Mór Jókai strana 7 z 20

?Egy kedves osi jó szokás dívott akkor városunkban, (talán még most is megvan) ? a gyermekcsere. Soknyelvu hazánknak egyik városa német, másik magyar ajkú, aztán pedig hát testvérek volnánk, meg kellene egymást értenünk, a németnek meg kell tanulni magyarul, a magyarnak németül. S szent a béke. A jámbor hazafiak efelol így tesznek. A német városban is vannak iskolák, a magyarban is. A német szülok írnak a magyar városban levo tanodák igazgatóinak, s a magyar szülok a német város tanárainak, hogy vannak-e kezeik alatt levo iskolásfiúk, leányok, akik innen oda, onnan ide cserébe kaphatók lennének. Azokat azután egymásért kicserélik. Kedves, gyöngéd, asszonyszív-szülte gondolat! A gyermek elmegy hazulról, elhagy apát, anyát, testvért, s ismét otthont talál, anya helyett anyát, testvér helyett testvért, ? s eltávoztával nem marad üres a ház, gyermek helyébe gyermek jön, s ha a fogadott anya a gyermekének szánt gyöngédséggel elhalmozza a jövevényt, arra gondol: éppen így bánnak most az enyémmel is a messze távolban, mert az anyaszerelmet semmi fizetésért megvenni nem, csak cserében megnyerni lehet. Ezt az intézményt csak asszonyok gondolhatták ki, ellentétben azzal a rideg rendszerrel, melyet a férfiak találtak fel, mely a fogékony ifjú szívek számára zárdákat, konviktusokat, zárt kollégiumokat alapított, ahol korán letörülje róluk az élet minden emlékét a családi létnek.?

?Ekkor én is elovettem a jobbik eszemet. Azt mondtam: »Édes ördögöcském! Hiszen te nem vagy olyan rossz ördög, mint amilyennek híresztelnek. Mi az ördögért veressem én magamat agyon, mikor énnekem most már tizenhatmillióm van? Hát van énnekem valami szükségem arra, hogy elvitessem magamat veled? Én bizony elbocsátalak a szolgálatomból. Hol a cselédkönyved? Hadd írom bele: »magaviselete: huséges, erkölcse: kielégíto«. Aztán keress magadnak más bolondot, aki befogad. Hiszen nem vagyok én arra kárhoztatva, hogy boldogtalan legyek. Ezzel a pénzgarmadával, amit te a számomra összelapátoltál, odajön a boldogság a helyembe, ahol letelepedem. Szépen járnának a poroszok, ha minden férj, akit a felesége nem szeret, puskát fogna, s táborba szállna ellenük! Dehogy száll táborba! Ádám apánk sem revolverezte meg magát, mikor Éva anyánkkal brouillirozott: ott volt Lilith! Aztán meg ki tudja hány, akiket az öreg be nem vallott? A ,fekete boru ,Hathor?, a mandulaszemu ,Anaitis?, a pici szájú ,Milytta?, a szép keblu ,Baaltis?, akikkel a rossz nyelvek gyanúsítják a tátit. Hát miért legyek én jobb, mint Ádám apánk volt? Annak is elég keserusége volt az elsoszülöttével, Kain úrfival. Ájh, hájh! Az a história Sátánnal meg az almával nagyon furcsa dolog! Az asszony csak asszony eleitol fogva. Az élet csupa illúzió. Ha analizáljuk, csupa ,fex?. Az a mienk, ami a kezünkben van. Bolond, aki hisz, de nagyobb bolond, aki nem hisz és kutat. Én bizony neked, édes ördögöcském, felmondok. Szép az élet: én élni akarok. Elmehetsz ördög hírével amerre akarsz.«?

?Óh, ti gyerekek! Húsz, harminc, negyvenesztendos gyerekek! Ti nem is tudhatjátok, hogy mi a szerelem! Az ifjú szerelme tigris, de az öreg ember szerelme boa constrictor! Láttatok már boa constrictorokat a mézesheteikben? Én láttam elégszer Kelet-Indiában. Az a szerelem! Akárhány esetet tudok, mikor a gyerek tüzesen udvarol a bubájos hölgynek, s mikor aztán a szívhölgy azt mondja neki: »Jól van: hát legyek a tied!« ? akkor a gyerek megijed, sarka közé kapja a földet, s úgy elszalad, hogy sohasem látják többet. ? De mikor az öreg emberhez így szól a bálványno: »Itt a kezem!«, az nem fut el, hanem azt mondja: »Tartom az egészet!« S ez az igazi! A szerelem mámorának meg kell elozni a hideg szertartásokat. Valami isteníto érzés van abban, hogy szeret a no, nem azért, hogy »férj« leszek, hanem azért, hogy »férfi« vagyok. Akkor ittasít a csók, amikor még nincs szentesítve. Húsz évi aszkéta élet után az elso csók! Hogy fut annak a tüze át egyszerre minden idegen! Az új életre támadt szív kergeti a vért az erekben! Ne trombitáljon az ítélet napján az arkangyal, hanem csókokat csattogtasson. Arra a hangra következik a feltámadás! Mino királyi érzés az, hogy a világ legszebb asszonya az enyim! Enyim testestül, lelkestül, mielott pap, táltos, anyakönyvvezeto hozzákötözött volna.?

?Ráby Mátyás Bécsbe megérkezte után egészen elzárkózott a világtól, nem járt fel a Burgba, hanem fogadott a Paternoster utcában egy kis szállást, s senkinek sem mondta meg, hogy hol lakik. Erre pedig nemcsak az az oka volt, hogy háborítatlanul elkészíthesse azt a nehéz és bonyolódott munkát, ami a rábízott ügy volt, cifra változandóságaival, hanem még inkább mindenféle pszichológiai állapotok. Érezte, hogy az o egész tragédiája valami fölöttébb nevetséges história. A bécsi »janhagel« nem tekinti azt egyébnek, mint egy kapitális »jux«-nak. Hogy a nagybajuszú magyarok ezzel a »schabernak«-kal magát a császárt is feltréfálták, ez csak annál mulatságosabbá tette a »hetz«-et. A »hetz« meg a »jux« pedig a bécsi népnek az, ami a rómainak a cirkusz. Jaj annak, aki belejutott, legyen az szép asszony, hercegno vagy komédiásné, foúr vagy pap, az mindegy, nincs neki kegyelem, agyonnevetik, agyonélcelik. Ezért kerülte még a jó barátait is. Még a hírlapok olvasásától is irtózott. Azt látta belolük, hogy az egymás fejére tóduló világesemények az o történetének veszedelmes versenytársai. Ki fog a szentendrei kicsiny emberek apró bajairól, a Pest vármegyei táblabírák machinációjáról, meg a ketto között kepickélo Ráby Mátyás furcsa kalandjairól beszélni, mikor a keleten Oroszország diadalai a nagy ozmán birodalmat rendítik meg alapjaiban, mikor benn az országban új hadjárat elokészületei folynak, mikor a németalföldi lázadás az osztrák birodalmat egyik legszebb tartományától készül megfosztani, s mikor mindezeknél óriásibb, általánosabb rém gyanánt tornyosodik fel a franciaországi forradalom??

?A király egyet intett csillapítólag, keskeny, lágy hajlású kezével, arra csend lett, s aztán három ujjával az ifjúra mutatva így szólt: ? Úgy van. Rákóczi György vagy. Fia Rákóczi Ferenc fejedelemnek. De nem annak a Bécs városi koldusok királyának, aki e fényes nevet bitorolja. A te atyád Erdélyország nagyfejedelme volt, aki a nevét a történelem legfényesebb lapjaira írta fel. Mint oseimnek ellensége, nyílt csatában harcolt ellenünk: Isten úgy akarta, hogy mi gyozzünk és o bukjék el. De amidon minden fényes címét elvesztette is, megtartotta a legfényesebbet: a »jó keresztény« címét. Távol e világrésztol a Fekete-tenger partján él a te atyád, egy maroknyi hívével együtt, kiket isteni félelemben egyesít. ? És te igaz fia vagy a te nagynevu atyádnak, velünk anyai ágról vérrokon: kedvelt hívünk, kit születésének kituno fénye s jeles lelki tulajdonságai felette ajánlanak s kit már gyermekkorától fogva felséges házunk gyámságába s pártfogásába vettünk, s ki huséges magaviselete, engedelmessége s jóakarata által kegyelmes indulatunkat magára vonta ? s akinek mi kiváló érdemeiért két hubért adományozunk, mint Szicília királya, melyek egyikét Del Contrasto, másikát Valle di Giunchinak nevezünk. Ez utóbbit szicíliai grófsággá tesszük, s adományosát a szicíliai grófok minden elojogaival felruházzuk: s ez adományt annak minden törvényes utódaira kiterjesztjük. Azonfölül 2500 scudi évdíjat adományozunk a birtokhoz, mely hívünket, Rákóczi Györgyöt Di Giunchi grófot s minden utódait elidegeníthetetlenül megillesse, s az alkirály engedelme nélkül még ideiglenesen is zálogba ne vétethessék. A király szavainak elhangzásával örvendezo suttogás támadt a foúri hallgatóság közt.?

?? Hát énrólam is beszéltek? Meg a sárga rózsáról? ? Én nem tudom, mi a szösz az a sárga rózsa! Annyit tudok, hogy mikor múlt pénteken úgy volt, hogy a teheneket elhajtják, a Ferkó bácsi bement a karámba a tarisznyáját kihozni, hát akkor a szure ujjából kihúzott egy tarka keszkenot, abba volt betakarva egy sárga rózsa, azt sokáig szagolgatta, még a szájához is nyomta, azt hittem, meg akarja enni: azután kihúzta a kalapja bélését, az alá bedugta a sárga rózsát, úgy tette fel a fejére. Ebben lehetett a babona. A csikós akkorát ütött a botja bunkós végével az útjában álló ökörfarkkóróra, hogy az szerteszét repült. ? Hát má mit vétett kendnek az a királydárda? Nem annak volt ez az ütés szánva? ? Hát már most mi lesz megint? ? kérdezte a legénykétol a csikós. ? Mármint tegnap elokerültek a morva hajcsárok is gyalog sorban. Aztán meghányták-vetették a dolgot a számadóval. Most már majd Tisza-Füred felé fogják hajtani a teheneket, de borjastul valamennyit. A ,hídról csak nem ugrálnak le. Azt mondják, a borjaikért szaladtak haza. De a Lacza csak úgy nevet magában. ? S megint a Lacza Ferkó fog velük menni? ? Alkalmasint, mert azóta mindig ösztökéli a számadó. De a bojtár nem akar még cihelodni. Azt hajtja, hogy egynehány nap kell a marháknak, hogy kifújják magukat a nagy szaladástól: maga is egész nap alszik, mint egy darab fa. Nem tréfa ám a polgári révtol a zámi karámig nyargalni egy hujjában. Hát még két napot engedett neki a számadó.?

Hogyan lesz a bácskai földesúr fiából a cigányok bárója, hogyan találja meg az apja által elrejtett mérhetetlen kincsen kívül a boldogságot is egy gyönyörű török lány oldalán? – ezt meséli el Jókai ebben a kisregényében, amelyet a belőle készült operett tett világhírűvé. Az Aki a szívét a homlokán hordja című kisregény 1889-ben jelent meg először a Budapesti Hírlap hasábjain. A hírneves harcos egy prófétától kér segítséget, hogy halottszívű (azaz a nők iránt érzéketlen) felnőtt fiát az egészséges nemi ösztön útjára vezesse. Az ifjú Edrin bég színlelt házasságot köt egy ismeretlen nővel, akinek a homlokán fölfedezi a címbeli szívet. Beleszeret, a próféta óvása ellenére kinyomozza hollétét, szerelmes napokat tölt vele, míg rá nem ébred, hogy öntudatlanul bár, de apja rejtegetett feleségével és saját húgával élt együtt. Edrin ekkor végez velük és magával, a hazatérő apa pedig megőrül. A vadromantikus történetet Jókai a végzetszerűség eszméjével oltja be.  

?Csak egy oly »csatákban edzett hos« mint Galban lovag, nem vesztette volna el a tájékozását, mikor Zeneida palotájába belépett, s egyszerre közepette találta magát annak a zurzavarnak, aminohöz hasonlót csak Párizs operabáljai mutatnak fel. A vendégsereg, meghívott és betolakodó, ezerével tölti meg a fényesen kivilágított termeket. Zeneida ma végjátékul Semiramis végjelenetét játszotta el, s szeszélyének úgy tetszik, hogy végigjátssza még a színpadon túl is a hódító királyno szerepét. Maga körül akarja látni az imádóit, a rabszolgáit, a bolondjait. Az egész balett jelen van, ugyanabban a jelmezben, amiben a színpadon táncolt, s az énekesnok, perzsa és más fejedelemnonek öltözve, s ,velük együtt a fováros ifjú és vén »aranyfiatalsága«. Mikor a diadalmenetbol visszatéro úrhölgy ? Galban lovag karján ? megjelent a ,táncteremben, a rejtett karzat rácsozata mögül a zenekar rázendített az üdvözlo nyitányra, mely közé a vendégsereg részérol általános »hurrá« vegyült, és a közelállók siettek a kéz csókolására. Hanem a mulatságnak nem lehetett olyan simán megtörténni. Már ott várt a terem közepén, feltett kaskétával a fején, a rendorügynök hivatalos egyenruhájában. Az útját állta az úrnak és asszonyságnak, s feszes üdvözlet mellett kettos sziszegést hallatott, amit azután minden mondat végéhez is hozzátoldott, s ami annyit jelent, mint »szudár« és »szudarinya« (uram és asszonyom).?

?Gerzson azt hitte, hogy nagyon jó lesz neki megvárni, hogy mi lesz ebbol. Kevés ido múlva ismét megjelent az árny a holdvilág elott, az ablakfiók nagy csendesen, alig rezzenve, néhány vonalnyira félretolódott, s akkor azon a nyíláson egy összehajtott papírdarabka hullott alá az ablakból. E levélke leesett a bástya párkányáról az árokba, Gerzson odamászott utána, meglelte a sötétben, s zsebébe dugva visszatért ismét a pópa lakába. Nem akarta a lelkészt felkölteni, ott állt hintaja az udvarban, annak a ,lámpáját gyújtotta meg, hogy a rejtélyes levélkét elolvassa nála. A levél emléklapból kiszakított papírra volt írva rajzoló krétával. A kuszált vonásokban is meg lehetne ismerni Henriette kéziratát, a levélben ez volt: »Kedves jó Gerzson bátyám! Az isten irgalmára, lelkem mennybéli üdvére könyörgöm önnek, siessen innen még ez órában, ? nem! ? még e percben. ? Menjen gyalog, álutakon innen. ? A pópa majd vezetni fogja. ? Ha nem akarja, hogy eszemet végképp elveszítsem, ne késsék itt tovább. ? Én nagyon szerencsétlen vagyok, de még szerencsétlenebb leszek, ha ön itt marad. ? Kerüljön minket, ? és felejtse el örökre ? szereto, ? tisztelo, ? önért imádkozó barátnéját, ? kit leányának fogadott, ? Henriette-et!« E levél elolvasása után Gerzson úrnak legelso gondolata az volt, hogy Henriette ot kedves bátyjának nevezi. Tehát nem neheztel rá. Tehát mégis más oka volt neki útjából visszatérni, mint az az állítólagos garázdaság, amit Hátszegi ráfogott. Eszerint csakugyan Hátszegivel marad fenn a számadása.?

?Ez orcátlan merészség oly dühbe hozta a gyönge asszonyt, hogy amit magában oly keményen föltett, azt most végre is hajtotta. Felkapott egy fazék forró vizet a tuzhelyrol, s azzal úgy nyakon forrázta a tolakodó gazembert, hogy annak szeme-szája tele lett a forró lével, s az egy percre minden eszméletét elvette. Azon perc alatt pedig nekirohant a Mikhál, s teljes erejével megtaszította. Mire a Pirka is odarohant, s o is Mikhálnak segített, úgyhogy egyesült erovel ki tudták lökni a nagy mahomed embert a konyhából, s azután nagy hirtelen becsapták a tölgyfa ajtót. A leforrázott és kilökött fickó azonban most még dühösebbé lett téve átkozódott, káromkodott és fenyegetodzött, hogy minden rosszat el fog követni a Mikhállal, s hogy a fenyegetozésnél ne maradjon, segítségül hívta a két otthon maradt pecért is. S akkor elohozva azt a nagy vassulykot, amivel a gonosztevoket szokták mozsárban összetörni, nekifogtak, hogy azzal az eros tölgyfa ajtót betörjék. Mikhál azt hitte, hogy el van veszve. Inkább bele akart ugrani a kútba, mint hogy bevárja, míg gyilkosai rátörik az ajtót. ? No, csak csendesen, szépasszonykám ? mondta, megfogva a kezét, a boszorkány. ? Ugye, hogy a kártya már kétszer is igazat mondott? Harmadszor is azt fog mondani. Rám bízza-e hát most magát? ? Itt van. Vegyed testemet, lelkemet? szólt az asszony, odavetve magát a boszorkány karjai közé. ? No, hát legelébb is vegye a szépasszony, ezt az égo hasábfát a kezébe, aztán álljon bele ebbe a vederbe. Én a kerékkel szépen leeresztem, de ,nem a vízbe, hanem csak a kútgádor közepéig: ott talál egy szuk nyílást, abba lépjen ki, s várja meg, míg utána ereszkedem.?

?Az unoka tanítja nagyapját beszélni? Távol kocsizörgés hallik. A kis ember felugrik a fubol: »Apa jön, siessünk!« S kezét nyújtja az öregnek, mintha az o eros inai segítenék azt fölállni helyébol, s aztán vezeti magával és oktatja gondosan: ,»Vigyázz, el ne essél, ,itt egy nagy ko van, kikerüld!« A nagy ember szót is fogad szépen, s kikerüli a nagy követ. Az unoka tanítja nagyapját járni. A kertbol a verandába három lépcso visz föl. Azon felmenni még csak a nagy tudomány. A kis ember elorelép, s aztán a nagy embert úgy oktatja: »Itt vigyázz! A jobb lábaddal lépj! Nem az a jobb, másikkal! Úgy! No, még egyet! Itthon vagyunk!« Azután, mint aki dolgát jól végezte, otthagyja a nagy embert utána csoszogni, maga ujjongva fut elore, megbotlik, földhöz vágja magát, de nem töri ám be az orrát, nem fakad sírva, fölkel és fut odább, nevetve, mint akivel semmi sem történt. A veranda végén ül a fiatal no. Arca nagyon megváltozott, mióta nem láttuk. A hajadoni komolyságot az anya sugárzó boldog tekintete váltotta fel arcán. Mint leánynak, volt az arcában valami férfias, most egészen noi ez. Az »én magam« nincsen többé, helyét elfoglalta a »mink«. Egy gondolata sincs többé, amely egyedül járna, minden eszméje társat keres, s ez veti arcára azt a mondhatatlan édes fényu glóriát, mely szótlanul is rávall a no végtelen boldogságára. Dolgozóasztalkáján hímes selyem van és tarka gyöngyök, arany, ezüstfonál, azokból készít valami miniaturszigonnyal valami parányi kis fokötocskét, sokkal kisebbet, mint ahogy azt jelenleg látható emberek viselhetnék.?

?Nehezen gyógyult be az a seb, amit Ocskay a testvérétol kapott, s ,mikor már egészen begyógyult is, akkor is egyre fájt. A dicsoségrol hazudó álmai szétfoszlottak. Maga a hadjárat, ami azután folyt, egészen elvesztette addigi lovagias jellemét, mind a két fél úgy harcolt egymással, mint akinek nem a gyozelem a célja, de a ,bosszúállás, nem saját haditervének végrehajtása, csak az ellenfelének összekuszálása. Nehéz sóhajjal jövünk ki a történetíró múzeumából, s ,nincs kedvünk az emlékekre visszagondolni. Ocskay Lászlót egyre keményebben üldözte a balsors. Hajdani hadnagyai rá-rácsaptak az ezredére, s kudarcot vallattak vele. ? Biccse alatt (hol o maga Ilonka szeme láttára egykor oly hosleg harcolt), Vajda levágta egy egész századát Ocskaynak, s az akkor éppen ott volt Ritschánt is elfogta, nehéz sebekkel elborítva. Hajdani kuruc ezrede apránkint mind átszökdösött a fejedelemhez, úgyhogy vége felé nagyobb volt az Ocskay-ezred a kuruc részen, mint a labancoknál, s Rákóczi a visszatért ezrednek éppen Ocskay Sándort tette meg parancsnokává. Ocskay László most már kerülte a harcot. Olyan volt már a lelke, mint a gyuru, amibol a drágako kihullott, csak a veszteségre emlékeztet. A hajdani dicsoség mezején csak a szégyen tarlója maradt. A késo bánatot (az ebgondolatot), a visszasíró emlékezetet csak a ,bor tudta elaltatni. Nem is portyázott már, csak kóborolt. Nem kereste a ,harcot, csak a tivornyát. Eltékozolt egy esztendot, alászállva minden becsületben.?

„A kalózok démoni vakmerőséggel csaptak a brigantine mellé, melynek védői még mindig néma mozdulatlanságban vártak rájuk. Azon pillanatban, mikor a horogkarmok a párkányba vágódtak, Rolls egy intésére megdördült egyszerre a tengerészek sortüzelése, mire a füst eloszlott, a két hajó már szorosan egymáshoz volt kapcsolva, a lövés néhányat leölt a kalózok közül, a többiek, félrerúgva társaik holttestét, iparkodtak a brigantine bordáin felmászni, nem törődve a rájuk irányzott lövésekkel. Pillanat múlva férfi férfi ellen küzdött, szemtől szemben, karddal és késekkel. Dühvel támadt az egyik, hidegvérrel védte magát a másik, egyik sem félve a fegyvertől, s nem törődve sebeivel.”(A Kalózkirály – részlet) A trón mennyezete is tiszta fehér volt, körülfűzve zöld levélkoszorúkkal. E népek minden fényűzése a tisztaságban állott. A tárogató-hangok jelenték, hogy a khagán jő. A nép tolakodva nyomult elé. Az üdvkiáltástól reszketett az ég. Dalma arca halovány volt, és mosolygott. Az az eltitkolt szenvedély mindig halványabbra festette azt, de az öröm, mely lépteit fogadta, mégis visszasugárzott rajta, s mentül fehérebb volt az arc, annál fényesebb volt rajta a mosoly. A nép tódulása nem engedte őt előre haladni. Aki egyszer meglátta, nem tudott tőle megválni. Az emberek meg voltak bűvölve tekintetétől, senki sem tudott számot adni róla, miért szereti őt oly nagyon? Végre levették őt lováról, s palotája kapujától kezdve egész a sorompókig a nép feje fölé tartott pajzsain, mint egy érchídon kellett végighaladnia.(A Varchoniták – részlet)

?Néhány napig prózai dolgok foglalták el Camillát és leányát. Meritorisznénak mindenekelott a pénztárral kellett beszámolni, a lemondására adandó választ és felmentését bevárni, a letett biztosítékát visszakérni. Mindez, ha gyorsan megy is, lassan megy. És így az, amit Helvila Amanda asszonynak mondott: ?holnap utazunk anyámmal együtt?, bizony csak frázis maradt. Elég nagy bosszúság volt ez Vigárdynénak, aki a Meritoriszék házmesterénél mindennap kérdezosködtetett a szobaleánya által, s megtudta, hogy még mindig itt vannak. ?Hazudott a kis kígyó!? Hát vannak szükségbeli hazugságok. Azután a bútorokkal is kellett valamit csinálni. Az is csak olyan szükségbeli hazugság volt, amivel Camilla Zeno urat megnyugtatta, hogy ezeket a bútorokat mind felvásárolta egy hitelezo, s neki csak haszonbérben engedte át. Igaz volt, hogy megvette egy hitelezo, de nem kölcsön, hanem tulajdonul adta át a bukott családnak. (Nem is nehéz kitalálni, hogy ki volt az a jámbor hitelezo.) A bírói pecséteket csak bölcs óvatosságból hagyták továbbra is a bútorokon, hogy mikor egyszer-egyszer jön egy sadduceus Meritorisznak egy viselt váltójával executióra, azt mondhassák neki: ? Köszönjük alássan, már biztosítva vannak. Azoknak nagy részét el kell adni. Fokérdés volt, hogy mi történjék a zongorával? Helvila tudakozódott a pancsovai hivatalbeli elodjénél, akit Temesvárra promoveáltak, az ottani állapotokról. Onnan várta a választ. Olyan óvatos volt ez a család, hogy minden levelét poste restante címeztette. Maguk mentek érte a postára: így nem lehetett semmi levelet útközben elfogdosni.?

?Azraële remegett, midon Hasszán azt mondta: »Megöletem ez asszonyt még ma!« A vezér lelkét kísérto rém ijesztgette, meg kellett ot e ,rémtol szabadítani, hogy e gondolatot elfelejtse. Azraële sajátszeru játékot gondolt ki a gyámoltalanná lett férfi számára. A heted nap elmúlt már, melyre Hasszán kiterjesztette tilalmát, hogy azalatt senkit se bocsássanak elé, s Azraële eszébe juttatta, hogy az eloszobában tömérdek fényes követ, hírnök, aga és könyörgo várakozik, akik kihallgatásra epednek, sokan ajándékot hoztak, mások hódolatokat átadni jöttek, némelyik örvendetes hírrel jött a csatatérrol, egy pedig a ,többek között a nagyvezértol érkezett, valami fontos üzenettel a szultán parancsából. E szavak felvillanyozták Hasszán eltompult kedélyét, valami hiú, tetszelgo mosolygás látszott elterülni arcán: ? Bocsásd be oket, jöjjenek elém ? szólt örvendezve a hölgynek ?, és azután mellettem légy, s mutasd be oket egyenként, tied legyen a dicsoség! Voltaképpen az eloszobában senki sem várakozott kihallgatásra, nem voltak ott sem fényes követek, sem alázatos folyamodók, sem agák, sem hírnökök, senki más, mint a vezér saját rabszolgái. Ezeket tehát Azraële felöltöztette egyenként fényes nagyuraknak, falusi bíráknak és katonáknak, kezükbe adván lepecsételt írásokat, erszényeket, ékszereket és zászlókat, kinek mint szerepe hozta magával, s ,Hasszánt felültetve az elfogadási teremben magas kerevetére, magának és a hercegnonek egy zsámolyt tett lábaihoz, s úgy eresztgette be egyenként az ajtóorök által a felöltöztetett rabszolgákat.?

?Mindjárt eleve figyelmeztette a mylord a fiatal szeladont, hogy itt Moszkvában az elokelo világ két pártra van oszolva. Az egyik a most kormányon levo Bestuseff pereputtya, a másik az ot megbuktatni akaró Voronzoffé. A cárno nagy udvari estélyein mind a két pártbeli nemességet együtt fogja találni Frigyes: de ugyan orizkedjék a Voronzoff-párti úrfiakkal összebarátkozni vagy a hölgyeikkel táncolni, ha a szerencséjét kockáztatni nem akarja. A kerülendo fonemesek neveivel is megismertedé, mégpedig nagyon autentikus forrás után. Valahányszor egy külhatalom nagykövete táncestélyt adott a palotájában, elobb a meghívandó vendégek névsorát elkérte tole az orosz kancellár. Mikor aztán visszaküldte a lajstromot, azon a Bestuseff-párthoz tartozó nevek vörös plajbásszal voltak megjelölve, a Voronzoffiak pedig kékkel. Ezeket nem kell meghívni. Trenk Frigyes egy olvasásra megtanulta, hogy az orosz udvarnál ki elott kell bókot csinálni, kinek kell hátat fordítani, melyik grófné sleppjét kell ügyetlenül letaposni, melyiknek a legyezojét ügyesen felvenni, ha elejti? ? S ez igen hasznos tudomány! Rövid idon elkövetkezett ismét a cárno trónralépésének évfordulója. Tavaly ilyenkor is megünnepelte azt Trenk Frigyes, pisztolydurrogtatással: a tenyere bánta meg. Ezúttal okosabb módját találta a hódolatnyilvánításnak. ? Lord Hyndford ösztönzésére egy szép névnapi ódát írt francia nyelven a cárnohöz, s ezt a nagykövet Bestuseff révén a cárno kezéhez juttatá. Erzsébet cárnonek nagyon megtetszett a szép onomasztikon: bemutattatta magának a költemény szerzojét. Az még jobban megtetszett neki. A cárno meg tudta becsülni egy hat láb magas kapitány értékét.?