Éva Janikovszky strana 3 z 7

Dans le jardin, la lavande, ça pousse comme de l’herbe. Son parfum emplit toute la maisonnette ou vivent tata Barbara, tonton Balthazar et les teckels jumeaux. Ici tout fleure bon la lavande, surtout les teckels qui jouent a cache-cache et gambadent dans les champs de lavande. Dans le jardin, la lavande, ça pousse comme de l’herbe. Son parfum emplit toute la maisonnette ou vivent tata Barbara, tonton Balthazar et les teckels jumeaux. Ici tout fleure bon la lavande, surtout les teckels qui jouent a cache-cache et gambadent dans les champs de lavande. Tata Barbara les laisse faire, car elle aime les teckels encore plus que sa lavande et Basile et Barnabé plus que tous les autres teckels. Il faut dire qu’elle n’a que ces deux-la.

Az ikertestvérek mindig nagyon hasonlítanak egymásra. Ezt mindenki tudja, aki látott már ikertestvéreket. A dakszlikutyák is nagyon hasonlítanak egymásra. Ezt is tudja mindenki, aki látott már dakszlikutyákat. És a dakszliikrek? A dakszliikrek annyira hasonlítanak egymásra, hogy elég, ha csak egy dakszlit képzeltek el, mert a másik úgyis pontosan ugyanolyan. Könyvünk főszereplői pedig éppen dakszliikrek, akik boldogan élnek Borbála néni és Bertalan bácsi levendulaszagú kertjében. Vidám kalandjaikkal nemcsak szerető gazdáikat örvendeztetik meg, hanem a történetüket hallgató, rajzokat nézegető olvasókat is. Réber László rajzaival.

"Zwillinge sehen sich immer sehr ähnlich. Das weiß jeder, der schon einmal Dackel gesehen hat. Und Dackenzwillinge? Dackenzwillinge sehen so ähnlich, dass man sich eigentlich nur einen Dackel zu denken brauch. Der andere sieht ganz genauso aus." Die Hauptpersonen unseres Buches sind eben Dackenzwillinge, die den ganzen Tag in einem, nach Lavendel riechenden Garten glücklich herumspringen. Mit ihren liebenden Herrchen, Onkel Blasius und Frauchen, Tante Barbara, sondern auch die, ihrer Geschichte zuhörenden, kleinen Leser.

What joy and pride is associated with one's first school satchel! This happy fact is proof that its wearer is now a schoolchild. Danny proudly, happily wends his way to school, where his enthusiasm wanes somewhat but his curiosity grows. To the question put by grown-ups, "Is school a good thing?" - Danny cannot provide an answer. Sometimes it's good, sometimes bad. His little friend Kitty, who has had to stay another year in nursery school, is curious to know what good school is at all, together with the ability to write, read and count. She decides that she will stay at nursery school because she wants to become a nursery-school teacher, and they teach that in nursery school anyway. Don't they? We recommend Éva Janikovszky's playfully written, jolly little book, with its enchantingly colourful illustrations by László Réber, to lower-year schoolchildren and to their parents alike. Translated by Andrew C. Rouse.

Micsoda boldogság és dicsőség az első iskolatáska! Dani is büszke örömmel indul iskolába, ahol a lelkesedése lohad ugyan, de érdeklődése nőttön-nő. A felnőttek kérdésére, hogy jó-e iskolába járni, Dani nem tud válaszolni. Van amikor jó, s van, amikor rossz. Janikovszky Éva játékosan megírt könyvét Réber László elragadó, színes illusztrációival kisiskolásoknak és szüleiknek ajánljuk.

„Én egészen másmilyen felnőtt volnék, és annyi mindennek örülnék. Először is annak örülnék, hogy azt csinálhatom, amit akarok. Ha én felnőtt volnék, akkor sosem ülnék a széken, hanem mindig térdelnék, fehér kesztyűs kezem végighúznám minden vaskerítésen, a fogmosó pohárban csíráztatnám a datolyamagot, megennék egy-egy nagy tábla csokit minden ebéd előtt, és valószínűleg kézzel fognám a legyeket. Persze csak akkor, ha addig megtanulnék legyet fogni."

Nem újdonság, hogy Janikovszky Éva meséi felnőttnek, gyereknek egyaránt élvezetesek. A gyerekek bepillantanak a történet során a felnőttek világába, gondolkodásába, a felnőttek pedig, ha figyelőn olvasnak, kissé szakavatottabbakká válhatnak abban, hogy milyen is a gyerekek észjárása. Az Égigérő fű címû kötet, az írónő könyveinek állandó illusztrátora, Réber László mulatságos rajzaival, már nem az első kiadását éri meg, sõt, nagyszerű film is készült belőle. A változatos figurák, a különös cselekmény, a sok-sok titok nem csoda hogy alkalmasnak találtatott a megfilmesítésre. Ami pedig megjósolható, hogy mint korábban, most is érdeklődéssel olvashatja felnőtt és gyerek, ki felidézve emlékeit, ki elõször találkozva a történetben megjelenő bűbájos régi házzal, a sárga kövekkel kirakott udvarral, Dezső Dezsővel, a lószerszámkészítővel, Kamilla kisasszonnyal, aki zord, barátságtalan teremtésből egyszerre csak valóságos tündérré változik, Bertamamával, a málnaszörpivó verseny örökös győztesével és a többiekkel, de persze elsősorban Misuval, a kisfiúval, akinek szemével látjuk mindezt.

Mosolyogni tessék! Persze nem szüntelenül, nem reggeltől estig, de bujkáljon bennünk a mosoly – minden eshetőségre készen –, hogy bármikor felragyoghasson. Mert a mosoly, meggyőződésem szerint, mindig egy kis fényt hoz az életünkbe, meg a máséba is. Kicsike fényt, de sok kicsi, mint tudjuk, sokra megy. Ennek a kötetnek az írásai nem egytől egyig kacagtatóak. Aminthogy az élet sem az. De egy nagy felismerésre vezettek, amikor sorba rendeztem őket újabb és régebbi írásaimból. Amennyire igaz az a mondás, hogy derűre ború, legalább annyira igaz, hogy borúra meg derű. Csak arra kell vigyáznunk, hogy a végére is maradjon egy kis derű.

E könyv főhőse, a derék, vidám Palócz Vera olyan, mint a többi hasonlókorú társa. Bizony, neki is hevesebben dobog a szíve, ha alkalma van személyes megismerni egy divatos színészt vagy karmestert. Aztán, ha egy szívélyes mosolyt, vagy komoly szót kap tőlük, máris szerelemről ábrándozik… Palócz Veránál az ábrándozásnak az a vége, hogy levelet ír. Csakhogy a levélnek különös sorsa lesz – hogy mi, azt a regényből tudja meg az olvasó.

Egy érettségi előtt álló lány rendszerint már jó ideje eldöntötte, milyen pályát válasszon magának. De ha az érettségi után akadályra bukkan? Ha kiderül, hogy sem tehetsége, sem lehetősége nincs a sokszor megálmodott szakképesítés megszerzésére? Aki erős akaratú és tehetséges, az előbb-utóbb megtalálja méltó hivatását, akin pedig hangulatai uralkodnak, könnyen elveszti fejét és kapkodni kezd… Ez történik Burián Ágnessel, a vékony, szőke csillaghegyi kislánnyal is, aki első kudarca után dacból és elkeseredésből választ szakmát; szinte menekül szülei elől, szakít szerelmével. Sikerül-e ennek a bájos, mély érzésű, de szeszélyes lánynak sebzetlen szívvel kikerülni a saját maga kavarta örvényből? Erre ad választ a Szalmaláng tehetséges fiatal írójának új regénye, mely a mai lányok nagy kérdéseit veti fel, és a könnyből és mosolyből szőtt történeten keresztül felejthetetlen fiatal arcokkal ismerteti meg olvasóit.

Kötelességem figyelmeztetni a kedves olvasót, a cím félrevezető. Nem szerelmes történeteket tartalmaz a kötet. Hanem? Az úgy van, hogy az ember idős korban már kevesebbet ügyintéz, szaladgál, nyüzsög. Inkább elgondolkozik ezen-azon, ír, írogat, így a századvégen, ezredelőn.Különösen, ha írónak hiszi magát. Aztán összegyűlik egy kötetre való. De miért jut eszébe éppen ez a cím? Mert a tévésorozatok, az angolszász nyelvterületen készült filmek jóvoltából angolul gyakran hallja. Magyarul csak szeretné hallani. De valahogy hiánycikk. Még a falfirkákon is többnyire angolul olvasható, hogy I love Brigi - Karesz. Azonkívül az angol nyelvű vallomás nemcsak egyes számban szeret, hanem többes számban is. Akár a kedves olvasó is magára veheti. Ha akarja. Rosszkedvet oszlató humort, szeretetből fakadó türelmet, megértést kínálok annak, aki vevő rá.

Ez a gyerekkori és fiatalkori napló, amelyet Janikovszky Éva tizenkét és tizennyolc éves kora között vezetett, az idei év egyik irodalmi szenzációja. A korabeli naplóbejegyzésekből kibomlik egy különlegesen érzékeny lány története, aki a világháború éveiben lett felnőtt, ebben az időszakban volt először igazán szerelmes, és miközben életre szóló barátságokat kötött, szembesült a vészkorszak legdurvább intézkedéseivel, amelyek a családját is érintették. A későbbi írónő – akit ekkor még Kucses Évának hívtak – remek stílusban, a rá később is jellemző iróniával mesél osztálytársairól, barátairól, saját magáról, és persze tágabb otthonáról, Szegedről. A vidám gyermeki hang folyamatosan komolyodik, és a késői – 1943-as és 1944-es – bejegyzések már egy olyan fiatal nőt mutatnak, aki érettségével, intelligenciájával, műveltségével kitűnik kortársai közül, és ezért a nála idősebbek barátságát keresi. A kötet gazdag képanyaga a hagyatékban maradt fotókból, valamint korabeli dokumentumok alapján készült.A bővített kiadás kiegészült egy korábban sohasem publikált levéllel, a teljes névjegyzékkel, valamint számos, az események történeti és kulturális hátterét magyarázó lábjegyzettel.

Az ikertestvérek mindig nagyon hasonlítanak egymásra. Ezt mindenki tudja, aki látott már ikertestvéreket. A dakszlikutyák is nagyon hasonlítanak egymásra. Ezt is tudja mindenki, aki látott már dakszlikutyákat. És a dakszliikrek? A dakszliikrek annyira hasonlítanak egymásra, hogy elég, ha csak egy dakszlit képzeltek el, mert a másik úgyis pontosan ugyanolyan. Könyvünk főszereplői pedig éppen dakszliikrek, akik boldogan élnek Borbála néni és Bertalan bácsi levendulaszagú kertjében. Vidám kalandjaikkal nemcsak szerető gazdáikat örvendeztetik meg, hanem a történetüket hallgató, rajzokat nézegető kis olvasókat is.

A Te ezt még úgysem érted... című elbeszélésciklus eredetileg a Kincskereső folyóiratban jelent meg 1990-ben, Réber László rajzaival. Janikovszky Éva szinte az eseményekkel egy időben tett kísérletet arra, hogy érthetőbbé tegye a rendszerváltást követő zavaros időszakot. A felnőttek felfordult világát kívülről szemlélő-értelmező kamasz elbeszélő, Dorka sorra kérdőjelezi meg mindazt, amit maga körül lát, és magyarázatokat vár. Ezzel akaratlanul is felhívja a figyelmet a társadalmi átalakulást kísérő megannyi kétszínűségre, tanácstalanságra, esetlenségre, esendőségre, és természetesen nekünk, olvasóknak is görbe tükröt tart. A Réber László eredeti rajzaival illusztrált, finom, fanyar iróniával teli írások most először jelennek meg könyv alakban. S annak ellenére egységes egészet alkotnak, hogy Janikovszky Éva annak idején nem érezte befejezettnek az elbeszélésciklust. Mint 1995-ben nyilatkozta: "S hogy miért nem fejezem be, mikor háromnegyede kész? Mert most már én sem értem..."