Mór Jókai strana 14 z 23

?Nehezen gyógyult be az a seb, amit Ocskay a testvérétol kapott, s ,mikor már egészen begyógyult is, akkor is egyre fájt. A dicsoségrol hazudó álmai szétfoszlottak. Maga a hadjárat, ami azután folyt, egészen elvesztette addigi lovagias jellemét, mind a két fél úgy harcolt egymással, mint akinek nem a gyozelem a célja, de a ,bosszúállás, nem saját haditervének végrehajtása, csak az ellenfelének összekuszálása. Nehéz sóhajjal jövünk ki a történetíró múzeumából, s ,nincs kedvünk az emlékekre visszagondolni. Ocskay Lászlót egyre keményebben üldözte a balsors. Hajdani hadnagyai rá-rácsaptak az ezredére, s kudarcot vallattak vele. ? Biccse alatt (hol o maga Ilonka szeme láttára egykor oly hosleg harcolt), Vajda levágta egy egész századát Ocskaynak, s az akkor éppen ott volt Ritschánt is elfogta, nehéz sebekkel elborítva. Hajdani kuruc ezrede apránkint mind átszökdösött a fejedelemhez, úgyhogy vége felé nagyobb volt az Ocskay-ezred a kuruc részen, mint a labancoknál, s Rákóczi a visszatért ezrednek éppen Ocskay Sándort tette meg parancsnokává. Ocskay László most már kerülte a harcot. Olyan volt már a lelke, mint a gyuru, amibol a drágako kihullott, csak a veszteségre emlékeztet. A hajdani dicsoség mezején csak a szégyen tarlója maradt. A késo bánatot (az ebgondolatot), a visszasíró emlékezetet csak a ,bor tudta elaltatni. Nem is portyázott már, csak kóborolt. Nem kereste a ,harcot, csak a tivornyát. Eltékozolt egy esztendot, alászállva minden becsületben.?

1876-ban íródott a regény. Bár Jókai Mór 50-70-évek között volt legtermékenyebb és legsikeresebb, hiszen ebben az időben az ő regényei tartották életben a magyar népet, mégsem szabad megfeledkezni az ezt követő időszakról. Az élet komédiásai egy kedélyes hangvételű humorral teli, de csöppet sem komolytalan mű. Jókai Mór ezt a művét ő császári és királyi felségének Erzsébet ausztriai császárnénak, Magyarország koronás királynéjának legmagasabb kegyteljes engedelmével, legmélyebb hódolattal ajánlotta.

       This happened when no train crossed the Hortobágy, when throughout the Alföld there was not a railway, and the water of the Hortobágy had not been regulated. The two-wheeled mill clattered gaily in the little river, and the otter lived happily among the reeds.        At the first streak of dawn, a horseman came riding across the flat Zám puszta, which lies on the far side of the Hortobágy River (taking Debreczin as the centre of the world). Whence did he come? Whither was he going? Impossible to guess. The puszta has no pathway, grass grows over hoof-print and cart track. Up to the endless horizon there is nothing but grass, not a tree, a well pole, or a hut to break the majestic green plain. The horse went its way instinctively. Its rider dozing, nodded in the saddle, first on one side, then the other, but never let slip his foot from the stirrup.

?Azraële remegett, midon Hasszán azt mondta: »Megöletem ez asszonyt még ma!« A vezér lelkét kísérto rém ijesztgette, meg kellett ot e ,rémtol szabadítani, hogy e gondolatot elfelejtse. Azraële sajátszeru játékot gondolt ki a gyámoltalanná lett férfi számára. A heted nap elmúlt már, melyre Hasszán kiterjesztette tilalmát, hogy azalatt senkit se bocsássanak elé, s Azraële eszébe juttatta, hogy az eloszobában tömérdek fényes követ, hírnök, aga és könyörgo várakozik, akik kihallgatásra epednek, sokan ajándékot hoztak, mások hódolatokat átadni jöttek, némelyik örvendetes hírrel jött a csatatérrol, egy pedig a ,többek között a nagyvezértol érkezett, valami fontos üzenettel a szultán parancsából. E szavak felvillanyozták Hasszán eltompult kedélyét, valami hiú, tetszelgo mosolygás látszott elterülni arcán: ? Bocsásd be oket, jöjjenek elém ? szólt örvendezve a hölgynek ?, és azután mellettem légy, s mutasd be oket egyenként, tied legyen a dicsoség! Voltaképpen az eloszobában senki sem várakozott kihallgatásra, nem voltak ott sem fényes követek, sem alázatos folyamodók, sem agák, sem hírnökök, senki más, mint a vezér saját rabszolgái. Ezeket tehát Azraële felöltöztette egyenként fényes nagyuraknak, falusi bíráknak és katonáknak, kezükbe adván lepecsételt írásokat, erszényeket, ékszereket és zászlókat, kinek mint szerepe hozta magával, s ,Hasszánt felültetve az elfogadási teremben magas kerevetére, magának és a hercegnonek egy zsámolyt tett lábaihoz, s úgy eresztgette be egyenként az ajtóorök által a felöltöztetett rabszolgákat.?

?Eloször azt a címet akartam adni ennek az izének (mely, fájdalom! rám  nézve nem regény), hogy egy becsületes ember  gonosztettei. Mert hát én  az vagyok: becsületes ember, egyéb címem sincs: se tisztelt hazafi, se szeretett  polgártárs, se elismert szakférfiú.  Csak becsületes ember: minden pontban, még a pontok pontjában is.  Mustrája vagyok a férjeknek, annyira, hogy azt beszélik rólam, hogy ha  meghalok, porrá égetnek, s mint Artemízia királyné tett Mauzolusz királlyal,  italba keverik hamvaimat, s úgy adogatnak be, de nem a noknek,  hanem a férjeknek, mint óvó-szérumot a hutlenség baktériumai ellen.  És ez nem is lett volna rossz regénycím: egy becsületes embernek a  gonosztettei. Hanem hát ez mégis nagyon hasonlít a  sviháksághoz, egy  neme a hetvenkedésnek: virtuskodás olyannal, ami nincs. Sohasem szerettem  a dicsekedést. Mit  dicsekedjem a bunömmel? Elég, ha a feleségem  így szólít, hogy te bunöm!   Inkább választottam ezt a címet ?De kár megvénülni! Ezzel aztán  be van ismerve, hogy vén vagyok.  Biz az vagyok. Az ötvenediket járom.  De hogyha összeszedem magamat, ha a szerpántot jól megszorítom  a derekamon, a szakállamat odáig, ameddig bicolor lett,  kiborotválom,  senki sem mond többnek negyvennyolcnál. Ebben is megmaradok állhatatosan  negyvennyolcasnak.   Csak annak a melanogénnek ne volna olyan penetráns szekfuszeg  buze, mely három lépésrol elárulja, hogy az ember a haját védelmezi!  Hát én bizony nem tagadhatom, hogy a porosz háborúban már hadnagy  voltam: vitézségi érmet is hoztam haza magammal. Annak is urát  tudom adni, hogy hogyan szereztem??

?A Duna-part mutatja Budapesten a legmozgalmasabb életet, a legkülönfélébb elemekbol egymás mellé rakva. A Lánchídtól a Petofi térig terjedo corsón az elegáns világ sétál, találkozót ad, társalog (kocsival ott nem szabad járni), ott mutatják be a legújabb toiletteket, a kávéházak elotti járdákon, a pompás kioszk akácfái alatt kávéznak, fagylaltoznak, újságot olvasnak. S aztán egy vaskorláttal odább, egy lépcsosorral alább, a széles rakodó parton izmos munkássereg hordja a vállán a zsákokat, hempergeti a tonnákat, emeli nehéz teherkocsikra a hatalmas málhacsomagokat, hatan cipelnek egy-egy gyapjúzsákot, vastargoncán tolnak becsomagolt dohánybálákat, térdig-vállig gyürkozött atlétai alakok, s ,aztán megint egy korláttal odább, egy lépcsosorral alább: ott vannak az úszószínek, a hideg fürdok, a csónakházak, ezekhez siet forró napokon az üdülést kereso közönség. Ott látni a csónak- és úszóversenyeket. A ,fényuzés, a munka és az üdülés mind egy képen csoportosítva. S a kék Duna tükrén egymást váltva-kerülgetve sikamlik az apróbb-nagyobb gozösök raja minden irányban. Folytatja a képet alább a gyümölcspiac, mely alant a rakparton elkezdodve végigvonul egész a vámházig, kiszélesedik a plébánia téren: ernyos sátorokkal és azok nélkül, hagymafento sáncok, zöldségtorlaszok, hihetetlen menynyiségeivel a piros paprikának s még pirosabb paradicsomalmának, fölváltva gyümölcsgarmadáktól, a piros szín minden változataiban rikító almák kosárszámra, a hamvas kék szilva s a sárguló oszibarack öblös puttonyokban, a minden színu és zamatú szolok halmazai, embermagasságú határhalmok rakva óriás görögdinnyékbol a sötétzöldön kezdve a csíkos világos zöldig: csalogatóul egy-egy kettészelve s vérbélu tartalmát kifelé fordítva.?

?Eszembe jutott a gyászos búsongó no. Éji lámpa mellett elmélázva ott ül fejét kezére lehajtva. Gondolatai messze-messze hordják vágyakozó lelkét, keresztül sivatag avar pusztaságon, csalitos erdokön, idegen városokban, millió idegen emberi arc közül keresve az egyet, akit meg nem talál, hirtelen forró csók éri lehajtott kezét, egy ismert hang nevét mondja ki, felrezzenve szétnéz. Senki sincsen közel. Az éji lámpa csendesen lobog. És a kíséro emlékek nem hagytak tovamennem. Valami veszni kényszeríto vágy, valami holdkóros szédülés visszahajtott felkeresni a délibábos rónát és a rajta felhányt magas sírdombokat, bejárni hegyet és völgyet, a futó folyamok partját, az ismeretlen fehérlo falvakat, elvándorolni a nagy zajos városig, messzirol megnézni félig ködbe merült tornyait, palotáit, s ha az éj leszállott, végiglopózni a hallgatag utcákon, mint ki gyújtogatni indult, benézni az ismert ház ablakán, meglátni a gyászos búsongó not,  amint éji lámpája mellett álmatlanul álmodozik, jó éjszakát mondani neki,? s azután fölkeresni a legelso börtönort, tegyen velem amit akar??

?Aki azt kigondolta, hogy két asszony fozzön egy konyhán, az igen tréfás ember lehetett: szerette a vígjátékokat. Pedig a régi idokben erre számtalan eset fordult elo. Akkor még nem építették a házat úgy, hogy tíz ember lakjék tíz külön barlangban, minden szobához legyen egy odú, amibe oda legyen szorítva egy vas takaréktuzhely, hanem megépítették a házat örök idokre, eros boltozatokkal, hogy tuzveszély idején be ne égjen, jó tágas szobákat csináltak, hogy egyben elférjen az egész család, az hálószoba, fonószoba, dolgozószoba lehessen, hogy ne kelljen télen annyi kályhát futeni, vendégeket is lehessen benne elfogadni, meg a rétestésztát kinyújtani, a gyerekeknek, ha lesznek, a leckéjüket megtanulni, helye legyen négy ágynak, pamlagnak, tizenkét borszéknek, az üveges pohárszéknek, a ruhás almáriumnak, a ,tetejébe rakott ecetágyas üvegekkel, meg az úr íróasztalának, melynek alsó fiókja levéltár, a hátmöge könyvtár, meg az asszony s kisasszony varróasztalának, meg a két leánycseléd rokkáinak, idoközönkint a bölcsonek, idojártával a hintalónak, s vendégség esetén még azt a középso diófaasztalt is ki lehessen húzni, megnyújtva tizenhat ember számára.? (A debreceni lunátikus ? részlet) A kötet elbeszélései: Vándoroljatok ki! - Shirin - Az utolsó cigányország - A tengerszem tündére - A koldusgyermek - A hazajáró lélek - Kötél áztatva jó - Melyiket a kilenc közül? - Hogyan lett Dúl Mihály uramból Rácz János? - Százszorszépek - A csillagos szoba - Történetek egy ócska kastélyban - Kurbán bég - A huszti beteglátogatók - A debreceni kastély - Egy lengyel történet - A debreceni lunátikus - Ne hagyd magad! - A leaotungi emberkék - A béka - A férj kabátja ,

Odahaza a Nagy-cegléd utcai házánál ellenben egy egész légió macskát tartott. Azok között voltak fehér-fekete, vörös-fekete és fehér-vörös példányok, azután meg fehér-fekete-vörös egyéniségek. Tiszta fehér, fekete, cirmos és ordas nem tűretett meg közöttük. A két színben szerénykedők mindannyian a finemhez tartoztak, a három színben pompázók ellenben mind a gyengédebb nemhez. Ott is megtartják a divatot.  Ezekkel a hízelkedő, alattomos,  könnyűerkölcsű lényekkel volt tele a nemzetes úrnál minden szoba, ott törleszkedtek a pamlagon, ott doromboltak a kályha-padkán, ott nyervákoltak a hiúban, ott divatlankodtak a folyosón, a pinceablakból macskafej nézett ki, a kert fáin macska koptatta a körmeit, s holdvilágos éjszaka olyan virtuóz éneklést míveltek, hogy azzal az egész utca minden komondorát ellentmondó csaholásra ingerelték. Hanem ebben is szisztéma volt, tudományos alapon épült szisztéma. Kezébe akadt egyszer egy angol hírlap, az Irish Advertiser, melynek Miscellany rovatában ezt a figyelemreméltó közleményt olvasta: Az angol társadalom legelőkelõbb tag jaiból alakult Zoological Paradoxies társaság százezer fontsterling díjat tűzött ki annak a meg jutalmazására, aki egy háromszínű kandúrt képes előállítani. Egymillió forint! Egy macskáért! Nem! Egy lehetetlenségért. Egy természetrajzi paradoxonért. Nem nyerheti azt el senki.

A regény elsősorban Trenk Ferenc báró viselt dolgait beszéli el. Előbb a császári, majd a cári hadseregben szolgált. Az osztrák örökösödési háború idején ötezer főnyi pandúrcsapatot szervezett, s nagy bátorságot tanúsított a harcmezőn. Ezredessé léptették elő, de két év múlva kegyetlenkedései miatt megfosztották rangjától és örökös várfogságra ítélték. Jókai szerint kiszámított módon mérgezte meg magát, hogy a nevenapjára előre bejelentett halálával még egy utolsó gonosz tréfát űzzön ellenségeivel. A másik Trenk: Frigyes, Ferenc unokaöccse, egészen fiatalon II. Frigyes testőrtisztje lett, de unokabátyjával folytatott levelezése miatt hamarosan börtönbe kerül. Jókai nem elégszik meg az izgalmas események leírásával, hanem megmutatja, hogy a kalandorok is emberek, akik sok-sok lelki fájdalommal küzdenek.

?Meredek havasok állják körül Abrudbánya városát. Hegy hátán hegy, mint megoszült óriások, emelkednek szerte hóval fedett ormok, miknek szakadékain feketésen zöldell a hóban lakó fenyo. A sziklákon járatlan ösvények vezetnek keresztül-kasul, néhol a hegyek éles gerincein futva végig, honnét a ködös mélység fenekét nem látni, másutt meredeken alig tartó lépcsok viszik tovább a veszélyes utat mélybe és magasba, a tajtékot vero hegyi patak mély örvénye fölött egy-egy keresztüldöntött fa revesedo törzse az átvezeto híd. S lenn, lenn a visszhangzó mélységben egy egyenes út visz két magas sziklafal között, keskenyen, rögösen a bányavárosig. Ez úton látjuk haladni Hetveni urat az o csapatja élén. A csapat rendetlen, útjában lármáz és veszekszik, ruházata ahány, annyiféleképpen, hanem a tiszt urak, kik világért sem elegyítik magukat a közkatonaság közé, annál ragyogóbbak, öltözetük piros prémes zöld dolmány, ezüsttel és vörössel, ahol csak lehet, kihányva. Maga Hetveni úr aranygallért visel. Csupán egy kis csapat tart szigorú rendet. Vezérük fiatal, komoly, lelkesült arcú ifjú, maguk a fiúk mind oly érettek, oly okosak. Tán mindnyájan egy tanoda egykori tanítványai. Sorakozva mennek, hangot csak lépéseik taktusa ad. Utánuk ismét ágyúk és ágyúszekerek, mik körül sem tüzér, sem fedezet. Hetveni úr meghallotta, hogy a magyar kormány a békülni kész románok lefegyverzésével foglalkozik Abrudbányán, s rögtön sietett oda hívatlanul, kéretlenül, az alku pontjaiba beavatkozandó.?

"A humor csak szabadelvű és felvilágosult népek tulajdona." - "A néphumor nyilai mindig az uralkodó visszaélések ellen voltak intézve." - "Oly gazdag és oly kizárólag sajátságos adománya a humorra ritka népnek van, mint a magyarnak."Jókai Mór túlzott szerénységgel úgy nyilatkozik, hogy a magyar néphumor "elszórt adomáit" tartalmazó kötetei túl fogják élni szépirodalmi munkásságát.A kötet bőséges válogatást közöl Jókai adomagyűjteményéből és különböző humoros kiadványok legjavából. Az adomákat tárgyuk, jellegük szerinti csoportosításban olvashatjuk (pl. Mátyás királyról szólók, nevezetes férfiakhoz kapcsolódók, tájadomák, stb., de a gyűjtés az általános népismeret más területeire is átnyúlik, népmesékre, sírfeliratokra, népszokásokra, nyelvsajátosságokra is. Jókai nagy jelentőséget tulajdonít a magyar nép adomáinak és azonos értékűnek tekinti azokat a népdallal és a nemzeti költészettel.

?Így történt ezelott húsz évvel is K? városában nagypéntek napján, mely nap csak annyiban különbözött egyéb tisztességes hétköznapoktól, hogy e napon sem veres, sem fehér, sem semmiféle nemzet színét viselo bort egy igazhívo is nem szokott inni a nagy kiterjedésu városban, hanem ? a városon kívül. Örömünnep napja volt ez, mely öröm nem hagyta magát a gerendák és sárfalak közé szoríttatni, hanem kivitette magát a szabad mezore, melynek köröskörül csak a láthatárba olvadó mennyország a kerítése, s fejével az egeket verdeste. Már reggeli kilenc órakor írmagul sem lehetett az említett város falai közt épkézláb embert találni. Ifjak és vének, nok és férfiak, gyalog és lóháton, egymásba csibbenkedve, egymást megelozve és egymást siettetve vágtattak, nyomultak, és törekedtek ama hosszú térségen kifelé, mely sárba és porba öltözködve a városon belol szokásnál fogva neveztetik utcának, innét pedig kiérve, anélkül, hogy jellemén legkisebbé is változtatna, kocsiút nevet visel, s a szolok közé visz, melyek nem csekély távolságban fehérlenek a meggy- és cseresznyefák virágaitól.?

Egy nő, akinek szeme tengerszem, a csodát jelenti a szemébe pillantó férfi számára. A csoda pedig birtokolhatatlan. Erzsike szédelgők, csábítók, kerítők prédája lesz, férfiaké, akiket nem érint a csoda. Utolsó férjét megöli, és a márianosztrai fogházban fejezi be életét. Mi történik egyetlen méltó hódolójával? Az ő sorsa nem tragikus. Humora sosem hagyja cserben, szenvedélyesen érdekli a történelem és a politika, leköti az írás. Egyébként Jókai Mórnak hívják. Jókai önéletrajzi ihletésű, öregkori remekét nyújtjuk át az olvasónak.

?Egy kedves osi jó szokás dívott akkor városunkban, (talán még most is megvan) ? a gyermekcsere. Soknyelvu hazánknak egyik városa német, másik magyar ajkú, aztán pedig hát testvérek volnánk, meg kellene egymást értenünk, a németnek meg kell tanulni magyarul, a magyarnak németül. S szent a béke. A jámbor hazafiak efelol így tesznek. A német városban is vannak iskolák, a magyarban is. A német szülok írnak a magyar városban levo tanodák igazgatóinak, s a magyar szülok a német város tanárainak, hogy vannak-e kezeik alatt levo iskolásfiúk, leányok, akik innen oda, onnan ide cserébe kaphatók lennének. Azokat azután egymásért kicserélik. Kedves, gyöngéd, asszonyszív-szülte gondolat! A gyermek elmegy hazulról, elhagy apát, anyát, testvért, s ismét otthont talál, anya helyett anyát, testvér helyett testvért, ? s eltávoztával nem marad üres a ház, gyermek helyébe gyermek jön, s ha a fogadott anya a gyermekének szánt gyöngédséggel elhalmozza a jövevényt, arra gondol: éppen így bánnak most az enyémmel is a messze távolban, mert az anyaszerelmet semmi fizetésért megvenni nem, csak cserében megnyerni lehet. Ezt az intézményt csak asszonyok gondolhatták ki, ellentétben azzal a rideg rendszerrel, melyet a férfiak találtak fel, mely a fogékony ifjú szívek számára zárdákat, konviktusokat, zárt kollégiumokat alapított, ahol korán letörülje róluk az élet minden emlékét a családi létnek.?

?Ráby Mátyás Bécsbe megérkezte után egészen elzárkózott a világtól, nem járt fel a Burgba, hanem fogadott a Paternoster utcában egy kis szállást, s senkinek sem mondta meg, hogy hol lakik. Erre pedig nemcsak az az oka volt, hogy háborítatlanul elkészíthesse azt a nehéz és bonyolódott munkát, ami a rábízott ügy volt, cifra változandóságaival, hanem még inkább mindenféle pszichológiai állapotok. Érezte, hogy az o egész tragédiája valami fölöttébb nevetséges história. A bécsi »janhagel« nem tekinti azt egyébnek, mint egy kapitális »jux«-nak. Hogy a nagybajuszú magyarok ezzel a »schabernak«-kal magát a császárt is feltréfálták, ez csak annál mulatságosabbá tette a »hetz«-et. A »hetz« meg a »jux« pedig a bécsi népnek az, ami a rómainak a cirkusz. Jaj annak, aki belejutott, legyen az szép asszony, hercegno vagy komédiásné, foúr vagy pap, az mindegy, nincs neki kegyelem, agyonnevetik, agyonélcelik. Ezért kerülte még a jó barátait is. Még a hírlapok olvasásától is irtózott. Azt látta belolük, hogy az egymás fejére tóduló világesemények az o történetének veszedelmes versenytársai. Ki fog a szentendrei kicsiny emberek apró bajairól, a Pest vármegyei táblabírák machinációjáról, meg a ketto között kepickélo Ráby Mátyás furcsa kalandjairól beszélni, mikor a keleten Oroszország diadalai a nagy ozmán birodalmat rendítik meg alapjaiban, mikor benn az országban új hadjárat elokészületei folynak, mikor a németalföldi lázadás az osztrák birodalmat egyik legszebb tartományától készül megfosztani, s mikor mindezeknél óriásibb, általánosabb rém gyanánt tornyosodik fel a franciaországi forradalom??