László Krasznahorkai

Mintha feltettek volna a Titanicra.Megy a világ előre. És akkor mi marad hátra a végidők kezdetekor? Például Krasznahorkai László titokzatos-személyes elbeszélései, melyek között akad monológ, rövidtörténet, töprengés, vallomás, visszaemlékezés és előrepillantás; igazi mesterdarab mind. Lenyűgözően tágas Krasznahorkai-mondatokban ismerkedhetünk meg az elbeszéléskötet rejtélyes hősével, aki először beszél, aztán elbeszél, végül pedig elköszön. Ebben a hármas léttagoltságban találkozhatunk a többiekkel, akikről ő beszél. A földet először elhagyó Gagarin, a röpülni képtelen okinavai guvatr, a berlini metró peronján dolgát végző hajléktalan, a tébolyult Nietzsche Torinóban, a beváltott éden ígéretét megfesteni igyekvő Palma Vecchio, a Shanghaiban dolgozó tolmács, aki azt tervezi, hogy egyszer elmegy az Angel-vízeséshez, a Victoria-vízeséshez, vagy legalább a schaffhauseni vízeséshez, a hárshegyi gyerekgyilkos, az egy kézen álló indiai aggastyán. Ami a különböző figurákat és históriákat összeköti: az író szenvedélyes, csillapíthatatlan érdeklődése és figyelme az emberi táj iránt. Hogy egyszer egy tájban a legmélyebb szépségben és enyészetben valamit megpillanthatunk: valamit, azt, ami ránk vonatkozik. A bölcseleti téteket, egzisztenciális kérdéseket fanyar-felszabadító, önmagával is kíméletlen iróniával ellensúlyozva, Krasznahorkai a távolit hozza közel, az univerzálisban az egyszerit csillantja fel, és ahogy olvassuk az írásokat, kirajzolódik saját létezésünk egyetemes mélysége is: hisz ott áll az ember egy végtelen, számára felfoghatatlan bonyolultságban, és teljességgel értetlenül áll ott, tanácstalanul és elveszetten, kezében az emlék végtelen egyszerűsége - meg persze mind efölött a melankólia pusztító gyöngédsége, mert azért érzi, miközben ott ez az emlék, hogy a valósága ennek az emléknek a szívtelen, józan, jéghideg messzeségben van.

A Sátántangóban megérkezett Irimiás és a Háború és háború előzményeként megjött Ézsaiás, most újabb Krasznahorkai-hős tűnik fel a lát- és országhatáron. Báró Wenckheim, a messziről jött ember, egyenesen Buenos Airesből tér haza. Haza: hozzánk, napjaink Magyarországára és ősei vidékére, a Viharsarokba. Azt mond, amit akar vagy azt, amit hallani szeretnénk? Szerencsejáték-függő, ügyeskedő kópé vagy zseniális ötletember, aki új távlatokat nyit?A kisvárost egyszer csak ellepik az olajszállító kamionok. Közel vagyunk a tűzhöz. Krasznahorkai László új regénye egyszerre apokalipszis és karnevál a peremvidékek epicentrumáról. Realista utópia. Érzékeny szatíra, vérbő iróniával. Előképe Gogol és Mikszáth, no meg az enciklopédikus Dante, aki e regény lapjain is szerepel: szolnoki lakos, aki hasonlít a Dante nevű brazil balhátvédre. A Sátántangó felejthetetlen táncrendje után itt is tánclépésekben haladunk a kamionhosszú-szuggesztív világmondatok fenséges hömpölygésével a vég elől a vég felé.

"Krasznahorkai visszament Kínába." Ezzel a mondattal kezdődött e könyv első kiadásának fülszövege. Most a szerző visszatért ehhez az utazáshoz, átdolgozta a szövegét, új távlatból pillantunk tehát Kínára. Az urgai fogoly olvasói úgy búcsúzhattak el tőle a regény utolsó lapjain, ahogyan ő búcsúzott el akkor "az utolsó ókori birodalomtól": szomorú emelkedettségben és illúzióktól megfosztottságában is gazdagon, s abban a hitben, hogy a Nagy Kaland, melyben a főhősnek szembesülnie kellett egy gyökeresen más világgal, véget ért. Ez a könyve azonban mindenekelőtt azt bizonyítja, hogy a Nagy Kaland sokkal több volt, mint egy utazás története, s így nem is érhetett véget: hisz a szembesülés helyszíne bár Kína volt, tárgya és alanya megkerülhetetlenül az európai ember, a saját civilizációját krízisként megélő menekülő, akinek elsősorban saját szép új világát kell megértenie. Krasznahorkai a Rombolás és bánat az Ég alatt című dokumentumregényben 2002-ben tett újabb útjáról adott lélegzetelállítóan izgalmas beszámolót. A főhős a klasszikus kínai kultúra forrásvidékén, a Yangce-torkolattól délre elterülő tartományokban, Nanjingtól Ningpóig, Yangzhoutól Putuoshanig, Jiuhuashantól Shanghaig keresi e magasrendű civilizáció nyomait. A hajdani Írástudók mai leszármazottaival beszélgetett: költőkkel és szerzetesekkel, festőkkel és kertművészekkel, divattervezőkkel és muzeológusokkal, irodalomtörténészekkel és könyvtárosokkal, s mindenkinek ugyanazt a kérdést teszi fel, hogy ugyanis hová lett, miért omlott össze ez a klasszikus kínai kultúra, s mit kezdhet e veszteség súlya alatt a modern ember.

Kiotó mellett, egy kolostor az úti célja Genji herceg unokájának, aki több száz éve próbál rábukkanni a századik kertre, a világ rendjét kifejező legegyszerűbb és legtökéletesebb helyre. A regény a kutatás egyik állomását mutatja be, a kolostor megtalálását, az udvarok, szentélyek, és kertek rendját járja végig. A keleti környezetben játszódó regény mese, példázat, egyszerre felkavaró és megnyugtató szöveg: a kert megtalálását illetve elvetését egyként, egyszerre dokumentálja. A könyv megjelenése a kortárs irodalom újabb fontos eseménye.

Krasznahorkai László még soha nem engedte közel saját személyéhez az olvasót. New Yorkban azonban útja Herman Melville útját keresztezte, s benne olyan alkotóra talált, akinek sorsát csak akkor érthette meg, ha a sajátjáról is nyilatkozik. Felkereste a Moby Dick írójának lakóhelyeit, elkezdte követni mindennapi útvonalait, elmerült életrajzában, hogy végül szembesüljön a drámai ténnyel, Melville mérhetetlen magányával és őrületével. Krasznahorkai László új könyve azokról a véletlenekről és elrendeltetésekről beszél, melyek az embert - ebben az esetben éppen őt - egy létfontosságú döntésig elvezetik. Műve térkép, terek és képek dialógusa, ahol a vallomás radikálisan nyílt szövegét képek ellensúlyozzák, Ornan Rotem intenzív fényképei, amelyek az író New York-i életét és nyomozásának különböző állomásait rögzítik. A Manhattan-terv minden személyes vonatkozása mellett városnapló is. Benne a világ talán legizgalmasabb metropoliszában vagyunk, rejtélyes összefüggések labirintusában, ahonnan a kiutat épp az mutatja meg, akitől a legkevésbé várnánk: a szerző az, maga Krasznahorkai, egy új mű bejelentésével.

Krasznahorkai László új regényének hőse és elbeszélője egy New York-i könyvtáros, bizonyos Hermann Melvill. A vezetéknévről lemaradt e betű nem akadályozza meg a a név vámszedőit, hogy folyton Melville-utódként zaklassák, aki pedig csak megkeseredett - és csak majdnem - névrokona a Moby-Dick írójának. Nem segít a helyzetén az sem, hogy véletlenül ugyanúgy dolgozott korábban vámtisztviselőként, mint a neves előd, és ugyanarra felé is lakik Manhattanben, ahol a regényíró géniusz. Miközben az érthető kényszer alatt egyre többet megtud a nagy Melville-ről és ennek nyomán egyéb, számára korszakalkotó zsenikről, lázas monológjában megosztja velünk gondolatait a metropoliszról, a művészetről és arról is, hogy mit jelent szerinte az igazi könyvtár, ahol a könyvek olvasatlanok, és amely örökre zárva van: "az eszményi könyvtár, mit tudom én, 53 millió könyvvel, az ott van, mint egy kincs, amihez nem nyúlhatna senki, hisz az értékét épp azáltal őrzi, hogy mindig készen áll rá, hogy a saját értékén álljon, más szóval hogy készen álljon, és kész." A regény mottója: "A valóság nem akadály." És valóban nem az: Krasznahorkai szuggesztív óriásmondatai olyanok, mint a Manhattan-sziget sziklájára épült felhőkarcolók: lényük mintha a lehetetlen legyőzésére születtek volna.

Homéroszi meneküléstörténet képekkel és zenével Annak, "aki menekül, éppen abban a világban kell léteznie, amelyik elől és amelyik miatt menekül" - olvassuk Krasznahorkai László új könyvében, amely az Odüsszeia s ezen belül a Kalüpszó-mítosz alaptörténetét megidézve áttételesen magának a menekülésnek, az üldöztetésnek, a készenlétnek és a résen-létnek mint univerzális sorsállapotnak a megjelenítése. Folyamatos, a végletekig megfeszített figyelem, rituális örökmozgás jellemzi a mű menekülő hősének stratégiáját, s ez a létmód igencsak hasonlít a Krasznahorkai-mondatok önmagukat hajtó lendületéhez, melynek következtében a történet tárgya és az elbeszélés nyelve természetes fedésbe kerül egymással. Krasznahorkai újkori Homérosz-hommage-ának helyszíne az Adriai-tenger térsége, Polatól Fiumén át Mljet szigetéig. Itt találkozik a menekülő lény, "a pillanat foglya" az örökkévalósággal. A Mindig Homérosznak különleges, többdimenziójú vállalkozás: a szöveghez Max Neumann festett képeket, és Miklós Szilveszter szerzett zenét. Ez utóbbit az olvasók a fejezetek élén elhelyezett QR-kódok vagy a megadott weboldal megnyitásával olvasás közben is elérhetik. A szerzők ajánlata így egy olyan alkotás tehát, ahol az olvasó képnek, zenei hangnak és irodalmi szövegnek az együttállásából visszakövetkeztethet arra a csillagos égre, mely Homérosz idején borult az ember fölé, s érzékelheti, miféle csillagos ég az, amely pedig a miénk.

László Krasznahorkai je maďarský spisovateľ, ktorý vzbudil pozornosť v literárnokritických kruhoch po celom svete. Jeho diela charakterizuje impozantná koncepcia, filozofický fundament, precízna výstavba deja, plasticky vykreslené postavy a nanajvýš osobitý rozprávačský jazyk. V roku 2015 zatiaľ ako jediný maďarský spisovateľ získal prestížnu medzinárodnú Man Bookerovu cenu. Zlovestný cirkus priváža do vidieckeho mesta obrovské vypchaté zviera, veľrybu, samotného Leviatana. Čoskoro vypukne násilie a knihu ako celok možno opísať ako víziu, satirickú a prorockú, temnej historickej provincie, ktorá je známa pod názvom západná civilizácia. To, čo čitateľa zasiahne najsilnejšie v tejto knihe, ale vlastne v celom Krasznahorkaiho diele, sú neobyčajné vety, vety neuveriteľnej dĺžky, prechádzajúce nevyspytateľne zo vznešeného tónu do pojašeného, posmešného, bezútešného; impozantné vety ako lepiaca rolka zbierajú všetky možné čudné a nečakané veci a neúprosne ich akumulujú do odsekov, ktoré sú zároveň monumentálne, drsné a muzikálne. (Porota prestížnej Man Bookerovej ceny o románe Melanchólia vzdoru) Univerzálnosť Krasznahorkaiho vízie je príbuzná Gogoľovým Mŕtvym dušiam a rozptyľuje všetky naše pochybnosti o súčasnej literatúre. Winfried Georg Sebald, nemecký spisovateľ a literárny vedec Súčasný maďarský majster apokalypsy, ktorého možno porovnávať s Gogoľom či Melvillom. Susan Sontag Rozkoš z tejto knihy, ale aj to, ako vzdoruje čitateľovi, plynie z jej , natiahnutých a do seba zvinutých viet, z tohto zázraku voľne prerušovaného prúdu vedomia. James Wood, New Yorker

Herscht 07769 – mindössze ennyit ír a borítékra feladóként az Angela Merkelnek küldött levelekre a türingiai kisvárosban élő falmosó, mondván, az ügy bizalmas, válasz esetén pedig a postás úgyis megtalálja a név és az irányítószám alapján. Helyben vagyunk és időben: Krasznahorkai László új nagyszabású műve, melyet a szerző elbeszélésnek nevez, napjaink Németországában játszódik, annak is a mélabús keleti felében, amely egyszerre Johann Sebastian Bach műveinek forrásvidéke és a neonáci mozgalmak egyre kevésbé titkos bázisa. Mind több és több megmagyarázatlan és ijesztő esemény történik a szürke mindennapokban: előbb bizarr graffitik a Bach-kultusz kegyhelyein, eltűnő lakosok, később egy majdnem végzetes piknik és végül egy robbanás után a további katasztrófák már elkerülhetetlenek, elindul a vadászat Türingiában. Erőre kap a bestiális, és megpillanthatjuk az animálist. Az elmúlt évek rövidebb Krasznahorkai-művei után, melyeket szólószonátákhoz lehet hasonlítani, a Herscht 07769 nagyepikai formája és dinamikája igazi versenymű; Bachnak a regényben is említett Brandenburgi versenyeihez hasonlóan különböző hangszerek szólamaiból áll össze a mű egésze, felkavaró lét-lelet a politikai és ökológiai klímáról.

Krasznahorkai László költői erejű, kíméletlenül pontos víziói időről időre igazolást nyernek - minél inkább távolodunk megírásuk idejétől, annál ismerősebbnek tűnnek, mígnem hétköznapjainkban megelevenedő realitásként ismerünk rájuk. A regénybeli történet ezúttal is egy olyan végpontról indul, amikor megszokott kérdéseink és válaszaink, a létezésre vonatkozó fogalmi készletünk hirtelen csődöt mond. A megváltatlanság apokaliptikus távlatot kap, de az ítéletet a szereplők mérik magukra. Német, osztrák és svájci kritikusok 1993-ban a legjobb külföldi regénynek járó díjat adományozták a szerzőnek, és a regény alapján készítette Tarr Béla nagy sikerű Werckmeister-harmóniák című filmjét.

Az egykori filozófusnak egy berlini kocsma magyar pultosa a hallgatósága. A csapos hallgat, a törzsvendég beszél, többször is szóba hozván, hogy "a nyelv... már nem alkalmas rá, hogy rögzíthetetlen tartalmaknak formául szolgáljon, nem szolgál többé, mert körbeért, bejárt minden elképzelhető tartományt, és elért oda, ahonnan indult, de végtelenül romlott alakban ért oda vissza", ám ez nem akadályozza meg abban, hogy káprázatos részletekből összeálló óriásmonológjában ne mesélje el újra és újra, kicsit mindig másképp és mégis ugyanúgy, hogy miért utazott el a spanyolországi Extremadura tartományába, és miért kezdte kutatni az utolsó farkas történetét, s miként döbbent rá arra, hogy nem érvényes az egyes szám, mert csak utolsó farkasok és történetek vannak. Krasznahorkai László katartikus elbeszélésének egyetlen mondata páratlan művészi érzékenységgel mutat rá a civilizáció és a környezet katasztrofális összefüggéseire, a természet fenségére és a gondolkodás tragikumára; az eredetileg 2009-ben írt, egyszerre ironikus és melankolikus szöveg így lesz napjainkban még aktuálisabb és még fontosabb.