eClassic

Akármilyen magasba emelkedik is az emberi szellem, van valami, ami mindig könnyűszerrel tud fölébe kerekedni: a vicc buborékja. Ott áll esténként a konferanszié a légüres térben, amelyben a föld nehézkedési ereje ki van szigetelve, ott könnyedén dobálódzik súlytalan súlyaival – nem csoda hát, ha Herkulesnek képzeli magát végül.

Madame Szilvássy bécsi leánynevelő intézetében csütörtökre estek a kimenőnapok. Hogy várta ezeket a vidám délutánokat Kovács Ilonka, vagy ahogyan társnői nevezték: a kis Búzavirág! Pedig hosszú éveken keresztül csak egyetlen igazi látógatója akadt: Akli Miklós úr, császári és királyi udvari mulattató. Ilonka a kedves látógatót eleinte „Akli papának” szólította, de ahogy teltek az évek, Búzavirágból szép sudár nagylány lett, aki már csak „Klipi-Lipi”-nek becézi fiatal pártfogóját…

– István grófnak volt esze, de nem sok, ambíciója is volt, de sok; szerepelni akart mindenáron, de látta, hogy mint okos ember nem szerepelhet, megpróbálta tehát mint bolond ember. Ebben igen sok ráció van. Nálunk a buták és okos emberek egyaránt akarnak szerepelni. Roppant konkurrencia van.

Egy kétségtelenül szellemes megjegyzés szerint a cím csak akkor fedheti le pontosan a könyv tartalmát, ha betűről betűre megegyezik vele. Valami hasonló mondható a fülszövegekről is (biztos Boegesnek is tetszene ez a gondolat), és ennek megfelelően meg sem kísérlem néhány mondatban összefoglalni, hogy miről lesz szó. Ehelyett inkább először is azt emelem ki, hogy a címnek megfelelően miről nem: például nem magáról Borgesről, a 20. század egyik legjelentősebb argentin írójáról. Hanem inkább arról, hogy a novelláival kapcsolatban milyen, az irodalomtól olyakor látszólag meglehetősen távol álló kérdések merülhetnek fel kezdve azon, hogy az általa leírt bábeli könyvtár valóban olyan teljes és mindenre kiterjedő-e, miként azt Borges sugallja; folytatva azon, hogy van-e egyáltalán értelme felvetni, hogy milyen lenne, ha valaki tökéletes emlékezettel rendelkezne (nincs). Meg, hogy elképzelhető-e, nem pedig, hogy létezik vagy legalább lehetséges-e egy olyan pont vagy térrész: egy olyan Alef, amelyen keresztül egyszerre láthatunk mindent. És így tovább egészen addig, hogy mit mondhatunk az irodalomkritikáról, az irodalmi zsánerek létrejöttéről meg eltűnéséről vagy éppen az irodalmi halhatatlanságról – ismét csak mint elméleti problémáról. Azaz végső soron persze mégiscsak egyfajta bolyongás ez a borgesi könyvtában, illetve bizonyos, legalább hipotetikusan lehetséges és az irodalomhoz így vagy úgy kapcsolódó kérdések fázisterében még akkor is, ha a fentebbiekben, miként a figyelmes olvasó már észre vehette, éppen azt tettem, amiről korábban azt sejttettem, hogy nem fogom: néhány példa említésével próbáltam utalni rá, hogy miről szól az egész. De talán ez sincs igazi ellentmondásban azzal a megközelítéssel, amit ez a könyv sugall. Galántai Zoltán tudománytörténész és író. Korábbi könyvei az eClassicnál: Könyvkettő. A könyv, az írás és az irodalom jövőjéről (2013) http://eclassic.xyz/shop/bemutato/konyvketto-a-konyv-az-iras-es-az-irodalom-jovojerol/ Monoverzumok. Kozmosz, törvény, tudomány (2016) http://eclassic.xyz/shop/szabadpolc/monoverzumok/

Amint kijöttem a vívóteremből, Ady Endre várt rám a kapuban, a nyakamba ugrott, össze-vissza csókolt, mintha Isten tudja, micsoda halálos veszedelemből szabadultam volna ki. Utána beültünk a Demetrovicsba sörözni, és nagyokat nevettünk rajta. De nem sokáig nevethettem. Párbaj után a jogászifjúság összeült tanácskozni, és a határozatot eljuttatta hozzám. (...) Ha ezentúl ki akarok menni az utcára, előbb gondoljam meg, hogy ők kétszáztizennégyen egyenként fognak inzultálni, ahol találnak. Amíg tart a kétszáztizennégyből, addig ennek nem lesz vége. Legalább most megtanulom mit tesz az: a váradi jogászokkal kikezdeni. (...) Vásároltam egy forgópisztolyt, azt a markomra szorítottam, és úgy indultam el a korzóra első sétámra.

Schöpflin Aladár: HAJNALI BESZÉLGETÉSEK LUKITS MILOSSAL Nagy Endre könyve - Genius-kiadás Aki ismeri Nagy Endrét, az tudja, hogy a színpadon és az íróasztalon kívül is mindig azt csinálja, amivel hírnevét és népszeruségét szerezte: konferál. Akármilyen társaságban, ha átveszi a szót, akármilyen témáról, azonnal magától ömlik belole a konferánsz, sorra pattognak ki belole az ötletek, mindig készre formálva, ösztönszeru ökonomiával, közvetlenül, találóan, mindig azzal érve el a hatást, hogy nem érezni hatásra számítottságukat. Okossága, irónikus derüje, fesztelensége mindig meg tudja nyerni a figyeloket, lényébol valami szimpátia árad, amely kedvessé, kellemessé teszi körülötte a levegot s fel tud frissíteni bármily bágyadt társaságot. Szerencsés ember, nincs nála különbség hivatás és magán-passzió, mesterség és pihenés között, azzal szórakozik, ami a kenyere és azzal keresi kenyerét, ami szórakozása. Ha akármilyen beszélgetését klubban, kávéházban, vonaton, privát-társaságban lesztenografálnák, elolvasva is kész konferánsz volna mindegyik. Ez fordítva is így van. ha írását elmondaná, ahogy az új könyvében található arckép-vázlatok egyikét-másikát fel is olvasta Nyugat-estéken Budapesten és vidéken, - ezek legfeljebb abban különböznének éloszóval való beszélgetéseitol, hogy valamivel kötöttebb a formájuk. Nem tudok senkit, akinek írása annyira azonos volna a beszélgetésével. Teljesen közvetlen és friss, nyoma sincs benne a szándékoltságnak, nem érezteti semmivel, hogy amit ír, az irodalom, másvalami, mint az élobeszéd. A mondatai fínoman vannak modulálva, az ötletei célba találnak, de akkor is ilyenek, ha csak elmondja oket. Az írásában épúgy nincs betanultság, mint a társalgásában. Igazán biztos az ember benne, hogy írás közben magától jön belole szó, ötlet, epigramma, anekdota. Mikszáth mondta egyszer, hogy nem író az, akinek a tolla nem diktál. Ha Nagy Endre emlékezéseit olvasom, mindig azt érzem, hogy a tolla diktálta neki azt, amit elmond. Jókairól van egy hosszabb «beszélgetése». Tulajdonképen Lukits Milos beszél; tudjuk, hogy ez alatt a dalmata hangzású álnév alatt a nekünk, akik ismertük, feledhetetlen Cholnoky Viktor értendo. Nem lehet megállapítani, bizonyára maga Nagy Endre se tudná megállapítani, mi ezekbol a megállapításokból csakugyan Cholnokyé és mi az övé, - a ketto nyilván összeolvadt az emlékezetben. Mind a ketten Jókai igézete alatt éltek, mert mind a ketten az írói muvészet csúcspontjának érezték azt, ami Jókai lényege: az elbeszélnitudás ritka és rejtelmes adományát. Ezzel szemben úgy érezték, semmit sem jelent mindaz az ellenvetés, akármennyire igaz, amit a Gyulai-iskola felhozott Jókai ellen. A karakterei igazság nélkül valók, írásmódja sokszor hanyag, mindenféle más emberi és írói hibája van, de a fantáziája valódi csoda, mesélni tüneményesen tud, tehát lángész. A lángésznek pedig nincs hibája, minden foltja semmis a napfényéhez képest. A mai fiatalabb nemzedék talán már nem is érti ezt a Jókai-imádatot. Nagy Endre írása dokumentum arról, hogy a régebbiek, akik még érezték az élo Jókai személyes varázsát, a legnagyobb hatást, amit író valaha elért Magyarországon, minek és milyennek látták ot. A beszélgetések egyes részei leköthetik az irodalom-kutató figyelmét is, mint például az a párhuzam Jókai és Balzac között, amely megmagyarázza, mért lett Jókaiból az, ami. De még mást is mondanak ezek a beszélgetések. Megmutatnak valamit abból a szellembol, amely még a háború elotti évtizedben is megvolt az írók között, amikor egész éjszakákat el tudtak beszélgetni irodalmi dolgokról; egymás írásairól, ideáljaikról és rajongani tudtak egy kedvükre való íróért. Furcsa, cigarettafüstös, alkoholos éjszakák voltak ezek, de akik átvirrasztották, azokban még volt hit az irodalomban. Móricz Zsigmond és elhúnyt felesége, Bródy Sándor, Ujházy Ede, Eötvös Károly, Gárdonyi Géza alakjainak frissen odavetett, elmés sziluettképei is feltünnek Nagy Endre könyvében. Biztos szemmel tudja meglátni azokat a jellemvonásokat, amelyek eg

„...a könyvet ne tekintsük úgy, mint amelynek a fejlődése már befejeződött, és amin már nincs is mit tökéletesíteni... azzal mintha nem foglalkozna senki, hogy a könyvet miként lehetne az olvasó számára használhatóbbá tenni... nagyon is el tudnék képzelni ergonomikusabban megtervezett és könnyebben kézben tartható könyvet is (amelyet nem ejtek el, ha a mobilom után kezdek kotorászni a 6-os villamoson. Ha egyszer vehetünk jobban kézbe illő tollat, akkor talán ez sem képtelenség).”

"Három ember utazik Skóciában a vonaton: egy matematikus, egy fizikus és egy tudományfilozófus. Egyszer csak a matematikus kinéz az ablakon, és azt mondja: – Nézzék, itt fekete bárányok vannak! Mire a fizikus: – Pontosítanék: itt vannak olyan bárányok, amelyek feketék. Mire a tudományfilozófus: – Én is pontosítanék: itt vannak olyan bárányok, amelyeknek a felőlünk látszó oldala fekete." - idéz a Monoverzumokban Galántai Zoltán egy ismert tudományfilozófiai anekdotát, azt érzékeltetve, hogy humorral még az egyébként olykor száraznak tűnő szakmai összefüggéseket is érthetően, érzékletesen lehet kifejezni. Az olvasó legnagyobb örömére.

Mi, szegény magyarok, alázatosan, kóválygó lélekkel barangoltunk e csudák között, és rajongásunkban éppúgy nem éreztük nyomorult kis szobánk fülledtségét, mindennapi pomme-frite-ünk margarinbűzét, mint ahogy az őrjöngő dervis nem érzi a szöges ostort. Ennek a Párizsnak csak a hívő alázatával lehetett a közelébe férkőzni, és ezzel mi bőven fölszereltük magunkat, mielőtt meghódítására elindultunk. Persze hogy mindezek fölött ott volt az a másik Párizs is, restaurant-jaival, bárjaival, revüszínházaival, mondain találkozóhelyeivel, lófuttatásaival, kitűnően képzett pincéreivel, lakájaival, kerítőivel. Bezzeg ez a másik Párizs nem követelt alázatot látogatóitól, sőt önmaga ereszkedett fél térdre mindenki előtt, aki bármilyen egzotikus ország bankóját meglobogtatta.

„Ez az én formám, én szakadatlanul, megállás nélkül vallok... úgy vallok, ahogy más lélegzetet vesz... Ha nincs kéznél gyóntató, akkor a csatornának vallok... Egyszóval, én vagyok az anti-Don Juan... Nem győzni akarok a szerelemben, hanem megsemmisülni...”

És akkor most az újraolvasásról, mert az újraírásból már elég. És különben is: nem akarom, hogy nagyon rossz kedvű vagy komor vagy akár csak túlságosan elmélázó legyél ennek a könyvnek a legvégén, ami az én kéziratomban a 137-dik, miközben az első borító az első oldal. Szóval lazíts inkább. Hasonlóképpen nem akarok előre (közben, utána) túlságosan sok részletet elárulni, de annyit azért tudnod kell, hogy a tlöniek szerint valójában egyetlen könyvet sem lehet újraolvasni, mert közben – előre vagy hátra, esetleg föl- vagy lefelé; a háromban ábrázolhatatlan negyedik vagy ki tudja, hányadik dimenzióban, de – eltelt némi idő, és te, aki egyelőre élsz és lélegzel, már nem leszel ugyanaz. Sőt, tulajdonképpen már most sem vagy az. Meg persze az idő sem. És mivel az időhőz hasonlóan a könyv sem holmi élettelen tárgy – de ha az lenne is – most már valami teljesen mást jelent. És mindig is mást jelentett, ha ez így értelmezhető egyáltalán.