Kárpátia Stúdió

A marxista történetírás máig ható bűne, hogy rendkívül féloldalasan mutatta be a Tanácsköztársaság időszakát: a fehérterrorról bőséggel találunk adatokat, tanulmányokat, de a közvetlen kiváltó okot, a vörösterrort, vagyis a Lenin-fiúk gyilkosságait teljesen elhallgatták. Kun Béla, Szamuely Tibor és a további kommunista politikus az esztelen erőszakot addig nem ismert módszerekkel szabadította a háború következményeitől egyébként is szenvedő Magyarországra. Szenti Zöldi László a vörösterror egyik kevéssé feltárt, de annál jellemzőbb epizódját, az 1919. május 3-4.-i szolnoki mészárlás részleteit mutatja be az olvasónak. A Tisza-parti város fekete krónikáját saját nagyapjának naplórészleteivel egészítette ki: Bíró Dezső tizennégy éves korában maga is átélte a szolnoki borzalmakat. A "Vörösterror Szolnokon" a történeti monográfia és a családi krónika különös egyvelegeként hűen számol be a magyar történelem sokáig eltitkolt fejezetéről.

A Maderspach-történet egy, a 18. század elején Magyarországra telepedett osztrák-német család közel három évszázadon átívelő históriájának tükrében mutatja be a reformkor, az 1848-49-es szabadságharc és az Osztrák-Magyar Monarchia szétverését követő honvédő harcok igaz valóját. A szívvel-lélekkel magyarrá lett, a hazájukká vált országért egymást váltó nemzedékeken át tűzzel-vassal kűzdő Maderspachok békeidőben korszakos jelentőségű ipartörténeti fontosságú gyárakat hoztak létre, ám ha kellett, fegyverrel a kézben álltak helyt osztrákok, románok, oroszok - mindenki ellen, aki kezet merészelt emelni a magyarokra. A szerző e dokumentumprózai művével új, korszerű megvilágításba helyezi az erkölcsi alapokon nyugvó természetes asszimiláció kérdéskörét is -miközben egyszerre olvashatunk izgalmas, ismeretlen tényeket is feltáró történelmi kaland- és családregényt, ipar- és technikatörténeti ízelítőt és nem utolsósorban: mély beleérző és átélőképességgel festett, nagyszabású históriai és társadalmi tablót.

A könyv tudományos igényességgel megírt történeti monográfia. A szerző áttekinti a szabadkőművesség magyarországi megjelenését a 18. század végétől kezdve. Részletesen vizsgálja az 1867. évi kiegyezés utáni évek eseményeit, amikor megalakultak a kétféle rítushoz tartozó szabadkőműves páholyok. Bemutatja a két nagy páholy közötti tárgyalásokat, amelyek végül 1886-ban az egyesülésükhöz vezettek, ettől az évtől kezdve egységes szervezetben, központi vezetés alatt működtek a páholyok. A szerző ezek után azt vizsgálja, milyen okok miatt és milyen tartalmi elemekkel változott, alakult át a hazai szabadkőművesség, ismerteti a változások tartalmi elemeit, s tárgyalásában eljut egészen az első világháború kitörésének időpontjáig.

A trianoni békediktátum megszületésének teljes történetével a mai napig adós a magyar történelemtudomány. Különösen igaz ez a megállapítás Trianon előzményeinek történetére. Az 1990 előtt marxista és az 1990 utáni poszt-marxista történetírás igen sematikus képet rajzol fel az egykori Magyarország keretei között zajló nemzeti, nemzetiségi küzdelmekről. Ezt az álláspontot az alábbiak szerint összegezhetjük: az Osztrák-Magyar Monarchia, ezen belül a Szent István-i Magyarország a „népek börtöne” volt, és így logikus és törvényszerű a felbomlása. Trianon igazi felelőse a dualista korszak magyar politikai elitje, amely nem ismerte fel a nemzetiségi kérdés igazi súlyát, sőt egyenesen elzárkózott a nemzeti és nemzetiségi követelések megfontolásától és kielégítésétől.

Több mint ötesztendős kutatómunka eredményeit mutatják be Szakály Sándor írásai. A Kárpát-medence egyik legismertebb történésze kiemelkedő alapossággal járja körül a témául választott eseményeket, személyeket; amelyeket, illetve akiket górcső alá véve tisztábban láthatóvá válik a nagy kép, Magyarország XX. századi vérzivataros históriája is. A kötetet olvasva szembesülhetünk Szakály Sándor szakmai hitvallásának helytállóságával: történelmet írni csak harag és részrehajlás nélkül érdemes.

Csaba királyfi népének, a székelyeknek történelmi hivatása volt a Magyar Királyság keleti határainak védelme. Jelen kötet a magyar hadtörténetírás eredményeinek felhasználásával, tudomány-ismeretterjesztő stílusban igyekszik első ízben bemutatni a magyar történelem kevéssé ismert fejezeteit. Megtudhatjuk, hogy a mai Székelyföldön élő székely magyarok őseinek katonatársadalma hogyan szolgált az Árpádok és a vegyesházi királyok uralkodása alatt, majd az, hogy milyen szerepet játszottak az önálló erdélyi fejedelemség hadseregében. A XVIII-XIX. század a székelyek számára is vészterhes, "vérzivataros" időszak volt, küzdöttek a Rákóczi-szabadságharcban, Mária Terézia uralkodása alatt az 1764-es siculicidium idején reájuk erőszakolták a határőri intézményt, ott voltak a napóleoni háborúkban, és hősiesen helytálltak a „szűzmáriás” magyar zászló alatt 1848-1849-ben. A Nagy Háború idején „királyért és hazáért” patakokban ontották vérüket a székely katonák, az egységeikből szerveződött Székely Hadosztály volt az egyetlen seregtest, mely -hátában a vörösökkel- lelassította az Erdélybe betörő román hadsereget. A kötet a székelység utolsó nagy erőpróbája, az 1944-es székelyföldi honvédő harcok tárgyalása zárja, amikor az őrt álló harcedzett székely apák és siheder fiak együtt próbálták feltartóztatni a vörös áradatot és a románokat a Keleti-Kárpátokban.

A szerző könyvében azt a bő fél évszázados folyamatot mutatja be, amelynek során a különböző országokban szétszórtan élő románokat diplomáciával és háborúval - de mindkét módon csalárdul - egy országban egyesítették. A könyv összefoglalja a régi Román Királyságban (a Regátban) és a Kelet-Magyarországon élő románok politikai, gazdasági, kulturális-művelődési történetét, különös tekintettel a román kormányok és egyes társadalmi szervezetek magyarellenes tevékenységére. E kötetben olvasható először gróf Tisza István és az erdélyi románok tárgyalásainak a története, az eszmecserékkel a magyar miniszterelnök a két nép közötti egyetértést akarta előmozdítani. Ez a román területszerző célok miatt nem sikerülhetett, ezért a Trianont megelőző néhány évtized a magyar-román kapcsolatok végső megromlásának időszaka.

Hogyan működött a Kádár-rendszerben az állambiztonsági szerv? Mit lehet tudni a belső viszonyairól, az állományról, a vezetőkről? Mi volt a feladatköre a hírszerzőknek, a kémelhárítóknak, a belső elhárítóknak? Miért volt mindig is jelentős eszköze a titkosszolgálatoknak a hálózat? Kik és hogyan küzdöttek Magyarországon a Moszad hírszerzői és hálózata ellen? Miért alakult úgy, hogy a rendszerváltozás után mindenki csak a korábbi belső elhárítást (az úgynevezett "III/III-at") átkozta, az ügynökökre mutogatott, de a vezetők vagy például a hivatalos kapcsolatok felelősségéről senki sem beszélt? Létezik-e a rendszerváltás óta belső elhárítás, és mi a feladata? Hogyan mentették át magukat az állambiztonsági vezetők 1990-ben, és hogyan befolyásolták a politikai életet, a közéletet? S hogyan hatott a politika az állambiztonsági szerv, majd 1990től a nemzetbiztonsági szolgálatok működésére? Bálint László nem mindennapi életútjáról olvasva bepillantást nyerhetünk egy titokzatos világba, s közben rengeteg érdekes, közérdeklődésre számot tartó kérdésre is választ kaphatunk.

"A magyar szellemi élet mind a mai napig nem nézett szembe becsületesen a mesterségesen kialakított Ady-kultusszal: okaival, kiváltóival, haszonélvezőivel, a fönntartásában szerepet játszó személyekkel - s mindenekelőtt: utóbbiak kifejezett politikai céljaival. Annak ellenére van ez így, hogy Ady Endréről már rengeteg, összességében több tízezer nyomtatott oldalnyi elemzést és értékelést publikáltak. Ezek többsége azért magasztalja Adyt - természetesen kritikátlanul - mert a költő és hírlapíró írásainak túlnyomó többségében ún. baloldali, a materialisták szerint "haladó" eszméket vallott. A 20. század első éveitől mintegy nyolc-tíz személy kezdte támogatni a szárnyait bontogató Adyt. A patronálás jól körvonalazható módszerekkel, pontosan fölismerhető célok érdekében történt. A fiatal váradi újságíró már pályájának kezdetén olyan nagyváradi szabadkőművesek társaságában forgolódott, akik fő céljuknak a keresztény magyar állam megdöntését tartották. Ennek a környezetnek a szellemi előkészítő munkája (az "eszmeérlelés") jelentősen segítette később a vörös diktatúra létrejöttét, s így akarva-akaratlanul hozzájárult Magyarország összeomlásához. Ha összevetjük Ady cikkeit a váradi László király páholy irataival, teljesen új megvilágításba kerülnek akkori írásai, politikai nézetei, keresztényellenes kirohanásai. Forráselemző összehasonlító módszerrel, részletekbe menően mutatom be, hogy korántsem csak véletlen, alkalmi átfedésekről van szó. Könyvemben megkísérlem az óriási tehetségű, tragikus sorsú magyar költő életének néhány fontos fejezetét a kor szabadkőművességéről szerzett ismeretek birtokában, a pártos és elfogult történetírás és irodalomtörténet-írás ellenére, a magam konzervatív fölfogása szerint ismertetni." (a Szerző)

A magyar történelem 19. század végi és 20. század elejei korszakát átírják azok a dokumentumok, amelyek a gerincét adják Raffay Ernő "Harcoló szabadkőművesség - Küzdelem a katolikus egyház ellen" című új könyvének. A tudományos munka zömében eddig soha nem publikált levéltári forrásokkal mutatja be azt, hogy a különféle erők miként szállják meg az 1890-es évektől a szabadkőműves szervezetet. Ismerteti, hogy ezt követően a titkosan működő társaság saját szabályzatait és a legtöbb korabeli vonatkozó magyar törvényt megsértve politikai szerepvállalásba kezd, amelynek egyetlen fő célja: a keresztény magyar állam megdöntése. Miután ennek egyik legfőbb támasza a katolikus egyház, így soha nem látott küzdelemben próbálják ellehetetleníteni, lejáratni és megsemmisíteni a legnagyobb keresztény erőt. Megtudhatjuk, kik állnak a küzdelem élén és hátterében, kik lesznek a szövetségeseik és azt, hogy a zsidóságnak milyen szerepe van a sikeres stratégiában. A könyv a "Szabadkőművesek Trianon előtt" című munka folytatása.

Raffay Ernő szabadkőműves témakörben megjelenő harmadik, talán az eddigi leginkább érdekfeszítő kötetét tartja kezében az olvasó. A szerző - folytatva korábbi gyakorlatát - egyedülálló levéltári kutatásaival nemcsak a magyarországi titkos társaság szándékait és célrendszerét tárja fel, hanem új megvilágításba helyezi a 20. század első két évtizede Magyarországának történetét. Nem túlzás azt állítani, hogy munkája teljesen átrajzolja a Trianont megelőző időszakról kialakult képet. A "Politizáló szabadkőművesség" című új kötetből megismerhetjük a magyarországi szabadkőművesség radikalizálódásának következő állomását, a Jászi Oszkár nevével fémjelzett Martinovics páholy létrejöttét és tevékenységét, s hosszú oldalakon át olvashatjuk ama súlyos állítás bizonyítékait, mely szerint: a baloldali radikálisok célja nem volt más, mint a magyar keresztény nemzetállam megdöntése. A könyv nemcsak az eszme- és politikatörténeti folyamatokat mutatja be, hanem a radiális vonal elfogadott és meghatározó személyiségeit is, akik politikai szerephez Károlyi Mihály kormányában, illetve az azt követő kommunista diktatúrában jutottak. Feltárul szemünk előtt, hogy a Tanácsköztársaság szellemi előkészítése éveken keresztül folyt, az nem „a semmiből ugrott elő” 1919. március 21-én. A titkos társaság tevékenységével akarva-akaratlanul hozzájárult a vörösterrorhoz és bizony a Magyar Királyság széthullásához is.

Talán közismert a rákosista idők e jelmondata: "az Államvédelmi Hatóság a Párt ökle". Később, amikor már nem ÁVH volt a szervezet elnevezése, némileg változott az állomány, változtak a módszerek is. A Párt ökölcsapásai alattomosabbak, kiszámíthatatlanabbak lettek. A rendszerváltozást követően megfogalmazódott az igény az állambiztonsági múlt megismerésére. Az államvédelmi múltról viszont sokkal ritkábban és sokkal kisebb hangerővel esett szó, pedig az volt a sötétebb, a gyalázatosabb és a több áldozatot követelő. A kettő szétválaszthatatlan, hiszen a fő cél ugyanaz maradt, a folytonosság a személyi állományt tekintve is tetten érhető. Utóbbi megismertetésére tesz kísérletet a szerző levéltári dokumentumok rendszerezésével és a közvélemény elé tárásával - nem a bűnbakkeresés, hanem a tisztánlátás és a szakszerűség igényével. Magyarországon eddig még nem készült ilyen jellegű és terjedelmű összeállítás, a Szegedre és Csongrád megyére szorítkozó adatgyűjtés hosszadalmas kutatómunkát igényelt.

Petrusz Tibor (1924) a Ludovika Akadémián végzett, az utolsók között, 1944. november 15-én avatták magyar királyi katonatisztté. A ludovikás és a horthysta kifejezések néhány évvel később szitokszóvá váltak, a felszabadulás előtt végzett tisztek túlnyomó többségét kiebrudalták a demokratikus hadseregből, a sorsuk internálás, kitelepítés, bebörtönzés, a legrosszabb esetben kivégzés lett. Az 1948-tól végképp kilátástalanná váló belpolitikai helyzet sokakban felébresztette a valamit tenni kellene érzését. Petrusz Tibor is kapcsolatba került egy társasággal, amelyet a Katonapolitikai Osztály hamarosan felgöngyölített, 1949 végére le is tartóztatták őket. Az életfogytiglani ítélet után végigjárta a váci börtön, a budapesti Gyűjtő poklát, majd a csolnoki munkatáborban raboskodott. Nem sokkal az után, hogy visszakerült Vácra, kitört a forradalom, és kiszabadult. A börtönbe a szabadságharc eltiprása után sem került vissza, 32 évesen megbélyegzett emberként kezdett új életet. Visszaemlékezése hiánypótló adatokkal szolgál a kommunista diktatúráról.

Vaszkó Tamás az egykori kőszegi katonaiskolai növendék, majd pécsi cőger maga is megismerkedett a népi demokratikus Magyarország jogrendjével, a kihallgatásokkal, a börtönnel és az ítéletekkel. Emlékezése egy ember emlékezése, egy olyan emberé, akinek a családjából volt, amikor egyszerre négyen élvezhették az ÁVH vendégszeretetét. Nem számított, hogy az egyik nagybácsi képviselő volt kisgazda színekben az Ideiglenes Nemzetgyűlésben, majd ugyancsak nemzetgyűlési képviselő lett az 1945. november 4-i választások után is. Rossz párt színeiben indult. Kisgazda volt. Vaszkó Tamás emlékezése tanulságos és olvasmányos. Ha a történet nem lenne szomorú, még azt is írhatnám: élvezetes, mert vajon nem élvezetes-e a Kaposváron hozzájuk bekvártélyozott szovjet kapitány története, a képtelennél képtelenebb dolgok és ugyanakkor nem elszomorító-e az a naivitás, ahogy az egykori cőgertárs Újlaky Gumó mindent elmesél Thompson/Thomson angol kapitánynak a disszidálásáról, ami azután Vaszkó Tamás börtönéveit alapozza meg, azokat az éveket, amelyek nem feledhetőek és amelyek tanulságul kell(ene), hogy szolgáljanak a következő generációk számára. Tanulságul, hogy tudják: a kommunizmus nem olyan volt, amilyennek egyesek ma is láttatni vélik, hanem olyan amilyennek az azt átélők leírják. Embertelen és tisztességtelen, hazug és rágalmazó. Nem kellene, hogy ismét visszatérjen! (Szakály Sándor)

Az Árpád-vonalnak nevezett védelmi rendszerrel kapcsolatos ismereteinket jelentősen kibővíti Mihályi Balázs új könyve, amely a szakirodalom mellett új levéltári forrásokra is támaszkodik. A második világháború előtt több európai ország is erődvonalak építésébe fogott. A franciák túlzott elvárásokat támasztottak a Maginot-vonallal szemben, amelynek háborús szereplése teljes kudarcként él a történelmi emlékezetben, másutt a gyakorlatban bizonyították az erődök, hogy alkalmasak a meglepetésszerű vagy túlerejű támadások lendületének megtörésére, időnyerésre. Mihályi Balázs részletesen feltérképezi a nemzetközi tapasztalatokat figyelembe vevő hazai erődépítési irányelveket, a Kárpátok hágóinak völgyzáraiból álló Árpád-vonal megvalósítását és a háborúra való készülődést, kitér a felmerült gondokra, áttekinti a vonal háborúban játszott szerepét.

9/11 fordulópontot jelentett a titkosszolgálatok számára. Azóta a nemzetközi hírszerzés kiemelt célja volt, hogy 2001 hibái ne ismétlődhessenek meg. Alig 14 év elteltével mégis Európa következett. (...)