Peko Kiadó

1944. március elején a keleti hadszíntér déli részén, Ukrajna nyugati területein a szovjet csapatok az úgynevezett "második sztálini csapás" keretében a német 1. páncéloshadsereg megsemmisítését tervezték. A seregtest élén Hans Valentin Hube páncélostábornok, az egyik legtapasztaltabb páncélosparancsnok állt. Ő és az elöljáró Dél Hadseregcsoport főparancsnoka, Erich von Manstein tábornagy mindent elkövetett, hogy elkerüljenek egy újabb sztálingrádi (vagy még annál is nagyobb) léptékű német vereséget. A szovjet 1. Ukrán Front főerői, élükön Zsukov marsallal, heves harcokban, súlyos veszteségek árán 1944. március végéig szinte teljesen bekerítették a német páncéloshadsereget. Ez azonban nem mozdulatlanul várta a felmentést vagy a keserű véget, hanem mozgóvédelemben, terepszakaszról terepszakaszra, folyótól folyóig vonult vissza a saját csapatok felé, ráadásul végül nem is abban az irányban, amerre a szovjet felderítés gondolta. Ezen a hatalmas területen kibontakozó ádáz és fordulatos küzdelemben a németeknek minden szervezési és rögtönzési képességükre szükségük volt ahhoz, hogy elkerüljék az elkerülhetetlent, és a hadsereget harcképes állapotban tartsák. Gyorsan kiderült, hogy a szekér bizony néha a harckocsinál is hasznosabb lehet. Eközben az 1. páncéloshadsereg bal szárnyán egy kis galíciai város, Tarnopol birtoklásáért a német és szovjet csapatok a sztálingrádi harcok kegyetlenségével küzdöttek, mivel jelentős mértékben ettől függött, hogy az 1. páncéloshadsereg elpusztul-e vagy sikerül megmenekülnie. Az 1. páncéloshadsereg 1944. március-áprilisi élet-halál harcáról, benne a magyar VII. hadtest eddig alig ismert szerepéről, valamint Tarnopol kíméletlen ostromáról és a számos Tiger páncélossal végrehajtott német felmentő támadásokról korábban magyarul ilyen részletességgel még nem olvashattunk. A szerző - eddigi munkamódszeréhez híven - könyvét ismét igen jelentős mértékben a harcoló felek levéltári forrásaira alapozta, és eközben számos résztvevő visszaemlékezését is beépítette az elbeszélésébe. Munkája egyedülálló bepillantást nyújt a keleti hadszíntér valóságába annak legkülönbözőbb szintjein.

A sztálingrádi csata egyértelműen fordulópontot jelentett a második világháború menetében. A város elfoglalása 1942 őszén, majd nem sokkal később a teljes szovjet bekerítése, utána a hiábavaló német felmentési kísérletek - mindez mindkét oldalon rettenetes emberi áldozatokkal járó, felőrlő jellegű hadviselést hozott magával. Paulus tábornagy sztálingrádi kapitulációja 1943 januárjában jelentősen meggyengítette a többi német hadsereg pozícióját a keleti fronton, de a szovjet erők is hatalmas veszteségeket szenvedtek, miközben igyekeztek kiaknázni ezt a hatalmas stratégiai győzelmet. Az ezt követő szovjet offenzívák már azzal fenyegettek, hogy a teljes front összeomlik a Szovjetunió délnyugati területein (a magyar 2. hadsereg pusztulása is ekkor következett be). Ezt Erich von Manstein, a második világháború egyik legtehetségesebb német tábornokának ellenoffenzívája akadályozta meg - többek között sikerült visszafoglalnia Harkovot, némileg megváltoztatva ezzel a háború menetét. Prit Buttar, a második világháború keleti hadszintérének avatott szakértője ebben a könyvében kiegyensúlyozottan, széles forrásbázisra támaszkodva elemzi a szovjet és a német hadműveleteket és stratégiai elképzeléseket, a katonai vezetők döntéseit a sztálingrádi és a gyakran figyelmen kívül hagyott harkovi hadművelet időszakában (1942. november - 1943. március). Mindezt a frontvonalban harcolók első kézből származó, megrendítő beszámolói és visszaemlékezései egészítik ki, és teszik emberi szempontból is átélhetővé.

A második világháborúban a 6. páncéloshadsereg volt Németország utolsó nagy támadó hadműveletre képes, viszonylag intakt hadserege. Amikor a kudarcba fulladt ardenneki offenzíva végén kivonták a frontról, a lehetőségekhez képest újra feltöltötték élőerővel és haditechnikai eszközökkel, és ha nem is teljesen, de visszanyerte 1944. őszi erejét. Bevethették volna a már német felségterületen a Rajna felé nyomuló nyugati szövetségesek ellen, vagy átcsoportosíthatták volna akár Sziléziába, akár a Baltikumba, akár a Visztula Hadseregcsoporthoz Berlin megközelítési útjaira a szovjetek ellen, hiszen mindenütt égetően nagy szükség volt erősítésre és ellentámadást indítani képes friss erőkre. Azonban nem így történt: Magyarországon vetették harcba a Dunántúlon végrehajtott "Tavaszi ébredés" hadművelet keretében, amely a második világháború utolsó német "nagy offenzívája" volt. A hadművelettel kapcsolatban számos kérdés vetődik fel. Mi volt a németek valódi terve ezzel a látszólag értelmetlen támadással? Mekkora szerep jutott ebben a jobb napokat látott német páncélos fegyvernemnek? Igaz-e, hogy a szovjetek az 1943-ban már bevált kurszki védelmi irányelveket alkalmazták újra? Milyen harcjárműtípusok csaptak össze a Dunától nyugatra és mekkora mennyiségben? Hogyan boldogultak az amerikai gyártmányú M4A2 harckocsik szovjet személyzettel a sokkal nehezebb német Panther és Tiger B páncélosok ellen magyar földön? Mekkora páncélosveszteségeket szenvedtek a szemben állók? Mennyire volt sikeres a szovjetek csattanós válasza, a Bécs felé indított támadó hadművelet? Hogyan alkalmazták e harcokban páncélosaikat a németek, a szovjetek, a magyarok és bolgárok? A könyv a részletes eseménytörténet mellett többek között e kérdésekre is keresi a választ. A felek hadműveleti irataiból származó tényeket számos naplórészlet és visszaemlékezés színesíti, és még a térképvázlatok is korabeli eredeti anyagok alapján készültek. A szerző által feltárt orosz levéltári és szakirodalmi források, valamint az újabban megjelent német memoárok a téma minden korábbinál részletesebb feldolgozását tették lehetővé.

A második világháború észak-afrikai hadszínterének hallatán a legtöbb érdeklődő ma is egyből Rommel tábornagyra és a német "Afrika" hadtestre gondol. Ez azonban csak részben jogos. Ugyanis a Földközi-tenger déli partja mentén már Rommel érkezése előtt és a tábornagy 1943. márciusi távozása után is harcoltak páncélosok. A második világháború észak-afrikai hadszíntere a páncélos-hadviselés számára rendkívül kedvező terep volt, de az utánpótlást szervezőknek maga a rémálom. 1940 és 1943 között páncélozott harcjárművek ezrei vettek részt az összecsapásokban, és gyakorlatilag ezek döntötték el az itteni küzdelmet, ami a Német Birodalom számára a vég kezdetének bizonyult. E hadszíntéren kezdettől fogva jelentős számban harcoltak olasz páncélosok is. Róluk az összefoglaló munkákban általában kevés szó esik. Ezért a kötet nem titkolt célja, hogy a hazai olvasóközönség részletesebben is megismerkedhessen az olasz harckocsik és önjáró lövegek észak-afrikai bevetéseivel is. Ugyanez a törekvés tetten érhető a képanyag arányaiban. A kötet forrásai között találjuk a német 10. páncéloshadosztály eddig alig ismert levéltári anyagát is. Az 1940 és 1943 közötti észak-afrikai páncélos-hadviselés történetét négy szakaszra bonthatjuk: az elsőben az olasz, a másodikban és harmadikban a német, a negyedikben pedig az amerikai páncélosalakulatok megjelenése befolyásolta a brit harckocsicsapatok észak-afrikai helyzetét. E kötet elsősorban a harccselekmények harcászati mozzanatait, a harcoló felek harceljárásait, harcvezetési módszereit, hadszervezeti jellegzetességeit és haditechnikai lehetőségeit mutatja be. Az események jobb megértését 15 térkép és több mint száz fénykép segíti.

1942-1943 telének nagy harcai után, amelyek Sztálingrád környékén, valamint a Don és Donyec vidékén zajlottak, a tavaszi olvadás mindkét felet megállásra késztette egy időre. A németek eközben már az újabb hadműveleteik előkészítésén dolgoztak. Annak ellenére, hogy márciusban sikerült visszafoglalniuk Harkovot, a helyzetük meglehetősen bizonytalan volt Ukrajna keleti területein, ugyanis egy gyors szovjet előretörés a Dnyeper alsó folyásához és az Azovi-tengerhez továbbra is valós lehetőség volt. Hitler irracionális módon, a következményekre való tekintet nélkül ragaszkodott Ukrajna területeinek megtartásához, és azt tervezte, hogy még azelőtt csapást mér a Vörös Hadseregre, hogy az össze tudná szedni az erejét 1942-1943 telének nagy csatái után. A Citadella hadművelet megindítása körüli késlekedés végül német szempontból katasztrófába torkollott, mert a kurszki csatában 1943 júliusában már egy megerősödött szovjet hadsereg lépett színre. Ezzel végleg szertefoszlottak a Wehrmacht reményei a szovjet erők felőrlésére. Ehelyett az történt, hogy a kimerült és most már a túlélésükért küzdő németek egy sokmilliós szovjet erővel találták magukat szemben, amely sorozatos nagy ütközetekben egészen a Dnyeperig szorította vissza őket. Habár a visszavonulást kellő ügyességgel hajtották végre, és a szovjeteknek kevés lehetőségük adódott a német erők bekerítésére, mindez hatalmas áldozatokat követelt a már amúgy is leharcolt Wehrmacht-csapatoktól. A könyv szerves folytatása a szerző A penge élén. Sztálingrádtól Harkovig, 1942. november - 1943 március c. munkájának, és az erényei is hasonlóak: a magával ragadó történetmesélés, a stratégiai, hadműveleti és harcászati szintek jó érzékkel történő váltogatása az elbeszélés során, valamint az emberi tényező érzékletes megjelenítése a feldolgozott nagyszámú visszaemlékezésre támaszkodva - Manstein tábornagy és Vaszilevszkij marsall, az alacsonyabb beosztású tisztek és közkatonák, valamint az egyszerű helyi lakosok szemével egyszerre látjuk az eseményeket. Buttar munkájának másik erőssége az időben tágabb geopolitikai kontextus érzékeltetése, így a könyv segíthet a ma eseményeinek megértésében is.

A világhírű ókortörténész a Római Birodalom fénykorában, Traianus császár idejében, a Kr. u. 2. század elején játszódó regénytrilógiájának második részét tartja a kezében a kedves Olvasó. Az első részben, Az erődben megismerhettük a főszereplőket, a mai Wales területén élt büszke és harcos kelta törzs, a szilur gyermekét, Feroxot, a római hadsereg egyik britanniai segédcsapatának centurióját, valamint az uralkodói ambíciókat dédelgető Hadrianust, a későbbi római császárt, aki ebben a részben Syria római provincia ideiglenes helytartója még. A történet fókusza az Al-Dunától a Római Birodalom keleti határvidékeire, a Római és a Párthus Birodalom ütközőzónájára, erre a stratégiailag ma is fontos térségre tevődött át. A mai Szíria és Törökország határán járunk, Kr. u. 114-ben, egy évvel azelőtt, hogy Traianus császár benyomult volna Mezopotámiába. Ekkor a kisebb ütközőállamok feletti ellenőrzés megszerzéséért folyt a küzdelem. A történetben egy ilyen városállam Nicopolis is, amelynek ostroma adja a regény fő cselekményét. A könyv külön erőssége az egymásra rakódott, egymás mellett élő különböző kultúrák, nyelvek, vallások, civilizációs rétegek bemutatása. Az egyik fontos szereplő egy dezertőr keresztény római katona, és ugyancsak fontos szerepet játszik a történetben egy, a zsidó diaszpórához tartozó nicopolisi család is. A főhős, Ferox alakja némileg a klasszikus magányos westernhősökével vagy még inkább James Fenimore Cooper Nagy indiánkönyvének főhősével rokon: miközben kiemelkedően járatos a hadviselés mesterségében sok nagy haditettel a háta mögött, hallgatag, nem törekszik formális elismerésre és előremenetelre, de ott van mindenütt, ahol fontos dolgok történnek, különleges és titkos feladatokat hajt végre a legfelsőbb hatalmi szintek (Hadrianus) megbízásából, és mindig megőrzi a hidegvérét és emberi tartását, miközben megmarad örök lázadónak is. A szerző most is észrevétlenül von be bennünket a római civilizáció és katonai kultúra világába, amelyet izgalmas módon kívülről és belülről is láttat. Az erőd után ez a kötet is lebilincselő olvasmány a római történelemben járatosaknak és járatlanoknak egyaránt.