Nagy Endre

Nagy Endre 1907-ben megjelent regénye az Apostol a hódságon, realista igénnyel és könnyed, elbeszélői stílusban szól a hazai vidéki életről.

„(…) szégyenkezés nélkül ki kell jelentenem, hogy az én kabarém volt a tehetségesebb. Mérhetetlen szerencsém volt, hogy azelőtt sohase láttam külföldi kabarét és megkapóan tájékozatlan voltam az irodalomban. Ízlésemmel, világnézetemmel, mondanivalóimmal és minden gesztusommal ennek az országnak a viszonylataihoz voltam méretezve. Aztán persze az is sokat tett, hogy nekik a kabaré csak egy kis kurta kiruccanás volt a távoli horizontokra nyíló pályafutásukban, nekem pedig a kabaré volt az egyetlen deszkaszál, amelyen a hajótörés után megkapaszkodhattam. Azt ma is kevesen tudják még, hogy a tehetség mindig viszonylagos és az élet álarcosbálján mindig az együgyű jelmezében szokott megjelenni. Nekem műveletlenségemben megvolt az a kényszer szülte bátorságom, hogy ezeket a legrövidebb, legegyenesebb utakat válasszam. Az én kabarém nem volt francia, nem volt német, nem volt irodalmi, sőt nem is volt kabaré.” (részlet)

Író ?és konferanszié. Jogot tanult és Nagyváradon lett újságíró. Nem csak az első pesti konferanszié volt, a politikai kabaré megteremtője, aki dalszövegeket is írt, hanem a Nyugat körének jeles elbeszélője is. Ady, Krúdy, Móricz Zsigmond, Bíró Lajos baráti köréhez tartozott. Regényeiben és novelláiban a polgári életmód kérdései bizarr kalandok kíséretében jelennek meg. Szenvedélyes mesélő, aki két legismertebb művével – az Egy város élete és A kabaré regénye cíművel – az anekdotázás művészetének legmagasabb csúcsait hódította meg. Hangulatos történetei a klasszikus anekdoták világát idézik. Kötetünk a mesélő Nagy Endre szétszóródott életművének maradandó darabjait gyűjti egybe. ”Már gyermekkoromban döntöttem az életemről. Elhatároztam, hogy nem fogom, mint az apám, sovány kompromisszumokkal beérni, és nem fogok megállni félúton. Tétovázás nélkül magam elé tűztem életprogramomat: a világ legnagyobb írója leszek. Egyelőre az útrészletek bizonytalan ködbe mosódtak. Egyetlen műfaj mellett se tudtam dönteni, képzeletem valamennyi műfajt egyformán diadalmasan megszállotta.”

A lexikonban a huszadik század nagy magyar íróinak novellái olvashatóak a szerelemről. A szenvedélyes, olthatatlan fiatalkori és a megnyugodott bölcs öregkori szerelemről is részletes képet kap az olvasó a szomorú és vidám történeteken keresztül. A szerzők között találjuk többek között Ady Endrét, Bíró Lajost, Bródy Sándort, Csáth Gézát, Hunyady Sándort, Juhász Gyulát, Kosztolányi Dezsőt, Nagy Endrét, Szomory Dezsőt, Szép Ernőt, Thury Zoltánt.

Akármilyen magasba emelkedik is az emberi szellem, van valami, ami mindig könnyűszerrel tud fölébe kerekedni: a vicc buborékja. Ott áll esténként a konferanszié a légüres térben, amelyben a föld nehézkedési ereje ki van szigetelve, ott könnyedén dobálódzik súlytalan súlyaival – nem csoda hát, ha Herkulesnek képzeli magát végül.

Amint kijöttem a vívóteremből, Ady Endre várt rám a kapuban, a nyakamba ugrott, össze-vissza csókolt, mintha Isten tudja, micsoda halálos veszedelemből szabadultam volna ki. Utána beültünk a Demetrovicsba sörözni, és nagyokat nevettünk rajta. De nem sokáig nevethettem. Párbaj után a jogászifjúság összeült tanácskozni, és a határozatot eljuttatta hozzám. (...) Ha ezentúl ki akarok menni az utcára, előbb gondoljam meg, hogy ők kétszáztizennégyen egyenként fognak inzultálni, ahol találnak. Amíg tart a kétszáztizennégyből, addig ennek nem lesz vége. Legalább most megtanulom mit tesz az: a váradi jogászokkal kikezdeni. (...) Vásároltam egy forgópisztolyt, azt a markomra szorítottam, és úgy indultam el a korzóra első sétámra.

Schöpflin Aladár: HAJNALI BESZÉLGETÉSEK LUKITS MILOSSAL Nagy Endre könyve - Genius-kiadás Aki ismeri Nagy Endrét, az tudja, hogy a színpadon és az íróasztalon kívül is mindig azt csinálja, amivel hírnevét és népszeruségét szerezte: konferál. Akármilyen társaságban, ha átveszi a szót, akármilyen témáról, azonnal magától ömlik belole a konferánsz, sorra pattognak ki belole az ötletek, mindig készre formálva, ösztönszeru ökonomiával, közvetlenül, találóan, mindig azzal érve el a hatást, hogy nem érezni hatásra számítottságukat. Okossága, irónikus derüje, fesztelensége mindig meg tudja nyerni a figyeloket, lényébol valami szimpátia árad, amely kedvessé, kellemessé teszi körülötte a levegot s fel tud frissíteni bármily bágyadt társaságot. Szerencsés ember, nincs nála különbség hivatás és magán-passzió, mesterség és pihenés között, azzal szórakozik, ami a kenyere és azzal keresi kenyerét, ami szórakozása. Ha akármilyen beszélgetését klubban, kávéházban, vonaton, privát-társaságban lesztenografálnák, elolvasva is kész konferánsz volna mindegyik. Ez fordítva is így van. ha írását elmondaná, ahogy az új könyvében található arckép-vázlatok egyikét-másikát fel is olvasta Nyugat-estéken Budapesten és vidéken, - ezek legfeljebb abban különböznének éloszóval való beszélgetéseitol, hogy valamivel kötöttebb a formájuk. Nem tudok senkit, akinek írása annyira azonos volna a beszélgetésével. Teljesen közvetlen és friss, nyoma sincs benne a szándékoltságnak, nem érezteti semmivel, hogy amit ír, az irodalom, másvalami, mint az élobeszéd. A mondatai fínoman vannak modulálva, az ötletei célba találnak, de akkor is ilyenek, ha csak elmondja oket. Az írásában épúgy nincs betanultság, mint a társalgásában. Igazán biztos az ember benne, hogy írás közben magától jön belole szó, ötlet, epigramma, anekdota. Mikszáth mondta egyszer, hogy nem író az, akinek a tolla nem diktál. Ha Nagy Endre emlékezéseit olvasom, mindig azt érzem, hogy a tolla diktálta neki azt, amit elmond. Jókairól van egy hosszabb «beszélgetése». Tulajdonképen Lukits Milos beszél; tudjuk, hogy ez alatt a dalmata hangzású álnév alatt a nekünk, akik ismertük, feledhetetlen Cholnoky Viktor értendo. Nem lehet megállapítani, bizonyára maga Nagy Endre se tudná megállapítani, mi ezekbol a megállapításokból csakugyan Cholnokyé és mi az övé, - a ketto nyilván összeolvadt az emlékezetben. Mind a ketten Jókai igézete alatt éltek, mert mind a ketten az írói muvészet csúcspontjának érezték azt, ami Jókai lényege: az elbeszélnitudás ritka és rejtelmes adományát. Ezzel szemben úgy érezték, semmit sem jelent mindaz az ellenvetés, akármennyire igaz, amit a Gyulai-iskola felhozott Jókai ellen. A karakterei igazság nélkül valók, írásmódja sokszor hanyag, mindenféle más emberi és írói hibája van, de a fantáziája valódi csoda, mesélni tüneményesen tud, tehát lángész. A lángésznek pedig nincs hibája, minden foltja semmis a napfényéhez képest. A mai fiatalabb nemzedék talán már nem is érti ezt a Jókai-imádatot. Nagy Endre írása dokumentum arról, hogy a régebbiek, akik még érezték az élo Jókai személyes varázsát, a legnagyobb hatást, amit író valaha elért Magyarországon, minek és milyennek látták ot. A beszélgetések egyes részei leköthetik az irodalom-kutató figyelmét is, mint például az a párhuzam Jókai és Balzac között, amely megmagyarázza, mért lett Jókaiból az, ami. De még mást is mondanak ezek a beszélgetések. Megmutatnak valamit abból a szellembol, amely még a háború elotti évtizedben is megvolt az írók között, amikor egész éjszakákat el tudtak beszélgetni irodalmi dolgokról; egymás írásairól, ideáljaikról és rajongani tudtak egy kedvükre való íróért. Furcsa, cigarettafüstös, alkoholos éjszakák voltak ezek, de akik átvirrasztották, azokban még volt hit az irodalomban. Móricz Zsigmond és elhúnyt felesége, Bródy Sándor, Ujházy Ede, Eötvös Károly, Gárdonyi Géza alakjainak frissen odavetett, elmés sziluettképei is feltünnek Nagy Endre könyvében. Biztos szemmel tudja meglátni azokat a jellemvonásokat, amelyek eg

Mi, szegény magyarok, alázatosan, kóválygó lélekkel barangoltunk e csudák között, és rajongásunkban éppúgy nem éreztük nyomorult kis szobánk fülledtségét, mindennapi pomme-frite-ünk margarinbűzét, mint ahogy az őrjöngő dervis nem érzi a szöges ostort. Ennek a Párizsnak csak a hívő alázatával lehetett a közelébe férkőzni, és ezzel mi bőven fölszereltük magunkat, mielőtt meghódítására elindultunk. Persze hogy mindezek fölött ott volt az a másik Párizs is, restaurant-jaival, bárjaival, revüszínházaival, mondain találkozóhelyeivel, lófuttatásaival, kitűnően képzett pincéreivel, lakájaival, kerítőivel. Bezzeg ez a másik Párizs nem követelt alázatot látogatóitól, sőt önmaga ereszkedett fél térdre mindenki előtt, aki bármilyen egzotikus ország bankóját meglobogtatta.

Jellegzetes arcú, kissé dadogó beszédû konferanszié a függöny elõtt ? így él emlékezetünkben, a kezdetleges filmkockák jóvoltából Nagy Endre, a magyar ? pontosabban: a pesti ? kabaré atyja. Pedig õ nem csupán a színpadon, élõ szóval alkotott jelentõset. Író, újságíró, színpadi szerzõ, a Nyugatnak kezdettõl, 1908-tól munkatársa, Adynak, Biró Lajosnak Nagyvárad óta jó barátja. Elsõ kabaréját, a Modern Színpadot is épp ebben az évben indítja útjára, és elképesztõ sikereket ér el úttörõ mûfajával, ahol a szellemes, ironikus bevezetõt neves írók tréfás jelenetei, versei, kupléi követik. Cseppet sem emlékeztet Bécs, Berlin, sõt Párizs lokáljainak repertoárjára. Errõl is meggyõzõdik az író, mikor 35 évesen, már sikeres, családos emberként nekivág párizsi kalandjának. Majd egy évet tölt a francia fõvárosban, lakást bérel, feleségét, gyermekeit maga után utaztatja, csaknem kastélyt vásárol Malmaisonban ? miközben a felszínen csillogó estélyek, szalonok, opera világán túl minden erejével igyekszik beilleszkedni a város valóságos mindennapjaiba. Végül be kell lássa, hogy az ott élõk készséges udvariassága, könnyed modora másokkal szemben csak egy bizonyos határig tart. Ott egyszer csak fal emelkedik az ?idegen? elé, amin õ, a kívülálló képtelen áthatolni. Az izgalmas útirajz Párizs 1913 címmel, az élmények leülepedtével, 1935-ben az Újság hasábjain, folytatásokban lát nyomdafestéket.