Szépmíves Könyvek strana 3 z 3

Ismeretlen naplójegyzetek Sisiről, egy korabeli töredékes napló, mely hajdani német kiadásakor hatalmas botrányt keltett. Magyarul természetesen nem ismert a történet, így a kiadás több mint hiánypótló. 1867. június 8-án magyar királynévá koronázzák Erzsébet császárnét Budán. Ugyanezen a nyáron világra jön Athénban egy Kostas nevű görög gyermek, aki majd arról lesz nevezetes, hogy 31 év múlva tanúként örökíti meg ugyanezen királyné lelki mélységeit egy botrányos könyvben. A mű botrányos egyrészt a kortársak számára, mert az nem más, mint a császári-királyi udvar intimitásának és a királyné hivatalos képét széttörő belső extrémitásának, lázadó véleményformálásának és kritikus gondolkodásának kiteregetése. Másrészt a mű botrányos az utókor történészei számára is, hiszen édeskés-szentimentális stílusa, valamint személyes elfogultsága okán az objektív történetírás forrásaként nem tartják hitelesnek. Első megjelenése és néhány korabeli fordítása óta ez a bizonyos mű nem került újbóli kiadásra, pedig a királynéról kialakított kép szempontjából rendkívüli a jelentősége. Ezt megérezve, nem véletlenül állított össze egy kis szöveggyűjteményt Verena von der Heyden-Rynsch magának a könyvnek válogatott részeiből és egyes nevesebb írók véleményéből majd száz évvel később. Ez az ominózus mű, Tagebuchblätter címmel először 1898-ban jelenik meg Bécsben a királyné meggyilkolása után, majd 1899-ben másodjára is. A munka Erzsébet királyné és görög felolvasójának, magának a mű írójának, Konstantinos Christomanosnak 1891 májusa és 1892 áprilisa közötti közös beszélgetéseit tartalmazza első részként. A tervezett második rész a később együtt töltött időszakról viszont az udvar tiltakozása miatt már nem valósulhatott meg. Amit Christomanos megörökített, az ő személye, személyesen elfogult, mondták a kortársak. A drámai történés Lainz, Innsbruck, Bécs, Buda, Gödöllő, Miramare és Korfu helyszínein, az Adrián és a Jón tengeren zajlik, a dráma hőse pedig maga Konstantinos Christomanos és Sisi. A szerző sorai révén a görög sorstragédiák párbeszédei elevenednek meg modern formában, egy-egy kis monodrámában. Kinek a drámája ez? A görög diáké, és rajta keresztül Erzsébeté? Ezért hiteles, amit megörökít.

263 császári levél 1840 és 1872 között. E könyv oldalain azok a levelek olvashatók, amelyeket őfelsége Ferenc József császár kora gyermekkorától kezdve édesanyjának, Zsófia főhercegnőnek írt, s melyeket kegyeletből összegyűjtött és megőrzött; emellett Erzsébet császárné és Radetzky néhány, a főhercegnőhöz írott levelét is közreadjuk. Az itt közreadott levelek nem gazdagítják számottevően történelmi ismereteinket, jelentőségük egészen másban áll: egyharmad évszázados ívet rajzolnak fel, amelyben gyermeki éveitől érett férfikoráig fokozatosan kibontakozik előttünk Ferenc József jelleme, megmutatkoznak veleszületett tulajdonságai, akárcsak folyamatos jellemfejlődése, érettsége, és nyomon követhetjük szilárd meggyőződéseinek kialakulását - még politikai szempontból is érdekesek, már amennyire a császár általános politikai kérdéseket feltárt édesanyja előtt. E tekintetben sokszor igazságtalan módon ítélték meg Zsófia főhercegnőt, amennyiben olyan befolyást tulajdonítottak neki fia kormányzati döntéseire, amellyel valójában soha nem rendelkezett, s amelyre valószínűleg még csak nem is törekedett. Valódi hatása inkább abban állt, hogy kisfiát gyermekkorától kezdve olyan felfogásban nevelte, és olyan meggyőződéseket ültetett el benne, amelyek aztán császárrá koronázását követően, mielőtt még saját szilárd elvei és saját gondolatai kialakulhattak volna, hosszú időre meghatározták uralkodói céljait és irányvonalát. Direkt módon azonban láthatóan sem tanácsokkal, sem útmutatásokkal nem avatkozott bele a bel- és külpolitikába. Például egyik Görzben írott levelében Schwarzenberg, a császár első és legbefolyásosabb miniszterelnökének halálakor (1852. április 2.), aki teljesen Zsófia szellemében dolgozott, azt írta, csupán az az aggodalom tartja vissza a Bécsbe való azonnali visszatéréstől, hogy azt hihetik, bele akar bonyolódni a felejthetetlen és pótolhatatlan Schwarzenberg utódválasztásának nehéz feladatába. Akkor - ez a császár uralkodásának negyedik esztendeje volt csupán - talán tett egy csendes kísérletet, hogy egyetlen szóval befolyást gyakoroljon, amennyiben mondott két nevet, akiket ő alkalmasnak ítélt arra, hogy Schwarzenberg örökébe lépjenek. De még ekkor is inkább alig huszonegy esztendős fia iránti aggodalomból vetemedett erre (a császár által egyébként meg nem fogadott) tanácsra. Ferenc József nem volt romantikus vagy szentimentális, távol állt tőle minden póz, igen egyszerű, egyenes, őszinte jellem volt, és nyilván soha nem merült fel benne, hogy olyan érzést nyilvánítson ki, amelyet nem élt át ténylegesen. Elég finom volt ahhoz, hogy az olyan ügyekben, amelyek távol állottak tőle, ne erőszakolja rá a véleményét másokra, s amennyiben nem háríthatta el magától, ítéleteit lehetőleg színtelen formulákba csomagolva mondta el. A különleges összeállítás bepillantást nyújt a császári udvar mindennapjaiba, a császár és közvetlen köre életébe, és számos, eddig nem vagy kevésbé ismert részletet árul el Sisi kapcsán.

Kiss ?Ferenc, Rejtő-kutató: A magam részéről a legszívesebben ezt a címet adtam volna ennek a Rejtő (Reich) Jenő összeállításnak, mely előreláthatólag az utolsó darabja az Elveszettnek hitt művek-sorozatnak. A Petőfi Irodalmi Múzeum, az Országos Széchényi Könyvtár és az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet általam feldolgozásra érdemesnek talált anyagait sajtó alá rendeztem: „megcselekedtem, amit megkövetelt a haza”. Viszont nem publikáltam az író azon írásműveit, melyek – szerintem – nem ütik meg a közölhetőség mértékét. Ilyen például az Ötszáz Madonna (Előszó, amely felesleges) című művészettörténeti tanulmány, vagy akár a Szomorú ember című kézirat is, melyet teljes egészében fél év alatt sem tudtam kibetűzni. (A húszas években az író ennek az eljuttatását kérte a Nyugathoz a Kronosz cíművel egyetemben, ami szintén a PIM Rejtő-hagyatékában található.) Persze, mint azt az előző kötet, a Tisztességes Anna előszavában említettem: vannak még csodák!

"A XX. századot úgy is elbeszélhetnénk, hogy elmondjuk a koncentrációs táborok rendszerének történetét." (Joel Kotek) Internálótábor, kényszermunka, kitelepítés, gyűjtőfogház, Markó utca, Andrássy út 60., ÁVH, Pobjeda, csengőfrász... egy korszak Magyarországon, ami Rákosi nevéhez köthető. Egy korszak, ami a bolsevik Magyarország története, a terror, a megfélelmítés és a teljes kiszolgáltatottság szürke hétköznapjai. Mindszenty szavaival: "Az igazság mindig igazság marad, ha hangját veszti is. De a hazugság hazugság marad, ha milliók hirdetik, milliók erőszakolják és százmilliók veszik is be... A jegy, amelyet korunk homlokán hord, egyre jobban kiütközik a törvényes őszinteség elsikkasztásán: az igazmondás hiánya rendszeressé vált és hadászati fokra emelkedett. A szavak és tények értelmének kiforgatása, az ámítás klasszikus fegyvere." A könyv témája a magyarországi internálási rendszer története 1945 és 1953 között. Ezen belül kiemelt szerepet kap a recski internáló- és kényszermunkatábor működése 1950-től 1953-ig. Az eddigi legteljesebb munka e témában főként levéltári forrásokon alapul, nem mellőzve a vallomásokat, visszaemlékezéseket és beszámolókat sem. Fontos hangsúlyozni, hogy a téma feldolgozatlansága miatt szinte naponta újabb és újabb dokumentumok kerülnek elő mind az internálási rendszer működésével kapcsolatban, mind a recski tábor internáltjaival és a tábor működtetésével összefüggésben. Az internálási rendszer 1950 és 1953 között élte a "fénykorát" Magyarországon. A rendelkezésre álló levéltári dokumentumok, visszaemlékezések segítségével főképp a kistarcsai és a recski tábor működését lehetséges jelenleg rekonstruálni. Recskkel kapcsolatban közel sem elégséges, de jó támpontot jelentenek a kutatónak az internáltak személyes vizsgálati dossziéi. A szerző valamennyi hozzáférhető információt feldolgozott e kötetben, melynek súlyos mondanivalóját páratlan képanyag és melléklet teszi teljessé: térképekkel, fogolylistával, a fogvatartók névsorával, a rendszert működtetők bemutatásával. "A tábor helyéül azt a Recsk közelében lévő erdős területet választották, amely az akkori Sándorréti gondnoksághoz tartozott. Az egész azzal indult, hogy 1950 júniusában két ÁVO-s felkereste az erdőgazdaság - akkor Nemzeti Vállalat - Kossuth utcai központjában Ferenczy Ferenc főmérnököt (Gonda vezérigazgató akkor már távozóban volt). Behívatták Pandula Zoltán műszaki osztályvezetőt, és utasították őket a recski táborhely azonnali átadására és az ott található lakások haladéktalan kiürítésére. Még aznap a két államvédelmis a helyszínre ment, odarendelték Urbánfy István sándorréti gondnokot és Szonntagh Pált, aki a területen erdőrendezési munkákat végzett, és az ott lévő két lakás egyikében lakott. Urbánfyt utasították, hogy a Csákánykő közelében jelöljön ki egy területet, ahol rabokkal felépíttetik a tábort, és megnyitják a kőbányát (...) Szonntagh megkapta a feladatot: egy napon belül ki kell mérni a területet. Tiltakozott, mondván, hogy háromszögelés szükséges. A válasz: 'ha nem készül el holnap délig, lövök'. Másnapra elkészült a kitűzés, Praveczky Andor (az egyik lakó) a faluba költözött, Szonntagh pedig a Jámbor-arborétum területén lévő Koczka tanyára ment át (...) Nem sokkal ezután megérkezett a rabok első csoportja..."

"Éppen huszonöt éve most, hogy Magyarország Trianonban aláírta a reáparancsolt békét. Azt a békét, ami háborús bűnösként állítja oda a magyarságot, pedig háborút akkor sem akart nálunk senki, és akkor is ugyanúgy ragadtak meg idegen erők, vittek minket harcba, romlásba, pusztulásba, ahogy most, húsz esztendővel később." Gróf Bánffy Miklós író, grafikus, intendáns, külügyminiszter 1945-ben írt visszaemlékezése egyszerre tényfeltáró dokumentum és emlékirat, melynek középpontjában a Horthy-rendszer első évtizede áll. Ugyan az eredeti írói szándék nem valósult meg maradéktalanul, hogy tudniillik a második világháború tragédiájáig tartó időszakot kívánja rögzíteni, az írásmű páratlanul izgalmas emlékezet-történet és (kül)politikai helyzetelemzés a Trianont követő időszakról, valamint az Erdélyt érintő kérdésekről. Bánffy ugyanis már 1923-ban kereste a lehetőséget a hazatelepülésre. ("Fájdalmas volt, de ebbe a fájdalomba öröm is vegyült. Először akkor láttam viszont gyönyörű otthonomat, Bonchidát. Minden még úgy volt, ahogyan otthagytam utoljára 1918-ban. Erdélyi látogatásom erősen hatott reám. Ottlétem alatt először villant meg bennem az a gondolat, hogy végleg visszajöjjek szülőföldemre, és távol minden politikától, újra irodalmi munkába fogjak.") Végül 1926-ban ténylegesen hazatért Bonchidára és Kolozsvárra - egy másik országba. Ahogy írja, belejátszott ebbe az a lassacskán elharapózódó szellemi tespedés, amit ő a politikán kívülről már ekkor észrevett. És ezzel meg is szakad a diárium, az utolsó fejezet már nem is gépiratos, csak a ceruzával írt kézírásos lapok maradtak fenn. Ennek ellenére az elkészült memoár lebilincselő olvasmány, hiteles forrás a történelem iránt érdeklődőknek, és egyáltalán: a könyv mindazok számára remek időutazást nyújt, akik az arisztokrácia, Erdély, a Bethlen-korszak és a két világháború közötti Európa történetében kevésbé jártasak. Az új kiadás utószóval, jegyzetekkel, névmutatóval és képmelléklettel jelenik meg.

Az ismeretlenség homályából lép elő Andrássy gróf írása: 1916-ban összefoglalta az első világháború történelmi helyzetét, s mint ilyen, az írás nem Trianon felőli bemutatás, hanem a jelen élve boncolása. A jelen, ami a háború derekán a Monarchia sikereiről, Bukarest megszállásáról, Wilson új politikájáról, a béketeremtési erőfeszítésekről szólt. A kötetben a nagyhatalmi politikai játszmák jelennek meg a forrongó balkáni háborúk tükrében, a szarajevói gyilkosság, a császár halála, illetve az orosz nagyhatalmi törekvések kulisszatitkai. Mindemellett a román politikai törekvések sem maradnak említés nélkül: Andrássy kíméletlenül leleplezi a bukaresti diplomácia húzásait, amikor Erdély elszakítására tettek kísérletet már jóval a világégés előtt. A történelmi panoptikum pazar: a kiegyezéstől kezdve a török birodalom hanyatlásáig, ebből kifolyólag a forrongó balkáni tűzvészek bemutatásáig valamennyi esemény terítékre kerül, hiszen a háborús konfliktus valójában sokkal 1914 előtt kezdődött. Az első nagy nyugati háború, a francia és porosz viszály végkimenetele illetve a cári Oroszország Európa-politikája 1870-től borítékolta a konfliktus fennmaradását, amihez az ütközőállam Monarchia sem tudott válaszokat adni. Sem akkor, sem a századelőn. Andrássy elemző írása sajátos interpretációja a vérzivatarban úszó kontinensviadalnak, a szemtanú és politikus szemszögéből vizsgálja az eseményeket, megállapításai és okfejtései túlnyúlnak a korabeli jelen kérdésein. A mű megkerülhetetlen mind a történelem iránt érdeklődőknek, mind pedig a nemzeti múlt olvasóinak. ,,Oroszország minden ízében hódító állam. Ott két hódító irány küzd egymással, az egyik az, amely Ázsia felé kívánja terjeszteni a cárok birodalmát Mandzsúriával és esetleg Indiával, mint végcéllal, a másik pedig, amely a keleti kérdést tartja fontosabbnak, és az ortodox szláv világ élén akarja magának a Boszporus és a Dardanellák uralmát biztosítani. A háború oka az, hogy az utolsó japáni háború óta Oroszország teljes erővel a keleti ambíció szolgá?latába állt, és különösen az, hogy ezen keleti ambícióját a nagyszerb eszmék felkarolásával indította meg."

"A szívemben, titokban, ezeregy nagy titok van" - énekelte Karády Katalin az Egy tál lencse című filmben. A verssort a nézők önvallomásként is értelmezhették, hiszen a filmsztár élete - kis túlzással - csak titkokból állt. Rajongói, életrajzírói és ellenfelei egyaránt a Karády-rejtélyt szerették volna megfejteni - a kutatásokkal, a feltételezések bizonyításával, a pályakép megrajzolásával azonban újabb és újabb történetek, ismeretlen részletek kerültek napvilágra. Karády időtlen népszerűségének magyarázata talán éppen ezekben a nagy titkokban rejlik. Negyedszázaddal a színésznő halála után elérkezett az ideje annak, hogy színháztörténeti források segítségével megrajzoljuk félbetört pályaképét és rekonstruáljuk életrajzát. Nem kezdtünk újabb nyomozásba s elméleti fejtegetésbe - ehelyett a rendelkezésre álló ismeretanyagot összegeztük." (a Kiadó)

Márai Sándor: Az elmúlt ötven évben sok mindent csináltam, amit nem kellett volna, sok mindent írtam, mondtam, amit okosabb lett volna nem megírni és nem kimondani. Az egész, együtt, ez volt az élet. Minden más csak ennek feltétele volt. Nem tehettem mást, úgy írtam, ahogy éltem. Márai Sándor 1972-es naplóbejegyzése (nem kevés öniróniával) hívja fel a figyelmet akaratán kívül "kalandos" életének és nem kevésbé kalandos sorsú műveinek összefüggéseire. A naplók jóvoltából szinte a nyilvánosság előtt leélt élete a huszadik század történelmének, a magyar író és irodalom sorsfordulatainak olyan példázatává emelkedett, amelyben művészet, politika, magánélet, polgártudat egyként jellegzetes alakzatként formálódott. Ezáltal a huszadik századi jellegzetes életlehetőséggé, életrenddé emelkedett. Ez a kötet ennek az életműnek a nyomába eredt, és az életmű által fölvetett irodalmi és ezzel az irodalommal egybehangzó más kérdésekre keresi a lehetséges feleletet. Az életmű szerveződésétől a népszerű-sikeres íróvá válásig, onnan a kényszerű emigrációig, majd a létformává lett számkivetettségig kíséri végig az írói pályát. Feltárja: az életmű miként visszhangzott a magyar kritikában, és a tiltás után miként indult be a széleskörű befogadás folyamata, miután a hazaérkezett hagyatékból sorra megjelentek a naplókban jelzett önéletrajzi és más tárgyú művek. Ez utóbbiak juttatták el a régebbi és az emigrációs alkotásokat a rejtőzködéstől a nyilvánosságig, kiteljesítvén az immár európai hírnévre szert tett Márai Sándorról tudott, sejtett, láthatóvá tett ismereteinket.

Három napja esik az eső. Nem a hosszas esőzésekre jellemző ónos egyhangúsággal, hanem vidáman, sűrűn, egyfolytában zuhog, mintha valami futó nyári zivatar lenne. Az ember állandóan azt hiszi, hogy a hatalmas zápor perceken belül elmúlik. Az ember ezt három napig hiszi. Azután abbahagyja. Három napja esik az eső. Ónos egyhangúsággal, meg csupa ilyenek. Nemsokára megyünk ebédelni, de már nem kapni semmit. Na, sag schon. A rejtélyes Rejtő. Akiről rengeteg sztori forog közszájon, ám a legtöbbet nem támasztja alá tényanyag, úgyszólván nincs is életrajza, csupán legendáriuma. Talán egyetlen más magyar művészről sem született annyi biográfiai anekdota, mint róla. A számos ismeretlen kisebb terjedelmű Rejtő-szöveget, levéltári dokumentumot, sajtómegjelenést és fotót tartalmazó emlékkötet egyik legnagyobb szenzációja a hagyatékból előkerült és most először publikált írások gyűjteménye, de emellett a szerelmi levelezése, ifjúkori versei is helyett kaptak a gazdag fotó- és képanyagot, valamint az eddigi legteljesebb bibliográfiát tartalmazó exkluzív kötetben..

Amikor munkámról először beszélgettem Radnóti Miklósnéval, két dolgot kérdezett. Először azt, hogy miért is érdekes egy dedikáció, másrészt hogy hol tartok a kutatásban, mennyi ajánlást sikerült összegyűjtenem. Büszkén vágtam rá: kétszázat, kétszáz dedikáció van akkoriban még csak ennyi volt , mire Gyarmati Fanni elkezdett harsányan nevetni, és azt mondta: Az nem lehet! Miklós nem adott el annyi könyvet. A dedikációk mint írói kézjegyek régóta az irodalomtörténeti (és a gyűjtői) érdeklődés látóterében vannak, hiszen a szerző által írt ajánlás érdekes, mint az irodalmi élet történésének, a gesztusnak megfogható dokumentuma. Emellett azonban a dedikáció információt is hordoz: életrajzi forrás, amiből kirajzolódik a teljes kapcsolathálózat. Radnóti ama kevesek közé tartozik, akik a kifejezés nyelvi gondossága mellett a látható nyelven való közlésre is különös gondot fordítottak. Keze írása pontos és szabályos, formái csinosak, de minden cikornyától és hivalkodástól mentesek, tükrözik kifejezőeszköz mivoltukat írta róla a Meredek út tipográfiáját készítő Haiman György.