Szépmíves Könyvek strana 2 z 3

Gróf Károlyi Istvánné Windischgrätz Mária Magdolna arisztokrata úrhölgy, négy gyermek édesanyja, szenvedélyes vadász, díjugrató lovas, szállodatulajdonos. Sárospatakon született 1911-ben. Dédunokája Alfred Windischgrätz hercegnek, aki az 1848-49-es szabadságharc idején egy ideig a császári csapatok főparancsnoka volt. Édesapja Windischgrätz Lajos katonatiszt, a Wekerle-kormány tárca nélküli minisztere, az 1926-ban kirobbant frankhamisítási botrány fő vádlottja, már magyarnak vallotta magát. Windischgrätz Mária Magdolna a hercegi család birtokán, a sárospataki várban töltötte gyermekkorát, majd 19 évesen férjhez ment gróf Nagykárolyi Károlyi Istvánhoz. Az 1930-as években a Károlyiak fóti és zempléni birtokain élt családjával, a háború előtti időszakban a füzérradványi kastélyukban férjével kastélyszállót üzemeltettek. A második világháború alatt gyermekeivel külföldön élő rokonokhoz menekült, lányával és két fiával a háború után visszatért Magyarországra. Férjével újra megnyitották a füzérradványi kastélyszállót, ami csak néhány évig működhetett, az 1949-es államosítással mindenüket elveszítették. Az osztályidegenné vált család a szökés mellett döntött, a zöldhatáron át jutottak el Ausztriába, majd Dél-Amerikába emigráltak, és Argentínában kezdtek új életet. A Csendes-óceán partján építették fel a "Pipacs" nevű hotelt, amit férje haláláig együtt működtettek. A hatvanas évek végén legkisebb fiával az Egyesült Államokba költözött, 2004-ben halt meg Washington D. C.-ben. Gróf Károlyi Istvánné a családi fotóalbumok mellé írt feljegyzéseit az 1970-es években kezdte el írni. A képekhez fűzött német és magyar nyelvű emlékiratok élénk képet festenek a 20. század történelmének viharos időszakairól. Írásában felbukkannak gyermekkori emlékképek, megelevenedik a harmincas évek világa, a nagybirtokos nemesi család hétköznapi élete, naplószerűen jelennek meg a második világháborús emlékek és a háború utáni Magyarország életképei. Gróf Károlyi Istvánné részletesen ír az emigrációban töltött évtizedekről, ahonnan ő már csak látogatóba érkezett Magyarországra. Legidősebb fia, gróf Károlyi László feleségével a kilencvenes években hazatelepült, és azóta a fóti kastélyban élnek.

Rejtő Jenő 1941 táján írhatta életművének eme kevéssé ismert darabját. Az Afrikában játszódó kisregény főhőse egy orvos-kalandor: az abszurdba hajló alaphelyzet, illetve Morbicer és a bennszülöttek kulturális különbségei számos komikus helyzetet eredményeznek. Az elbeszélés azonban jóval mélyebb üzenetet is hordoz: a humoron túl a hagyományos életrend és a modern civilizáció ütközésének tragédiájáról is szól. Mindez nem meglepő, hisz a II. világháború idején Rejtő maga is megtapasztalhatta a 20. század technikai fejlődésének zsákutcáit, a szilárdnak hitt értékek amortizálódását, a morális értékek morzsálódását (fegyverkezés, az államhatalom túlburjánzása, jogfosztottság stb.). A nyersanyag-lelőhelyeket hajszoló, szerelmi csalódásában vergődő, a bennszülöttek szemében mitikus lénnyé váló Morbicer azonban gyógyít is - teszi ezt annak dacára, hogy nem jár érte köszönet. Figuráját Rejtő részben Albert Schweitzerről mintázta: a világhírű orvos és humanista afrikai kórházépítéséről és gyógyító tevékenységéről szóló könyve magyarul is olvasható volt, Rejtő innét vette az alapötletet. A kisregény 75 évig lappangott az író szétzilált hagyatékában: annak idején vélhetően az elbeszélésből kiolvasható háborúellenesség miatt nem jelenhetett meg. Különleges annyiban is, hogy számos, egymástól markánsan eltérő változatban maradt fönn, miáltal szinte egyedülálló módon nyílik rálátás a rejtői szövegalakítás dzsungelkonyhájára, az általa teremtett figurák alakulására. A kisregény most először jelenik meg önálló kötetben - ráadásul rögtön 3 változatban! - Konzílium jön. Nekünk kell megállapítani, hogy mi baja van a főnöknek. - De uram, akkor csak róla állapítsuk meg a betegség okát. Rólam az egész világ tudja, hogy még sohasem loptam. - Bejártam az egész világot, és mindenütt tisztában vannak azzal, hogy te vagy a legnagyobb tolvaj. - Uram, te nemcsak rossz szívű vagy, hanem okos is, de most megtévesztett az egész világ. Különben sem értem, hogy egy konzíliumon miért kell az én betegségeimről beszélni, hála Balongának, nem fáj semmim, tehát nem fontos, hogy loptam-e. Ha reméljük, rövidesen meghalsz, ezt a konzílium nevű gyógyítást én nem fogom csinálni. - Te is orvos vagy, tehát tudnod kell szintén, hogy vannak ragályos betegségek, ami azt jelenti, hogyha az egyik ember lop, akkor a másiknak sokszor olyan lesz a gyomra, mint a nadrág. - Vagy a bőr lábszárvédő. Ezzel tisztában vagyok. De itt senki se beteg, csak a főnök. - Mi, orvosok tudjuk jól, hiszen magunk között vagyunk, Tökász: hogy vannak úgynevezett bacilusgazdák, ez annyit jelent, hogy valaki lop, nem lesz semmi baja, és egy másiknak a közelében olyan lesz a gyomra, mint a bőr lábszárvédő. Ezért te mint a törzs varázslója elmondod, hogy kitől és mit loptatok, addig nem tudom meggyógyítani a főnököt, mert gondolhatod, hogy más betegség lesz, ha valaki egy négertől ellopja a halászózsákját, vagy egy misszionáriustól a hosszú csövet, amin keresztül befolynak a távoli fák és hegyek, egészen az ember szemébe. Vagy más betegsége lesz valakinek, akit megrúgok, mert elvitte házam elől a fölfűzött szárított húst...

"- Megérdemlem én ezt? - fordult hozzá a nő. - Miért ne? - kérdezett vissza a politikus. - Mi mégsem állunk egy oldalon - válaszolta a nő, aki Nyugat-Európa egyik legdemokratikusabb és leggazdagabb államából érkezett, és a legcsekélyebb vonzalmat sem érezte a kommunista tanok és nézetek iránt. Különös feleletet kapott: - Barátok között ez nem számít." Ez a fogalmazási mód még akkor is árulkodó, ha mögötte nem feltétlenül őszinteséget kell keresni (bár teljességgel ezt sem lehet kizárni), hanem inkább taktikai szándékot. A politikusnak saját egészsége érdekében óriási szüksége volt az asszonyra. Betegsége évek óta kínozhatta, fájdalmainak megszüntetője a Svájcból érkezett asszony volt. Nem akarta elveszíteni gyógyítóját. Mit tesz az ember, ha egy koreai utazásról kiderül, hogy annak végcélja nem Szöul, hanem Phenjan? Mit tesz a világ elsőszámú nyirokmasszázs-specialistája, ha kiérkezve Észak-Koreába megérti, valójában nem azért utaztatták ide, hogy tanítson, hanem azért, hogy egy "idősebb, beteg urat" gyógyítson. Mit tesz ebben a vadidegen környezetben és az Európától olyan távoli országban egy Svájcból érkezett hölgy, ha a helyi tévét bekapcsolva egyetlen pillanat alatt nyilvánvalóvá válik számára, hogy az azt megelőző napokban nem mást kezelt, mint az ázsiai remetekirályság mindenható vezetőjét, Kim Ir Szent? Pontosan ebbe a helyzetbe került 1987-ben a Lausanne-ban élő magyar származású Szilágyi Erzsébet, aki nem egyszerűen belülről látta a világ elől hermetikusan elzárt országot, hanem napi rendszerességgel másfél órán át kezelte a beteg és idősödő diktátort. A terapeuta 1987-től 1992-ig állt Kim Ir Szen alkalmazásában, aki gyógyulását köszönhette a svájci asszonynak, ezzel is cáfolva azt a közkeletű vélekedést, hogy utolsó éveiben elaggott és félreállított vezető lett volna az országalapító. A kezeléseket a tolmács segítségével végigbeszélgették, mély emberi kapcsolat alakult ki beteg és gyógyítója között. Szilágyi Erzsébet arról mesél ebben a könyvben: milyen embernek ismerte meg a mai napig rejtélyek övezte Kim Ir Szent. A svájci terapeuta olyan színfalak mögött járt, és kapott olykor-olykor bepillantást az ott folyó eseményekbe, ahová rajta kívül egyetlen idegent sem engedtek be. Páratlan és egyedi, amit ő tud és látott. Phenjani élményeiről szóló beszámolója igazi világszenzáció - a mának is szóló tanulságokkal.

Szendrey Júliáról, a mi XIX. századi költőnkről, írónkról, műfordítónkról írni mindig nagy megtiszteltetés. Azt gondolom, hogy ha ő Franciaországban, Németországban vagy Angliában született volna, a közép-európai romantika alkotói között is felbukkanna a neve. Azonban egy kis ország tollforgatójának tizenöt milliónál nem több ember által beszélt nyelven rendkívüli dolgokat kell megteremtenie ahhoz, hogy Európában is ismert legyen. A levélírás nem szépirodalmi műfaj, de nagyon hasznos az élet- és pályarajz szempontjából, ugyanakkor kultúrtörténeti adalékokkal is szolgálhat az olvasó és a kutató számára. A kötet legfőképpen a Szendrey Máriával való levelezést veszi górcső alá, ami eddig még nem jelent meg nyomtatásban. Szendrey Mária, Szendrey Júlia húga tíz évvel volt fiatalabb nővérénél. A könyv életrajzi részéből kiderül, hogy ez a kapcsolat mennyire meghatározó volt a nővér számára, különösen felnőtt korukban. Amikor Gyulai Pálné Szendrey Mária a testvérénél két évvel korábban, 1866-ban meghalt, hiánya végtelen űrt hagyott az idősebb Szendrey lány életében, lelkében. A különleges összeállítás 22 levelet közöl, valamint bemutatja a műfordító Szendrey Júliát is, ugyanakkor részletes életrajz is kiegészíti a kötetet.

Irodalmi szenzáció Erdős Renée önéletírásának megjelentetése. Benne őszintén és részletesen mesél életéről, karrierjéről, fiatalkori álmairól, amikor színésznő szeretett volna lenni, továbbá kétségeiről és vívódásairól, valamint nem utolsósorban versről, prózáról, az első kísérletekről. És aztán természetesen elérkezik a siker időszaka, verseskötete jelenik meg, bejáratos lesz a férfiak által uralt irodalmi életbe - mindezt a századvégen-századelőn. Női írósors, mely összefonódik a regények történetével, mintha Erdős saját maga főhősévé lépne elő. Olvasunk írókról, szerkesztőségek kulisszatitkairól, továbbá Eötvös Károlyról, Molnár Ferencről, valamint Kadosa Marcellről és Bródy Sándorról. Erdős lenyűgöző mesélő - ahogy regényei alapján tudjuk. Ezúttal sem okoz csalódást: sziporkázó és szellemes, miközben saját sorsát boncolgatja. "Miről írok ebben a könyvben? Mielőtt ennek a jelentéktelen eseménynek leírásába belefognék, hadd bocsássak előre valamit, aminek elmondása nélkül magyarázatokat és jegyzeteket kellene ehhez a könyvhöz mellékelnem, amit a téma nem bír el, s megvallom, én magam sem bírok. E könyv írójának eddig ugyanis ötvenegy könyve jelent meg nyomtatásban és számtalan kiadásban. Ezek között körülbelül tíz kötet lírai és drámai mű, és negyven kötet regény. Vagyis csupa olyan munka, amikben a kitalálás, a kompozíció, a fantázia, az érzések különfélesége, az emberi sorsok kaleidoszkópja játszotta a főszerepet."

Vázsonykői és zicsi Zichy Eleonóra (1867-1945) 1885-ben ment férjhez Andrássy Gyula fiához, Andrássy Tivadarhoz (1857-1905). Tivadar halála után négy évvel a családi vagyon egyben tartása miatt sógorával, ifjabb Andrássy Gyulával (1860-1929) házasodott össze. Fiatal korától naplót vezetett, a húszas években emlékirat írásába is belefogott, végül nem készült el vele. Az 1917-1922 közötti éveket felölelő jegyzetei sem teljesek, vannak hiányos és töredékes szakaszai, bejegyzései, de mindezek nem vonnak le semmit a páratlan értékükből. Az írások nemcsak magándolgok, események és történetek repertóriuma, hanem leveleket, bejegyzéseket és a családtagok feljegyzéseit is megörökítő valóságos és hiteles kordokumentumok, amelyekben Andrássy Gyula, Apponyi Albert, Bethlen István és mások által írt sorok is szerepelnek. A diplomatikus férjjel szemben az asszony szókimondó és határozott, nem rejti véka alá ellenszenvét például a Károlyiakkal vagy másokkal szemben, amikor a lánya esküvője vagy az emigráció kérdése felmerül. „A család a világháborút követően komoly anyagi veszteségeket szenvedett el: az erdélyi vadászkastélyt a románok, a tőketerebesit a szlovákok foglalták el, a naplóban számos rész foglalkozik a fosztogatásokkal: Erdélyben iszonyú pusztítások folynak, amiről persze az újságok hallgatnak. Sok az erdélyi menekült. Rengeteg sok kastélyt feldúltak a románok. A falvak egymásnak háborút üzennek. Az erdélyi urak és földbirtokosok a béketárgyalásokig teljesen koldusbotra juttatják és a magyarokat addig kipusztítják. [...] A csehek is rendet csinálnak és most Szepes felett a lengyelek kezdenek nyugtalankodni. A szerbek pedig csak Pécsig terjeszkednek. Egypár francia megjött és undorító látni az értük való szerelmi hevülés túlzásait. Pedig egyre jobban kezdik kimutatni imperializmusuk foga fehérjét, és nem értem miért őrüljünk meg a gyönyörtől, valahányszor egy francia megjelenik a látóhatáron.”

Mottó: "Át akarom adni magának a handzsárt és a talizmánt, mert a sejk úgy parancsolta, és akkor ön bég." Irodalmi szenzáció Rejtő Jenő kiadatlan munkáinak kiadása. Jelen esetben több kéziratról, levélről, bohózatról, forgatókönyvről van szó, melyek ízig-vérig igazi Rejtős sztorik, és műfaji különbségük ellenére valamennyi hamisítatlan korabeli pesti humor. Az egyes szövegeket bevezető vezeti fel, illetve az eredetileg töredékes kéziratokhoz fűzött megjegyzések és kiegészítések az írásoktól elkülönülve szerepelnek. A kéziratok közül egyedül a Tokaji aszú látott nyomtatásban napvilágot a Színházi Magazinban (1941) – Szilágyi László neve alatt, mert a korabeli zsidótörvények miatt az író csak más neve alatt dolgozhatott. A Pillanatnyi pénzzavar forgatókönyvét mely a Petőfi Irodalmi Múzeum kézirattárában lelhető fel, Kanizsay József néven írta Rejtő. A kötetbe beemelt két bohózat közül a Légió mindhalálig kultikus státuszra emelkedett, bár idáig még nem publikálták, és szintén ismeretlen A 3 test őr. Rejtő Jenő szavaival: „Jó kis kedves pesti témát írok, kicsivel akarom kezdeni, egy színdarabot is akarok írni, és ha valamim már lesz, lemegyek egy évre Itáliába, és írok egy könyvet. Nem regényt, nem elbeszélést és nem értekezést: egy könyvet. Itt van már készen a fejemben. Új műfajt akarok produkálni. Nem olyant, mint amerre most halad az irodalom az expresszionizmussal, impresszionizmussal, amit csak kiválasztottak értenek meg, egy új műfajt, amit mindenki megért, még a kiválasztottak is.”

"Éppen huszonöt éve most, hogy Magyarország Trianonban aláírta a reáparancsolt békét. Azt a békét, ami háborús bűnösként állítja oda a magyarságot, pedig háborút akkor sem akart nálunk senki, és akkor is ugyanúgy ragadtak meg idegen erők, vittek minket harcba, romlásba, pusztulásba, ahogy most, húsz esztendővel később." Gróf Bánffy Miklós író, grafikus, intendáns, külügyminiszter 1945-ben írt visszaemlékezése egyszerre tényfeltáró dokumentum és emlékirat, melynek középpontjában a Horthy-rendszer első évtizede áll. Ugyan az eredeti írói szándék nem valósult meg maradéktalanul, hogy tudniillik a második világháború tragédiájáig tartó időszakot kívánja rögzíteni, az írásmű páratlanul izgalmas emlékezet-történet és (kül)politikai helyzetelemzés a Trianont követő időszakról, valamint az Erdélyt érintő kérdésekről. Bánffy ugyanis már 1923-ban kereste a lehetőséget a hazatelepülésre. ("Fájdalmas volt, de ebbe a fájdalomba öröm is vegyült. Először akkor láttam viszont gyönyörű otthonomat, Bonchidát. Minden még úgy volt, ahogyan otthagytam utoljára 1918-ban. Erdélyi látogatásom erősen hatott reám. Ottlétem alatt először villant meg bennem az a gondolat, hogy végleg visszajöjjek szülőföldemre, és távol minden politikától, újra irodalmi munkába fogjak.") Végül 1926-ban ténylegesen hazatért Bonchidára és Kolozsvárra - egy másik országba. Ahogy írja, belejátszott ebbe az a lassacskán elharapózódó szellemi tespedés, amit ő a politikán kívülről már ekkor észrevett. És ezzel meg is szakad a diárium, az utolsó fejezet már nem is gépiratos, csak a ceruzával írt kézírásos lapok maradtak fenn. Ennek ellenére az elkészült memoár lebilincselő olvasmány, hiteles forrás a történelem iránt érdeklődőknek, és egyáltalán: a könyv mindazok számára remek időutazást nyújt, akik az arisztokrácia, Erdély, a Bethlen-korszak és a két világháború közötti Európa történetében kevésbé jártasak. Az új kiadás utószóval, jegyzetekkel, névmutatóval és képmelléklettel jelenik meg.

Az ismeretlenség homályából lép elő Andrássy gróf írása: 1916-ban összefoglalta az első világháború történelmi helyzetét, s mint ilyen, az írás nem Trianon felőli bemutatás, hanem a jelen élve boncolása. A jelen, ami a háború derekán a Monarchia sikereiről, Bukarest megszállásáról, Wilson új politikájáról, a béketeremtési erőfeszítésekről szólt. A kötetben a nagyhatalmi politikai játszmák jelennek meg a forrongó balkáni háborúk tükrében, a szarajevói gyilkosság, a császár halála, illetve az orosz nagyhatalmi törekvések kulisszatitkai. Mindemellett a román politikai törekvések sem maradnak említés nélkül: Andrássy kíméletlenül leleplezi a bukaresti diplomácia húzásait, amikor Erdély elszakítására tettek kísérletet már jóval a világégés előtt. A történelmi panoptikum pazar: a kiegyezéstől kezdve a török birodalom hanyatlásáig, ebből kifolyólag a forrongó balkáni tűzvészek bemutatásáig valamennyi esemény terítékre kerül, hiszen a háborús konfliktus valójában sokkal 1914 előtt kezdődött. Az első nagy nyugati háború, a francia és porosz viszály végkimenetele illetve a cári Oroszország Európa-politikája 1870-től borítékolta a konfliktus fennmaradását, amihez az ütközőállam Monarchia sem tudott válaszokat adni. Sem akkor, sem a századelőn. Andrássy elemző írása sajátos interpretációja a vérzivatarban úszó kontinensviadalnak, a szemtanú és politikus szemszögéből vizsgálja az eseményeket, megállapításai és okfejtései túlnyúlnak a korabeli jelen kérdésein. A mű megkerülhetetlen mind a történelem iránt érdeklődőknek, mind pedig a nemzeti múlt olvasóinak. ,,Oroszország minden ízében hódító állam. Ott két hódító irány küzd egymással, az egyik az, amely Ázsia felé kívánja terjeszteni a cárok birodalmát Mandzsúriával és esetleg Indiával, mint végcéllal, a másik pedig, amely a keleti kérdést tartja fontosabbnak, és az ortodox szláv világ élén akarja magának a Boszporus és a Dardanellák uralmát biztosítani. A háború oka az, hogy az utolsó japáni háború óta Oroszország teljes erővel a keleti ambíció szolgá?latába állt, és különösen az, hogy ezen keleti ambícióját a nagyszerb eszmék felkarolásával indította meg."

A második világháború végeztével igen sokan elmenekültek Magyarországról. Nekünk a legszűkebb családi körön kívül mindenkivel megszakadt a kapcsolatunk. Amikor elkezdtem gyűjteni a világ minden tájára szétszóródott, rég eltűnt rokonok címeit, rádöbbentem: az én nemzedékemből már nem sokan maradtunk olyanok, akik még visszaemlékezhetnek a régi időkre. Korábban is a család legidősebb tagjai mesélték el emlékeiket a következő nemzedékeknek. Amit én hallottam a nagyszüleimtől, az jobbára még a 19. században történt. Egy mozgalmas korszakba szeretnék bepillantást engedni olvasóimnak részint személyes, részint családi, részint történelmi eseményeken keresztül. A Békés megyei Póstelken születtem 1926-ban, és a keresztségben a Károlyi Krisztina Mária Franciska Ilona Zsófia nevet kaptam. Grófkisasszony voltam, gyerekkoromban Dittának becéztek, mivel az öcsém nem tudta kimondani az első keresztnevem becenevét, a Krisztát. Mióta 1948-ban Angliába érkeztem, utolsó keresztnevem angol változatát, a Sophie-t használom - kezdi a ,,családtörténetet" a szerző, aztán keresztül-kasul vágtat a történelmen, és megrajzolja a teljes Károlyi famíliát a kora középkortól a jelenig, vagyis előtérbe kerülnek az élő Károlyi leszármazottak krónikái is. A pazar képanyaggal összeállított album mondhatni teljes repertoár, az események és legendák, a várak és kastélyok, a bálok és politikai szerepek bemutatása okán amolyan kis magyar történelmet olvashatunk e lenyűgöző kiadványban, melynek fókuszában fejezetenként a család legérdekesebb történetei állnak: így a kötet bárhol fellapozható, tetszőlegesen olvasható. A különleges kiadvány egyedi és hiánypótló reprezentatív munka, melyben mintegy félezer színes és fekete-fehér kép kalauzol végig az évszázadokon és ismeretlen történeteken, főispánok, hadvezérek, mecénások, miniszterek, valamint miniszterelnök és köztársasági elnök titkain keresztül.

Újabb Rejtő-mű az ismeretlenség homályából. Az Elveszettnek hitt művek alcímű sorozat új darabja két összetartozó művet takar, egyik cím (talán) ismerősen csenghet, de a tartalom más, főleg hogy csonka szövegközlésről volt szó korábban, és még a cím sem idomult az eredeti kézirathoz. Az izgalmas alaptörténet: a félreértések kavalkádjában egy titokzatos kémnő környékezi meg a nyársat nyelt belgyógyászt, az ügyefogyott sikkasztó matróznak áll, és egy lányszöktető fülig szerelmes lesz a zongorázó ikerpár egyik tagjába. Vagy a másikba. Ahogy tetszik! A Rejtő-rajongók nem kis örömére több mint húsz éve jelent meg először nyomtatásban a Szerencsés utat című két felvonásos Rejtő-színmű. Volt azonban a dolognak két kis szépséghibája: egyrészt a darabnak az író eredetileg a Fuss vagy fizess! címet adta, másfelől pedig hiányzott a végéről a finálé, a mindent lezáró, harmadik felvonás. Erre a hiátusra bukkant rá az író hagyatékában Kiss Ferenc Rejtő-kutató, ráadásként pedig megtalálta a valódi Szerencsés utat című operett szövegkönyvét, aminek az volt a különlegessége, hogy Rejtő az alapváltozatot dolgozta át egy teljesen más színművé. Mi akkor a közös bennük, ha két különböző történetet kreált Rejtő? Csupán annyit árulunk el, hogy főleg a humoros részeket tartotta meg, a szituációk, a helyszínek, a szereplők változtak. Mű a műben? Avagy lehet-e ugyanazt a poént más és más helyzetben használni? Vagy helyzetgyakorlat másképp, mint az ismert Beugró című tévéműsorban? ,,Hogyan ír az író?" - merül fel bennünk gyakorta a kérdés. Ez a kettős, különálló, mégis összetartozó mű talán erre a kérdésre is megadja a választ.

1916 júniusában a Nyugat főszerkesztő-kritikusa, Ignotus úgy döntött, hogy a háborús helyzetről írt feljegyzéseit, tárcáit kötetbe rendezi, ahogy ő fogalmaz: Az itt következő jegyzetek szerzője válogatta össze e könyvében egyelőre az első hadi esztendő terméséből a sorokat, melyeket vagy jellemzőeknek érez azon napokra, vagy további napokra is igazaknak. Akkor mi is ez pontosan?, tehetnénk fel a kérdést. Háborús krónika, titkok könyve, ismeretlen tények és összefüggések tárháza, netán helytörténet vagy bédekker? Talán mindegyik egy kicsit. Ignotus európai körképet fest a világégés első évéről, benne egyszerre szól a balkáni nemzetiségi ellentétekről, a szarajevói gyilkosságról, az amerikai kontinens ízléstelen divatjáról, a Monarchia hanyatlásáról és a ,,parisienne" kultúra dekadenciájáról, városkultúráról, hadvezérekről és nagypolitikai szándékokról. Nem felelősöket keres, hanem világosan érvel, meglátásai és következtetései ismeretlen összefüggésekre hívják fel a figyelmet, amikor nem ismert adalékokkal szolgál a román királyról, az albán törekvésekről, a Titanicról, a Lusitániáról, a Tátráról és a Lomnici-csúcsról, Clemenceau-ról, aki Ignotus szerint a világ legrosszabb embere. A kötet egy kiváló elme látlelete 1914-ről és 1915-ről.

MOTTÓ: ,,Erdély függetlensége véget ért." Széki gróf Teleki Pál 1934-ben: Több barátom kívánságára lefordítottam és közreadom néhány - főleg utóbbi időben - külföldön tartott előadásomat és megjelent cikkemet. A legunalmasabbakat, az egészen földrajziakat, a gazdasági és egyéb viszonyainkat, történelmünket, veszteségeinket sablonosan leírókat elhagytam. De el kellett hagyjam viszont a legmulatságosabbakat, azokat, amelyek szövegtelenek és vetített térképek, képek, grafikonok beszélgetésszerű magyarázatából álltak. Maradt a közepe - felerészben Európa problémáiról, felerészben hazánk dolgairól szólok. A kötet tizenkét írást tartalmaz, a szerző szerint a legizgalmasabbakat azok közül, amelyeket a nyugat-európai egyetemeken adott elő. Részben politikatörténetről van szó, de a földrajzi, népességi, kisebbségi témák boncolgatása mellett hamar kiderül, hogy miként vélekedett egy tudós kora Európájáról és benne az ország helyzetéről. Pazar, okos, részleteiben is számos újdonságot megfogalmazó közéleti és magyar történelmi krédó a kötet, melyet a tragikus sorsú magyar miniszterelnök jegyez.