Mór Jókai strana 15 z 23

1876-ban íródott a regény. Bár Jókai Mór 50-70-évek között volt legtermékenyebb és legsikeresebb, hiszen ebben az időben az ő regényei tartották életben a magyar népet, mégsem szabad megfeledkezni az ezt követő időszakról. Az élet komédiásai egy kedélyes hangvételű humorral teli, de csöppet sem komolytalan mű. Jókai Mór ezt a művét ő császári és királyi felségének Erzsébet ausztriai császárnénak, Magyarország koronás királynéjának legmagasabb kegyteljes engedelmével, legmélyebb hódolattal ajánlotta.

       This happened when no train crossed the Hortobágy, when throughout the Alföld there was not a railway, and the water of the Hortobágy had not been regulated. The two-wheeled mill clattered gaily in the little river, and the otter lived happily among the reeds.        At the first streak of dawn, a horseman came riding across the flat Zám puszta, which lies on the far side of the Hortobágy River (taking Debreczin as the centre of the world). Whence did he come? Whither was he going? Impossible to guess. The puszta has no pathway, grass grows over hoof-print and cart track. Up to the endless horizon there is nothing but grass, not a tree, a well pole, or a hut to break the majestic green plain. The horse went its way instinctively. Its rider dozing, nodded in the saddle, first on one side, then the other, but never let slip his foot from the stirrup.

?Azraële remegett, midon Hasszán azt mondta: »Megöletem ez asszonyt még ma!« A vezér lelkét kísérto rém ijesztgette, meg kellett ot e ,rémtol szabadítani, hogy e gondolatot elfelejtse. Azraële sajátszeru játékot gondolt ki a gyámoltalanná lett férfi számára. A heted nap elmúlt már, melyre Hasszán kiterjesztette tilalmát, hogy azalatt senkit se bocsássanak elé, s Azraële eszébe juttatta, hogy az eloszobában tömérdek fényes követ, hírnök, aga és könyörgo várakozik, akik kihallgatásra epednek, sokan ajándékot hoztak, mások hódolatokat átadni jöttek, némelyik örvendetes hírrel jött a csatatérrol, egy pedig a ,többek között a nagyvezértol érkezett, valami fontos üzenettel a szultán parancsából. E szavak felvillanyozták Hasszán eltompult kedélyét, valami hiú, tetszelgo mosolygás látszott elterülni arcán: ? Bocsásd be oket, jöjjenek elém ? szólt örvendezve a hölgynek ?, és azután mellettem légy, s mutasd be oket egyenként, tied legyen a dicsoség! Voltaképpen az eloszobában senki sem várakozott kihallgatásra, nem voltak ott sem fényes követek, sem alázatos folyamodók, sem agák, sem hírnökök, senki más, mint a vezér saját rabszolgái. Ezeket tehát Azraële felöltöztette egyenként fényes nagyuraknak, falusi bíráknak és katonáknak, kezükbe adván lepecsételt írásokat, erszényeket, ékszereket és zászlókat, kinek mint szerepe hozta magával, s ,Hasszánt felültetve az elfogadási teremben magas kerevetére, magának és a hercegnonek egy zsámolyt tett lábaihoz, s úgy eresztgette be egyenként az ajtóorök által a felöltöztetett rabszolgákat.?

?Eloször azt a címet akartam adni ennek az izének (mely, fájdalom! rám  nézve nem regény), hogy egy becsületes ember  gonosztettei. Mert hát én  az vagyok: becsületes ember, egyéb címem sincs: se tisztelt hazafi, se szeretett  polgártárs, se elismert szakférfiú.  Csak becsületes ember: minden pontban, még a pontok pontjában is.  Mustrája vagyok a férjeknek, annyira, hogy azt beszélik rólam, hogy ha  meghalok, porrá égetnek, s mint Artemízia királyné tett Mauzolusz királlyal,  italba keverik hamvaimat, s úgy adogatnak be, de nem a noknek,  hanem a férjeknek, mint óvó-szérumot a hutlenség baktériumai ellen.  És ez nem is lett volna rossz regénycím: egy becsületes embernek a  gonosztettei. Hanem hát ez mégis nagyon hasonlít a  sviháksághoz, egy  neme a hetvenkedésnek: virtuskodás olyannal, ami nincs. Sohasem szerettem  a dicsekedést. Mit  dicsekedjem a bunömmel? Elég, ha a feleségem  így szólít, hogy te bunöm!   Inkább választottam ezt a címet ?De kár megvénülni! Ezzel aztán  be van ismerve, hogy vén vagyok.  Biz az vagyok. Az ötvenediket járom.  De hogyha összeszedem magamat, ha a szerpántot jól megszorítom  a derekamon, a szakállamat odáig, ameddig bicolor lett,  kiborotválom,  senki sem mond többnek negyvennyolcnál. Ebben is megmaradok állhatatosan  negyvennyolcasnak.   Csak annak a melanogénnek ne volna olyan penetráns szekfuszeg  buze, mely három lépésrol elárulja, hogy az ember a haját védelmezi!  Hát én bizony nem tagadhatom, hogy a porosz háborúban már hadnagy  voltam: vitézségi érmet is hoztam haza magammal. Annak is urát  tudom adni, hogy hogyan szereztem??

?A Duna-part mutatja Budapesten a legmozgalmasabb életet, a legkülönfélébb elemekbol egymás mellé rakva. A Lánchídtól a Petofi térig terjedo corsón az elegáns világ sétál, találkozót ad, társalog (kocsival ott nem szabad járni), ott mutatják be a legújabb toiletteket, a kávéházak elotti járdákon, a pompás kioszk akácfái alatt kávéznak, fagylaltoznak, újságot olvasnak. S aztán egy vaskorláttal odább, egy lépcsosorral alább, a széles rakodó parton izmos munkássereg hordja a vállán a zsákokat, hempergeti a tonnákat, emeli nehéz teherkocsikra a hatalmas málhacsomagokat, hatan cipelnek egy-egy gyapjúzsákot, vastargoncán tolnak becsomagolt dohánybálákat, térdig-vállig gyürkozött atlétai alakok, s ,aztán megint egy korláttal odább, egy lépcsosorral alább: ott vannak az úszószínek, a hideg fürdok, a csónakházak, ezekhez siet forró napokon az üdülést kereso közönség. Ott látni a csónak- és úszóversenyeket. A ,fényuzés, a munka és az üdülés mind egy képen csoportosítva. S a kék Duna tükrén egymást váltva-kerülgetve sikamlik az apróbb-nagyobb gozösök raja minden irányban. Folytatja a képet alább a gyümölcspiac, mely alant a rakparton elkezdodve végigvonul egész a vámházig, kiszélesedik a plébánia téren: ernyos sátorokkal és azok nélkül, hagymafento sáncok, zöldségtorlaszok, hihetetlen menynyiségeivel a piros paprikának s még pirosabb paradicsomalmának, fölváltva gyümölcsgarmadáktól, a piros szín minden változataiban rikító almák kosárszámra, a hamvas kék szilva s a sárguló oszibarack öblös puttonyokban, a minden színu és zamatú szolok halmazai, embermagasságú határhalmok rakva óriás görögdinnyékbol a sötétzöldön kezdve a csíkos világos zöldig: csalogatóul egy-egy kettészelve s vérbélu tartalmát kifelé fordítva.?

?Eszembe jutott a gyászos búsongó no. Éji lámpa mellett elmélázva ott ül fejét kezére lehajtva. Gondolatai messze-messze hordják vágyakozó lelkét, keresztül sivatag avar pusztaságon, csalitos erdokön, idegen városokban, millió idegen emberi arc közül keresve az egyet, akit meg nem talál, hirtelen forró csók éri lehajtott kezét, egy ismert hang nevét mondja ki, felrezzenve szétnéz. Senki sincsen közel. Az éji lámpa csendesen lobog. És a kíséro emlékek nem hagytak tovamennem. Valami veszni kényszeríto vágy, valami holdkóros szédülés visszahajtott felkeresni a délibábos rónát és a rajta felhányt magas sírdombokat, bejárni hegyet és völgyet, a futó folyamok partját, az ismeretlen fehérlo falvakat, elvándorolni a nagy zajos városig, messzirol megnézni félig ködbe merült tornyait, palotáit, s ha az éj leszállott, végiglopózni a hallgatag utcákon, mint ki gyújtogatni indult, benézni az ismert ház ablakán, meglátni a gyászos búsongó not,  amint éji lámpája mellett álmatlanul álmodozik, jó éjszakát mondani neki,? s azután fölkeresni a legelso börtönort, tegyen velem amit akar??

?Aki azt kigondolta, hogy két asszony fozzön egy konyhán, az igen tréfás ember lehetett: szerette a vígjátékokat. Pedig a régi idokben erre számtalan eset fordult elo. Akkor még nem építették a házat úgy, hogy tíz ember lakjék tíz külön barlangban, minden szobához legyen egy odú, amibe oda legyen szorítva egy vas takaréktuzhely, hanem megépítették a házat örök idokre, eros boltozatokkal, hogy tuzveszély idején be ne égjen, jó tágas szobákat csináltak, hogy egyben elférjen az egész család, az hálószoba, fonószoba, dolgozószoba lehessen, hogy ne kelljen télen annyi kályhát futeni, vendégeket is lehessen benne elfogadni, meg a rétestésztát kinyújtani, a gyerekeknek, ha lesznek, a leckéjüket megtanulni, helye legyen négy ágynak, pamlagnak, tizenkét borszéknek, az üveges pohárszéknek, a ruhás almáriumnak, a ,tetejébe rakott ecetágyas üvegekkel, meg az úr íróasztalának, melynek alsó fiókja levéltár, a hátmöge könyvtár, meg az asszony s kisasszony varróasztalának, meg a két leánycseléd rokkáinak, idoközönkint a bölcsonek, idojártával a hintalónak, s vendégség esetén még azt a középso diófaasztalt is ki lehessen húzni, megnyújtva tizenhat ember számára.? (A debreceni lunátikus ? részlet) A kötet elbeszélései: Vándoroljatok ki! - Shirin - Az utolsó cigányország - A tengerszem tündére - A koldusgyermek - A hazajáró lélek - Kötél áztatva jó - Melyiket a kilenc közül? - Hogyan lett Dúl Mihály uramból Rácz János? - Százszorszépek - A csillagos szoba - Történetek egy ócska kastélyban - Kurbán bég - A huszti beteglátogatók - A debreceni kastély - Egy lengyel történet - A debreceni lunátikus - Ne hagyd magad! - A leaotungi emberkék - A béka - A férj kabátja ,

A könyv arról a korról, nemesi generációról szól, amely az 1820-as évektől vívta harcát Magyarország polgári átalakulásáért, szellemi és anyagi felvilágosodásáért.

Magláy Fülöp megragadta kedvese kezét s keblére vonva azt, könyörgött neki, hogy csak maradjanak itt ezen a szép földön együtt: hisz az asztronómia szerint a föld is csak egyike a sok égi bolygóknak: és így a ki a csillagokba vágyik, gondolja el, hogy az egyiken már rajta van s nyugodjék meg benne.

Timár Mihály teljesíti egy gazdag basa utolsó kívánságát: megmenti a lányát és a vagyonát.Timár arany ember?Timár Mihály úgy lesz dúsgazdag kereskedő, hogy magához veszi a basa kincseit.Timár csaló?Timár Mihály feleségül veszi a basa lányát, így visszakerül a vagyon jogos tulajdonosához.Timár arany ember?Timár Mihály szerelembe esik egy másik nővel, ám erről nem szól a feleségének.Timár csaló?Timár Mihály végül a feleségét és a szerelmét is boldoggá teszi.Timár arany ember?Timár Mihály megszökik otthonról, és elbújik egy szigeten.Timár csaló?Jókai legkedvesebb regényének modern, könnyen olvasható változatából kiderül, hogy Timár valójában arany ember vagy csaló.

Az első, 1888-as, majd e mostani megjelenés alapjául szolgáló 1893-as kiadás óta íme ismét olvasható Jókai szellemdús, sajátos humorú anekdota-gyűjteménye, a Jocus és Momus. Remek körképet és korképet kapunk a 19. század második felének politikai, társadalmi eseményeiről, pletykáiról, furcsaságairól, huncutságairól. Különösen kedvesek a Deák Ferenc-anekdoták, a félreértésekből fakadó mulatságos helyzetekről, a népi kópéságokról mesélő írások. Jókai páratlan szókincse, beleértve a monarchia mindennapos idegenszó-használatát is, különös élményt nyújt olvasóinak. Már címadása is jókaias: a latin iocus tréfát jelent, a Momus a Mómosz latinosított változata, aki a görög mitológiában a gúnyolódás, a kritika istene, az írók, költők patrónusa.

A krimi felhőtlen kikapcsolódást ígér, különösen ha a szórakoztatásról a magyar és a világirodalom nagyjai gondoskodnak: E.A.Poe, Edgar Wallace, Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Csáth Géza. Történeteik a gazdag írói fantázia szülöttei még akkor is, ha megtörtént bűnesetekről szóló tudósítások szolgáltak a novellák forrásául. Az irodalmi detektívregény nyújtja egyedüliként az olvasónak azt a könnyű, de pótolhatatlanul izgalmas logikai örömöt, amely a krimi hatásának titka és a rejtvényfejtés lelki magatartásának közeli rokona.

Vala pedig Hornyicsek Vendel gazda Isten jó voltából öt mázsa és tilenkilencz font ő testi állapotjában, s nem vala az a töltött bárány és fél akó ser, melytől ő megijedt volna. Feje egész orbis pictus vala, méltó vetélytársa bármely úritöknek, s orrának nagysága előtt szégyenlhette magát az Ararát hegye.

1848 március 13-án az egész város felbolydult Bécsben. Richárd is ott van a bécsi utcákon. Egymásnak ellentmondó parancsokat kap, ezért nem használja, csak a kardja lapját, nem gyilkol, csak szétkergeti a csőcseléket. Jenő, aki soha életében nem fogott kardot, egyik erkélyről Ödönt hallja beszélni, ami megrémíti és eszébe jut, hogy ez a második lépcső ama magaslathoz. A forradalom minden történelmi korban izgalmas. A magyar történelemben a negyvennyolcas szabadságharc mérföldkő, kivételes nemzedéket hozott magával. Sajátos közép-kelet-európai helyzet, hogy a politika szabta feladatok terhe a szépírókra hárul, így a nagy nemzedék művészi tevékenysége összefonódik a közéleti szerepvállalással. A nemzetet bátorítani kell, hosszabb ideig vigasztalni, de leginkább elbódítani nagy eszmékkel, a dicső múlttal. Jókai, az elnyomatás korában a nemzet bánatát hosszasan vigasztalandó, fölhasználja a romantika minden eszközét. A Kőszívű ember fiai témája a nemzeti függetlenségért vívott harc körül bonyolódik, mely függetlenséghez a szerzőnek az a nem egészen illúziómentes elképzelése fűződik, hogy a hazai kultúra fellendülését hozza. Nem hozta. Ugyanakkor önálló hadseregről és független gazdasági életről álmodik, melyekről Világos mutatta meg világosan, hogy nem kivitelezhető. A szövevényes cselekményű regény ezeket a kérdéseket feszegeti a Baradlayak levegőjével körülvéve. A Baradlay-fiúk eszményi hősök, mindhárman a maguk módján vívnak a reakció ellen, apjuk kőszívű végrendeletének árnyékában. A reformkor, a forradalom és a megtorlás korának hangulatát pontos, finom rajzzal adja át Jókai. Richárd alakját egyenesen Kölcseyről mintázta. Hősöket, árulókat, komformistákat és csalókat látunk, miközben a háttérben viharzik a történelem. A férje szellemével szembeszálló, aggódó édesanya, a csodaszép és tisztalelkű hajadon, az anyjával közösen mesterkedő, eladósorban levő leány portréja a női sorsok skáláját színesítik. És a szerző által a nemzet ellenségeként számon tartott germanizálódás veszélye ezúttal sajátos fordulatot hoz: Baradlay Ödön hivatalosan jegyzett, azaz nem magyar keresztnevének Eugenre tévesztése, magyar megfelelője, Baradlay Jenő számára teszi lehetővé, hogy nemes áldozatot vállaljon. A három testvér erkölcsi győzelme példaértékű. Láttunk már hasonló jelentőségű győzelmet a magyar irodalomban, Zrínyinél.

„Az Egy magyar nábob és a Kárpáthy Zoltán élete végéig a legkedvesebb könyve maradt, ha nem a legjobb – írja Mikszáth Kálmán Jókai regényeiről, melyek 1854- és 1855-ben jelentek meg először a Pesti Napló tárcarovatában. – A Kárpáthy Zoltán alapját egy való történet képezi, mely néhány évtizeddel előbb általános beszéd tárgya volt az országban. Kékkő vár urának, báró Balassának a története van feldolgozva, természetesen sok költői szabadsággal. A hetvenéves öreg főúr egy fiatal, szegény sorsú leányt vett nőül, kitől Balassa Antal báró született. Az örökösök pörrel támadták meg az öreg báró halála után a kis bárót, furfangos prókátorok még szakértőket is kihallgattattak, hogy a hetvenéves aggastyánnak nem lehetett igazi fia. E történetből és mellékepizódjaiból van szőve a Magyar nábob meséje, mely nagy irodalmi esemény volt, s Jókai életében fontos állomás. Ez a regény az ország elvitázhatatlanul legnagyobb elbeszélőjévé emelte.” „Mikor Jókai regényei legjavát írta, a magyar történelem egyik sivatagos útvonalán, az elnyomatás korában, műveinek nemzeti jelentősége abban állott, hogy vigasztalta a halálos álomba dermedt magyarságot. A nemzetnek akkor még nagyobb szüksége volt olyan írókra, akik visszaadják elveszített önbizalmát, mint a XIX. század elején. Erre a feladatra vállalkozott Jókai, akit mélységesen, szervezetileg adott optimizmusa, mesevilágba vezető fantáziája, magyar típusú, sírva vigadó humora és meleg, emberi szíve gondviselésszerűen predesztinált erre a feladatra… Díszítő fantáziájával, irreális optimizmusával ő teremetette meg a múlt század nagyjainak a legendáját. Széchenyi István, Wesselényi Miklós és a reformkor hősei (Egy magyar nábob, Kárpáthy Zoltán)… úgy maradnak meg a magyar ifjúság tudatában, abban a ragyogó, de mégis emberi glóriában, ahogy Jókai legendává nemesítette őket. Ez a kép nem egyezik a történelem objektív víziójával, de erre a legendára éppoly szükség van, mint az igazságra. Ha egy író ezt tudja adni, betöltötte legmagasabb hivatását.” Szerb Antal

       On September 28th, 1730, a rebellion burst forth in Stambul against Sultan Achmed III., whose cowardly hesitation to take the field against the advancing hosts of the victorious Persians had revolted both the army and the people. The rebellion began in the camp of the Janissaries, and the ringleader was one Halil Patrona, a poor Albanian sailor-man, who after plying for a time the trade of a petty huckster had been compelled, by crime or accident, to seek a refuge among the mercenary soldiery of the Empire. The rebellion was unexpectedly, amazingly successful. The Sultan, after vainly sacrificing his chief councillors to the fury of the mob, was himself dethroned by Halil, and Mahmud I. appointed Sultan in his stead. For the next six weeks the ex-costermonger held the destiny of the Ottoman Empire in his hands till, on November 25th, he and his chief associates were treacherously assassinated in full Divan by the secret command, and actually in the presence of, the very monarch whom he had drawn from obscurity to set upon the throne.