Boris Vian strana 2 z 5

Román Borisa Viana, hodnotený Michalom Kaščákom ako "najkrajšia kniha o láske", vydáva Agentúra Pohoda v oku aj dotyku lahodiacom prevedení.

A világirodalom egyik legszebb, de biztosan a legszürreálisabb, édes-bús szerelmi történetének szerzője így ír könyvéről előszócskájában: ,,Csak két dolog van: a szerelem, mindenfajta szerelem a csinos lányokkal, meg a New Orleans-i muzsika vagy a Duke Ellington-féle. A többinek el kéne tűnnie, mert a többi rút, s az alább következő néhány bizonyságul szolgáló lapnak az ereje abban a tényben rejlik, hogy a történet teljes egészében igaz, mert elejétől a végéig én találtam ki."

Ritkán történik meg, hogy egy író töredékben maradt műveinek egyikét a szerző halála után 60 évvel kiadják, ráadásul úgy, hogy nem torzót, hanem egy - a szerző életművét, stílusát jól ismerő kortárs írók által - befejezett regényt vehetnek kézbe az olvasók. Nos, a mostani egy ilyen alkalom, mert a regényt, amelynek első fejezeteit Boris Vian 1950-ben vetette papírra, a Raymond Queneau alapította OuLiPo nevű művészcsoport néhány tagja továbbírta, mégpedig a hagyatékban megtalált eredeti szinopszis alapján. A Nem úszhatjuk meg a híres-hírhedt Vian-alteregó, Vernon Sullivan újabb (ötödik) könyve lett volna, hiszen a helyszín megint Amerika, és a cselekmény ezúttal is gyilkosságról gyilkosságra halad előre, de Vian és a történetét folytató társszerzők számos olyan elemet is beleszőttek ebbe a krimiparódiába, amelyek oly jellegzetessé és egyedivé teszik Boris Vian saját néven kiadott írásait. Az alkotók nagy gondot fordítottak arra, hogy a könyv izgalmas és szórakoztató legyen, s ennek érdekében esetenként nem riadtak vissza bizonyos festői túlzásoktól és különféle nyelvi játékoktól sem. Mindezek eredményeként igazi irodalmi csemege született, melynek elolvasását nem úszhatjuk meg.

A részben önéletrajzi ihletésű, de a science-fiction ötlettárából is jócskán merítő Piros fű a viani életmű egyik legfontosabb, legjellegzetesebb darabja. A némi erotikával, ironikus társadalomkritikával és sok humorral fűszerezett regény középpontjában egy különleges időgép áll, amelynek segítségével a főhös, Wolf szembenéz önmagával, gyermekkori és ifjúkori emlékeivel, félelmeivel és fogyatékosságaival. Lil hiába próbálja visszatartani férjét a mind veszélyesebbé váló utazásoktól. Mindeközben a velük egy házban élő Ápridinka és Lazuli kapcsolatát egy másik férfi felbukkanása árnyékolja be, a városka vigalmi negyedében a matrózok "vérendzőset" játszanak, a vágyai netovábbját - a vapitijét - megtaláló Dupont szenátor pedig nyáladzó, tétlen boldogságba révül. "A párok nőtagjainak viselkedésében és sorsában szintén sok közös vonást fedezhetünk fel. Mindkét nő fiatal, vonzó, normális (vagyis lelki görcsöktől mentes), és mindketten kifejezetten pragmatikusan viszonyulnak az élethez és párjukhoz. Vian azt sugallja, hogy a nők, elsősorban stabilabb identitástudatuknak köszönhetően, életképesebbek, mint a mindent túlbonyolító férfiak. Wolf szerint a nő szín, illat és zene. Az író ezért is hangsúlyozza oly sokszor a regényben Lil és Ápridinka szépségét, nőiességét: leírja megjelenésüket, ruháikat, illatukat, test- és körömápolási szokásaikat stb. A nők számára újabb előnyt jelent a férfiakét messze meghaladó alkalmazkodó képességük. Idézzük csak fel Ápridinka szavait: Csinosak vagyunk, igyekszünk nem korlátozni őket, igyekszünk olyan buták lenni, amilyennek kell, hiszen a nő legyen buta, így kívánja a hagyomány." Takács M. József

A világirodalom egyik legszebb, de biztosan a legszürreálisabb, édes-bús szerelmi történetének szerzője így ír könyvéről előszócskájában: „Csak két dolog van: a szerelem, mindenfajta szerelem a csinos lányokkal, meg a New Orleans-i muzsika vagy a Duke Ellington-féle. A többinek el kéne tűnnie, mert a többi rút, s az alább következő néhány bizonyságul szolgáló lapnak az ereje abban a tényben rejlik, hogy a történet teljes egészében igaz, mert elejétől a végéig én találtam ki.”

"Kiadónk Boris Vian-életműsorozatának harmadik kötetében a szerző nyolc novellája és két drámája kapott helyet. Valamennyi novella - csakúgy, mint a kötet címadó drámája, a Tábornokok uzsonnája - most jelenik meg először magyarul, a másik, a Birodalomépítők című darabot pedig új (teljesebb és pontosabb) fordításban kínáljuk az olvasóknak. A novellákat olvasva a már jól ismert viani világba csöppenünk, ahol beszélő kutyák, elképesztő öltözékek és ötletek, szőke vagy barna bombázók és mókás nyelvi játékok adnak egymásnak találkozót. A drámákhoz érve megváltozik a hang és a hangulat, először egy vitriolba mártott tollal írt szatírán nevethetünk, aztán a birodalomépítést törvényszerűen követő bukás kapcsán elgondolkodhatunk azon, hogy mit tennénk, ha egy szép napon a mi lakásunkban is felbukkanna egy Schmürz." (a Kiadó) "1954-ben írt, A dezertőr című dalával Vian majd tárgyilagos, komoly hangon fog tiltakozni a háború(k) ellen. Három évvel korábban a Tábornokok uzsonnájában viszont olyan ádáz iróniával teszi nevetségessé a katonákat - s velük együtt a háború kirobbantásáért ugyanúgy felelősséget viselő politikusokat és az egyházat is -, olyan nyíltan fordul szembe a franciák gondolkodását Napóleon óta meghatározó grandeur és gloire (nagyság és dicsőség) eszméivel, a francia tábornokokat gyerekesnek és ostobának, hiúnak és felelőtlennek, pétainistának és pederasztának beállítva annyira durván tapos bele a katonai erényeikre oly büszke gallok lelkébe, hogy ő maga is kénytelen belátni: ezt a drámáját "komoly színház soha nem fogja a műsorára tűzni." (Takács M. József)

"Kiadónk Boris Vian-életműsorozatának harmadik kötetében a szerző nyolc novellája és két drámája kapott helyet. Valamennyi novella - csakúgy, mint a kötet címadó drámája, a Tábornokok uzsonnája - most jelenik meg először magyarul, a másik, a Birodalomépítők című darabot pedig új (teljesebb és pontosabb) fordításban kínáljuk az olvasóknak. A novellákat olvasva a már jól ismert viani világba csöppenünk, ahol beszélő kutyák, elképesztő öltözékek és ötletek, szőke vagy barna bombázók és mókás nyelvi játékok adnak egymásnak találkozót. A drámákhoz érve megváltozik a hang és a hangulat, először egy vitriolba mártott tollal írt szatírán nevethetünk, aztán a birodalomépítést törvényszerűen követő bukás kapcsán elgondolkodhatunk azon, hogy mit tennénk, ha egy szép napon a mi lakásunkban is felbukkanna egy Schmürz." (a Kiadó) "1954-ben írt, A dezertőr című dalával Vian majd tárgyilagos, komoly hangon fog tiltakozni a háború(k) ellen. Három évvel korábban a Tábornokok uzsonnájában viszont olyan ádáz iróniával teszi nevetségessé a katonákat - s velük együtt a háború kirobbantásáért ugyanúgy felelősséget viselő politikusokat és az egyházat is -, olyan nyíltan fordul szembe a franciák gondolkodását Napóleon óta meghatározó grandeur és gloire (nagyság és dicsőség) eszméivel, a francia tábornokokat gyerekesnek és ostobának, hiúnak és felelőtlennek, pétainistának és pederasztának beállítva annyira durván tapos bele a katonai erényeikre oly büszke gallok lelkébe, hogy ő maga is kénytelen belátni: ezt a drámáját "komoly színház soha nem fogja a műsorára tűzni." (Takács M. József)