Szépmíves Könyvek

A világ legboldogabb teremtése én volnék... Primadonna volt. És sztár. A közönség kedvence. Mindenki szerette, állítólag ő is szeretett mindenkit, soha egy rossz szót nem mondott senkire. Blaha Lujza az a magyar színésznő, akinek alakját már saját kora is a legendák égboltozatába emelte s hírnevének ragyogásán a közben elmúlt idő sem haloványított szinte semmit, írta róla Csillag Ilona színház- és drámatörténész. Naplójában életének és mesés pályafutásának történetét írja meg. Közvetlen szavakkal beszél színészi fejlődésének, sikereinek, utazásainak és három házasságának kalandos eseményeiről. Színes képet rajzol a kor pesti, sőt bécsi és párizsi társasági életéről s a divatos fürdőhelyek mulatságairól. Bensőséges humora és kitűnő megfigyelőképessége közelségünkbe hozza pályatársait, de életre kelnek a Napló lapjain a múlt század végének művészeti és társadalmi nagyságai is Jókaitól Munkácsyn keresztül egészen Türr Istvánig. Kellemes olvasmány Blaháné naplója; egy melegszívű művész-asszony vallomása a körülötte kavargó életről és a mi számára legkedvesebb: arról a tündérkastélyról, amelynek színház a neve. Aztán fölkerestek megint az emberek és nagy vala szívemnek a gyönyörűsége. Olyan ünnepséget rendeztek a születésem napjára, hogy álmodni se mertem volna soha. A sok gratuláció, a sok virág, levél, köszöntő és egyéb ajándék könnyekre fakasztott, amikor pedig egy szép őszi reggelen a Népszínház falán megpillantottam az utcajelzőtáblát, hogy: Blaha Lujza-tér, hát úgy megdobbant a szívem és úgy kalapált, hogy azt hittem no most mindjárt kiugrik a helyéből! Idén 90 éve, hogy meghalt Blaha Lujza.

Amikor munkámról először beszélgettem Radnóti Miklósnéval, két dolgot kérdezett. Először azt, hogy miért is érdekes egy dedikáció, másrészt hogy hol tartok a kutatásban, mennyi ajánlást sikerült összegyűjtenem. Büszkén vágtam rá: kétszázat, kétszáz dedikáció van akkoriban még csak ennyi volt , mire Gyarmati Fanni elkezdett harsányan nevetni, és azt mondta: Az nem lehet! Miklós nem adott el annyi könyvet. A dedikációk mint írói kézjegyek régóta az irodalomtörténeti (és a gyűjtői) érdeklődés látóterében vannak, hiszen a szerző által írt ajánlás érdekes, mint az irodalmi élet történésének, a gesztusnak megfogható dokumentuma. Emellett azonban a dedikáció információt is hordoz: életrajzi forrás, amiből kirajzolódik a teljes kapcsolathálózat. Radnóti ama kevesek közé tartozik, akik a kifejezés nyelvi gondossága mellett a látható nyelven való közlésre is különös gondot fordítottak. Keze írása pontos és szabályos, formái csinosak, de minden cikornyától és hivalkodástól mentesek, tükrözik kifejezőeszköz mivoltukat írta róla a Meredek út tipográfiáját készítő Haiman György.

"Csak nagy érzések égtek most bennem..." Jászai Mari emlékiratait olvasni még ma is izgalmas. Először 1927-ben jelentek meg, bár a feljegyzések, maga az emlékirat és a naplók sorai eredetileg nem azzal a céllal készültek, hogy valaha is kiadásra kerüljenek. Jászai a halála előtti néhány hónapban meggondolta magát, ekkoriban kezdte ugyanis Lehel Istvánnal kiválogatni a híres Pepita Füzet lapjait, melyek nemcsak gyerekkorról, színházról, vélt vagy valós szerelmekről (Kassai Vidor, Reviczky Gyula, Feszty Árpád, Szomory Dezső) szólnak, hanem a lélek belső rezdüléseiről, a nőiségről, sikerekről és kudarcokról, válságokról és vívódásokról. És végül szerelemről is: Plesch Jánost Rajecben ismerte meg 1908-ban, a neves belgyógyász Albert Einstein orvosa is volt, de jó barátságot ápolt korának számos művészével és közéleti személyiségével, mint Bernard Shaw vagy Marlene Dietrich. A jelen kiadás az első közlés alapján készült. Jászai Mari kilencven éve hunyt el. "Jászai autodidakta, keserves szomjúsággal szerezte műveltségét. S talán sokszor naiv és tájékozatlan, mégis e nagyindulatú darabos lélek megrázó mélységeivel, bátor önismeretével megható hite nemes fényében több és különb és eredetibb sok nyugati ország nagyhírű memoár-írójánál. Gyakran sokkal inkább író, mint színész, a balladai szaggatottság tragikus hatásának zseniális ismeretével, s itt megmutatkozik, hogy a tehetség tulajdonképpen egyféle, s talán csak véletlenség, hogy a zseniből író, festő, színész vagy filozófus lesz-e." (Török Sophie, Nyugat, 1927.)

"Első emlékeim 1848-ba nyúlnak vissza. A magyar szabadságharc mozgalmaiban kezdődnek, amikor négyéves voltam, és természetesen semmit sem értettem az egészből. Csak a csatazajra emlékszem homályosan, amely Miskolc körül tombolt. Ebben a városban laktak szüleim, amely hol az ellenség kezébe került, hol a magyarok birtokába vándorolt. Apám - hogy is mondjam csak? - sóhivatalnok volt, vagyis sóbeszerző, biztosan már nem is tudom. Csak azt tudom, hogy éjjel-nappal őrszem sétált le meg fel a házunk előtt, mert apám állami pénztárt kezelt. Idősebb bátyám, aki akkor tízesztendős volt, azután is sokat mesélt körülményeinkről, de világosan sohasem ismertem ki magamat. Arra emlékszem jól, hogy mikor először terjedt el a híre az oroszok miskolci bevonulásának, az összes családapák biztonságba akarták helyezni hozzátartozóikat. Apám is elküldött minket, anyámat és az összes gyerekeket, a Mátra hegységbe, amely talán a legszebb vidék egész Magyarországon." (részlet a könyvből) Emlékirat, naplótöredékek és a feleségéhez írt levelek egy kötetben. A különleges összeállítás először jelenik meg így: Munkácsy franciául írta meg emlékeit, naplója a Pesti Napló hasábjain látott napvilágot 1894 májusában, feleségéhez írt levelei pedig az 1870-es évektől valók. E triptichon szerkezet felrajzolja Munkácsy életét, miközben egy kusza keletkezéstörténetre is rávilágít: a francia nyelvű memoár szövegét először Munkácsy titkára, Malonyay Dezső juttatta el a Pesti Naplónak, amelyik harminc fejezetben adta közre az írást, úgy, mintha maga a Művész írta volna meg a napilapnak. Pár év múlva az eredetit leközli a Revue de Paris, majd 1897-ben megjelenik az Emlékirat francia kiadása. Aztán a német, végül két évtized múltán, 1921-ben magyarul is. Közben Malonyay megírja a nagy Munkácsy monográfiáját, amelyben szintén Munkácsy-sorok, naplórészletek szerepelnek. Hol akkor az igazság, tehetjük fel a kérdést? A válasz egyszerű: A jelen kötetben, amelyik tartalmazza mindkét szövegváltozatot, amit talán nem túlzás valóban Emlékiratnak titulálni.

"A szívemben, titokban, ezeregy nagy titok van" - énekelte Karády Katalin az Egy tál lencse című filmben. A verssort a nézők önvallomásként is értelmezhették, hiszen a filmsztár élete - kis túlzással - csak titkokból állt. Rajongói, életrajzírói és ellenfelei egyaránt a Karády-rejtélyt szerették volna megfejteni - a kutatásokkal, a feltételezések bizonyításával, a pályakép megrajzolásával azonban újabb és újabb történetek, ismeretlen részletek kerültek napvilágra. Karády időtlen népszerűségének magyarázata talán éppen ezekben a nagy titkokban rejlik. Negyedszázaddal a színésznő halála után elérkezett az ideje annak, hogy színháztörténeti források segítségével megrajzoljuk félbetört pályaképét és rekonstruáljuk életrajzát. Nem kezdtünk újabb nyomozásba s elméleti fejtegetésbe - ehelyett a rendelkezésre álló ismeretanyagot összegeztük." (a Kiadó)

"...Az érdekességet csakis annak a kitűnőségnek köszönheti, akiről szó van..." "Hogy nehéz órákban mi volt ő királyi férjének, miképpen tudta őt gyengéd, de egyszersmind erős kézzel is támogatni, midőn ami - fájdalom - nagyon is sokszor történt, a sors csapásai őt letöréssel fenyegették, miképpen tudta ő egy rettenetes családi katasztrófa pillanatában, midőn kimondhatatlan fájdalom dúlta szét az ő saját anyai szívét, a római nő heroizmusával leküzdeni saját fájdalmát, hogy az atya szívébe csepegtesse a vigasznak azon balzsamát, amelyre az ő saját sebei annyira rászorultak volna..." Az író-újságíró Falk Miksa 1863-tól Erzsébet királyné tanítója és magyar nyelvtanára volt. Hazatérte után, a kiegyezést követően a Pester Lloyd főszerkesztője lett. Sisiről írt visszaemlékezéseit eleinte részletekben közölték a folyóiratok, végül 1898-ban önálló kötetben is megjelent. Az írások igen jól megörökítik azt a bensőséges viszonyt, ami közte és tanítványa között alakult ki az évek során, nem egyszer a politikáról és a magyar lelkiségről is eszmét cserélnek, máskor a respublika vagy a kormányzás kérdése kerül szóba, miközben Falk szemtanúja volt a családi élet minden történésének, születésnapnak és tragédiának egyaránt. Akiről a legkevesebb szó esik, az maga a császár, Ferenc József.

Erdős Renée hajdani botránykönyve 1923-ban jelent meg először. Főhőse, Dóra a nyárspolgár magyar lány, aki szerelmi házasságot köt, amit a család is támogat, s esküvőjét követően boldogan és izgatottan készül hosszú és érdekesnek ígérkező nászútjára. Vajon hogyan felel meg az erkölcsösnek nevelt fiatalasszony a hitvesi kötelességnek, képes-e egyáltalán a nemiséget a maga természetes valójában elfogadni, vagy az csak a szó igazi értelmében kötelesség marad a számára? Hogyan fogadja férje követelőzéseit s annak hűtlenségét, amelyet a jól ismert férfi logika könnyen megideologizál?

"Megint egy könyv Mindszentyről. Megint egy könyv az 1956-os forradalomról és szabadságharcról. Könyvtárnyi anyag áll rendelkezésre mindkét témáról. Lehet új dolgokat megjelentetni? Lehet eddig ismeretlen történelmi adatokkal előrukkolni? Lehet! Erre vállalkozunk az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulóján. A jegyzetek gyűjteménye részben visszaemlékezés, hiszen az események egyik meghatározó szereplője írta meg tapasztalatait, adta át az általa megélt történések lenyomatát, ugyanakkor egyfajta feldolgozása, bemutatása a korabeli történelmi napoknak. Az iratok az Amerikai Egyesült Államok követségén, 1956. november 4-e után félrabságban élő bíboros feljegyzései, amelyek a követség magányában születtek. A forradalom és Mindszenty József neve szinte egybeforrt. De hogy mi is történt pontosan, hogyan látta a legfontosabb szemtanú az eseményeket, és egyáltalán: hogyan ítélte meg saját szerepét a szabadságharcban, az kiderül a jelen kötetből, mely a Mindszenty-hagyaték frissen feltárt anyagainak tematikus feldolgozását nyújtja." (a Kiadó)

Három napja esik az eső. Nem a hosszas esőzésekre jellemző ónos egyhangúsággal, hanem vidáman, sűrűn, egyfolytában zuhog, mintha valami futó nyári zivatar lenne. Az ember állandóan azt hiszi, hogy a hatalmas zápor perceken belül elmúlik. Az ember ezt három napig hiszi. Azután abbahagyja. Három napja esik az eső. Ónos egyhangúsággal, meg csupa ilyenek. Nemsokára megyünk ebédelni, de már nem kapni semmit. Na, sag schon. A rejtélyes Rejtő. Akiről rengeteg sztori forog közszájon, ám a legtöbbet nem támasztja alá tényanyag, úgyszólván nincs is életrajza, csupán legendáriuma. Talán egyetlen más magyar művészről sem született annyi biográfiai anekdota, mint róla. A számos ismeretlen kisebb terjedelmű Rejtő-szöveget, levéltári dokumentumot, sajtómegjelenést és fotót tartalmazó emlékkötet egyik legnagyobb szenzációja a hagyatékból előkerült és most először publikált írások gyűjteménye, de emellett a szerelmi levelezése, ifjúkori versei is helyett kaptak a gazdag fotó- és képanyagot, valamint az eddigi legteljesebb bibliográfiát tartalmazó exkluzív kötetben..

"Volt benne valami elpusztíthatatlan, valami elemien sugárzó, melyet később idő, nyomorúság, magány és csalódások sem tudtak meghamisítani. Zsüli néni igazi nő volt, a fin de siecle remekműve, ritka tünemény." (Márai Sándor) A lassan feledésbe merülő írónő M. Hrabovszky Júlia nem csupán azért érdekes emlékiratszerző, mert Márai Sándor nagy-nagynénje, hanem azért is, mert nyitott, fogékony asszony, aki hosszú élete során nagyon sok történelmi és társadalmi eseményt tapasztalt közelről s örökítette meg élményszerűen. Ő még látta a magyar millenniumot, az 1900. évi párizsi világkiállítást, az első világháborút, a történelmi Magyarország felbomlását és számtalan más fordulatot a második világháború bezárásáig. Sorsa nagyon különböző helyzetekbe, sőt országokba sodorta: Budán és Kassán gyerekeskedett, bácskai és bánáti városokban bálozott, Bécsben és Herkulesfürdőn nevelősködött, éveket töltött Párizsban, fiatalasszonyként Bukarestbe költözött, és rengeteget utazott Ausztriában, Olaszországban, Franciaországban. Élt szegényen és jómódúan, ünnepelt társasági kedvencként és keményen dolgozó, független értelmiségi nőként, boldog asszonyként és magányos özvegyként, rangos lapok külföldi tudósítójaként és az irodalomból "kikopott" szerény nyelvtanárnőként, de mindig megmaradt "grande dame"-nak. "Kedves öcsém Márai Sándornak megígértem, hogy megírom memoirjaimat, mert hosszú életemnek vannak érdekes pillanatai, főleg azok számára, akik szeretnek. Te, Sanyikám, annyi jelét adtad ragaszkodásodnak, hogy igyekezni fogok megírni visszaemlékezéseimet..." - így kezdődik a letehetetlen emlékirat. Részlet Steinert Ágota irodalomtörténész utószavából: Egy polgárasszony vallomásait olvashatja az olvasó, ha kezébe veszi Hrabovszky Júlia emlékiratát, mely osztályának erényeit és hibáit egyaránt tükrözi. Erényeit magától értetődő természetességgel képviseli: a szellemi igényességet, a függetlenség vágyát, a kreativitást, azt a fajta tartást, amely független az élethelyzetek változásától. Ugyanakkor maga vallja be, hogy osztálya - talán méltányosabbak vagyunk, ha azt mondjuk: osztálya számos tagjának - előítéleteit is elfogadja, ezért tesz olykor éles, néhány esetben kifejezetten sértő, elfogadhatatlan antiszemita megjegyzést, noha magát korántsem tartja antiszemitának. Alapvető élménye a trianoni veszteség, s az, hogy a későbbiekben az elcsatolt területek visszaszerzésében közreműködött Mussolini és Hitler, elhomályosítja éleslátását, nem ismeri fel demagógiájuk embertelenségét, nem veszi észre, hogy a revízióért milyen nagy árat kell majd Magyarországnak fizetnie. Sokáig élt Márai Sándor nagy-nagynénje, és sokat megért, jót is, rosszat is, jól és rosszul is. Megpróbálta értelmezni mindazt, ami vele történt, hol sikerrel, hol sikertelenül. Ha végigolvassuk emlékiratát, bizonyára nemcsak történelmünk közel száz évét ismerjük meg jobban, de azt a mindennapi életet is, amelyre és amelyből a történelem épül. Ezeket a mindennapokat elsősorban a nők alakították. A nők - lányok és asszonyok, nagyanyáink és dédanyáink -, akik nem pusztán elviselték, de vállalták is sorsukat, szívósan, bátran, olykor hősiesen...

Már kislány koromban hallottam az Ady-fiúkról, Endréről és Lajosról. Ők Érmindszenten laktak, mi tőlük négy kilométernyire, Érszentkirályon. Az ő apjuk is gazdálkodott, az enyém is. Apámat Kaizler Lászlónak hívták, s ez ugyan hangzásra német név. De apám ősei már a XVI. században telepedtek le Magyarországon, s a magyar földdel való viaskodás, a magyar bor, búza ereje, maga az élet itt, az Érmelléken réges-régen ízig-vérig szilágyságiakká, idegyökerezett birtokos-nemesekké gyúrta a Kaizlereket. Anyám, Jakó Ilona, pedig éppenséggel ősi magyar család leszármazottja, amit hármas előneve is bizonyít: szalárdi, félegyházi és farnazsi Jakó-lány volt, ki a szomszédos Szatmárból ő is birtokról, gazdálkodásból került apámhoz Szentkirályra. Ezt azért mondtam el, értessem: a mi portánkon ugyanazon a magvas tisztaságú szilágysági nyelven beszélnek, s ami a mi vidékünkön ezzel együtt jár, ugyanazt a károligáspáros Kálvin-hitet vallják, mint valamikor az Adyékén. Ez pedig azt is jelenti, hogy életfelfogásban, gondolkodásban, régi eszményekhez való ragaszkodásban nagyjából az ő portájuk, s a mienk igen kevéssé különbözött. Csak éppen múlt tekintetében tettek túl rajtunk, hiszen tudott dolog, hogy ők a XIII. századig vezették vissza családfájukat. Sőt, lelkes, ifjú Ady-sarjak valamikor, túlzó romantikával, egyenesen Ond vezértől próbálták származtatni magukat... Az emlékiratíró Kaizler Anna 1910-ben ment feleségül Ady Endre öccséhez, Ady Lajoshoz. Ekkor már ismerte Ady Endrét is, a Párizsból hazatérő költővel 1909 pünkösdjén találkozott, abban az időben, amikor igen felkapott volt a Nemzeti Színház épületében lévő Szikszay vendéglő... A szerző rajongva figyelte Ady Endre életét, költészetét, feljegyzéseit kiegészítette az Ady-portán fellelt Ady-levelekkel, a családi események krónikáival, Léda jellemzésével, a Csinszka-történettel és a Dénes Zsófia-szállal meg sok minden mással, s végül 1942-re összeállt az Érszentkirályon elkezdett emlékirat. Benne végigkövethetjük a költő utazásait, nyugat-európai kalandozásait, de vívódásait, hazameneküléseit is a szülői házba. A párhuzamos életrajz, tágabb értelemben az Ady-fiúk története páratlan kortörténeti panorámakép is a korszak íróiról, művészeiről, a szerkesztőségek kulisszatitkairól, szerelemről, házasságról, alkotásról és válságról, hétköznapokról és társadalmi eseményekről, arról a miliőről, amelyben élt és alkotott Ady Endre. Is. A miliőről, amely nemcsak Párizs, Nizza, Firenze, Budapest és Nagyvárad, hanem Érmindszent, Kalotaszeg, Csucsa, Kolozsvár. És a Szilágyság.

"Tatjána vörös nő volt. Legtöbbször fekete ruhát hordott, és alt hangon beszélt." Irodalmi szenzáció. Tatjána: Rejtő Jenő (1905-1943) alighanem utolsó, kéziratban maradt, hosszabb lélegzetű műve, melyet a Petőfi Irodalmi Múzeum őriz. Az író 1932-től kezdett el "gyorsregényeket", füzetes-tízfilléres ponyvákat írni, melyek egytől egyig saját nevén (tehát nem álnéven, mint a P. Howardok) jelentek meg, többnyire a Világvárosi Regények sorozatban. A jelen kisregény igazi noir elbeszélés: egyes szám első személyben regéli el egy, a tisztesség útjáról le-letérő dokkmunkás kiábrándító kalandjait a kikötői alvilágban, mindezt egy férfiúi vetélkedéssel elegy, reménytelen szerelem árnyékában. A címszereplő Tatjána igazi végzet asszonya, szovjet kém (vagy épp kettős ügynök?): a halálból tért vissza, zavaros politikai ügyei óhatatlanul sodorják tragédiába. Mivel az elbeszélésben hangsúlyos szerepet kap egy szovjet hadihajó és holmi orosz emigránsok, elképzelhető, hogy annak idején - az 1930-as években - emiatt: cenzurális okokból nem jelenhetett meg a mű, amelynek pontos keletkezési ideje sem ismert. Külön érdekessége, hogy a Rejtő-életműben ritka módon van egy előzmény-novellája is: a Kopó. Ráadásképp pedig Tatjána, az orosz kémnő címen Rejtő 1937-ben még operett librettót is írt! "Tatjánával a hotelben ismerkedtem meg. Egy este, éppen kijöttem a szobámból, mikor új lakó érkezett. Férfiszabású bő felöltőben volt, kezében kis kézitáska, a fején sapkaszerű simuló kalap. Minden praktikus és egyszerű volt rajta. A kalapja alól két bronzvörös hajtincs látszott ki. Nem lehetett egészen fiatal, az orra körül két redő mélyült az arcába. Nagyon szép volt. Markáns, kissé durva, de mégis szomorúan szép nő volt Tatjána. A nevét akkor még nem tudtam. Egy másodpercre élesen felém fordult, végignézett rajtam, aztán benyitott szobájába. A mellettem lévő szobába. Valahogy megéreztem, hogy messziről jött, hogy felette áll e kis bűnözőknek, akik itt laknak. Az első pillanattól fogva érdekelt."

Irodalmi szenzáció. Az ismeretlen Móricz. Lehet-e egy tollforgató művészről hiteles pályaképet festeni, ha csak részleteiben ismerjük életművét? Nyilvánvaló, hogy a száz százalékos szövegismeret csak megközelíthető ideál lehet, de minél teljesebb, annál hitelesebb az írói profil. Minden bizonnyal másképpen értékeljük alkotói indulását, ha ismerjük lappangó zsengéit - állapítja meg Urbán László irodalomtörténész, a kötet összeállítója. Novellák, karcolatok, publicisztikák, jelenetek, vallomások és nyilatkozatok: megannyi Móricz-arc, megannyi téma: sok-sok tucat hevenyészett, kiadatlan és kötetbe nem rendezett írás. Az időszak a századforduló monarchiájától a világháborún és a Tanácsköztársaságon keresztül a Bethlen-korszak végéig tart, térben a millenniumi Budapesttől Debrecenen át a tündérország Erdélyig, és vissza, az Alföld és Tisza vidékétől a fővárosi lokálokig, színpadokig. A filmről, színházról és irodalomról tett vallomásai, kritikáinak és közéleti tárcáinak egy része egészen a háborús időkig tartó időszakról vallanak, így kiváló képet adnak a Horthy-rendszer utolsó éveiről is. Móriczot gyakran érte a vidékiesség, az elavult tematikusság, az idejétmúlt konfliktusok felelevenítésének vádja: mintha nem is a 20. században élt volna. Az utóbbi időben fellelt írások tökéletesen rácáfolnak erre, minden írónk közt ő mondja a leglesújtóbb kritikát a magyar társadalomról, ő mutatja fel legvérzőbb sebeinket, mégpedig azokon a társadalmi rétegeken, melyeket eddig az egészség, az érintetlen épség illúzióival vettünk körül. Tökéletesen aktuális akkor is, amikor felméri a haladás, a modernizálódás okozta veszteségeket: eltűnt a népviselet, az autentikus népművészet, a népzene, a népszokás, haldoklik a magyar konyha. Móricz művészete bizonyítja, hogy felnövekedett az európai témákhoz, így például hallatlan érzékenységgel ábrázolja az új nagyvárosi "nőtípust", a mondén, tőzsdéző és morális értékeit pénzre váltó, minden idealizmustól mentes, "felszabadult" nőt. "Nem akkor vagyok magyar író, a magyarság írója, ha vissza akarom kergetni őket az elhagyott útra, cifra szűrbe és a jobbágyságba ?, hanem akkor, ha megértem, hogy ma mit akar, és segítségére akarok lenni ebben a magára vállalt új életben. A magyarok, úgy látszik, teljesen ki akarnak költözni Ázsiából ? de akkor segítsünk nekik, hogy európai ember lehessen belőlük. Nem múzeumi magyarságot kell megőrizni ebben az életben, hanem élő magyarságot, amelyik méltó tagja legyen a világ kultúrájának."

"A XX. századot úgy is elbeszélhetnénk, hogy elmondjuk a koncentrációs táborok rendszerének történetét." (Joel Kotek) Internálótábor, kényszermunka, kitelepítés, gyűjtőfogház, Markó utca, Andrássy út 60., ÁVH, Pobjeda, csengőfrász... egy korszak Magyarországon, ami Rákosi nevéhez köthető. Egy korszak, ami a bolsevik Magyarország története, a terror, a megfélelmítés és a teljes kiszolgáltatottság szürke hétköznapjai. Mindszenty szavaival: "Az igazság mindig igazság marad, ha hangját veszti is. De a hazugság hazugság marad, ha milliók hirdetik, milliók erőszakolják és százmilliók veszik is be... A jegy, amelyet korunk homlokán hord, egyre jobban kiütközik a törvényes őszinteség elsikkasztásán: az igazmondás hiánya rendszeressé vált és hadászati fokra emelkedett. A szavak és tények értelmének kiforgatása, az ámítás klasszikus fegyvere." A könyv témája a magyarországi internálási rendszer története 1945 és 1953 között. Ezen belül kiemelt szerepet kap a recski internáló- és kényszermunkatábor működése 1950-től 1953-ig. Az eddigi legteljesebb munka e témában főként levéltári forrásokon alapul, nem mellőzve a vallomásokat, visszaemlékezéseket és beszámolókat sem. Fontos hangsúlyozni, hogy a téma feldolgozatlansága miatt szinte naponta újabb és újabb dokumentumok kerülnek elő mind az internálási rendszer működésével kapcsolatban, mind a recski tábor internáltjaival és a tábor működtetésével összefüggésben. Az internálási rendszer 1950 és 1953 között élte a "fénykorát" Magyarországon. A rendelkezésre álló levéltári dokumentumok, visszaemlékezések segítségével főképp a kistarcsai és a recski tábor működését lehetséges jelenleg rekonstruálni. Recskkel kapcsolatban közel sem elégséges, de jó támpontot jelentenek a kutatónak az internáltak személyes vizsgálati dossziéi. A szerző valamennyi hozzáférhető információt feldolgozott e kötetben, melynek súlyos mondanivalóját páratlan képanyag és melléklet teszi teljessé: térképekkel, fogolylistával, a fogvatartók névsorával, a rendszert működtetők bemutatásával. "A tábor helyéül azt a Recsk közelében lévő erdős területet választották, amely az akkori Sándorréti gondnoksághoz tartozott. Az egész azzal indult, hogy 1950 júniusában két ÁVO-s felkereste az erdőgazdaság - akkor Nemzeti Vállalat - Kossuth utcai központjában Ferenczy Ferenc főmérnököt (Gonda vezérigazgató akkor már távozóban volt). Behívatták Pandula Zoltán műszaki osztályvezetőt, és utasították őket a recski táborhely azonnali átadására és az ott található lakások haladéktalan kiürítésére. Még aznap a két államvédelmis a helyszínre ment, odarendelték Urbánfy István sándorréti gondnokot és Szonntagh Pált, aki a területen erdőrendezési munkákat végzett, és az ott lévő két lakás egyikében lakott. Urbánfyt utasították, hogy a Csákánykő közelében jelöljön ki egy területet, ahol rabokkal felépíttetik a tábort, és megnyitják a kőbányát (...) Szonntagh megkapta a feladatot: egy napon belül ki kell mérni a területet. Tiltakozott, mondván, hogy háromszögelés szükséges. A válasz: 'ha nem készül el holnap délig, lövök'. Másnapra elkészült a kitűzés, Praveczky Andor (az egyik lakó) a faluba költözött, Szonntagh pedig a Jámbor-arborétum területén lévő Koczka tanyára ment át (...) Nem sokkal ezután megérkezett a rabok első csoportja..."

A magyar first lady emlékei, a századforduló nagyasszonyának vallomása. A költő látnok is, apám oly igaz költő volt. Mert borzasztó azt hinni, hogy annyi szenvedés után remény nélkül kelljen meghalnia. Deák eljött ismételve, de akkor már, midőn másodszor jött, nem ismert meg apám senkit, s mind aggasztóbb lett a baj. Elköltözött ama hazába, hol megszűnik a gond. Nagyon szerettem őt, és elszorult szívem elgondolva: hogy most fagyos hideg borult szerető szívére, mély álmaira. Vörösmarty Mihály leánya, Vörösmarty Ilona (18461910), a legkiválóbb, legelőkelőbb magyar hölgyek egyike, ahogy írták róla 1900-ban, 1867-ben feleségül ment Széll Kálmánhoz, aki 1899 és 1903 között Magyarország miniszterelnöke volt, Bánffy Dezső utódja. A first lady emlékirata nem elsősorban politikai visszaemlékezés, még csak nem is családi krónika elsőrenden, hanem az apátlanság története. Édesapja halála után ugyanis Deák Ferenc, a haza bölcse lett a gyámapja, aki Vörösmarty Mihály legjobb barátja volt. Az ő pályafutásának háttértörténete erősen felsejlik a sorok között, ezáltal a visszaemlékezés remek társadalmi tabló Magyarország történetéről, a kiegyezés és a monarchia időszakáról, miközben részletes beszámoló egy tehetséges ifjú hölgy mindennapjairól, aki Andrássy Gyula, Lónyay Menyhért, Tisza Kálmán, Apponyi György társaságában élte hétköznapjait, és akinek Deák Ferenc volt a példaképe, a mentor és apakép. Esküvőm szeptember közepén volt, s december elején, kérelmemre, fölmentünk Pestre. Hat hétig maradtunk, s gyámapám naponként eljött hozzánk több órára, kik anyámnál és bátyámnál laktunk, de az estéket többször a Körben tölté. Deák Ferenc 1868-ban jött először Rátótra, s ezentúl ott tölte az országgyűlési szünidőket, hetvenhárom nyarán volt ott utoljára.