Erzsébet Schäffer

A szerző előadásában hallhatjuk a tizenegy történetet, amelyekről Lázár Ervin így ír: "Önfeledten olvastam ezeket a történeteket, mint a diákkori boldog vakációkon, és igazi barátra találtam. Megértettem, hogy az író nem egy olyan útról beszél, amely az egyik állomástól a másikig tart, sokkal hosszabb útról van szó, a lélektől lélekig tartóról." A CD-n az alábbi történetek hallhatók: A hintalovak nappal alszanak, Ezüstrózsa, Találkozás, Ne menj el messze, A sziget, Négy fohász, Pipacsvirágom, Rafiaszál, Báli szezon, Biciklin, Csókolom.

Az ablakhoz megy, és lassan olvasni kezdi a levelet. "Drága Berta...!" Olvas, és meg kell kapaszkodnia az ablakpárkányban, úgy elgyöngül a lába. Nem a hírektől,amiket megtud, sokkal inkább attól a felismeréstől, hogy nincs páncél, nincs vért, nincs semmi pajzs. Az ember védtelen, ha szeret. Ha egyszer már megsebezte magát a másik emberrel, ott örökre dolga van... Rejtőzködő, mégis kitárulkozó "mesék" füzére Schäffer Erzsébet tizedik kötete. Vallomásos történeteiben most is az a bizalomból építkező, csöndes és szemlélődő derű van jelen, ami könyveit oly sokak számára napi olvasmánnyá teszi.

„Schäffer Erzsiből olyan erővel árad a bizalom, hogy szabaddá teszi az embert. Történetei is erről szólnak. Istenáldotta tehetséggel egy sajátos, semmihez sem hasonlítható műfajt teremtett. Írásai olyanok, mint a szemünk előtt kinyíló virágok. Habkönnyűek és súlyosan fénylők.” (Lázár Ervin)

A kötetben szereplő történetek zöme nem most lát napvilágot először. Legtöbbjük már megjelent a Nők Lapjában. Van ott egy Útközben nevet viselő rovat, melynek szerzője alkalomról alkalomra belekeveredik valamibe. Meglát valakit, ránéz egy brosstűre, havat lapátol, elmegy egy árverésre. Táncol, babot fejt, egy kislányt figyel. Nem esik meg semmi rendkívüli. Akkor mégis mi történik? ... A kiadó úgy gondolta, Schäffer Erzsébet találkozásait érdemes összegyűjteni. Így született meg ez a könyv.

A megrázó őszinteségű, személyes hangú, leginkább egyfajta sajátos naplóra emlékeztető könyv anya és lánya párbeszéde az élet utolsó szakaszába érve nem mindennapi kapaszkodót nyújt felderítetlen emberi kapcsolataink kibogozásához, megfejtéséhez. A történetek minden pillanatában ott a dráma, és ott a feloldozás, ott vannak a fogódzók, a megélt tapasztalások, hogy az élet olykor kikerülhetetlennek látszó buktatóin is át lehet evickélni. Az utolsó öt percben is. Nehéz pakkal megrakodva is. Nem biztos, hogy száraz lábbal, de partot érünk.

„Ahogy a nap rásütött, ezüstös fényben fürdött a hómező. Messziről, távcsővel egy sarki rókát pillantottunk meg. Vadászott. Óvatosan lépdelt, egyszer csak megállt. Fejét lehajtotta, majd egyik, aztán másik oldalára billentette. A hó fölött hallgatózott. Megfeszült a teste. Hirtelen, mintha rugó lökte volna ki, felugrott magasra. És fejjel előre, be a hóba. Csavaros mozgással egyre beljebb ásott, már csak a hátsó lába vége és a farka látszott ki. Majd ugyanolyan hirtelen kirúgta magát. Megrázta a bundáját. A szájában ott ficánkolt hosszú farokkal egy egér. Vagy cickány. Valami apró sarki rágcsáló. Cris rám nézett és nevetett. Ezüstróka, így hívom. Már sok vadászatát láttam, nem tudok betelni vele. Te vagy ilyen, Lora. Kecses, okos, erős, aki nem adja fel. Kíváncsi, figyel, befúrja magát az ismeretlenbe… hogy élve maradjon.«" Balyi Laura odüsszeiája nem csupán kalandos életút, sokkal inkább egy ember felnövekedése önmagához. Lora ma hetvennyolc éves. Vallomása nem is emlékezés, inkább valami emlékfolyam, ami kiárad, elönt maga körül mindent, és visz, sodor, kincsesládikót, hordalékot, uszadékfát, amit ér. „Valaki egyszer megkérdezte: regényt nem akarsz írni? Nem tudok, mondtam. Hogy ez most regény-e? Inkább azt mondanám, életmese. Évekig vártam, hogy hőse, aki fiatalkorom óta foglalkoztat, megszólaljon. Ismeretségünk egy ruhával kezdődött. Lora imádta az elegáns holmikat, de hamar rájuk unt. Érettségiző diáklány voltam, amikor, mint levetett cuccot, egy extravagáns, olasz márkájú, banánzöld zsorzsettruhát küldött. Hozzá egy laza, mélyen kivágott, kézzel festett selyemblúzt. Ezerkilencszázhatvanhat az évszám. Életem első hódításai e darabokhoz kötődnek. Így kezdődött a kapcsolatunk Lorával, a táncosnővel.” Schäffer Erzsébet

Jó néhány mesét rejtettem a párarajzok mögé. Mert most egy könyv erejéig csak visszatértem az útközben megesett történeteimhez. Mondjam, hogy ez a „műfaj" a kedvencem? Hol mosolyos, hol könnyes ismerkedős játék. Nincs nagy hűhó körülötte, elég, ha fölszáll az ember egy vonatra, keresztbe teszi a lábát, és figyel. Vagy leül, mondjuk, pacalt enni a piacon három marcona férfi mellé. De álmodozhat is egy fiú lelkébe bújva egy kék öbölre néző ablakban. Elkísér egy csudanőt Kecskeméttől Alaszkáig. Öreg katonamesét hallgat könnyes szemmel, és szamarat lovagol a rilai kolostort övező hegyekben. Ültek már átkarolva egy biciklivázon szerelmesen? S emlékeznek a koltói nászutasokra? Ugye, igen? És ez még csak töredék mindabból, ami itt szép sorban következik.

Vannak vidékek legbelül… Ezekről a legbelső vidékekről mesél ez a könyv. Hajnali tépelődéseimről, ki nem mondott szavaimról, emlékfoszlányokról és arról a szabadságról, amit az évek múlása hozott, s amivel hol tudok élni, hol nem. Szerelmek és félelmek. Megkönnyebbülés. Gyereksírás és férfimosoly. Arcok végtelen sora. Egyik gondolat fonódik a másikba, nincs határ és nincs idő, és tér sincs. Bennem zajlik minden. Nem viselnek meg ezek a hajnalok, már várom az álom és ébrenlét határán mozgó képeket. Életem vágatlan filmjét. Nincs főszerep, statisztálok benne. A rendező? Nos, a rendező alakja kezd körvonalazódni. Egyre ismerősebb. Schäffer Erzsébet

Vannak vidékek legbelül… Ezekről a legbelső vidékekről mesél ez a könyv. Hajnali tépelődéseimről, ki nem mondott szavaimról, emlékfoszlányokról és arról a szabadságról, amit az évek múlása hozott, s amivel hol tudok élni, hol nem. Szerelmek és félelmek. Megkönnyebbülés. Gyereksírás és férfimosoly. Arcok végtelen sora. Egyik gondolat fonódik a másikba, nincs határ és nincs idő, és tér sincs. Bennem zajlik minden. Nem viselnek meg ezek a hajnalok, már várom az álom és ébrenlét határán mozgó képeket. Életem vágatlan filmjét. Nincs főszerep, statisztálok benne. A rendező? Nos, a rendező alakja kezd körvonalazódni. Egyre ismerősebb. Schäffer Erzsébet

Hajnalban, amikor hazaindultam, egy embert láttam lefelé menni a hegyről. Lassan világosodott. Bementem egy autómosóba. A kocsi merő sár volt. Fiatal fiú kezelte a gépet. Lehúztam az ablakot. – Egy kislány született az éjjel… Rám nézett. – Hogy hívják? – Minka. – Legyen boldog élete. – Köszönöm – mondtam, és csak ültem. A fiú meg csak állt, lesett derülten. – Egy mosás lesz – néztem rá. És nem gondoltam semmire. Néztem az autómosó óriási keféit, egyszerű és jó volt minden. – Hát akkor most ünnepire mossuk – biztatott a fiú, és odahajolt. – Tessék csak felhúzni az ablakot…