Szépmíves Könyvek strana 4 z 4

A világ legboldogabb teremtése én volnék... Primadonna volt. És sztár. A közönség kedvence. Mindenki szerette, állítólag ő is szeretett mindenkit, soha egy rossz szót nem mondott senkire. Blaha Lujza az a magyar színésznő, akinek alakját már saját kora is a legendák égboltozatába emelte s hírnevének ragyogásán a közben elmúlt idő sem haloványított szinte semmit, írta róla Csillag Ilona színház- és drámatörténész. Naplójában életének és mesés pályafutásának történetét írja meg. Közvetlen szavakkal beszél színészi fejlődésének, sikereinek, utazásainak és három házasságának kalandos eseményeiről. Színes képet rajzol a kor pesti, sőt bécsi és párizsi társasági életéről s a divatos fürdőhelyek mulatságairól. Bensőséges humora és kitűnő megfigyelőképessége közelségünkbe hozza pályatársait, de életre kelnek a Napló lapjain a múlt század végének művészeti és társadalmi nagyságai is Jókaitól Munkácsyn keresztül egészen Türr Istvánig. Kellemes olvasmány Blaháné naplója; egy melegszívű művész-asszony vallomása a körülötte kavargó életről és a mi számára legkedvesebb: arról a tündérkastélyról, amelynek színház a neve. Aztán fölkerestek megint az emberek és nagy vala szívemnek a gyönyörűsége. Olyan ünnepséget rendeztek a születésem napjára, hogy álmodni se mertem volna soha. A sok gratuláció, a sok virág, levél, köszöntő és egyéb ajándék könnyekre fakasztott, amikor pedig egy szép őszi reggelen a Népszínház falán megpillantottam az utcajelzőtáblát, hogy: Blaha Lujza-tér, hát úgy megdobbant a szívem és úgy kalapált, hogy azt hittem no most mindjárt kiugrik a helyéből! Idén 90 éve, hogy meghalt Blaha Lujza.

Amikor munkámról először beszélgettem Radnóti Miklósnéval, két dolgot kérdezett. Először azt, hogy miért is érdekes egy dedikáció, másrészt hogy hol tartok a kutatásban, mennyi ajánlást sikerült összegyűjtenem. Büszkén vágtam rá: kétszázat, kétszáz dedikáció van akkoriban még csak ennyi volt , mire Gyarmati Fanni elkezdett harsányan nevetni, és azt mondta: Az nem lehet! Miklós nem adott el annyi könyvet. A dedikációk mint írói kézjegyek régóta az irodalomtörténeti (és a gyűjtői) érdeklődés látóterében vannak, hiszen a szerző által írt ajánlás érdekes, mint az irodalmi élet történésének, a gesztusnak megfogható dokumentuma. Emellett azonban a dedikáció információt is hordoz: életrajzi forrás, amiből kirajzolódik a teljes kapcsolathálózat. Radnóti ama kevesek közé tartozik, akik a kifejezés nyelvi gondossága mellett a látható nyelven való közlésre is különös gondot fordítottak. Keze írása pontos és szabályos, formái csinosak, de minden cikornyától és hivalkodástól mentesek, tükrözik kifejezőeszköz mivoltukat írta róla a Meredek út tipográfiáját készítő Haiman György.

"Csak nagy érzések égtek most bennem..." Jászai Mari emlékiratait olvasni még ma is izgalmas. Először 1927-ben jelentek meg, bár a feljegyzések, maga az emlékirat és a naplók sorai eredetileg nem azzal a céllal készültek, hogy valaha is kiadásra kerüljenek. Jászai a halála előtti néhány hónapban meggondolta magát, ekkoriban kezdte ugyanis Lehel Istvánnal kiválogatni a híres Pepita Füzet lapjait, melyek nemcsak gyerekkorról, színházról, vélt vagy valós szerelmekről (Kassai Vidor, Reviczky Gyula, Feszty Árpád, Szomory Dezső) szólnak, hanem a lélek belső rezdüléseiről, a nőiségről, sikerekről és kudarcokról, válságokról és vívódásokról. És végül szerelemről is: Plesch Jánost Rajecben ismerte meg 1908-ban, a neves belgyógyász Albert Einstein orvosa is volt, de jó barátságot ápolt korának számos művészével és közéleti személyiségével, mint Bernard Shaw vagy Marlene Dietrich. A jelen kiadás az első közlés alapján készült. Jászai Mari kilencven éve hunyt el. "Jászai autodidakta, keserves szomjúsággal szerezte műveltségét. S talán sokszor naiv és tájékozatlan, mégis e nagyindulatú darabos lélek megrázó mélységeivel, bátor önismeretével megható hite nemes fényében több és különb és eredetibb sok nyugati ország nagyhírű memoár-írójánál. Gyakran sokkal inkább író, mint színész, a balladai szaggatottság tragikus hatásának zseniális ismeretével, s itt megmutatkozik, hogy a tehetség tulajdonképpen egyféle, s talán csak véletlenség, hogy a zseniből író, festő, színész vagy filozófus lesz-e." (Török Sophie, Nyugat, 1927.)

Egy fájón búgó hang valahonnan az Égből. A szívre helyezett parázs pergő hamuja. Akinek lábánál a tenger álmodott. Dizőz és nemzeti intézmény: Karády Katalin. Olyan gyémántragyogású csillag volt, amit itthon és a halált süvöltő orosz hómezőn ugyanúgy látni lehetett. Mert a legszebb csók volt, amit meg nem adott az élet. Égve dobták el, mert mindig izzott valami jéghideg forrósággal. Nem volt jó színésznő, csupán elhitető színésznő volt. Szögletes mozgású, tündéri trampli. Mégis talán maga Ady Endre is beleszeretett volna. Dalaival az emberek szívét csókolta meg, hogy tovább tudjanak dobogni... A háta volt zseniális, ahogy elmenni tudott. Elvitte vállán az időt, a filmjeit, a legendáját... Az ítéletet, a rá mért titokzatos büntetést kutatta, a Labirintus bejáratát. A bűnös nő, aki elkárhozni nem tud, s ezért a férfiak végzetévé lesz. De ez a végzet mindig közös. Elment, elrohant, mert elégett a szíve. Játszott a történelemmel, játszott és énekelt. Majd odahagyott huszonvalahány filmet, sikert, álmokat, s egy elveszített háborút. Átkelt az óceánon, hogy kalaposnő legyen. „Ne kérdezd, ki voltam, / A csókodat én akartam, / ha majd egyszer megsokalltad, / azt mondom - agyő!" Lehullott a parázs a hamvadó cigarettavégről. Végigszívták. Ő vissza sem nézett, és nem mondhatta senki, hogy AGYŐ. (Mihalicza Tamás, 1990)