Mór Jókai strana 6 z 20

?A forradalom kiütött. Magyarhon dicsosége napjait éli. Vidéki levelezoink tudni fogják, hogy ezentúl mely dolgokról kell írniuk. Béke, szabadság és egyetértés. A nép kivívta jogait egy csepp vér nélkül, jelen lap már sajtószabadság mellett jelenik meg. Legyünk  rajta, hogy a béke vidéken is fönntartassék. Isten és szabadság lelke velünk!?

?Eloször azt a címet akartam adni ennek az izének (mely, fájdalom! rám  nézve nem regény), hogy egy becsületes ember  gonosztettei. Mert hát én  az vagyok: becsületes ember, egyéb címem sincs: se tisztelt hazafi, se szeretett  polgártárs, se elismert szakférfiú.  Csak becsületes ember: minden pontban, még a pontok pontjában is.  Mustrája vagyok a férjeknek, annyira, hogy azt beszélik rólam, hogy ha  meghalok, porrá égetnek, s mint Artemízia királyné tett Mauzolusz királlyal,  italba keverik hamvaimat, s úgy adogatnak be, de nem a noknek,  hanem a férjeknek, mint óvó-szérumot a hutlenség baktériumai ellen.  És ez nem is lett volna rossz regénycím: egy becsületes embernek a  gonosztettei. Hanem hát ez mégis nagyon hasonlít a  sviháksághoz, egy  neme a hetvenkedésnek: virtuskodás olyannal, ami nincs. Sohasem szerettem  a dicsekedést. Mit  dicsekedjem a bunömmel? Elég, ha a feleségem  így szólít, hogy te bunöm!   Inkább választottam ezt a címet ?De kár megvénülni! Ezzel aztán  be van ismerve, hogy vén vagyok.  Biz az vagyok. Az ötvenediket járom.  De hogyha összeszedem magamat, ha a szerpántot jól megszorítom  a derekamon, a szakállamat odáig, ameddig bicolor lett,  kiborotválom,  senki sem mond többnek negyvennyolcnál. Ebben is megmaradok állhatatosan  negyvennyolcasnak.   Csak annak a melanogénnek ne volna olyan penetráns szekfuszeg  buze, mely három lépésrol elárulja, hogy az ember a haját védelmezi!  Hát én bizony nem tagadhatom, hogy a porosz háborúban már hadnagy  voltam: vitézségi érmet is hoztam haza magammal. Annak is urát  tudom adni, hogy hogyan szereztem??

?De hát hol van az egetvívó asszony? Mit csinál Katalin? Eltunt-e az örökre? Egy óriási nagy, borbe kötött fóliáns könyv felel meg erre. Ez az asszony, ez az anya, azon ido alatt, amíg gyermekét nagyra nevelte, azt a hihetetlen feladatot vitte tökéletességre, hogy a fia törvényességét bizonyító adatokat összegyujtse, városról városra járt, tanúkat vallatott, ahol egy morzsát megtalált, azt is fölvette! minden szó, minden tény, mely világot vethetett rá, meg lett örökítve. Asszonyok, leányok, cselédek, kufárnék, királyi konziliáriusok, papok, szuperintendensek, bírák, porkolábok, javasasszonyok, festok, patikások, doktorok, az emberi társaságok minden képviseloi sorra kényszeríttettek a vasakaratú asszony által, hogy tanúbizonyságaikat letegyék. Ez volt egész életének gondja, erre költötte minden jövedelmét. A nagy fóliáns egyre telt, lap lap után szaporodott, s majd mikor az utolsó lap is tele lesz írva, akkor oda fogja tenni a legfobb törvényszék elé, itt van! Ítéljetek! Mondjátok ki a fiam becsületét! S ugyan mire gondolt ez az asszony, mikor a legfobb törvényszék elé készült az ügyével? Hol az a törvényszék??

?Minden oldalról megindultak a francia csapatok a majorépületet  visszafoglalni. Támadásra hívó trombiták recsegése hangzott a magaslatok  fedett utain. A dobok riadót vertek. Maga a császárgárda jelent meg  a csatatéren.   ? Hadd jöjjenek! ? szólt a parancsnok. ? Tízszeres erovel is megküzdünk  itten. Visszaverjük oket, míg saját csapataink utánunk  érkeznek!  Tüzet, fiúk!   Most aztán Manassé csendesen ingatva a fejét tagadólag intett, s arra minden katona lábhoz eresztette a fegyvert.  ? Mi ez? ? szólt elbámulva a parancsnok.  Manassé fölemelte az öklét az ég felé, fölnyújtott hüvelykujjal, s azt  mondta:  ? Egy az Isten! S arra társai mind azt tették, és azt mondták: ? Egy az Isten! ? De hát mit jelent ez? ? Az Isten, aki megtiltotta az emberölést. ? De ti katonák vagytok, csatatéren álltok! ? Megálljuk helyünket, megyünk, ahová küldenek, meg tudunk halni,  de embert ölni nem. ? De hisz akkor az ellenség öl meg benneteket. ? Azt o teheti. A parancsnok fenyegetozött, sírt, könyörgött, mind hasztalan. Mindenre  azt felelték neki, hogy »Egy az Isten!« Parancsolni lehet, hogy  lojenek, de csak loporveszteség lesz, ok a levegobe fognak loni. »Egy az  Isten!« És senki sem tett egy lövést is a közeledo ellenségre??

?Eszembe jutott a gyászos búsongó no. Éji lámpa mellett elmélázva ott ül fejét kezére lehajtva. Gondolatai messze-messze hordják vágyakozó lelkét, keresztül sivatag avar pusztaságon, csalitos erdokön, idegen városokban, millió idegen emberi arc közül keresve az egyet, akit meg nem talál, hirtelen forró csók éri lehajtott kezét, egy ismert hang nevét mondja ki, felrezzenve szétnéz. Senki sincsen közel. Az éji lámpa csendesen lobog. És a kíséro emlékek nem hagytak tovamennem. Valami veszni kényszeríto vágy, valami holdkóros szédülés visszahajtott felkeresni a délibábos rónát és a rajta felhányt magas sírdombokat, bejárni hegyet és völgyet, a futó folyamok partját, az ismeretlen fehérlo falvakat, elvándorolni a nagy zajos városig, messzirol megnézni félig ködbe merült tornyait, palotáit, s ha az éj leszállott, végiglopózni a hallgatag utcákon, mint ki gyújtogatni indult, benézni az ismert ház ablakán, meglátni a gyászos búsongó not,  amint éji lámpája mellett álmatlanul álmodozik, jó éjszakát mondani neki,? s azután fölkeresni a legelso börtönort, tegyen velem amit akar??

?Aki most a mi gyönyöru Fiuménkat meglátogatja, el ne mulassza, hogy kirándulást tegyen a szomszéd Abbáziába. Az egy darab Olaszország. Ott még láthatni (az úri kertekben) a maradékait azoknak a tölgyfáknak, amikbol Velence hajóhadai készültek. Egy ilyen két ágra nott óriást ma is annyi forinttal fi zetnének, ahány gyurut számlál a törzsök, de ma nem eladó már. Magas és fenséges uraságok vették oltalmuk alá a partvidék ösvényeit. Ott járhatni még a szabadon tenyészo babérfa-erdokben, miknek törzsét, koronáját befutotta a tearózsa, melynek buja sárga virágai akkor nyílnak legszebben, mikor nálunk, a Karszton innen, csikorgó tél van. Ott csak tavasz van és osz. A gyümölcsfa januárban virágzik, s áprilisban szüretet ad. Van ott egy ócska templom a tengerparton. Kolostor is volt, most egészben eladó. Igen olcsón meg lehetne kapni. A szolo egészen beborította a falait, még a tornyába is felfutott már, s a haranglábat is befonta. Igen szép lakás esnék benne. Északnak a tengeröböl a kilátása, a tündériesen kiemelkedo Fiuméval, s a komor Veglia szigettel, délnek pedig éppen egy kis temetore látni rá, mely szintén a kolostorhoz tartozik, hozzá is van kofallal csatolva??

Míg a nagy márványteremben a tuzvéru fiatalság járta a cigányzene mellett az andalgót és a friss magyart (hibásan csárdást), azalatt a királyné a fohercegnékkel és udvarhölgyeivel félrevonult a ?fehér terem?-nek hívott palotaosztályba teázni. A táncteremben kizárólag a hölgyvendégeket fogadta. Néhány férfi vendég figyelmeztetve lett, hogy keresse föl a fehér termet, ofelsége teázás után ott fogadja el oket, azok között volt Tisza Kálmán, Tisza Lajos, gróf Nádasdy Ferenc, Bánffy, a táncrendezo és Jókai Mór. A királyno a jelenlevok mindegyikével hosszasabban beszélgetett ? kizárólag magyarul ?, Jókai Mórt azzal szólította meg, hogy ?nagyon régen nem láttam önt?, mire önkénytelen volt az író válasza: ?nekem pedig úgy tetszik, fölségedet látva, mintha az évek visszafelé folynának, fölséged arcán népeinek imája látszik, akik örök fi atalságot könyörögnek az égtol.? (A királyné valóban elragadó, bájos jelenség volt mai nap, délceg, de ideges termetével, azzal a leányos mosollyal arcán, azzal a hasonlat nélküli ragyogással szemeiben.)

?Madarász hanyatlása már elorelátható volt. A párt legerosebb küzdojének bukása elkerülhetetlen volt, nem elvek, nem politikai balfogások, hanem kisszeru kezelési bunök miatt. A hozzá csatlakozó pártok méltán tartottak tole, hogy amennyire protezsálták Madarászt, annyira veszteni fognak népszeruségükbol, a ,közönség, bár igazságtalanul a politikai pártfeleket komplikált buntársaknak fogja tartani, a rágalomnak a legkedvezobb terrénuma nyílik ellenük, a skandalum napról napra öregszik és nyilvánosodik. A vizsgálatok megkezdése óta a Nyáry-Kovács-Kazinczy párt roppant majoritása növekedett az országgyulésen, pisszegés, gúnykacaj és indignáció minden hangjai fogadják azokat, akik egy hónap elott csak tapsokat arattak, míg kiknek szavait azelott nem is hallgatták, azoknak beszédét, most éljenzés fogadja, kíséri. A Kossuth párt legerosebb szónokai, mint Szacsvay, föltámadtak az egykori kegyenc (Madarász) ellen, s a másik párt konferenciáit kezdték látogatni. Besze vehemens népszónoklatával elförmedten zúdult ellene, maga Irányi, a miniszternek személyes barátja, visszavonta kezét az elesotol ezen szavakra fakadva: »Azért nem szunök meg áldozni azon oltár elott, amelynek papjai közt egy tisztázatlannak találtatott.«  ,S végre Kossuth maga megtiltotta, hogy valaki oelotte Madarász nevét kimondja.?

?A puskákról lecsavarták a szuronyokat, hogy ne villogjanak az éjszakában, a pipákat zsebredugták, s azzal elindult a csapat, vezetve a lévitától a zsombékos söppedéken keresztül, takarva a nádasoktól, bujkálva a fuzbozótok között, néhol egy árok mentében lekussadtan lappangva tovább, többször övig gázolva a posványban. A lévita a barátcsuhában messze járt elol, tájékozva az utat, s jelt adva remekül utánzott vadlúdkiáltással, mikor megtalálta az elvesztett ösvényt. A Göncöl-csillagkép nagyot fordult már az égen: éjfélre járt az ido, mikor egy száraz dombhoz jutott a lévita, melyen hegyes gúla volt rakva nádkévékbol. Ott megállt, és elkezdett vonítani, mint a nostény farkas. Ez volt a jel, hogy célnál vannak. A nádastul egy hosszú sor törpefuzfa vonult végig egy nagy épületig, melynek teteje kétakkora, mint a fala, s mely félig belefekszik a Sióba. Ez ,az uzdi malom. Egy ablaka vérveres fénnyel világít a távolba, körüle mély csend van. Csak a mögötte kiemelkedo sugár jegenyefák zúgnak a koronként feltámadó szélben. Ez is jó szövetséges. Elrejti a közeledo léptek zaját. Az ellenfélnek még csak eloorsei sem voltak kiállítva, annyira bizton érezte itt magát (vagy annyira hiányzott nála minden katonai fegyelem). A sok napi keserves úttól agyonfáradva, mély álomnak adta magát minden ember. A támadó csapat akadálytalanul, nyílt kapun keresztül juthatott az udvarra.?

?Néhány évvel ezelott, vízkereszt napján reggel, négy Szatmár megyei fiatalember összeszólalkozott bizonyos nemes versenyzésre. A verseny feladata ebbol állott: farsang elso napján elkezdeni Szinérváralján a táncot, abban kivilágos-kivirradtig helytállani, ? akkor felülni a csöngos szánra, áthajtani Szamostelekre, ott is táncban virradni meg, s reggel ismét menni tovább Aranyosmeggyesre, ott is folytatni a dáridót, azzal megint egy faluval odább, fel Ugocsának, Beregnek, Zemplénnek, onnan lekerülni Szabolcsnak, Biharnak, végigvigadni mind a hat vármegyét egy csepp kipihenés nélkül. A verseny szabályai voltak ezek: egy ismeros házat el nem kerülni, ahova a négy közül valamelyik betérni óhajt, egy táncot sem hagyni kezdeni másnak, s nem végezni elobb, mint más. Minden tósztot elfogadni, s soha egy csepp bort nem hagyni a pohárban. Egész farsangon át nem aludni ágyban, hanem csak a szánban fekve, amíg egyik falutól a másikig utaznak, ? és végre elofordulható kalandoknál, mint például párbajok, szerelmi cselszövények dolgában, fidéliter egymás segítségére lenni, hasonló eseményeknek is igen gyorsan kellvén végrehajtatniuk, miután egy faluban egy napnál tovább idozni nem szabad. A négy ifjú közül, kik ez elmés versenyt megkezdték, egy kidolt már Tiszaújlakon: tüdogyulladást kapott, és két nap alatt belehalt. Ez nem volt életrevaló ember.?

?Meredek havasok állják körül Abrudbánya városát. Hegy hátán hegy, mint megoszült óriások, emelkednek szerte hóval fedett ormok, miknek szakadékain feketésen zöldell a hóban lakó fenyo. A sziklákon járatlan ösvények vezetnek keresztül-kasul, néhol a hegyek éles gerincein futva végig, honnét a ködös mélység fenekét nem látni, másutt meredeken alig tartó lépcsok viszik tovább a veszélyes utat mélybe és magasba, a tajtékot vero hegyi patak mély örvénye fölött egy-egy keresztüldöntött fa revesedo törzse az átvezeto híd. S lenn, lenn a visszhangzó mélységben egy egyenes út visz két magas sziklafal között, keskenyen, rögösen a bányavárosig. Ez úton látjuk haladni Hetveni urat az o csapatja élén. A csapat rendetlen, útjában lármáz és veszekszik, ruházata ahány, annyiféleképpen, hanem a tiszt urak, kik világért sem elegyítik magukat a közkatonaság közé, annál ragyogóbbak, öltözetük piros prémes zöld dolmány, ezüsttel és vörössel, ahol csak lehet, kihányva. Maga Hetveni úr aranygallért visel. Csupán egy kis csapat tart szigorú rendet. Vezérük fiatal, komoly, lelkesült arcú ifjú, maguk a fiúk mind oly érettek, oly okosak. Tán mindnyájan egy tanoda egykori tanítványai. Sorakozva mennek, hangot csak lépéseik taktusa ad. Utánuk ismét ágyúk és ágyúszekerek, mik körül sem tüzér, sem fedezet. Hetveni úr meghallotta, hogy a magyar kormány a békülni kész románok lefegyverzésével foglalkozik Abrudbányán, s rögtön sietett oda hívatlanul, kéretlenül, az alku pontjaiba beavatkozandó.?

?Gyalog tették meg az utat a Kárpátoktól a Dunáig a fráter és a novícius, segítve tolni a szekeret hegynek fölfelé, visszatartani völgy felé, sohasem ülve rajta. Az összekoldult alamizsnával be kellett számolni pontosan a gvárdiánnak. Maguk száraz kenyérrel éltek, s lakomáztak a vadkörtefa alatt a hullott gyümölcsbol.  ,A pálosok kolostora ott állt a nagy kiterjedésu budai hegyvidék rengetegében: egy körülzárt völgyben, melybol a külvilágra nem nyílt semmi kilátás. A tömör épület még most is megvan, de nem szentelt hely többé, majorlak lett belole, a hajdani oltár helyén tuzhely van, a refektóriumból lett pálinkafozo.  ,II. Ulászló idejében még az a kolostor egy foapátság székhelye volt, melynek fennhatósága alá tartoztak a felso-magyarországi és lengyelországi alsóbb klastromok és kisebb apátságok. Hírhedett volt a zárda a tagjainak rendkívül szigorú életmódjáról, egyházi fegyelmérol. A pálosok asztalára soha hús és halféle étel nem került, még a gabonanemuekbol is azt válogatták, amelybe a zsizsik bele nem esik. Maguk sajtot készítettek, de azt soha nem ízlelték, mert abban is lehet élo állat. Idegen embernek a kolostor küszöbét nem volt szabad átlépni. Egyszer Hunyadi Mátyás király titokban lopózott be hozzájuk, úgy észlelte ki rendkívüli, rideg szertartásaikat.  ,Fráter Antonius éppen egy pénteki napon érkezett meg a kolostorba, megrakott kordéjával, szamarával s az új neofitával.  ,A gvárdián átvette az elemozsinát, rámondta, hogy ?Deo gratias.? Éppen vecsernyére harangoztak a kis toronyban.?

?Mire Riumin visszatért a csapatja által megszállt házhoz, már ott várta az eloreküldött osszet kalauz. Alacsony, szikár alak volt, világos színu, kaukázusi jellegu arccal, nemzeti viseletben, amit kiegészített az oldalára kötött saska, az övébe dugott kindzsál és pisztolyok, a mellére csatolt érc tölténytartó, az övérol lecsüggo kulacs és loportülök, a nyakából lelógó ércsíp, a hátára vetett duda, a vállára akasztott hosszú puska s a csizmaszárába dugott pipa. Míg ha háttal fordult, ott is lehetett az övébe dugva látni a vándor utensiliák folytatását, a kurta nyelu baltát és a sallangos dohányzacskót. Ez is elmondhatta a bölccsel, hogy ?omnia mea mecum porto?. Amint Riumin egyedül maradt vele a hán toronyszobájában, melynek ablaka a hegyek felé nyílt, az osszet a fajánál szokásos üdvözlet után, ami abból áll, hogy a köszönto a tenyerét végighúzza az arcán, egy levelet adott át Riuminnak Veljaminoff tól, amiben csak ennyi volt írva: »Bízd magadat erre az emberre, o a mi hívünk.« ? Te leszel a vezetom? ? kérdezte tole cserkeszül. ? Én. ? Tudod, hová megyünk? ? Egy országba, amit nem tudunk, hol van.?

?Így történt ezelott húsz évvel is K? városában nagypéntek napján, mely nap csak annyiban különbözött egyéb tisztességes hétköznapoktól, hogy e napon sem veres, sem fehér, sem semmiféle nemzet színét viselo bort egy igazhívo is nem szokott inni a nagy kiterjedésu városban, hanem ? a városon kívül. Örömünnep napja volt ez, mely öröm nem hagyta magát a gerendák és sárfalak közé szoríttatni, hanem kivitette magát a szabad mezore, melynek köröskörül csak a láthatárba olvadó mennyország a kerítése, s fejével az egeket verdeste. Már reggeli kilenc órakor írmagul sem lehetett az említett város falai közt épkézláb embert találni. Ifjak és vének, nok és férfiak, gyalog és lóháton, egymásba csibbenkedve, egymást megelozve és egymást siettetve vágtattak, nyomultak, és törekedtek ama hosszú térségen kifelé, mely sárba és porba öltözködve a városon belol szokásnál fogva neveztetik utcának, innét pedig kiérve, anélkül, hogy jellemén legkisebbé is változtatna, kocsiút nevet visel, s a szolok közé visz, melyek nem csekély távolságban fehérlenek a meggy- és cseresznyefák virágaitól.?

?Felvinc és Enyed között egy kis bérci patak vágja keresztül az utat, melyen most tartós kohíd van építve. A híd mellett kétfelol a patak oldalában emelkedik két roppant fuzfa, és ezen két fuzfának históriai emléke van. Hét emberivadék látta azokat felnoni, s ivadékról-ivadékra szállt a történet, s máig is úgy emlékeznek arra, mintha csak a mi életünkben történt volna? ?Éppen száz és ötven esztendeje annak, hogy a kuruc-labanc világ legszebb divatjában vala, ma a kuruc, holnap a labanc osztott törvényeket Enyednek, mikor az egyik kiment az egyik városvégén, a másik bejött a másikon. A jó enyediek váltig jobb szerették volna, ha e derék emberek, ahelyett, hogy oket látogatják, inkább egymást keresnék fel, de ezek bölcs urak voltak, és hallottak valamit azon stratégiai fogásokról, miszerint az ellenséget azáltal is meg lehet verni, ha a környéket élelmiszereibol kipusztítják. Ok ezt vevék gyakorlatba. Mert míg a fejedelem rendes hadai, a fényes, hatalmas nemesi bandériumok, a szép daliás, farkasbor-kacagányos huszárok, a válogatott hajdúk, a veres és kék darabontok rendes csatákat harcoltak künn Magyarországon a birodalmi derékhadakkal, mik fényes, páncélos, tarajos lovasokból, hímzett bivalyboröket viselo dragonyosokból s célbalövo muskétásokból állottak, addig szanaszét az országban ogyelgo kalandornép csavargott alá s fel, szemre-fore egymáshoz annyira hasonlatos, hogy máig is fennmaradt róla az adoma, miszerint a jámbor felvidéki tót nem tudott köztük különbséget tenni: melyik a kuruc, melyik a labanc?? (A nagyenyedi két fuzfa ,? részlet) A kötet elbeszélései: A nagyenyedi két fuzfa - Mégsem lesz belole tekintetes asszony - Hol leszünk két év múlva? - Sonkolyi Gergely - A két szász Székely asszony - A remete hagyománya - A Nepean-sziget - A láthatatlan csillag - A kalmár és családja - Kelet királynéja - Szolimán álma - Tsong-nu

?Néhol egy-egy rekedt völgydöbörben egyszerre csak buja, zöld növényzet lepte meg a keresztülvonulókat: az egész lapály fedve volt széles sipka nagyságú levelekkel, tekergo indákkal, miknek szárairól buja fényes kobakok csüggtek alá. Valami dinnye, vagy uborka, vagy »dudaim«, vagy kolokánt, ahogy az írás nevezi, nedvvel tele gyümölcs. A ,tapasztalt vezérzarándokok nagy kiabálással szaladgálták be csapataikat, hogy senki ez ártó gyümölcsökhöz hozzá ne nyúljon, mert a rövid enyhülésért halált vesz bennük magának. Meg is fogadták, nem is. Aki aztán az édes zamatú kobakokat megszedte, s szomját oltotta a nedveikkel, nagy hamar elmaradt az útfélen halálos görcsökben, magára vethetett! Minek torkoskodott? ? De ezért senki se tanult a példáján. Az új völgyszakadékban jött másféle gyümölcs: halálalma, zsidócseresznye, bolondcitrom, azzal laktak jól, attól hullottak rakásra. Aki már tántorogni kezdett, aki térdre esett, aki a tenyerével kereste a földet, azt mondták rá: »No, ez már a kvártélyán van!« Annyi bizonyos volt, hogy ez az igazi út, amelyen a mostaniak elott annyi keresztjáró hadsereg elment már. Ki a Szentföldre, ki a paradicsomba.?