Géza Horváth

"Apám 365 frankért vett meg a várostól. Sok pénz egy gyerekért, aki nem lát a szemétől. Ezt eltitkoltam a szüleim elől, ameddig csak tudtam. Nem jó, ha már akkor megfosztjuk őket minden reményüktől, amikor belépünk a házba, ha a lányuk akarunk lenni. Ezt a főnökasszony sulykolta belénk. Nem maradhatunk tovább nála. Túl sokan vagyunk, az emberek közé kell mennünk. Jó azoknak, akiknek ilyen szép a szeme, sűrű a haja, és jók a fogai. Csakhogy a fejünk se legyen ám üres. A fej a legfontosabb szerv. A kart is helyettesítheti. Az emberek nem egyformák. A szülők legfontosabb szerve a türelem." - Így kezdődik a kislány története, aki egy svájci nevelőotthonból kerül új szüleihez, az őt örökbe fogadó házaspárhoz. A történetet, mely az 1970-es évek svájci emigráns miliőjében játszódik, maga a kislány meséli el, aki gyufaskatulyákban gyűjtött és sajátos logika szerint rendszerezett szavak segítségével próbál eligazodni a felnőttek különös világában. A regényt feledhetetlenné teszi kép- és nyelvgazdagsága, egészen egyedi elbeszélésmódja és meglepő humora.

A pusztai farkas Hesse világszerte talán legismertebb és legvitatottabb könyve. Nyilván nem véletlen, hogy épp a beatnemzedék körében arathatott óriási sikert. Introvertált, önmaguk útját járó, önmagukat kereső hősei elsősorban a politikától megcsömörlött, meg nem értett, szubkultúrába menekült, lázadó ifjúsághoz szóltak - legalábbis az Egyesült Államokban, ahol ez a generáció azért ugyancsak a maga képére formálta-ferdítette a 20-as évek Németországának ötvenéves, outsider értelmiségi hősét. De említsünk meg egy másik példát, hogy lássuk, a kábítószer apostolának kikiáltott Hesse sokkal többet, pontosabban merőben mást is jelenthet a világ más tájain: az Új Ember 1978. november 19-i számában Pilinszky János ismertette a Der Steppenwolfot: Harry Hallerben a kóros bűntudattól szenvedő, depressziós, önmegvető embert látta, aki - nem dogmatikus értelemben - közel jár a megtéréshez és a kegyelemhez. A Helikon Kiadó e kötetét Gunter Böhmer (1911-1986) illusztrálta. A huszonkét éves emigráns festő 1933-ban Hesse meghívására látogatott el az idillikus dél-svájci Montagnolába, és kisebb-nagyobb megszakításokkal élete végéig ott élt. A festő és grafikus Böhmer elsősorban könyvillusztrátorként vált nemzetközileg is ismertté.

Már a címadó név, Sziddhártha - a történelmi Buddha eredeti neve -, ami azt jelenti, "az, aki elérte célját", előrevetíti a beteljesülést, az út végét, a cél elérését. A fejlődéstörténetben tehát benne foglaltatik a befejezés, az útkeresésben, az ember önmaga keresésében mint lehetőségben az út vége, a beteljesülés, a megvilágosodás, az áhított egység lehetősége. A mozgásnak, örökös alakulásnak és fejlődésnek, illetve az állandó és mozdulatlan létnek a kettősége és egybeesése, az időbeli egymásutániság feloldódása az időtlenségben avagy egyidejűségben a mű egyik alapgondolata. Sziddhártha saját útját járva eljut önmagához, és megvilágosodik. A Helikon Kiadó jelen kötetéhez Jayantha Gomes Srí Lanka-i születésű képzőművész, író, zenész 1993-ban készült akvarelljeit használtuk fel. Gomes 1978 óta rendszeresen jelentkezik kiállításokkal Európa, Ázsia számos országában és az Egyesült Államokban.

"Hoffmann zenét is írt, rajzolt és kocsmázott, s tele volt kísérteties, hátborzongató fantáziákkal. Szövevényükből egész mitológia lett..." Babits Mihály