Najnovšie - Umenie - ostatné strana 7 z 9

„Nechal som svoje povolanie a Prahu, bez ktorých sa mi zdalo do tých čias, že by som ani žiť nevedel a ako dobrovoľník zostal som na Slovensku. Od prevratu chodil som ako dôstojník, pridelený vojenskému veliteľstvu, od mesta k mestu, od dediny k dedine, rozprával som o nových pomeroch. Železnice nechodily, novín nebolo, ľud a inteligencia nebola vôbec informovaná, čo sa vlastne vo svete stalo… Na tých cestách ochraňoval som aj umelecké pamiatky a staval ich pod ochranu vojenských posádok či jednotlivcov…“ Tak po niekoľkých rokoch života v Košiciach spomínal riaditeľ Východoslovenského muzea JUDr. Josef Polák na začiatky svojho pôsobenia na Slovensku. Venoval sa dejinám umenia, pamiatkovej starostlivosti, bol propagátorom divadiel a knižníc. Spracoval dejiny slovenského výtvarného umenia od prehistórie až do svojej súčasnosti.

Exkluzivní celobarevná publikace mapující tuto dnes již legendární rockovou skupinu při všech jejích koncertech v Čechách a na Moravě. Fotografie profesionálů i "obyčejných" fanoušků zachycují nenapodobitelnou atmosféru, kterou jsou koncerty Jethro Tull typické.

Množství betlémů, desítky českých, polských a slovenských tvůrců. To vše přináší tato elektronická obrazová publikace, určená pro počítače a tablety. Obrazové svědectví unikátních tematických výstav v hradní galerii detailně prezentuje invenci jednotlivých autorů, množství technologických a materiálových nápadů, ale i obsahových inovací (hornický betlém, kazetové či keramické betlémy atp.). Publikace je doplněna i výběrem zajímavých fotografií z expozic betlémářské tvorby z moravských muzeí (Frýdek-Místek, Velké Karlovice, Bartošům betlém ve Štramberku či tvorba Kočišové z Vnorov).

K. A. Medvecký je jednou z najvýznamnejších postáv histórie slovenského múzejníctva. Zaujímal sa o etnografiu a bol zberateľom ľudových piesní. Ballady a romance, zbojnícke, valašské, žalostné, ľúbostné, svadobné, vojenské, spoločenské, mravokárne i smiešne, to je široká paleta piesní z detvianskeho regiónu, obsiahnutá v tejto publikácii. Klasika zo Zlatého fondu SME.

Boris Ejchenbaum (1886–1959) se řadí mezi nejvýznamnější představitele ruského formalismu. Počátky jeho vědecké činnosti jsou spojeny s doznívajícím symbolismem, jeho estetikou a filozofickým kladením otázek; po roce 1917 se přimkl k rodícímu se formalistickému hnutí (mezi jeho další čelné představitele patří V. Šklovskij, R. Jakobson, J. Tyňanov, B. Tomaševskij ad.), k jehož výkonům přispěl zejména na poli zkoumání prózy. Soustředil se na problémy organizace vyprávění (status vypravěče), nastínil stěžejní otázky týkající se problému času v literární historii, zabýval se zvukovou stránkou uměleckého díla, vzájemným vztahem mezi poezií a prózou, kladl si otázky o smyslu literární teorie a historie. Literárněvědné názvosloví obohatil o některé termíny, jež se užívají dodnes (skaz, literární život). Neomezoval se však výhradně jen na oblast vlastní literatury – zajímala ho též problematika uměleckého přednesu či fenomén filmu a jejich poměr ke slovesnému dílu. Po rozprášení formalismu a v době sílícího ideologického tlaku se věnoval především ediční praxi a textologickým problémům. Vcelku jeho vědecké dílo představuje svěží, neakademický způsob myšlení, jež je schopno řadu otázek otevírat či je nastiňovat z nových, překvapivých perspektiv. Výbor představuje B. Ejchenbauma v rozmanitosti a šíři jeho záběru: od prací kritických, přes analýzy výstavby literárního textu, přesahy do komparatistiky až po práce literárněhistorického charakteru. Stranou nezůstávají ani texty autobiografického rázu, jež vědecký diskurs překračují do oblasti umělecké.

Obrazová publikácia v elektronickej podobe e-knihy. Fotografické pohľady z rokov 1986–89 na charakter a štýl skanzenov v zachovanej podobe – sú ozvláštnené uplynutím štvrťstoročia, ktoré od doby ich zachytenia prešlo. Okrem odborne interpretovaných etnografických reálií prináša publikácia unikátnu estetiku a krajinomaľbu. Sú to fotografie skôr o hľadaní romantického pocitu strateného času, ako informácie o súčasnom stave. Optimalizácia pro tablety a PC.

Kritické vydání nejdůležitější knihy literárního kritika Jana Lopatky (1940-1993). Postuláty literární kritiky prezentované v Předpokladech tvorby patří k dodnes diskutovaným otázkám české literární kritiky a vědy (např. otázka vztahu umění a skutečnosti, autenticity v deníkové literatuře, vztahu řemeslnosti a umění apod.). Editor Michael Špirit, který se Lopatkovu dílu soustředěně věnuje již více než desetiletí, znění prvního knižního vydání z roku 1991 konfrontoval s autorovým strojopisem, časopiseckými otisky před knižním vydáním, prvními samizdatovými edicemi z roku 1978 a 1983 i prvním soubornou samizdatovou edicí z roku 1985, a doplnil edici o opravenou, rozšířenou a aktualizovanou bibliografii Jana Lopatky. Předmluvu napsal Václav Havel.

Ve čtrnácti esejích a studiích se současný přední máchovský badatel vrací k výkladu jednotlivých textů a pasáží z díla Karla Hynka Máchy a transformaci básníkova vidění - zaznamenaného v jeho denících či kresbách - do jeho básnické a prozaické tvorby. Zvláštní pozornost pak věnuje otázkám topografie v Máchově díle, především v básni Máj. V jedné kapitole se také věnuje Máchovu putování do Itálie, jak je básník zapsal ve svém deníku, součástí této kapitoly je podrobný popis trasy této cesty, včetně kilometráže. Slovo senzace v titulu odkazuje ke knižnímu významu „počitek, vjem, vnímání". Charakterizovat soubor Kolocových prací pak lze právě skrze tento výraz: jako texty vzniklé z ustavičné pozornosti a soustředěné vnímavosti k literárnímu i výtvarnému dílu zakladatele českého moderního básnictví. Autorova široká obeznámenost s tématem však nikdy není demonstrována samoúčelně, ale směřuje k odkrývání bohatství a poutavosti díla velkého českého básníka. Jako příloha knihy vychází autorem zpracovaná anotovaná bibliografie všech vydání Máje do 16. listopadu 2010, dvousetletého jubilea Máchova narození. Kniha navazuje na autorův první knižně vydaný soubor Máchovských studií, Rozčilene´ cesty Karla Hynka Máchy po hradech spatrˇeny´ch (Praha, Kovalam 1998).

Kniha shrnuje většinu nebásnických prací Zbyňka Hejdy. Obsahuje články a rozhovory o literatuře, o historii a o výtvarném umění, které vznikaly převážně v letech 1965–1969 a 1987–1998, vesměs z popudu časopiseckých redakcí, k jejichž užšímu kruhu spolupracovníků autor patřil (Tvář, Střední Evropa, Revolver Revue). Žánrově svazek sestává z monograficky koncipovaných, kriticky zaměřených studií, úvah (některé z nich byly původně přednáškami), recenzí a glos, přímých replik na projev jiného pisatele, proslovů na vernisážích výstav, rozhovorů (několik z nich Hejda vedl jako tázající se) a anketních odpovědí.

Kniha je výborem z nebásnických, tj. kritických, esejistických, vzpomínkových či anketních textů, psaných v letech 1968–2001 a zveřejňovaných zejména na stránkách časopisů Tvář (1968–1969), Lidové noviny (samizdat 1988), Sport/Respekt (1989–1994, 1996/97), Revolver Revue a Kritická Příloha RR (1986–2001), Lidové noviny (1999–2001), nebo jako předmluvy či doslovy ke knihám jiných autorů. Výbor je rozdělen do tří oddílů: první přináší kritické a metakritické texty o filmu, tj. o filmově-scenáristickém tvaru a způsobech jeho vnímání, druhý představuje články o zvyklostech českého kulturního a mediálního života, např. o praxi lektorských řízení nebo o chování umělců mimo umělecké dílo (zejména literátů a filmařů), třetí pak portréty, pozdravy a vzpomínky věnované vesměs přátelům nebo zapomenutým osobnostem české a slovenské kultury.

Proslulý text, jímž se autor prvního abstraktního díla (1866-1942) pokusil vysvětlit důvody, které ho vedly k rozhodnutí nekopírovat tvary předmětů podle skutečnosti, ale spolehnout se výhradně na výrazovou sílu a emotivní působivost barev. Výtvarně-historický dokument prvořadého významu. Vydání respektuje úpravu, již dal knize sám autor. Přeložila Anita Pelánová.

Faksimile kaligrafické práce s kolorovanými pérovými kresbami z roku 1940 od patnáctiletého syna Rudolfa Welse a vnuka Šimona Welse. Doslov Pavel Holeka. Kniha vychází v roce 100. výročí úmrtí Jaroslava Vrchlického.

H. ?Perruchot az 1967-ben elhunyt neves francia író és műtörténész jelentős szépirodalmi művek, esztétikai tanulmányok és művészettörténeti esszék alkotója. Legfontosabb hagyatéka egy hét kötetből álló, de szoros egységet alkotó sorozat, amely az impresszionisták és a posztimpresszionisták alkotótevékenységét: Manet, Cézanne, Renoir, Gauguin, Van Gogh, Toulouse-Lautrec és Seurat életművét mutatja be. A képzőművészet történetének egyik legizgalmasabb korszakát, a festészet megújításáért folytatott nagy jelentőségű küzdelmet választott fő kutatási témájának, s a hatalmas kutatómunkával összegyűjtött dokumentációanyagot a regényíró módszerével ötvözte művészi alkotássá. Életrajzai lebilincselő regények, amelyeknek minden adata bizonyíthatóan hiteles. Perruchot művei nemcsak az egyes nagy festők életét ismerteti meg az olvasóval, nemcsak festészetüket tanuljuk meg jobban érteni és szeretni Perruchot nyomán. Feltárul a körülöttük és mellettük kibontakozó, számunkra szinte érthetetlen harc, a kortársak ma már elképesztőnek tűnő értetlensége a nagyjelentőségű és jövőbemutató, napjaink művészetében is jelenlévő alkotók iránt.

Henri Perruchot művész-életrajzait a magyar olvasóközönség is megszerette. A nagy példányszámban megjelent Gauguin-, Cézanne- és Manet-köteteknek már elkészült, illetve készülőben van a második kiadása. A kitűnő francia műtörténész irodalmi eszközökkel, regényes formában eleveníti meg hőseit, a XX. századi művészet nagy újítóit, de az olvasmányosság mindig tudományos igényű hitelességgel párosul. A sok dokumentum felhasználásával készült életrajzok a modern művészet kutatói számára is forrásértékű pályaképek. Van Gogh életrajzában meggyőzően érzékelteti a szerző, hogy az egészen egyéni utakon járó tragikus életű művész alkotásai, a meg nem értés, a magány, a fájdalom és meghasonlás közepette készült képei az igazi művészet varázsa folytán hogyan válhattak az utókor számára az élet örömeit, szépségét és a belső megbékélést árasztó élményforrásokká egyre nagyobb tömegek számára.

„A ?művésznek úgy kell megalkotni a műveit, mint ahogy a mandulafa virágot hoz” – mondta Cézanne, a modern művészetnek ez a talán legtöbbet gyötrődő, korszakos jelentőségű óriása. Hatalmas intellektuális erőfeszítések, mindig újat kereső szívós kutatómunka eredményeképpen, dacolva megnemértéssel és csüggedéssel csodálatos képein sikerült megoldani a maga elé tűzött feladatot: összeegyeztetni a dolgok formáit felbontó fényt és a dolgok szerkezetét, egyesíteni a színt, az impresszionisták eredményét és a formát, a klasszikusok örökségét. A nagy művész minden képe ugyanakkor valóban olyan harmonikus és nemesen egyszerű, mint a mandulafa virága. A művész, aki heves megindultságot érez a természet láttán, úgy tudja átvinni élményét a vászonra, hogy a néző egyszerre gyönyörködhet az örök természet egyszerűségében és egy zseniális alkotó sajátosan emberi erőfeszítésében. A tudományos hitelességgel megírt biográfia gondos műelemzésével izgalmas élmény lesz minden művészetszerető olvasó számára.H. Perruchot az 1967-ben elhunyt neves francia író és műtörténész jelentős szépirodalmi művek, esztétikai tanulmányok és művészettörténeti esszék alkotója. Legfontosabb hagyatéka egy hét kötetből álló, de szoros egységet alkotó sorozat, amely az impresszionisták és a posztimpresszionisták alkotótevékenységét: Manet, Cézanne, Toulouse Lautrec és Seurat életművét mutatja be. A képzőművészet történetének egyik legizgalmasabb korszakát, a festészet megújításáért folytatott nagy jelentőségű küzdelmet választotta fő kutatási témájának, s a hatalmas kutatómunkával összegyűjtött dokumentációs anyagot a regényíró módszerével ötvözte művészi alkotássá. Életrajzai lebilincselő regények, amelyeknek minden adata bizonyíthatóan hiteles. Perruchot művei nemcsak az egyes nagy festők életét ismerteti meg az olvasóval, nemcsak festészetüket tanuljuk meg jobban érteni és szeretni Perruchot nyomán. Feltárul a körülöttük és mellettük kibontakozó, számunkra szinte érthetetlen harc, a kortársak ma már elképesztőnek tűnő értetlensége a nagy jelentőségű és jövőbe mutató, napjaink művészetében is jelenlévő alkotók iránt. 

Perruchot életében utolsóként írt művészi életrajzában, egy nagyon zárkózott, a világtól elhúzódó, aszketikus szorgalommal dolgozó művész külső eseményekben és sikerekben ugyancsak nem bővelkedő életét eleveníti meg.Lépésről-lépésre követi nyomon – nagy kutatómunka eredményeképpen – egy sajátos módszer: a pointilizmus megszületését, egy szinte rögeszmés megszállottsággal kísérletező alkotó kitartó küzdelmét felfedezése kiteljesedéséért és diadalra juttatásáért.Seurat felületes szemlélő számára formai újítása: a tiszta keveretlen színek kis pontokban történő felrakása a vászonra, új szemléletet, szigorú kompozíciós célokat szolgált.Seurat az impresszionistákkal szembe fordulva nem a futó benyomások megragadására törekedett, az esetleges helyett a harmónia és a szépség törvényszerűségeinek klasszikusan kiegyenlített megjelenése volt a célja.A kötetet kiegészítő kronológiai, az impresszionizmus és posztimpresszionizmus teljes történetének igen érdekes és tanulságos összegezése.

Pierre-Auguste Renoir (1841-1919) az örök nyár festője.Derűs természet volt, semmi sem tudta megtörni az életbe vetett bizalmát. Renoir a művészettörténet egyik legizgalmasabb korszakában élt, az impresszionizmust megteremtő művészekhez tartozott. A regényben nyomon követhetjük életének fordulatait, tanúi lehetünk művészete – a fényben feloldódó formák és színek – kibontakozásának.

„Jól tudom, egyre kevésbé értenek engem. Mit bánom én, ha a többiek eltávolodnak tőlem! A tömeg szemében talány leszek, egyik-másik embernek költő, s előbb vagy utóbb, de a jó elfoglalja méltó helyét. Mindegy, akárhogy áll is a dolog; elsőrendű dolgokat fogok festeni, biztos vagyok ebben… Alapjában véve mindig igazam van a művészetben.”Gauguin

„Ismeretes, hogy milyen hatást váltanak ki Édouard Ma-net munkái a Szalonban. Egyszerűen fölperzselik a falat, amelyre fölakasztották őket! És körülöttük ott díszelegnek a divatos művész-cukrászok édességei, a kandiscukor fák és a kalácstészta házak … Édouard Manet-nak már ki van jelölve a helye a Louvre-ban, akárcsak Courbet-nak, akárcsak minden szenvedélyes és hajhatatlan temperamentumú művésznek … Lehet, hogy e magasztaló sorok íróját éppúgy ki fogják nevetni, mint ahogy kinevették a festőt. Az idő mindkettőnkért bosszút áll majd. Mert van egy örök igazság, s ez az alapja kritikusi működésemnek: kizárólag az igazi temperamentumok élik túl a múló korszakokat, és ők uralkodnak rajtuk. Lehetetlen – értik? lehetetlen –, hogy Édouard Manet előbb-utóbb ne győzzön, és el ne tiporja az őt környező satnya és középszerű festőcskéket."(Zola, 1865)