Géza Hegedűs

Hegedűs ?Géza most Vergilius ifjúságáról írt regényt, s mivel Vegilius életének éppen erről a korai szakaszáról, tanulásáról, első költői próbálkozásáról, vagyis az Aeneis megírásáig eltelt időszakról ugyszólván alig van adatunk, Hegedűs Géza azt az első pillanatban meghökkentő módszert választotta, hogy az Aeneis egyes lírai betétjéből, például Dido és Aeneas szerelméből következtet vissza a költő életére, feltételezve, hogy aki ilyen szépen és megdöbbentő hűséggel meg tudott írni ilyen élményeket, annak korábban, valamilyen vonatkozásban át kellett élnie ezeket. Ez a módszer lehetővé teszi az író számára, hogy – bár történelmi adatok nem igazolják – fiatal korában elvigye hősét Görögországba, egy nagy szerelem élményét feltételezze ott, összehozta őt görög földön későbbi barátaival stb. hiszen a költő életének ezt a szakaszát homály fedi. De a feltételezett görögországi szerelmen kívül minden más egyéb szempontból hűen ábrázolja a kort Hegedűs Géza., nyelvileg egy bizonyos fajta modernséggel, mely közelebb hozza a mához a klasszikus ókort anélkül,hogy a regénynek történelmi ízeit eltüntetné.

Két korábban megjelent történelmi regény új kiadása egy kötetben."A fekete ember históriája" 1570-ben játszódik. Mohács után akad egy parasztvezér, Karácsony György, aki győzni tudott a török ellen. A belső harcoktól hangos ország megrémült „az új Dózsától”, összefogtak ellene, s végül Debrecenben halálra ítélték.A kötet másik regénye a „Hajnal a tárnák fölött” 45 évvel korábban játszódik: Besztercebányán 1525-ben. Magyarország történetének ez volt a legkorábbi bányászmegmozdulása, az első magyar munkássztrájk. Az író mindkét regényben gyér számú hiteles adatot kerekít felidézett korképpé, összefüggő, érdekes történetté. A két regény Győry Miklós illusztrációval jelenik meg.

"1962-ben, ?tehát nyolc évvel ezelőtt kezdtem el írni ezeket műfajilag talán rapszódiának nevezhető, szabadhullámzású költeményeket, és annak is jó három esztendeje, hogy az egyes darabok – a közben kibontakozott terv alapján – összeálltak azzá az egységes vallomás-ciklussá, amelyet e kis kötettel kezében tart az olvasó.A megjelenés tehát, különösen, ha első elkészült részeit tekintjük, szinte-szinte betartotta a horatiusi bölcs tanácsot, amely sokévi kivárásra inti a költőt, hogy előbb a múló idő igazolja a mű érvényességét, és csak akkor kerüljön olvasó elé, ha újra elővéve sem tűnik avultnak vagy gyorsan avulónak. A gyakorló és gyakorlott író, akinek a költészet a lélek ünneplője, amelyben a legfontosabbnak tűnő mondanivalókat kívánja maradandóság igényével közölni, ebben a költői módszerekkel fogalmazott rapszódiaciklusban eddigi élete legfontosabbnak vélt tanúságait, alanyian megfogalmazott világképét próbált összefoglalni. És ez alighanem indokolja is a kivárást, amíg az idő próbája felhatalmazta, hogy közzétegye élete alapélményeinek lírai vetületét."

Ezeket a beszélgetéseket a rádió ihlette. A szerzőnek immár jó négy évtizede a rádió az egyik legfontosabb kifejezési formája. A rádióbeli dráma – a hangjáték – ugyanúgy saját műfajom, mint a csevegő hangú ismeretterjesztés, amelyet színész barátaim olvasnak fel, mikrofon előtt az érdeklődő hallgatóknak. Nos, évekkel ezelőtt Rádiónk szerkesztőségében feltették nekem a kérdést, hogy miképpen is képzelném el, ha a legszélesebb közönség számára az olvasás gyönyörűségéről kellene beszélnem. A kérdésre még csak gondolkodnom sem kellett: mintha magam is évek óta ezt terveztem volna. Hiszen ifjúkorom hajnali éveitől kezdve szenvedélyes olvasó vagyok; ugyanúgy nem tudom elképzelni napjaimat könyv nélkül, mint étel-ital nélkül.

A regény főszereplője, egy tehetséges fiatal szí­nésznő, 1954-ben megkapja Az ember tragédiája Éva-szerepét, s a könyv nélkül tudott drámát olvas­va, minden színhez a maga életéből társít esemé­nyeket, helyzeteket és hangulatokat: újraéli a saját múltját. A történet egyidejűleg játszódik egy vidéki város forró augusztusi napján s az 1944–54 között eltelt évtizedben – kalandos életutat, szerelmeket és csalódásokat, pátoszt és tragédiákat s főképp a személyi kultusz éveit idézve –, a háttérben pedig az emberiség évezredei peregnek le. A regény cí­mének tehát több jelentése van. A Kettesben a Tragédiával tizenkettedik elkészült darabja az Európa közepén című regényciklusnak. S akárcsak a többi regény, ez is önmagában meg­álló, zárt kompozíciójú mű, de jó néhány alakját már ismerheti az olvasó a ciklus korábbi regényeiből.

Kalliopé az elbeszélő költészet, vagyis az epika múzsája. A hajdani görög képzelet szerint ő ihleti azokat a hősökről éneklő költőket, majd utódaikat, akik már olvasókra számítva írják a hősökről szóló verses történeteiket. Hőseiben ősidők óta minden kor saját magáról szól. Hőseiről ismerjük fel, hogy melyik időszakban milyennek tartották magukat az emberek, vagy milyenek szerettek volna lenni, vagy milyenek nem szerettek volna lenni. Az epika hőseinek története az embereszmények alakulásának története. Ezt igyekszik nyomon követni ez a könyv, rövid áttekintést adva arról a mintegy 4000 évről, amelyet végigtekinthetünk az európai kultúra történetéből. Ez az európai kultúra az előidőkben Európán kívül – Elő-Ázsiában, Kis-Ázsiában – kezdődik, s évezredekkel később nyugat felé is, kelet felé is túlterjed a földrajzi Európán. De így kap képet az olvasó a világtörténelemben oly döntő fontosságú európai ember arculatának változásairól és mégis maradandóságáról.

Ez ?a könyv lehetne kétszer ilyen terjedelmes, lehetne akár négyszer ilyen terjedelmes is, hiszen jelentékeny prózaíró az utóbbi kétezer esztendőben sokszorosan több volt, mint ahányról a szerző ezeket a röpke arcképvázlatokat írta. A cél azonban nem valami irodalomtörténeti teljesség volt. A szerző feltette magának a kérdést, vajon kiket tartanak valóban a legfontosabb szépprózaíróknak. És itt a fontosság nem is mindig esett egybe a legnagyobb írók fogalmával. Mert például, ha megkérdenék tőlem, ki nagyobb regényíró, Defoe vagy Turgenyev, habozás nélkül Turgenyevre szavaznék, s lám, ő nincs a névsorban, Defoe pedig igen. Mert Turgenyev nagy realista volt és megragadó stiliszta, de már Gogol után, és egy időben Flaubert-ral, Dosztojevszkijjal, Tolsztojjal. Az irodalom további útja nélküle is ugyanaz lett volna, míg Defoe Robinson alakjával és történetével újfajta hős, újfajta kalandok felé mutatta az utat. Szaporíthatnám a példákat; Thackerayt is nagyobb regényírónak tartom, mint Dickenst. De a XIX. század nagy orosz és francia realistái mellett a Hiúság vásárának remekírója nem hozott a következendőket módosító újat, míg Dickens részvétteljes romantikája még a realizmusnak és naturalizmusnak is elébe sietett a nyomor mélységeinek feltárásában. És így folytathatnám az indoklást, hogy a következő kéttucatnyi arcvázlat mellé miért nem került még legalább kéttucatnyi.

Karácsony ?György nevét évszázadokon át senki sem írta le, senki sem mondta ki. Karácsony Györgynek még a nevét is elfelejtették. Hogyne felejtették volna el, amikor ez az óriástermetű, rettentő erejű parasztember a falvak szegény népéből meg a debreceni nincstelen legényekből gyüjtött komoly haderőt, hogy harcoljon a török hódító ellen és visszaszerezze a hazát, amelynek földjét az urak elvesztették. Az ezerötszázas években, amikor a félholdas hadijelvény egymás után került fel a várak ormára a magyarok zászlói helyett, amikor egymást marta katolikus és protestáns, egymással nézett farkasszemet a Bécsből küldött generális és az erdélyi fejedelem – ez a nagyszerű paraszt azt hirdette, hogy elsősorban minden erővel az idegen hódító ellenében kell harcolni. Utána pedig kerüljön sor arra, hogy a mindenkitől sanyargatott parasztság földet, emberi életet szerezzen magának. Szava elhangzott Debrecentől a tiszaháti falvakig és még annál is messzebb, és megint csak a parasztok voltak, akik megértették s jöttek, gyülekeztek zászlói alá. Amikor pedig kisebb csetepatékban sikerült is megvernie néhány gyengébb török alakulatot, megrettent mindenki, aki csak úr volt a magyar földön és a magyar népen. Akik gyűlölték egymást, egyszerre mind összefogtak a félelmetes fekete ember és paraszti hadai ellen. Hiszen mi lenne, ha a dolgozó szegény emberek tömege foglalná vissza, magának venné vissza az országot? A Karácsony György elleni harcban egymás szövetségese volt a katolikus püspök és a protestáns polgár, a császári zsoldosok generálisa és a főnemesi országbíró s mindezeknek akkor ugyanaz volt az érdekük, ami a szolnoki basának.

"Ábrahám ?vezér, akit Isten barátjának neveztek, az özönvíz látta Sém atya ivadéka volt. A bölcs pásztor-családfő hosszú és felettébb kalandos életében, ha kellett, harcias vitéz volt, ha lehetett, akkor békesség-teremtő.Valamikor négyezer évvel ezelőtt élhetett: a Tigris és Eufrátesz közötti ősvárosok világából indult, és Kánaán pusztaságain vezérelte népét. Évezredek emlékezete szerint ővele kezdődik az Egy-Isten-hit, amelyet szakadatlanul őriz a zsidó, a keresztény és a mohamedán vallás. A zsidó nép és az arab nép egyként őt, Ábrahámot tudta ősapjának. Csodákkal teljes történetét az Ó- Testamentum legelső részében Mózes Első könyvének XII-XXV. fejezete örökítette nemzedékről nemzedékre. – Ebből a bibliai regéből a legrégebbi, pásztorkorszaki hőstörténet bontakozik ki az olvasó előtt. Ábrahám hőstetteit hajdanán bizonyára ugyanúgy vándorénekesek vitték pásztortüzektől pásztortüzekhez, mint a sok mindenben hasonló sumér és akkád eposzokat az asszír és babiloni dalnokok, és a homéroszi énekeket a görög rapszodoszok. – A mai költő megpróbálta elképzelni azt a nagyon régi hőskölteményt, amelynek hősét és kalandjait az Ó- Testamentum őrizte meg és örökíthette miránk. És ahogy elképzelte mai tudással, mai nyelvezettel, de híven az emberiség e nagy közös örökségéhez, fogalmazta krónikás énekké Ábrahám regéjét. – A költő úgy érzi és véli, hogy csupán alázatosan újramondja a mostani olvasónak az immár négy évezredes közös örökséget."

Szól ?a muzsika, áll a bál a sárospataki kastélyban – így kezdődött a hasonló című televíziós film, amelynek regényes átírását tartja most kezében az olvasó. A szerző – annyi érdekes történelmi regény írója – izgalmas és romantikus, szép történettel ad választ a nagy kérdésre: vajon elmenekülhet-e bárki a történelem által rászabott szerep elől? Az ifjú házas II. Rákóczi Ferenc még Bécsbe menekül a nép hívó szava elől, de a végső választást el nem kerülheti. A bécsi udvar provokátora börtönbe juttatja (a híresen hírhedt Bécsújhelyre). Rákóczi megszökik, ám ez a menekülése már nem vezethet máshová, csakis a vezérre vágyó felkelő néphez. Hogyan is történt a szökés? Mi késztette a börtön parancsnokát, hogy a számára végzetes ügyben szerepet vállaljon? – A fejedelem ifjúságának páratlanul érdekes epizódja nemhiába foglalkoztatja immár évszázadok óta a történészeket és az írókat! Hegedűs Géza történelmileg igaz, íróilag hiteles, szép és lebilincselően érdekes mesét költ az emlékezetes szökés köré. A könyv a szereplőket és a helyszínt bemutató korabeli illusztrációkkal jelenik meg.

„Nyolc ?év rövid szakasznak tűnik, ha az ember élete nyolcadik évtizedéből néz vissza rá. De nyolc év sokszínű és sokmozzanatú körképet adhat egy korról, amely feltartóztathatatlanul világégésbe torkollott. Ez a könyv tartalma szerint önéletrajzi részlet: ezt éltem át én 1932 és 1940 között. A benne felsorakoztatott tények szerint azonban kerek történelmi regény, amelyben a vallomásokat tevő egyes szám első személy csupán tanú – ha tetszik, narrátor – a magyar polgári értelmiség út- és tévútlehetőségeinek felidézésében. Szó esik itt a magánélet különböző formáiról, törekvéseiről és színházi próbálkozásairól, egyetemi tanulnivalókról és értelmetlenül kötelező párbajszabályokról, ügyvédi irodák hol bűnközeli, hol mulatságos, hol lélekfásítóan unalmas ügyeiről… És mindennek cselekménybeli középpontjában egy történettudósnak készülő fiatal jogászdoktorról, aki egyenes irányban tart afelé, hogy író legyen. Persze ez vagyok én, aki saját élményeim által vallok az átélt történelemről.- a magyar polgárság egyik jellemző rétegének – társadalomtörténete. Majd írtam fejlődéslélektani regényt saját serdülőkori éveim emlékei alapján. Ez A tegnap alkonya megint más, ezt minden kalandosságával együtt a háború előtti évek dokumentumregényének érzem, amelynek legalábbis alanyi hitelességet ad, hogy én így éltem át. Ez a személyes szempont némiképp lírává teszi, de amit láthattam, az a történelem epikája, és ahogy beletántorogtunk a háborúba, az a nagy közös dráma volt. – Nos hát komorságaival is, vidámságaival is erről szól ez a könyvem.”

„Az ?a májusi riadó azóta kísért. Hétéves voltam, plakátokat bámultam, indulókat hallottam, felnőttek izgatott szavaiból bontakozott elém a történelem. Azután teltek-múltak az évtizedek, nemzedékemmel együtt éltem át a vészeket és reménységeket, és közben újra meg újra felderengtek azok a régi plakátok, régi indulók, annak a májusi riadónak a hangulata. Sokat kellett nekem is átélnem és megértenem, hogy kétségtelenné váljék: azt az utat járjuk, azt az utat kell járni, amelyen ők indultak el. Gyermekkori emlékeim és későbbi tapasztalataim vegyültek el a megtanult történelemmel, hogy segítségükkel próbáljam felidézni a hőstörténetet. Képeket láttam magam előtt, zenéket hallottam a csöndben is, alakok formálódtak képzeletemben: a valóság képei, zenéi, alakjai. És mintha egy újmódi hősköltemény egyik énekét kellene megírnom kellett, mert belülről követelődzött , úgy ültem le, hogy szavakba fogalmazzam olyan emberek kalandjait, akik akkor voltak ifjak, amikor én kisgyermekként plakátokon, énekekben, felnőttek izgatott beszédét ellesve találkoztam azzal a májusi riadóval. Regény? Azt hiszem, hogy az, de mégis sok köze van a hőskölteményhez is. Legalábbis így remélem.”

János, ?a patmoszi látnok, A Jelenések Könyvében „A nagy parázná”-nak nevezi Rómát, amelynek szörnyűséges hírei az akkori ismert világ valamennyi táján utálkozást és borzalmat keltettek. Erről, ugyanerről a Rómáról, császári udvarának bűneiről és paráznaságáról írta Tacitus halhatatlan történelmi híradását, és ennek a kornak bűnöző, olykor elmebeteg császárairól jegyezte fel nem sokkal később Suetonius nevezetes pletyka- és anekdotagyűjteményének hol mulatságos, hol hátborzongató történeteit. – Nos, a mai író – aki a klasszikus remekműveknek is a klasszikus mendemondáknak is lelkes olvasója, Szent János apokalipszisének, Tacitus történelmi műveinek, Suetonius életrajzainak és mellettük a kor divatos filozófiai műveinek újraolvasása után, megpróbált kitalálni egy alakot, aki annak az időszaknak bűneit és paráznaságait saját szemével, közelből láthatta, de szerencsésen túlélte, hogy utána felidézhesse mindazt, aminek tanúja volt. Ez a szemtanú olyan ember, aki jól lát, de őt nem veszik észre; jelentéktelen külsejű, csúnya kis írnok a császári palota hivatalában. Szerencsétlen külseje a szerencséje. A szépek, a daliásak, a látványosak – akár bűnösök, akár ártatlanok – belepusztulnak a történelem kavargásába. Az okos és művelt jelentéktelenek legyőzhetetlenek; ők a túlélők, ők a szemtanúk. Az ő „alulnézetében”, mint politikai, bűnös és erotikus kalandok sorozata vonul itt az olvasók elé Caligula, Claudius és Nero vérgőzös és cselszövényes orgiákkal és tömeggyilkosságokkal teljes két évtizede.

Hegedüs Géza regénye 1685-ben és 1686-ban játszódik, meghatározó történelmi eseménye: Budavár visszavétele. Fohose, Dávidházy Máté, átéli azokat a kétségeket, választási lehetoségeket és választási kényszeruségeket, melyek annak idején magyar emberek javarészét, de leginkább a tanultabb-gondolkodóbb részét meggyötörték. Dávidházy Máté, a kurucok ezeres kapitánya, ebben az európai jelentoségu küzdelemben nem találhatja meg igazán a helyét: sem a törökök, sem Bécs érdekei nem esnek egybe a magyarság reményeivel. De ezredével mégis csatlakozik az Egyesült Keresztény Hadakhoz, részt akar venni a fováros felszabadításában. O vezeti az elso rohamot a még török kézen levo Budavár ellen. De ha legyozi is az önvád belülrol támadó démonait, ha tisztázza is magában, hogy a harcban való részvétellel nem pártolt át a veszedelmesen hatalmasodó ellenséghez, ha sikeresen harcol is Buda visszavételéért, a sorsa tragikussá válik. A ravaszul fölállított kelepcéket nem tudja kikerülni: elpusztítják. A váradi basa és a bécsi körök egymástól függetlenül, de egyidejuleg parancsot adnak megsemmisítésére. Váradról az egyik szeretoje, Kassáról a másik szeretoje indul Budára, hogy megmérgezze. A regény hitelesen idézi a tizenhetedik századot, amikor német és török, kuruc és labanc, pápista és kálomista, udvari és nemzeti, úri és népi szempontok és érdekek között minden döntés életveszélyesen kockázatos volt.

Ha ?az olvasó találkozott a szerző A magyar irodalom arcképcsarnoka című könyvével, akár úgy is tekintheti, hogy most annak második kötetét tartja a kezében. Hiszen amiként abban, úgy ebben is kereken száz magyar író és költő arcképvázlatát ismerheti meg; s minthogy ez a könyv később jelenik meg, mint amaz, tehát sorrendben: ez a második kötet. Holott mégsem az, és nagyon kérem az olvasót, ne is tekintse annak. Először is: itt szó sincs semmiféle időbeli folytatás­ról, itt is nagyon régiekkel – XVI. századbeliekkel – kezdődik a névsor, és nemrég elment kortársakkal végződik. De még csak azt sem lehet mondani, hogy okvetle­nül értékrendbeli különbség van a két könyv felidézte íróművészek között. Egy­szerűen arról van szó, hogy itt most azokról beszélek, akik ezért vagy azért nem fértek el abban az Arcképcsarnokban. Mert az ugyan igaz, hogy irodalmunk legvitathatatlanabb klasszikusairól a szerző – mármint én, aki e sorokat írom – az előző kötetbe írta-vázolta azokat a bemutató mondatokat, amelyekkel jelezni kívánta, hogy őbenne milyen fővonásokkal rajzolódnak ki ezek a legnagyobbak, ámde ezeknek a kétségtelenül legnagyobbaknak, legjelentékenyebbeknek a száma alig-alig haladja meg a tucatot. Hogy őmelléjük kik kerültek abba az Arcképcsar­nokba, azt nagymértékben meghatározta a szerző saját ízlése, olvasói emlékeinek követelőzése vagy egyik-másik alak életrajzi érdekessége. És mivel négy-öt író­gépelt oldalnál rövidebben nemigen lehet valamelyest is szemléletes képet vázolni egy-egy íróról, száz ilyen vázlatnál több pedig nem fér még egy viszonylag terjedel­mes kötetbe sem – tehát a kerek százas szám varázsa (amely Dantét is igézte, hogy Isteni színjátéka éppen száz énekre terjedjen, és Boccacciót is arra csábította, hogy száz novellából állítsa össze Dekameronját, és még a mi Szerb Antalunkat is ösz­tönözte, hogy száz versből építse fel a szerintem mindmáig legszebb magyar nyelvű költői antológiát) nekem is azt az egyáltalán nem irodalomtörténeti, hanem iro­dalmi játéknak tekinthető komponáló igényt adta, hogy kereken száz ugyanolyan hosszú – illetve ugyanolyan rövid – arcképpel igyekezzem vágyat ébreszteni az olva­sókban kimeríthetetlen kincsestárunk, a magyar irodalom minél teljesebb birtokba vételére.

Hegedüs Géza Földönjáró csillagok címen foglalta össze tizenkét televíziós drámáját, vagy ahogy ő maga pontosabb, szebb szóval mondja: drámai jellemrajzát. Csakugyan nagyfényű csillagok e drámák szereplői, csupa nagy név, nagy ember, nagy életmű és csupa drámai pillanat: Hegedüs Géza minden hősét sorsa egy-egy fordulópontján állítja elénk, magaslaton, ahonnan kilátás nyílik az egész életre, műre, korra, az egyén s a kor, a mű s a kor kapcsolatára. A végeredmény: megannyi tömör, frappáns, lényegbevágó, szellemes portré.