László Krasznahorkai

Zásadní román nositele Nobelovy ceny za literaturu o zkáze, prázdnotě a beznaději Satanské tango nás sugestivně vtahuje do pochmurné, deštivé atmosféry maďarské pusty jako sociální reality. Čtenář se tu setkává s vizí univerzální zkázy, která propojuje aktuální i nadčasové. Prolíná se tu dvojí řád věcí: neustálý zánik a snaha tento proces staticky zachytit a popsat. Věci se nám často jeví jako nadpozemsky neracionální, aby se zpětně ukázala jejich pozemská racionalita. Román ani po čtyřiceti letech neztrácí na aktuálnosti: otázky lidské důstojnosti, svobody, respektive chudoby, závislosti, možnost vymanění se a úniku patří k těm hlavním, s nimiž se postavy románu ve světě metafyzické všednosti a vizionářského realismu potýkají. Motto z Kafkova Zámku připomíná všudypřítomnou absurditu a beznaděj, ale také ironii a nadsázku. Děj a struktura románu se odvíjejí v rytmu tanga, v kruhu, závěr románu nás vrací opět na začátek. Opravdu není úniku?

Satanské tango nás sugestivně vtahuje do pochmurné, deštivé atmosféry maďarské pusty jako sociální reality. Čtenář se tu setkává s vizí univerzální zkázy, která propojuje aktuální i nadčasové. Prolíná se tu dvojí řád věcí: neustálý zánik a snaha tento proces staticky zachytit a popsat. Věci se nám často jeví jako nadpozemsky neracionální, aby se zpětně ukázala jejich pozemská racionalita. Román ani po čtyřiceti letech neztrácí na aktuálnosti: otázky lidské důstojnosti, svobody, respektive chudoby, závislosti, možnost vymanění se a úniku patří k těm hlavním, s nimiž se postavy románu ve světě metafyzické všednosti a vizionářského realismu potýkají. Motto z Kafkova Zámku připomíná všudypřítomnou absurditu a beznaděj, ale také ironii a nadsázku. Děj a struktura románu se odvíjejí v rytmu tanga, v kruhu, závěr románu nás vrací opět na začátek. Opravdu není úniku?

László Krasznahorkai je maďarský spisovateľ, ktorý vzbudil pozornosť v literárnokritických kruhoch po celom svete. Jeho diela charakterizuje impozantná koncepcia, filozofický fundament, precízna výstavba deja, plasticky vykreslené postavy a nanajvýš osobitý rozprávačský jazyk. V roku 2015 zatiaľ ako jediný maďarský spisovateľ získal prestížnu medzinárodnú Man Bookerovu cenu. V roku 2025 mu bola udelená Nobelova cena za literatúru za „jeho strhujúce a vizionárske dielo, ktoré uprostred apokalyptického desu znovu potvrdzuje silu umenia“ Porota ho označila za veľkého autora epík stredoeurópskeho priestoru s väzbami na Kafku či Bernharda, no zároveň za autora komplexnejšieho, ktorý sa nebojí kontemplatívne hľadieť i na východ. Zlovestný cirkus priváža do vidieckeho mesta obrovské vypchaté zviera, veľrybu, samotného Leviatana. Čoskoro vypukne násilie a knihu ako celok možno opísať ako víziu, satirickú a prorockú, temnej historickej provincie, ktorá je známa pod názvom západná civilizácia. To, čo čitateľa zasiahne najsilnejšie v tejto knihe, ale vlastne v celom Krasznahorkaiho diele, sú neobyčajné vety, vety neuveriteľnej dĺžky, prechádzajúce nevyspytateľne zo vznešeného tónu do pojašeného, posmešného, bezútešného; impozantné vety ako lepiaca rolka zbierajú všetky možné čudné a nečakané veci a neúprosne ich akumulujú do odsekov, ktoré sú zároveň monumentálne, drsné a muzikálne. (Porota prestížnej Man Bookerovej ceny o románe Melanchólia vzdoru) „Univerzálnosť Krasznahorkaiho vízie je príbuzná Gogoľovým Mŕtvym dušiam a rozptyľuje všetky naše pochybnosti o súčasnej literatúre.“ Winfried Georg Sebald, nemecký spisovateľ a literárny vedec „Súčasný maďarský majster apokalypsy, ktorého možno porovnávať s Gogoľom či Melvillom.“ Susan Sontag „Rozkoš z tejto knihy, ale aj to, ako vzdoruje čitateľovi, plynie z jej , natiahnutých a do seba zvinutých viet, z tohto zázraku voľne prerušovaného prúdu vedomia.“ James Wood, New Yorker

Na odľahlej rovine sužovanej vetrom a neustálym dažďom žije bezútešne posledných niekoľko členov upadajúceho hospodárstva a bezmocne čakajú na zázrak, ktorý by im prinavrátil stratenú budúcnosť. Medzitým spriadajú intrigy, navzájom sa špehujú, podvádzajú, okrádajú. Až jedného dňa dostanú správu, že do osady sa vracia Irimiáš, ktorý bol považovaný za mŕtveho. To vzbudí v malej komunite osadníkov rozporuplné reakcie – u jednej to vyvolá nečakanú nádej pripisovanú príchodu mesiáša a druhí sa obávajú pomsty a zatratenia. Autor všetko udržiava dôsledne zahalené v neprestajnej hmle, a tak tento apokalyptický, parodický román, ktorý inšpiroval Bélu Tarra ku kultovému rovnomennému filmu, nestráca svoju hrozivú aktuálnosť. László Krasznahorkai je maďarský spisovateľ, ktorý vzbudil pozornosť v literárnokritických kruhoch po celom svete. Jeho diela charakterizuje impozantná koncepcia, filozofický fundament, precízna výstavba deja, plasticky vykreslené postavy a nanajvýš osobitý rozprávačský jazyk. Debutový román Satanské tango vyšiel v Maďarsku v roku 1985. V roku 2015 zatiaľ ako jediný maďarský spisovateľ získal prestížnu medzinárodnú Man Bookerovu cenu za maďarský preklad knihy Melanchólia vzdoru. V roku 2025 mu bola udelená Nobelova cena za literatúru za „jeho strhujúce a vizionárske dielo, ktoré uprostred apokalyptického desu znovu potvrdzuje silu umenia“ Porota ho označila za veľkého autora epík stredoeurópskeho priestoru s väzbami na Kafku či Bernharda, no zároveň za autora komplexnejšieho, ktorý sa nebojí kontemplatívne hľadieť i na východ. Súčasný maďarský majster apokalypsy, ktorého možno porovnávať s Gogoľom či Melvillom.“ – Susan Sontagová „Jeden z najtajomnejších umelcov v súčasnosti.“ – Colm Tóibín „Typ spisovateľa, ktorý aspoň raz na každej stránke nájde dokonalý spôsob, ako vyjadriť niečo, čo niekto vždy cítil, ale nikdy to nedokázal opísať.“ – Nicole Krauss

„Hőseim fáradhatatlanul kutatnak és kutatni is fognak egy labirintusban, mely labirintus nem egyéb, mint saját eltévedésük helye, s ahol az embernek mindössze egyetlen célja lehet: ezt a tévedést, ennek a tévedésnek a szerkezetét megérteni. Közvetlenül saját nyugtalanságuk okát kutatják, személyes fájdalmukra keresik a gyógyírt, vagy legalább a belátást, hogy nincs gyógyír a sebre” – nyilatkozta Krasznahorkai László egy 2002-es interjúban. Ez a bolyongó, gyógyírkereső kutatás jellemzi a Kegyelmi viszonyok novelláinak hőseit is. Kutatnak az áhított rend, a megnyugtató magyarázatok, a megoldásnak tűnő cselekedetek után. Hátha egy jó helyen fölállított csapda, egy gyilkos ütés, egy körültekintően megválasztott búvóhely mindent megment. Vagy hátha a HÉV-menetrendhez igazodó fegyelmezettség, egy félkegyelműhöz való odaadó ragaszkodás vezet valahová. A hétköznapisággal fedett megszállottságot, a fáradhatatlan kényszerességet megejtően higgadt, szép, szerteágazó, de tökéletes rendszerű mondatok írják le az elbeszélésekben, s ugyanezek a mondatok a felidézett sok-sok részletből fizikai tágasságukkal csábító, mégis szorongatóan szűk tereket rajzolnak ki. Mintha a hús-vér valóság minden elemének, a fényeknek-árnyékoknak, sőt a levegőnek is mázsás súlya lenne. A kegyelem talán kézzelfogható közelségben van, de megváltás nincs. A Kegyelmi viszonyok 1986-ban jelent meg először, s a kötet nem egy elbeszélését azóta már a kortárs magyar novellairodalom klasszikusaként tarthatjuk számon.  

Huszonöt beszélgetés ugyanarról A cím megtévesztő: Krasznahorkaitól sokan kérdeznek sokat, ő pedig alázattal és nagy körültekintéssel válaszol. A kötet több mint két évtized interjúiból készített gazdag válogatás. Aki ismerős a Krasznahorkai-univerzumban, izgalmas részletkérdésekre, műveken átívelő jelenségekre és problémákra figyelhet fel; aki pedig még csak ennek a misztikus-különleges világnak a bejáratánál tartózkodik, jobb kalauzt nem is kaphatna útitársul. A beszélgetésekben műhelytitkok, keletkezéstörténeti érdekességek ugyanúgy szóba, és Krasznahorkai-mondatba kerülnek, mint a hagyománnyal, a kelettel, a válsággal, a sikerrel kapcsolatos reflexiók. Megismerhetjük az írót és a magánembert is. És Krasznahorkai nemcsak válaszol, hanem kérdez is. Magától és mindnyájunktól. A beszélgetés végtelen. 

Elhangzott 2025. december 7-én, a Svéd Királyi Akadémia ünnepi ülésén. A Svéd Királyi Akadémia az irodalmi Nobel-díjat 2025-ben Krasznahorkai László magyar írónak ítélte oda ,,meggyőző és látnoki életművéért, amely az apokaliptikus terror közepette is igazolja a művészet erejét".

Külső tájakon, belső utakon. Egy kelet-ázsiai utazás krónikája ez a könyv. Persze jóval több, mint egyszerű útirajz, hiszen amellett, hogy beszámol egy távoli kultúrával való találkozás lehetségességéről-lehetetlenségéről, folyamatosan szembesít az emberi létezés alapkérdéseivel. Az urgai fogoly nyolc novellája ezért leginkább talán gondolkodói utazásként értelmezhető, akárcsak a könyvben megidézett dantei mű. Abban is hasonlít az Isteni színjátékra, hogy ez az írás is megéri a fáradozást, hogy az olvasó a szerzővel együtt végigjárja-töprengje ezeket az utakat.

Minden pillangó lepke, de nem minden lepke pillangó. Mindez kiderül Krasznahorkai László új könyvéből, és emellett más lényeges tudnivalók is a lepkék életéről, haláláról. És az is, hogy miképp dönti el regényünk egyik főhőse már gyerekkorában, hogy egész életében a lepkéket fogja keresni és kutatni. És vajon miért lesz fontos a regény másik főszereplőjének, egy kilétét hamar fölfedő, idős embernek, hogy megismerhesse a lepkék avatott tudósát, és kifaggassa a lepkéken kívül arról is, mi a legfontosabb kérdés az életben? Miképp kerül közel egymáshoz a két főszereplő, és miképp válnak egymás számára nélkülözhetetlenné? Akkor tehát A magyar nemzet biztonsága egy különleges barátság regénye? Az. Egy búcsúzás bejelentéséé? Igen. Az élet eredetének megoldhatatlan csapdájáé? Igen. Lepkék szállnak, és szavak rohamoznak, hogy belehulljanak a jellegzetes Krasznahorkai-mondatok hálójába: a magánszenvedélyek boldogságáról, a brutális külvilág valóságáról, a természeti létezés törvényszerűségeiről; az egyetlen univerzumról, melyben a pillangók, az ember, a kudarc és az, ami felemelhet, egyetlen pontban sűrűsödik össze.

Krasznahorkai visszament Kínába. Az urgai fogoly olvasói úgy búcsúzhattak el tőle a regény utolsó lapjain, ahogyan ő búcsúzott el akkor "az utolsó ókori birodalomtól": szomorú emelkedettségben és illúzióktól megfosztottságában is gazdagon, s abban a hitben, hogy a Nagy Kaland, melyben a főhősnek szembesülnie kellett egy gyökeresen más világgal, véget ért. Ez a könyve azonban mindenekelőtt azt bizonyítja, hogy a Nagy Kaland sokkal több volt, mint egy utazás története, s így nem is érhetett véget: hisz a szembesülés helyszíne bár Kína volt, tárgya és alanya megkerülhetetlenül az európai ember, a saját civilizációját krízisként megélő menekülő, akinek elsősorban saját szép új világát kell megértenie. Krasznahorkai a Rombolás és bánat az Ég alatt című dokumentumregényben 2002-ben tett újabb útjáról adott lélegzetelállítóan izgalmas beszámolót. A főhős a klasszikus kínai kultúra forrásvidékén, a Yangce-torkolattól délre elterülő tartományokban, Nanjingtól Ningpóig, Yangzhoutól Putuoshanig, Jiuhuashantól Shanghaig keresi e magasrendű civilizáció nyomait. A hajdani Írástudók mai leszármazottaival beszél: költőkkel és szerzetesekkel, festőkkel és kertművészekkel, divattervezőkkel és muzeológusokkal, irodalomtörténészekkel és könyvtárosokkal, s mindenkinek ugyanazt a kérdést teszi fel, hogy ugyanis hová lett, miért omlott össze ez a klasszikus kínai kultúra, s mit kezdhet e veszteség súlya alatt a modern ember. A Krasznahorkaitól megszokott rendkívül szuggesztív előadásmód a régi. Az azonban merőben új, ahogy a szerző eme önkínzó, kilátástalannak tetsző utazás labirintusában a kínai kert világhírű helyszínén, Suzhouban, egy filozófussal történt találkozás nyomán végül a remény esélyének megfogalmazásáig jut el. 

Minden pillangó lepke, de nem minden lepke pillangó. Mindez kiderül Krasznahorkai László új könyvéből, és emellett más lényeges tudnivalók is a lepkék életéről, haláláról. És az is, hogy miképp dönti el regényünk egyik főhőse már gyerekkorában, hogy egész életében a lepkéket fogja keresni és kutatni. És vajon miért lesz fontos a regény másik főszereplőjének, egy kilétét hamar fölfedő, idős embernek, hogy megismerhesse a lepkék avatott tudósát, és kifaggassa a lepkéken kívül arról is, mi a legfontosabb kérdés az életben? Miképp kerül közel egymáshoz a két főszereplő, és miképp válnak egymás számára nélkülözhetetlenné? Akkor tehát A magyar nemzet biztonsága egy különleges barátság regénye? Az. Egy búcsúzás bejelentéséé? Igen. Az élet eredetének megoldhatatlan csapdájáé? Igen. Lepkék szállnak, és szavak rohamoznak, hogy belehulljanak a jellegzetes Krasznahorkai-mondatok hálójába: a magánszenvedélyek boldogságáról, a brutális külvilág valóságáról, a természeti létezés törvényszerűségeiről; az egyetlen univerzumról, melyben a pillangók, az ember, a kudarc és az, ami felemelhet, egyetlen pontban sűrűsödik össze.

Elhangzott 2025. december 7-én, a Svéd Királyi Akadémia ünnepi ülésén. A Svéd Királyi Akadémia az irodalmi Nobel-díjat 2025-ben Krasznahorkai László magyar írónak ítélte oda ,,meggyőző és látnoki életművéért, amely az apokaliptikus terror közepette is igazolja a művészet erejét".

Cestovateľ, pokúšajúci sa ujsť z hlučnej a strakatej biedy Váránasí, stretne na brehu Gangy tučného muža rozjímajúceho nad podstatou kvapky vody. Detský robotník z portugalského mramorového lomu na jeden deň unikne zo svojho života, z ktorého nemá šancu sa vyslobodiť. Opitý tlmočník v útrobách šanghajskej obrej križovatky pochopí vlastnú túžbu aspoň raz uvidieť vodopád. Psychiatrický pacient snuje konšpiračnú teóriu o Gagarinovi, ktorý uvidel, že raj je na zemi. Maliar verí, že v ženskom dekolte sa skrýva jeho milovaný rodný kraj. Nerovný boj policajtov a tuláka na stanici berlínskeho metra, starí priatelia v luxusnom ukrajinskom bordeli, dementný Nietzsche v Turíne... Zbierka textov, nad ktorými vládne ON, rozprávač. Reční, prednáša, spomína, mudruje alebo rozpráva príbehy, a kým nás napokon zanechá s krátkou poetickou rozlúčkou, venuje nám text, ktorý nevidíme. Vety sa rozpínajú a my postupne uveríme autorovmu presvedčeniu, že inak sa to napísať ani nedá. Filozofické úvahy a existenciálne otázky vyvažuje trpkou, ale oslobodzujúcou iróniou, vzdialené približuje, univerzálne ozrejmuje v jedinečnom. To, čo ho zaujíma, je zúfalstvo človeka ochromeného v ohrození, na pokraji zániku, rezignovaného v spomienkach a zabúdaní, zatiaľ čo veľký svet beží ľahostajne ďalej a jeho drobnú tragédiu si ani nevšimne. To sme presne my, raz opantaní sami sebou, potom zasa pokorení vedomím, že tu nič neznamenáme, no predsa zakaždým s kvapkou nádeje, „že raz v nejakej krajine, v najhlbšej kráse a zániku budeme môcť zazrieť niečo: niečo, čo sa nás týka“.

Na odľahlej rovine sužovanej vetrom a neustálym dažďom žije bezútešne posledných niekoľko členov upadajúceho hospodárstva a bezmocne čakajú na zázrak, ktorý by im prinavrátil stratenú budúcnosť. Medzitým spriadajú intrigy, navzájom sa špehujú, podvádzajú, okrádajú. Až jedného dňa dostanú správu, že do osady sa vracia Irimiáš, ktorý bol považovaný za mŕtveho. To vzbudí v malej komunite osadníkov rozporuplné reakcie – u jednej to vyvolá nečakanú nádej pripisovanú príchodu mesiáša a druhí sa obávajú pomsty a zatratenia. Autor všetko udržiava dôsledne zahalené v neprestajnej hmle, a tak tento apokalyptický, parodický román, ktorý inšpiroval Bélu Tarra ku kultovému rovnomennému filmu, nestráca svoju hrozivú aktuálnosť. László Krasznahorkai je maďarský spisovateľ, ktorý vzbudil pozornosť v literárnokritických kruhoch po celom svete. Jeho diela charakterizuje impozantná koncepcia, filozofický fundament, precízna výstavba deja, plasticky vykreslené postavy a nanajvýš osobitý rozprávačský jazyk. Debutový román Satanské tango vyšiel v Maďarsku v roku 1985. V roku 2015 zatiaľ ako jediný maďarský spisovateľ získal prestížnu medzinárodnú Man Bookerovu cenu za maďarský preklad knihy Melanchólia vzdoru.

WINNER OF THE NOBEL PRIZE IN LITERATURE 2025 The grandson of Prince Genji lives outside of space and time and wanders the grounds of an old monastery in Kyoto. The monastery, too, is timeless, with barely a trace of any human presence. The wanderer is searching for a garden that has long captivated him. This novel by International Booker Prize winner László Krasznahorkai - perhaps his most serene and poetic work - describes a search for the unobtainable and the riches to be discovered along the way. Despite difficulties in finding the garden, the reader is closely introduced to the construction processes of the monastery as well as the geological and biological processes of the surrounding area, making this an unforgettable meditation on nature, life, history, and being. Translated by Ottilie Mulzet

Cestovateľ, pokúšajúci sa ujsť z hlučnej a strakatej biedy Váránasí, stretne na brehu Gangy tučného muža rozjímajúceho nad podstatou kvapky vody. Detský robotník z portugalského mramorového lomu na jeden deň unikne zo svojho života, z ktorého nemá šancu sa vyslobodiť. Opitý tlmočník v útrobách šanghajskej obrej križovatky pochopí vlastnú túžbu aspoň raz uvidieť vodopád. Psychiatrický pacient snuje konšpiračnú teóriu o Gagarinovi, ktorý uvidel, že raj je na zemi. Maliar verí, že v ženskom dekolte sa skrýva jeho milovaný rodný kraj. Nerovný boj policajtov a tuláka na stanici berlínskeho metra, starí priatelia v luxusnom ukrajinskom bordeli, dementný Nietzsche v Turíne... Zbierka textov, nad ktorými vládne ON, rozprávač. Reční, prednáša, spomína, mudruje alebo rozpráva príbehy, a kým nás napokon zanechá s krátkou poetickou rozlúčkou, venuje nám text, ktorý nevidíme. Vety sa rozpínajú a my postupne uveríme autorovmu presvedčeniu, že inak sa to napísať ani nedá. Filozofické úvahy a existenciálne otázky vyvažuje trpkou, ale oslobodzujúcou iróniou, vzdialené približuje, univerzálne ozrejmuje v jedinečnom. To, čo ho zaujíma, je zúfalstvo človeka ochromeného v ohrození, na pokraji zániku, rezignovaného v spomienkach a zabúdaní, zatiaľ čo veľký svet beží ľahostajne ďalej a jeho drobnú tragédiu si ani nevšimne. To sme presne my, raz opantaní sami sebou, potom zasa pokorení vedomím, že tu nič neznamenáme, no predsa zakaždým s kvapkou nádeje, „že raz v nejakej krajine, v najhlbšej kráse a zániku budeme môcť zazrieť niečo: niečo, čo sa nás týka“.