűséget és világosságot kedvelő művészetszemléletéről nemcsak elvi cikkei, de saját írásai is tanúskodnak. Különösen az emberi lélek izgatta. Érdeklődött a világtörténelem nagy alakjainak élete iránt, és a szürke hétköznapok névtelen hőseinek vergődése is megihlette. Írt egyszerű varrólánykákról, havas csúcsok között üdülő főúri gyerekekről, halászokról és színészekről, névtelenekről és Verdiről vagy Defoe-ról. Különböző témák, más és más történetek. Az írások szemlélete azonban rokonságot mutat: mindegyikben Ambrus humanizmusa, emberszeretete érvényesül. A kötet Giroflé és Girofla című regényét és legjobb elbeszéléseit tartalmazza. A válogató igyekezett a leghívebb képet nyújtani Ambrus egész munkásságáról, emberi és művészi értékeiről. A színvonalas és jó olvasmányt nyújtó kötet igazolja, hogy ez a törekvés sikerült. Bizonyítja, hogy Ambrus legjobb művei, immár a magyar irodalom klasszikus értékei közé tartoznak. A mai olvasó számára is van figyelemre méltó mondanivalójuk. A novellákat Gyergyai Albert szép tanulmánya vezeti be.

Az ösztönszerű érzésekről volt szó. Milyen különös az, hogy egy arc, egy tekintet vagy néhány elejtett szó erős előítéleteket kelt bennünk, gyűlölethez hasonló idegenkedést vagy megmásít­ha­tatlan rokonérzést, amely hirtelen indulatok idővel mind, mind igen bölcseknek bizonyul­nak. Az ember néha első pillantásra megérzi, kit szeressen és kitől óvakodjék, kivált ha az em­ber nem is ember, hanem csak asszony vagy gyerek. Mert minél kevesebb a világis­meretünk, ez az ösztönből eredő ítélet annál hatalmasabb. Még az állatok sincsenek e nélkül a sajátságos szimat nélkül legalább a kutyák e tekintetben is csudálatos finom szaglásról tesznek bizonyságot.

Az a türelmes Grizeldisz, akinek a történetét el akarjuk mondani, az olvasónak régi ismerőse.Mindenki hallott az esetéről valamit. El kell mondanunk tehát: miért elevenítjük föl ezt a régi históriát, és mi újat tudunk róla? De mielőtt erre a kérdésre felelünk, meg kell okolnunk azt is: mi jogon mondottuk a türelmes Grizeldiszt az olvasó régi ismerősének? A türel­mes Grizeldisz régi ismerőse az olvasónak - nem azért, mert hősnőnk az irodalom egyik legrégibb és legszívósabb életű alakja, akit a költők sok száz év óta mindig igen szerettek a feleségeknek például ajánlgatni. Nem azért, mert a türelmes Grizeldiszt már az ősrégi mesék is emlegették.Nem azért, mert Petrarca De obedientia ac fide uxoria címen, költőtársa, Boccaccio nyomán, latin nyelven írta meg Grizeldisz történetét, hogy ebben az olaszul nem tudók is gyönyör­ködhessenek. Nem azért, mert kisasszonyfalvi Istvánfi Pál Petrarcának ezt a Grizeldiszről szóló, latin nyelvű elbeszélését Historia Regis Volter címen magyar versekbe foglalta, és meglehetős szabadon átdolgozta. Nem azért, mert Grizeldisz históriája a magyar népnek is kedves olvasmánya volt, és mert Istvánfi alispán úr munkája több kiadásban járt kézről kézre. Nem. Mindettől még Grizeldisz tökéletesen ismeretlen maradhatott volna a szíves olvasó előtt. A szíves olvasó nem szokott a régi népmesékben búvárkodni, Petrarcának a puszta nagy nevével is megelégszik, tekintetes Istvánfi Pál alispán úr zamatos verseit is csak bölcs mérséklettel élvezi - a többiek meg éppen nem szá­mítanak.Hanem azért Grizeldisz mégis régi ismerőse, mert minden bizonnyal olvasta Boccaccio János mester száz vidám elbeszélését, s ezek között azt is, amely, ha nem is a legvidámabbak, de a legkedvesebbek egyike: a Griseldáról szólót. Talán mohón olvasta, talán már igen fiatalon olvasta.Grizeldisz tehát, meglehet, nem is csak régi, hanem egyik legrégibb ismerőse.De hát ha Grizeldisz történetét már sokan elmondották, megírták, sőt megírta maga Boccaccio János is, az elbeszélők nagymestere - akkor mi szükség volt ezt a régi históriát föleleveníteni? Csak nem képzeli a mai író, hogy ő majd szebben mondja el az esetet, mint ahogy maga Boccaccio mondta el?!... Nem, nem képzeljük azt, hogy szebben mondhatjuk el Grizeldisz történetét, mint ahogyan Boccaccio beszélte el. Csakhogy Boccaccio - mint mindegyik elődje és mindegyik utódja - Grizeldisz történetének csakis az első részét beszélte el, a második részét már elhallgatta.A történet első részét is kissé hézagosan beszélte el - alkalmasint azért, mert a hősnő alakja nem érdekelte valami különösen; mesélgető kedvét inkább csak maga az eset izgatta. Mi el akarjuk mondani Grizeldisz törté

Kötetünk először gyűjti egybe magyar írók cigányságról szóló novelláit. A történetek többnyire vidámak és gyászosak, szellemesek és izgalmasak, de leginkább igazak és emberiek, megjelenítik az évszázadok óta velünk élő cigányság karakterét, megelevenítik változatos életformáit, megfogalmazzák a magyar ember hozzájuk fűződő viszonyát. A szerzők között találjuk: Ady Endrét, Bíró Lajost, Bródy Sándort, Csáth Gézát, Füst Milánt, Gárdonyi Gézát, Heltai Jenőt, Hunyady Sándort, Kosztolányi Dezsőt, Krúdy Gyulát, Mándy Ivánt, Móricz Zsigmondot, Szini Gyulát, Szomory Dezsőt, Tamási Áront.

Ez a kötet először gyűjti egybe klasszikus magyar írók Velencében játszódó, illetve Velencéről szóló novelláit, történeteit, feljegyzéseit. A kötetben Bródy Sándor, Hunyady Sándor, Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső, Lovik Károly, Márai Sándor, Móra Ferenc, Móricz Zsigmond, Cs. Szabó László, Szép Ernő, Szini Gyula művei olvashatók.

A 160 éve született Ambrus Zoltán, bár hűséges olvasói mindig voltak, mégsem tartozik a közismert szerzők közé. Pedig Midas király című művészregénye, novelláinak, kisregényeinek világa és főleg alakjainak lélekábrázolása új hangot hozott az első világháború előtti évtizedek magyar irodalmába. Írásainak jelentős része azonban, a kor más alkotóihoz hasonlóan, a napisajtóban jelent meg először, a pillanat aktualitása mellett azon túllépő gondolati értékeket is hordozva. E kötet cikkeit is budapesti napilapokban és a Nyugatban közölte, s most, korábbi megjelenésük után több mint száz évvel olvashatók először összegyűjtve.Az 1914 nyarán a balkáni fronttal kirobbant és ősszel általánossá vált világháborúnak már a mozgósítások alatt jelentős irodalma támadt. Ambrus viszont nem vállalta sem a lelkesítést, sem a buzdítást, és ahogy korábban, úgy most sem csatlakozott egyetlen politikai párthoz vagy irányzathoz sem. Csak 1914 novemberétől, amikor a sajtó első nagy lendülete a hadiesemények hatására erejét vesztette, kezdte meg hetente, kéthetente aktuális jegyzeteinek sorozatát. Ezek között azonban egy sem akad, amelyben akár csak néhány szó is esne a lövészárkok gyilkos valóságáról; ő a hátországok terheiről és gyötrelmeiről, megerőszakolt és kihasznált nőkről, árván maradt gyermekekről, elvakult politikusokról és cinikus értelmiségiekről írt keserű, kiábrándult és ironikus sorokban. Minden jegyzetének középpontjában kimondva-kimondatlanul a hatalom és a propaganda kritikája áll, ez teszi különösen aktuálissá és időtlenné ezeket a bátor írásokat.

?Azt álmodta, hogy sötét éjjel egy meredek szélén kellett végig mennie, a&nbsp#kedveséhez, aki messze, messze, reszketve várta. De nem tartott tõle, hogy az örvénybe zuhan. Biztos léptekkel ment elõre s csak egyre gondolt: a gyönyörre, melynek a reménysége is felforralta a vérét. Egyszerre elveszett elõle az út. A hegyfal járhatatlanná vált# köröskörül szakadék tátongott. Visszafordulni nem jutott eszébe. Míg tanakodott, mitévõ legyen: nevetést hall a háta mögött. Egy fekete köpönyeges alak tüszkölõ fekete paripát vezetett feléje. ?Nekem olyan lovacskám van ? dúdolta a sötét alak ? átugrik az minden árkon!? Csak ekkor látta, hogy a sötét alak: a csontváz# megismerte kaszájáról és pörge kalapjáról. De a kedveséhez akart menni# nem habozott tehát, hanem fölkapott a lóra. A fekete paripa egy szökelléssel túl volt a szakadékon, de ledobta lovasát s eltûnt a pokolba. Aztán föl kellett másznia egy toronyba# majd háztetõkön sétált végig, végre megpillantotta kedvesét egy palota ablakában. Nem juthatott hozzá másképpen: kötélen ereszkedett le az ablakig. Ott már csak fél karral kapaszkodhatott a kötélbe# a jobb karjával kedvesét lopta ki az ablakból. Most már óvatosan ereszkedett lejjebb a kötélen# olyan szorosan karolta magához drága terhét, hogy teste szinte felitta magába azt a másik testet. Aztán felébredt.?(Több szerelmet!)

Ambrus Zoltán a Solus erist 1901-ben írta. Hõse, a fiatal, élvezeteket és szerelmeket gyûjtögetõ tehetséges festõ életének legnagyobb fordulatát élhetjük át a regényben. A naiv, gyermekien tiszta s az örvénylõ mélységeket sejtetõ szerelem történetében. Büszkeség, gõg viaskodik ebben a könyvben a lebírhatatlan érzelmekkel, vágyak az észokokkal, hogy végül a lemondás gyõzhessen. A regény hátterében felvillannak az író zaklatottan bölcselkedõ gondolatai, eszmefuttátasai, melyek a századforduló világát s a vidéki kastélyok életét hozzák közel hozzánk.

A Midas király: mûvész-regény. E zsánernek már a magyar irodalomban is vannak elõzményei, Justh és Bródy mûvész-regényei. Az igazi ihletõ azonban a közös mester, Zola, aki Claude Lantier sorsában beszélte el a modern mûvész tragédiáját (L'oeuvre). Zola bátorítja, hogy ?filozofikus? regényt írjon, polemizálva a romantikával, Jókainak még virágjában lévõ irányával. ?A bölcselõk századában ? fejti ki Ambrus ? a magasabb cél érdekében megkövetelt igazságok kizárják maguk közül a fictiot s a képzelmi elemtõl teljesen ment regény filozófiainak nevezi magát ? S ezek a tudálékos, tanítgató regényírók korántsem a kontárok közül valók, az új elveket a mesterek egész sora testesíti meg, melyek hatása ? még az orthodox táborra is ? nagyarányú. Voltaképp hát egy általános, bár törvényesen el nem ismert jelenség az, amelyért Zolának annak idején felelnie kellett.? A Midas király elsõ, nagyobbik fele erõteljesen képviseli a pozitivizmus, a naturalizmus ihletését. Annál feltûnõbb a regény második felének impresszionisztikus, szkeptikus hangulata. Tükre ez annak a hangulatváltozásnak, amely a nyolcvanas évek végén, a pozitivizmus rovására, a tudományban és mûvészetben egyaránt lezajlott. Ambrusnál ezt a fordulatot megrázó, személyes élmény is motiválja: felesége, Tormássy Gizella 1890-ben meghal, gyermekágyi lázban, egy árva gyermeket hagyva maga után. E motívumot regényébe is beleviszi, s ez a fájdalmas líraiság is okozza, hogy a záró akkordokban a ?fölényt felváltja a mélabú, az õszi tompaság?.