Mór Jókai strana 13 z 23

Jókai Mór, a nemzet mesemondója mélyen hitt a forradalomban. Részt vett a 12 pont megfogalmazásában, és 1848. március 15-én este ott volt a Nemzeti Színház ünnepi előadásán. Más aligha írhatta volna hát meg a hazaszeretet legnagyobb magyar regényét, A kőszívű ember fiait. A Manó Könyvek Klassz!-sorozatában Nógrádi Gergely az eredeti cselekményt követve, ám rövidebb formában meséli újra a klasszikus irodalom gyöngyszemeit, azzal a céllal, hogy a remekművek a mai fiatalok számára is érthető és szerethető olvasmányok legyenek. Ugyanakkor a kiadó nemcsak a nagy nemzeti legendák megismertetéséért, de az értékes írói örökség megóvásáért is síkra száll: a sorozat köteteit számos, az eredeti regényekből kiemelt szövegrészlet gazdagítja. 

?A király egyet intett csillapítólag, keskeny, lágy hajlású kezével, arra csend lett, s aztán három ujjával az ifjúra mutatva így szólt: ? Úgy van. Rákóczi György vagy. Fia Rákóczi Ferenc fejedelemnek. De nem annak a Bécs városi koldusok királyának, aki e fényes nevet bitorolja. A te atyád Erdélyország nagyfejedelme volt, aki a nevét a történelem legfényesebb lapjaira írta fel. Mint oseimnek ellensége, nyílt csatában harcolt ellenünk: Isten úgy akarta, hogy mi gyozzünk és o bukjék el. De amidon minden fényes címét elvesztette is, megtartotta a legfényesebbet: a »jó keresztény« címét. Távol e világrésztol a Fekete-tenger partján él a te atyád, egy maroknyi hívével együtt, kiket isteni félelemben egyesít. ? És te igaz fia vagy a te nagynevu atyádnak, velünk anyai ágról vérrokon: kedvelt hívünk, kit születésének kituno fénye s jeles lelki tulajdonságai felette ajánlanak s kit már gyermekkorától fogva felséges házunk gyámságába s pártfogásába vettünk, s ki huséges magaviselete, engedelmessége s jóakarata által kegyelmes indulatunkat magára vonta ? s akinek mi kiváló érdemeiért két hubért adományozunk, mint Szicília királya, melyek egyikét Del Contrasto, másikát Valle di Giunchinak nevezünk. Ez utóbbit szicíliai grófsággá tesszük, s adományosát a szicíliai grófok minden elojogaival felruházzuk: s ez adományt annak minden törvényes utódaira kiterjesztjük. Azonfölül 2500 scudi évdíjat adományozunk a birtokhoz, mely hívünket, Rákóczi Györgyöt Di Giunchi grófot s minden utódait elidegeníthetetlenül megillesse, s az alkirály engedelme nélkül még ideiglenesen is zálogba ne vétethessék. A király szavainak elhangzásával örvendezo suttogás támadt a foúri hallgatóság közt.?

    Our story opens in an Italian railway station, in the spring of 1848. From a train that had just arrived, the passengers were hastening to secure their places in another that stood waiting for them. A guard had succeeded in crowding a party of two ladies and a gentleman into one of these itinerant prison-cells, which already contained seven occupants, before the newcomers perceived that they were being imposed upon. A vigorous protest followed. The elder of the two ladies, seizing the guard by the arm, addressed him in an angry tone, first in German, then in French.     With the calm indifference of an automaton, the uniformed official pointed to a placard against the wall. Per dieci persone was the inscription it bore. Ten persons, it seemed, were expected to find places here.     "But we have first-class tickets," protested the lady, producing a bit of yellow pasteboard in proof of her assertion.

?Csak egy oly »csatákban edzett hos« mint Galban lovag, nem vesztette volna el a tájékozását, mikor Zeneida palotájába belépett, s egyszerre közepette találta magát annak a zurzavarnak, aminohöz hasonlót csak Párizs operabáljai mutatnak fel. A vendégsereg, meghívott és betolakodó, ezerével tölti meg a fényesen kivilágított termeket. Zeneida ma végjátékul Semiramis végjelenetét játszotta el, s szeszélyének úgy tetszik, hogy végigjátssza még a színpadon túl is a hódító királyno szerepét. Maga körül akarja látni az imádóit, a rabszolgáit, a bolondjait. Az egész balett jelen van, ugyanabban a jelmezben, amiben a színpadon táncolt, s az énekesnok, perzsa és más fejedelemnonek öltözve, s ,velük együtt a fováros ifjú és vén »aranyfiatalsága«. Mikor a diadalmenetbol visszatéro úrhölgy ? Galban lovag karján ? megjelent a ,táncteremben, a rejtett karzat rácsozata mögül a zenekar rázendített az üdvözlo nyitányra, mely közé a vendégsereg részérol általános »hurrá« vegyült, és a közelállók siettek a kéz csókolására. Hanem a mulatságnak nem lehetett olyan simán megtörténni. Már ott várt a terem közepén, feltett kaskétával a fején, a rendorügynök hivatalos egyenruhájában. Az útját állta az úrnak és asszonyságnak, s feszes üdvözlet mellett kettos sziszegést hallatott, amit azután minden mondat végéhez is hozzátoldott, s ami annyit jelent, mint »szudár« és »szudarinya« (uram és asszonyom).?

?Az unoka tanítja nagyapját beszélni? Távol kocsizörgés hallik. A kis ember felugrik a fubol: »Apa jön, siessünk!« S kezét nyújtja az öregnek, mintha az o eros inai segítenék azt fölállni helyébol, s aztán vezeti magával és oktatja gondosan: ,»Vigyázz, el ne essél, ,itt egy nagy ko van, kikerüld!« A nagy ember szót is fogad szépen, s kikerüli a nagy követ. Az unoka tanítja nagyapját járni. A kertbol a verandába három lépcso visz föl. Azon felmenni még csak a nagy tudomány. A kis ember elorelép, s aztán a nagy embert úgy oktatja: »Itt vigyázz! A jobb lábaddal lépj! Nem az a jobb, másikkal! Úgy! No, még egyet! Itthon vagyunk!« Azután, mint aki dolgát jól végezte, otthagyja a nagy embert utána csoszogni, maga ujjongva fut elore, megbotlik, földhöz vágja magát, de nem töri ám be az orrát, nem fakad sírva, fölkel és fut odább, nevetve, mint akivel semmi sem történt. A veranda végén ül a fiatal no. Arca nagyon megváltozott, mióta nem láttuk. A hajadoni komolyságot az anya sugárzó boldog tekintete váltotta fel arcán. Mint leánynak, volt az arcában valami férfias, most egészen noi ez. Az »én magam« nincsen többé, helyét elfoglalta a »mink«. Egy gondolata sincs többé, amely egyedül járna, minden eszméje társat keres, s ez veti arcára azt a mondhatatlan édes fényu glóriát, mely szótlanul is rávall a no végtelen boldogságára. Dolgozóasztalkáján hímes selyem van és tarka gyöngyök, arany, ezüstfonál, azokból készít valami miniaturszigonnyal valami parányi kis fokötocskét, sokkal kisebbet, mint ahogy azt jelenleg látható emberek viselhetnék.?

?Legelso dolgom lett most a meleg öltönyöket elszállítani az én embereim számára a katakombához. A hajó párkánya egyenlo magasságban állt a kiköto partjával, úgyhogy gyaloghidat rögtönözhettem a ketto között egyenes kijárásul. Ezen keresztül kivontattam a szánkót, melyet igen természetesen Bábinak kellett a katakombáig elvontatni, melyet most annyival közelebb találtunk, minthogy a kiszabadult hajó mintegy kétezer méternyire haladva, az öböl túlsó feléig hatolt, s ezáltal egyúttal ki lettek kerülve a közbeeso tavak is, amik idejövet utunkban álltak, s a szánnal haladástakadályozták volna. Lámekhet és Nahámát még mindig a Káin sírboltjában találtam. Éppen jókor jöttem, hogy az öreget megakadályozzam egy gyászos szándékában, ami ugyan magában igen dicséretes és istenes foglalkozás: áhítatosság fejében meg akarta gyújtani a serlegekben levo gabonát égo hálaáldozatul az Úrnak. Az nekem szép meglepetés lett volna. Nagy nehezen tudtam lebeszélni róla, felvilágosítva, hogy innen a füst ki nem mehet, márpedig az áldozat kedvezo fogadtatását az föltételezi, ha a füst egyenesen felszáll az égre. Annál nagyobb örömét találta a velem hozott medvebor bundában. Azt, amint egyszer fölvette, többet soha le nem tette a nyakából??

       The post-prandial orator was in the midst of his toast, the champagne-foam ran over the edge of his glass and trickled down his fat fingers, his lungs were expanded and his vocal chords strained to the utmost in the delivery of the well-rounded period upon which he was launched, and the blood was rushing to his head in the generous enthusiasm of the moment. In that brilliant circle of guests every man held his hand in readiness on the slender stem of his glass and waited, all attention, for the toast to come to an end in a final dazzling display of oratorical pyrotechnics. The attendants hastened to fill the half-empty glasses, and the leader of the gypsy orchestra, which was stationed at the farther end of the hall, held his violin-bow in the air, ready to fall in at the right moment with a burst of melody that should drown the clinking of glasses at the close of the toast.       

?Amely kapun reggel kihajtatott Kárpáthy Zoltán osi kastélyából, délben azon csörtetett be a tágas udvarra tekintetes Maszlaczky úr. Egy rossz félfedelu bricskában ült, mert fedett hintóban életveszélyes dolognak tartá utazni, nyakig és sarkig szürke porköpönyeg biztosította a kinti levego befolyása ellen, egyéb történheto veszedelmek ellen pedig elhozta magával fráter Bogozyt, ki Pesttol idáig aludt, s Tamást, a ,nagyothallót, ki ült a kocsis mellett, s az egész úton mindig beszélt a ,forspontos kocsisokkal, a szekérzörgés miatt és különösen Tamás speciális süketségénél fogva ugyan valószínu, hogy egyik sem hallotta, hogy a másik mirol értekezik, de az mindegy, szegény ember a maga bajáról szokott beszélni, s elég neki látni, hogy más hallgatja. Az udvaron elébb leszállította a fiskális úr fráter Bogozyt, hogy tudja meg, nincsenek-e itten kutyák, s ha vannak, csukassa el, kötöztesse meg, veresse vasra s több afféle. Bogozy azzal a megnyugtató válasszal tért vissza, hogy a volt ifjú nagyságos úr emberekkel szokta oriztetni a házát, nem oktalan barmokkal, az öreg nábob kedvenc agarai pedig rég megtértek már az o apáikhoz, csak egy vén ordas él még belolük, annak sincs már foga, s az is a tiszttartónál van biztos orizet alatt. Ezt hallva le mert szállni a fiskális úr, s betért a kastély tornácai elé, meghagyva segédének és huszárjának, hogy csak mellette maradjanak mindig, olyasmi foroghatott a fejében, hogy a Kárpáthy családnak valami osi tisztviselojétol még kitelik, hogy ot, az új birtokos meghatalmazottját valahol, valami rejtett kaszatömlöcbe letaszítja.?

?Néhány napig prózai dolgok foglalták el Camillát és leányát. Meritorisznénak mindenekelott a pénztárral kellett beszámolni, a lemondására adandó választ és felmentését bevárni, a letett biztosítékát visszakérni. Mindez, ha gyorsan megy is, lassan megy. És így az, amit Helvila Amanda asszonynak mondott: ?holnap utazunk anyámmal együtt?, bizony csak frázis maradt. Elég nagy bosszúság volt ez Vigárdynénak, aki a Meritoriszék házmesterénél mindennap kérdezosködtetett a szobaleánya által, s megtudta, hogy még mindig itt vannak. ?Hazudott a kis kígyó!? Hát vannak szükségbeli hazugságok. Azután a bútorokkal is kellett valamit csinálni. Az is csak olyan szükségbeli hazugság volt, amivel Camilla Zeno urat megnyugtatta, hogy ezeket a bútorokat mind felvásárolta egy hitelezo, s neki csak haszonbérben engedte át. Igaz volt, hogy megvette egy hitelezo, de nem kölcsön, hanem tulajdonul adta át a bukott családnak. (Nem is nehéz kitalálni, hogy ki volt az a jámbor hitelezo.) A bírói pecséteket csak bölcs óvatosságból hagyták továbbra is a bútorokon, hogy mikor egyszer-egyszer jön egy sadduceus Meritorisznak egy viselt váltójával executióra, azt mondhassák neki: ? Köszönjük alássan, már biztosítva vannak. Azoknak nagy részét el kell adni. Fokérdés volt, hogy mi történjék a zongorával? Helvila tudakozódott a pancsovai hivatalbeli elodjénél, akit Temesvárra promoveáltak, az ottani állapotokról. Onnan várta a választ. Olyan óvatos volt ez a család, hogy minden levelét poste restante címeztette. Maguk mentek érte a postára: így nem lehetett semmi levelet útközben elfogdosni.?

Folyóiratban 1857-ben, könyv alakban 1858-ban jelent meg először Az elátkozott család. A regény a 18. században játszódik, a komáromi protestánsok, és katolikusok küzdelméről szól. Az 1756. évi földrengés rövid időre egymáshoz közelíti a vetélkedő felekezeteket: a katolikus Malárdy Ferenc alispán engedélyt ad rögtönzött protestáns fatemplom építésére, de a katasztrófa elmúltával tüstént le akarja bontatni a templomot, sőt fejszével ő maga vág bele. Malárdy alispánná választásának évfordulóján egy ünnepségen megjelenik egy jóképű fiatalember, aki Kadarkuthy Viktor néven mutatkozik be: megszeretteti magát a családdal, és feleségül veszi Herminát, a szülők szemefényét. Az ifjú férj azonban álnevet viselt; valójában református családból való, apja, Gutai Thádé fölismeri, és magával viszi. Romantikus kalandok, intrikák, és félreértések után a szerelmesek visszatalálnak egymáshoz, az ellenségeskedő apák összebékülnek.

The S—— family was one of the richest in Wallachia, and consequently one of the most famous. The head of the family dictated to twelve boyars, collected hearth-money and tithes from four-and-fifty villages, lived nine months in the year at Stambul, held the Sultan's bridle when he mounted his steed in time of war, contributed two thousand lands-knechts to the host of the Pasha of Macedonia, and had permission to keep on his slippers when he entered the inner court of the Seraglio.        In the year 1600 and something, George was the name of the first-born of the S—— family, but with him we shall not have very much concern. We shall do much better to follow the fortunes of the second born, Michael, whom his family had sent betimes to Bucharest to be brought up as a priest in the Seminary there. The youth had, however, a remarkably thick head, and, so far from making any great progress in the sciences, was becoming quite an ancient classman, when he suddenly married the daughter of a sub-deacon, and buried himself in a little village in Wallachia. There he spent a good many years of his life with scarce sufficient stipend to clothe him decently, and had he not tilled his soil with his own hands, he would have been hard put to it to find maize-cakes enough to live upon.

?Másnap este már Münchenben voltunk. Az ismeroseim kedvéért megjegyzem, hogy nem a geográfiai ismeretekben való tökéletlenség ejtette velem útba az Izár melletti Athenaet Olaszország felé. Ámbár ez nálam megbocsátható volna: ha mellém állítom a nápolyi fovasút-állomás pénztárosát, aki visszatérett minden módon arra kapacitált, hogy ha Budapestre akarok utazni, váltsak jegyet München felé, ez a legegyenesebb útja annak. Hanem azért kellett odamennünk, hogy búcsút vegyünk egy idore leányomnak második otthonától: a komoly, nyugodalmas bajor fovárostól, melynek Magyarország, muvészeti felvirágzásáért, oly sokat köszönhet, a zseniális muvész, magyar hazánkfia, Liezenmayer tanártól, ki irányunkban oly igaz baráti szívességet tanúsított, és a derék magyar családtól, a jó Ungeréktol, kiknél leányom, mintha saját családi körében volna, olyan gondos ápolást és jóízu magyar étekfogást talált. Azután összecsomagolni mindent: tanulmányt, atelierfölszerelést, mannequint, s útnak indítani Budapest felé. Egész Münchenben létem alatt ködös, esos ido volt, ami alig engedett pár órát a képtárak, végignézéséhez, a többi részét a napnak »Buchholzék Itáliában« olvasásával töltöttem. Egészséges, jó humorú olvasmány, különösen appetitoriumnak az olaszországi úthoz. Közbe egy kis Bädekkertanulmány. Azután meg egy zsebbeli könyvecskében való búvárkodás, mely olasz kifejezéseket tartalmaz: mivelhogy annyit tudok olaszul, hogy a hírlapi újdonságokat megértsem, hanem az megeshetik azért rajtam, hogy forró vizet hozatok, mikor hideget akarok kapni az olasztól. Ezek ugyan elég prózai napi foglalatosságok, reggeli gyertyagyújtástól, amíg éjjel a gyertya csonkig leég.?

?A forradalom kiütött. Magyarhon dicsosége napjait éli. Vidéki levelezoink tudni fogják, hogy ezentúl mely dolgokról kell írniuk. Béke, szabadság és egyetértés. A nép kivívta jogait egy csepp vér nélkül, jelen lap már sajtószabadság mellett jelenik meg. Legyünk  rajta, hogy a béke vidéken is fönntartassék. Isten és szabadság lelke velünk!?

       The hero of our romantic narrative, or better, narratives, was a constable. Not one of that useful class appointed, in our day, to direct the vehicles which pass over the two approaches to the suspension-bridge in Budapest; rather, he was the chief of a body whose task it is to provoke disturbance, who win all the more praise and glory the greater the havoc and destruction they create. In a word: he was a gunner.        The chronicle of his exploits gives only his Christian name, which was "Hugo."        In the year 1688, when the French beleaguered Coblentz, Hugo had charge of the battery in the outermost tower of Ehrenbreitstein fortress—the "Montalembert Tower."        Coblentz and Ehrenbreitstein are opposite one another on the banks of the Rhine, as are Pesth and Ofen; and the Blocksberg looks down on us, as does the citadel of Ehrenbreitstein on Coblentz.        The city, which is strongly fortified on all sides, had become accustomed to being beleaguered—now by the French, now by the Prussians; today by the Austrians, tomorrow by the Swedes.        On the occasion of which I write, Coblentz was under a terrible fire from the French guns, which created great havoc in that portion of the city known as the "Old Town."

A hivatalos magyar kultúrpolitika a második világháborút követően meggátolta (egy korlátozott példányszámú, csakis a szakembereknek szánt kritikai kiadás kivételével), hogy Jókainak ezt az 1872–74-ben írt regényét a magyar olvasók új kiadásban olvashassák. S nem véletlenül, hiszen e regényben Jókai minden társadalmi utópiája ellenére megjósolta a huszadik századnak azokat a borzalmait is, melyeket a cárizmust megbuktató, ateista-kommunista Oroszország idézett elő Magyarország megtámadásával, saját népének kiirtásával. De itt említhető akár Boszniának Szerbia által történt bekebelezése vagy a szerb-magyar háború is…Magyarország egykor és talán ma is legnépszerűbb, európai hírű írója jósként is bevált, s ráadásul utópiájával Orwellt is megelőzte, noha a mű sokkal inkább Jules Verne munkásságával rokon.

?Minden oldalról megindultak a francia csapatok a majorépületet  visszafoglalni. Támadásra hívó trombiták recsegése hangzott a magaslatok  fedett utain. A dobok riadót vertek. Maga a császárgárda jelent meg  a csatatéren.   ? Hadd jöjjenek! ? szólt a parancsnok. ? Tízszeres erovel is megküzdünk  itten. Visszaverjük oket, míg saját csapataink utánunk  érkeznek!  Tüzet, fiúk!   Most aztán Manassé csendesen ingatva a fejét tagadólag intett, s arra minden katona lábhoz eresztette a fegyvert.  ? Mi ez? ? szólt elbámulva a parancsnok.  Manassé fölemelte az öklét az ég felé, fölnyújtott hüvelykujjal, s azt  mondta:  ? Egy az Isten! S arra társai mind azt tették, és azt mondták: ? Egy az Isten! ? De hát mit jelent ez? ? Az Isten, aki megtiltotta az emberölést. ? De ti katonák vagytok, csatatéren álltok! ? Megálljuk helyünket, megyünk, ahová küldenek, meg tudunk halni,  de embert ölni nem. ? De hisz akkor az ellenség öl meg benneteket. ? Azt o teheti. A parancsnok fenyegetozött, sírt, könyörgött, mind hasztalan. Mindenre  azt felelték neki, hogy »Egy az Isten!« Parancsolni lehet, hogy  lojenek, de csak loporveszteség lesz, ok a levegobe fognak loni. »Egy az  Isten!« És senki sem tett egy lövést is a közeledo ellenségre??